Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Eliot, T. S.: Portrait of a Lady

Eliot, T. S. portréja

Portrait of a Lady (Angol)

Thou hast committed--

Fornication: but that was in another country

And besides, the wench is dead.

The Jew of Malta.

 

I

Among the smoke and fog of a December afternoon

You have the scene arrange itself-as it will seem to do-

With "I have saved this afternoon for you";

And four wax candles in the darkened room,

Four rings of light upon the ceiling overhead,

An atmosphere of Juliet's tomb

Prepared for all the things to be said, or left unsaid.

We have been, let us say, to hear the latest Pole

Transmit the Preludes, through his hair and finger-tips.

"So intimate, this Chopin, that I think his soul

Should be resurrected only among friends

Some two or three, who will not touch the bloom

That is rubbed and questioned in the concert room."

-And so the conversation slips

Among velleities and carefully caught regrets

Through attenuated tones of violins

Mingled with remote cornets

And begins.

 

"You do not know how much they mean to me, my friends,

And how, how rare and strange it is, to find

In a life composed so much, so much of odds and ends,

[For indeed I do not love it ... you knew? you are not blind!

How keen you are!]

To find a friend who has these qualities,

Who has, and gives

Those qualities upon which friendship lives.

How much it means that I say this to you--

Without these friendships--life, what cauchemar!"

Among the windings of the violins

And the ariettes

Of cracked cornets

Inside my brain a dull tom-tom begins

Absurdly hammering a prelude of its own,

Capricious monotone

That is at least one definite "false note."

-Let us take the air, in a tobacco trance,

Admire the monuments

Discuss the late events,

Correct our watches by the public clocks.

Then sit for half an hour and drink our bocks.

 

II

Now that lilacs are in bloom

She has a bowl of lilacs in her room

And twists one in her fingers while she talks.

"Ah, my friend, you do not know, you do not know

What life is, you should hold it in your hands";

(Slowly twisting the lilac stalks)

"You let it flow from you, you let it flow,

And youth is cruel, and has no remorse

And smiles at situations which it cannot see."

I smile, of course,

And go on drinking tea.

"Yet with these April sunsets, that somehow recall

My buried life, and Paris in the Spring,

I feel immeasurably at peace, and find the world

To be wonderful and youthful, after all."

 

The voice returns like the insistent out-of-tune

Of a broken violin on an August afternoon:

"I am always sure that you understand

My feelings, always sure that you feel,

Sure that across the gulf you reach your hand.

 

You are invulnerable, you have no Achilles' heel.

You will go on, and when you have prevailed

You can say: at this point many a one has failed.

 

But what have I, but what have I, my friend,

To give you, what can you receive from me?

Only the friendship and the sympathy

Of one about to reach her journey's end.

 

I shall sit here, serving tea to friends...."

 

I take my hat: how can I make a cowardly amends

For what she has said to me?

You will see me any morning in the park

Reading the comics and the sporting page.

Particularly I remark An English countess goes upon the stage.

A Greek was murdered at a Polish dance,

Another bank defaulter has confessed.

I keep my countenance, I remain self-possessed

Except when a street piano, mechanical and tired

Reiterates some worn-out common song

With the smell of hyacinths across the garden

Recalling things that other people have desired.

Are these ideas right or wrong?

 

 

III

 

The October night comes down; returning as before

Except for a slight sensation of being ill at ease

I mount the stairs and turn the handle of the door

And feel as if I had mounted on my hands and knees.

"And so you are going abroad; and when do you return?

But that's a useless question.

You hardly know when you are coming back,

You will find so much to learn."

My smile falls heavily among the bric-à-brac.

 

"Perhaps you can write to me."

My self-possession flares up for a second;

This is as I had reckoned.

"I have been wondering frequently of late

(But our beginnings never know our ends!)

Why we have not developed into friends."

I feel like one who smiles, and turning shall remark

Suddenly, his expression in a glass.

My self-possession gutters; we are really in the dark.

 

"For everybody said so, all our friends,

They all were sure our feelings would relate

So closely! I myself can hardly understand.

We must leave it now to fate.

You will write, at any rate.

Perhaps it is not too late.

I shall sit here, serving tea to friends."

And I must borrow every changing shape

To find expression ... dance, dance

Like a dancing bear,

Cry like a parrot, chatter like an ape.

Let us take the air, in a tobacco trance-

 

Well! and what if she should die some afternoon,

Afternoon grey and smoky, evening yellow and rose;

Should die and leave me sitting pen in hand

With the smoke coming down above the housetops;

Doubtful, for quite a while

Not knowing what to feel or if I understand

Or whether wise or foolish, tardy or too soon ...

Would she not have the advantage, after all?

This music is successful with a "dying fall"

Now that we talk of dying--

And should I have the right to smile?



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://forum.mevsimsiz.net/index.php?showtopic=7586&st=50

Egy hölgy arcképe (Magyar)

Mert vétkes vagy te –

Paráznaságban: de ez más földön esett,

S a nő sem él már.

A máltai zsidó

 

I

Decemberi délután füstködében

Rendeződjék a szín – ahogy e szín kívánja

Mert így szólsz: „Ez most a maga délutánja";

És négy gyertya lobog meghitt sötétben,

Négy fénygyűrű fönn a mennyezeten,

Júlia kriptájának légkörében

Hangzik el itt majd minden, s viszont: nem, ami nem.

Hallottuk, teszem azt, az új lengyel pianistát,

Prelűdöket tolmácsolt kezével és hajával.

