Eliot, T. S.: Hamvazószerda (Ash Wednesday Magyar nyelven)

Ash Wednesday (Angol)

I

Because I do not hope to turn again

Because I do not hope

Because I do not hope to turn

Desiring this man's gift and that man's scope

I no longer strive to strive towards such things

(Why should the agèd eagle stretch its wings?)

Why should I mourn

The vanished power of the usual reign?

 

Because I do not hope to know

The infirm glory of the positive hour

Because I do not think

Because I know I shall not know

The one veritable transitory power

Because I cannot drink

There, where trees flower, and springs flow, for there is

nothing again

 

Because I know that time is always time

And place is always and only place

And what is actual is actual only for one time

And only for one place

I rejoice that things are as they are and

I renounce the blessèd face

And renounce the voice

Because I cannot hope to turn again

Consequently I rejoice, having to construct something

Upon which to rejoice

 

And pray to God to have mercy upon us

And pray that I may forget

These matters that with myself I too much discuss

Too much explain

Because I do not hope to turn again

Let these words answer

For what is done, not to be done again

May the judgement not be too heavy upon us

 

Because these wings are no longer wings to fly

But merely vans to beat the air

The air which is now thoroughly small and dry

Smaller and dryer than the will

Teach us to care and not to care Teach us to sit still.

 

Pray for us sinners now and at the hour of our death

Pray for us now and at the hour of our death.

 

II

Lady, three white leopards sat under a juniper-tree

In the cool of the day, having fed to sateity

On my legs my heart my liver and that which had been

contained

In the hollow round of my skull. And God said

Shall these bones live? shall these

Bones live? And that which had been contained

In the bones (which were already dry) said chirping:

Because of the goodness of this Lady

And because of her loveliness, and because

She honours the Virgin in meditation,

We shine with brightness. And I who am here dissembled

Proffer my deeds to oblivion, and my love

To the posterity of the desert and the fruit of the gourd.

It is this which recovers

My guts the strings of my eyes and the indigestible portions

Which the leopards reject. The Lady is withdrawn

In a white gown, to contemplation, in a white gown.

Let the whiteness of bones atone to forgetfulness.

There is no life in them. As I am forgotten

And would be forgotten, so I would forget

Thus devoted, concentrated in purpose. And God said

Prophesy to the wind, to the wind only for only

The wind will listen. And the bones sang chirping

With the burden of the grasshopper, saying

 

Lady of silences

Calm and distressed

Torn and most whole

Rose of memory

Rose of forgetfulness

Exhausted and life-giving

Worried reposeful

The single Rose

Is now the Garden

Where all loves end

Terminate torment

Of love unsatisfied

The greater torment

Of love satisfied

End of the endless

Journey to no end

Conclusion of all that

Is inconclusible

Speech without word and

Word of no speech

Grace to the Mother

For the Garden

Where all love ends.

 

Under a juniper-tree the bones sang, scattered and shining

We are glad to be scattered, we did little good to each other,

Under a tree in the cool of day, with the blessing of sand,

Forgetting themselves and each other, united

In the quiet of the desert. This is the land which ye

Shall divide by lot. And neither division nor unity

Matters. This is the land. We have our inheritance.

 

III

At the first turning of the second stair

I turned and saw below

The same shape twisted on the banister

Under the vapour in the fetid air

Struggling with the devil of the stairs who wears

The deceitul face of hope and of despair.

 

At the second turning of the second stair

I left them twisting, turning below;

There were no more faces and the stair was dark,

Damp, jaggèd, like an old man's mouth drivelling, beyond

repair,

Or the toothed gullet of an agèd shark.

 

At the first turning of the third stair

Was a slotted window bellied like the figs's fruit

And beyond the hawthorn blossom and a pasture scene

The broadbacked figure drest in blue and green

Enchanted the maytime with an antique flute.

Blown hair is sweet, brown hair over the mouth blown,

Lilac and brown hair;

Distraction, music of the flute, stops and steps of the mind

over the third stair,

Fading, fading; strength beyond hope and despair

Climbing the third stair.

 

Lord, I am not worthy

Lord, I am not worthy

 

but speak the word only.

 

IV

Who walked between the violet and the violet

Whe walked between

The various ranks of varied green

Going in white and blue, in Mary's colour,

Talking of trivial things

In ignorance and knowledge of eternal dolour

Who moved among the others as they walked,

Who then made strong the fountains and made fresh the

springs

 

Made cool the dry rock and made firm the sand

In blue of larkspur, blue of Mary's colour,

Sovegna vos

 

Here are the years that walk between, bearing

Away the fiddles and the flutes, restoring

One who moves in the time between sleep and waking,

wearing

 

White light folded, sheathing about her, folded.

The new years walk, restoring

Through a bright cloud of tears, the years, restoring

With a new verse the ancient rhyme. Redeem

The time. Redeem

The unread vision in the higher dream

While jewelled unicorns draw by the gilded hearse.