„Chopin olyan bizalmas zene, titkát

Faggatni, azt hiszem, csak egy-két jó baráttal

Szabadna, nehogy a hamva odavesszen,

Mint a tolakvó, kritikus hangversenyteremben."

A társalgás bukdácsol -

Gyönge szándékokat gyors megbánás kerülget,

Halkuló hegedűk szaván keresztül

Távolabbi kürtök is belevegyülnek -

S nekilendül.

 

„Nem is tudja, mit ér nekem egy jó barát,

S mily ritkán lelni manapság ilyenre!

Csupa-csupa zűrzavar e világ,

(S nem és nem szeretem... hát tudja? észrevette?

Milyen jó szeme van!)

S akkor jön valaki, akiben élnek

E nyílt, adakozó erények,

Melyek nélkül barátságot nem is remélhet - !

S mit az is jó, hogy ezt elmondhatom!

Másképp a lét oly - barátságtalan."

Míg hajlékony hegedűk szava szól

S töredezett

Kürt-ariett,

Agyamban tompa tamtam válaszol,

Kopog képtelen, monoton,

Szeszélyes prelúdiumom,

As ez legalább egy biztos „hamis hang".

- Szédít a nikotin, menjünk le, járjunk;

Emlékműveknél megállunk,

Híreken vitázunk,

És beállítjuk a pontos időt.

Van még félóránk; ülünk, sör előtt.

 

II

Most, hogy nyílnak az orgonák,

Orgonacsokorral díszíti a szobát.

És csavargat egy szárat, míg beszél.

„Ó, barátom, nem érti még, nem érti,

Mi az élet, pedig ott a kezében";

(Csavarul szár, kocsány, levél)

„Hagyja csak, hogy elfolyjék, elfecsérli;

S az ifjúság közönyös, szívtelen,

S ha nem ért valamit, csak mosolyog."

Mosolygok, természetesen,

Teámba kortyolok.

 

„De április napszálltái, ki tudja,

Idézik holt időm s a tavaszi Párizst,

Roppant béke száll rám, és a világot

Csodás, ifjú színhelynek érzem újra."

 

S mintha hegedű repedt hangját hallanám,

S makacsul szól a hang egy augusztus délután:

„Mindig tudom, hogy megérti, amit

Érzek, ezt én mindig biztosra vettem,

Keze szakadék fölött is közelít.

 

Nincs Achilles-sarka, sebezhetetlen

Jár útján, és bárhol sikere van,

Így szólhat: itt elbuktak számosan.

 

De nekem mim van? Barátom, mi van,

Amit kaphatna tőlem, mondja meg!

Csak barátságom s rokonszenvemet,

Ahogy lassanként bevégzem utam.

 

Itt ülök majd, barátokkal teázom..."

 

Veszem kalapom; bátorságom vagy gyávaságom nem

találom:

Szavaira az ellenérveket.

Reggelente a parkban újságot olvasok,

Kedvencem sportrovat és képregény.

S még pár furcsa dolog.

Egy angol grófnő a színpad egén.

Görögöt öltek bálozó lengyelek.

Egy banksikkasztó is vallott ma végre.

Megőrzöm hidegvéremet,

Nyugodt vagyok, kivéve

Ha fáradt verkli nyekken rá avítt

Dallamára, mintha kertek felett

Jácintok közhellyé vált szaga szállna,

Idézvén idegenek vágyait.

Igazam van, vagy tévedek?

 

III

Az októberest leszáll; szokásos érkezésem.

Csak mintha a gyomrom izgalmasan remegne.

A lépcsők, a kilincs; körülbelül azt érzem,

Mint aki négykézláb jött fel az emeletre.

„Tehát külföldre megy; mikor jön vissza? Bár

Ez a kérdés most tárgytalan.

Hogy is gondolna épp a hazajövetelére.

Ott annyi tanulnivalót talál."

Mosolyom súlyosan hull a csecsebecsékre.

 

„Esetleg írhat majd nekem."

Egyszerre ismét magabiztos leszek;

Ezt vártam, s bekövetkezett.

„Én sokat gondolkoztam mostanában,

(Kezdet, persze, véget még sose látott!)

Hogy miért is nem lettünk mi barátok."

Mint aki mosolyog, de egyet fordul éppen,

S meglátja a tükörben az arckifejezését,

Elbizonytalanodom; most vagyunk igazán sötétben.

 

„Hogy egyre közelebb kerül világunk.

Ezt minden barátunk biztosra vette,

Mondták is. Nehéz itt tisztán látnom.

Lássuk most már, mit hoz a jó szerencse.

Maga ír, mindenesetre.

Talán még semmi sincs veszve.

Itt ülök majd, barátokkal teázom."

Erre aztán alakoskodhatom.

Olykor, hogy kellő szavakat találjunk,

Táncoló-medve kín.

Papagáj leszek és makimajom.

Szédít a nikotin, menjünk le, járjunk –

 

És ha egy délután meghal, mi lesz?

Füstszürke délután, sárgás-rózsaszín este;

Meghal, s itthagy engem tollal a kézben,

Míg a füst csak hömpölyög a tetőkről;

S igazán nem tudom,

Mit is érezzek, az egészet nem értem;

Rendjén van? Rettentő? Késett? Vagy elsiette?

S nem kerül-e fölénybe végül épp ezzel,

Mint ez a zene a halódó finesse-szel

– Ha már a halál a téma –,

S mosolyra lesz-e még jogom?



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Kapcsolódó videók


minimap