 

The silent sister veiled in white and blue

Between the yews, behind the garden god,

Whose flute is breathless, bent her head and signed but

spoke no word

 

But the fountain sprang up and the bird sang down

Redeem the time, redeem the dream

The token of the word unheard, unspoken

 

Till the wind shake a thousand whispers from the yew

 

And after this our exile

 

V

If the lost word is lost, if the spent word is spent

If the unheard, unspoken

Word is unspoken, unheard;

Still is the unspoken word, the Word unheard,

The Word without a word, the Word within

The world and for the world;

And the light shone in darkness and

Against the Word the unstilled world still whirled

About the centre of the silent Word.

 

O my people, what have I done unto thee.

 

Where shall the word be found, where will the word

Resound? Not here, there is not enough silence

Not on the sea or on the islands, not

On the mainland, in the desert or the rain land,

For those who walk in darkness

Both in the day time and in the night time

The right time and the right place are not here

No place of grace for those who avoid the face

No time to rejoice for those who walk among noise and deny

the voice

 

Will the veiled sister pray for

Those who walk in darkness, who chose thee and oppose

thee,

Those who are torn on the horn between season and season,

time and time, between

Hour and hour, word and word, power and power, those who

wait

In darkness? Will the veiled sister pray

For children at the gate

Who will not go away and cannot pray:

Pray for those who chose and oppose

 

O my people, what have I done unto thee.

 

Will the veiled sister between the slender

Yew trees pray for those who offend her

And are terrified and cannot surrender

And affirm before the world and deny between the rocks

In the last desert before the last blue rocks

The desert in the garden the garden in the desert

Of drouth, spitting from the mouth the withered apple-seed.

 

O my people.

 

VI

Although I do not hope to turn again

Although I do not hope

Although I do not hope to turn

 

Wavering between the profit and the loss

In this brief transit where the dreams cross

The dreamcrossed twilight between birth and dying

(Bless me father) though I do not wish to wish these things

From the wide window towards the granite shore

The white sails still fly seaward, seaward flying

Unbroken wings

 

And the lost heart stiffens and rejoices

In the lost lilac and the lost sea voices

And the weak spirit quickens to rebel

For the bent golden-rod and the lost sea smell

Quickens to recover

The cry of quail and the whirling plover

And the blind eye creates

The empty forms between the ivory gates

And smell renews the salt savour of the sandy earth

 

This is the time of tension between dying and birth

The place of solitude where three dreams cross

Between blue rocks

But when the voices shaken from the yew-tree drift away

Let the other yew be shaken and reply.

 

Blessèd sister, holy mother, spirit of the fountain, spirit of the

garden,

Suffer us not to mock ourselves with falsehood

Teach us to care and not to care

Teach us to sit still

Even among these rocks,

Our peace in His will

And even among these rocks

Sister, mother

And spirit of the river, spirit of the sea,

Suffer me not to be separated

 

And let my cry come unto Thee.

Hamvazószerda (Magyar)

I

Mert nem remélem hogy megfordulok

Mert nem remélek

Mert nem remélek új fordulatot

Hogy tehetséget, látókört cseréljek

Ilyesmire törekedni nem törekszem

(Öregedő sas szárnyat mért feszítsen?)

Miért sirassak

Szokott uralkodást, eltűnt hatalmat?

 

Mert nem remélem hogy tapasztalom

A jelen tűnő dicsőségét megint

Mert többé nem hiszem

Mert tudom hogy többé nem tudhatom

Milyen az egy igaz tünékeny hatalom

Mert nem iszom már soha sem

Ott hol fa virágzik, forrás fakad, mert semmi se lesz megint

 

Mert tudom az idő mindig idő

S a tér csak tér és mindig az

S ami létezik csak az időben létező

S csak a térben igaz

Örülök hogy olyanok amilyenek a dolgok

És lemondok az áldott arcról

S a hangról is lemondok

Mert nem reméltem hogy visszafordulok

Hát örülök, mivel szerkesztenem kell valamit

Aminek örüljek

 

S imádkozom Istenhez hogy könyörüljön mirajtunk

És imádkozom hogy feledni tudjam

Mindazt amit túlvitatok magamban

S túlmagyarázok

Mert megfordulni többé nem remélek

E szavak feleljenek

Azért amit tettem s már ne tegyek

Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet.

 

Mert többé ez a szárny nem repül sohasem

De mint szelelőlapát veri csak

A levegőt mely immár ritka, száraz

Szárazabb ritkább mint az akarat

Taníts minket törődni, nem törődni

Taníts minket ülni csöndesen.

 

Könyörögj érettünk bűnösökért most és halálunk óráján

Könyörögj érettünk most és halálunk óráján.

 

II

Hölgyem, három fehér leopárd ült egy borókafenyő alatt

A nappal hűvösében torkig jóllakottan

Lábammal szívemmel májammal s azzal ami betölté

Kiürült koponyám kupoláját. S monda Isten

Megélednek-é e tetemek? megélednek-é

E tetemek? És az ami betölté

A tetemeket (melyek már kiszáradtak volt) így szólt ciripelve:

Mert jó ez a Hölgy

És mert gyönyörű és mert

Tiszteli a Szűzet elmélkedésben,

Világosságunk felragyog. És én, aki titokban vagyok itt

Tetteimet felajánlom a feledésnek és az én szerelmemet

A sivatag ivadékainak s a tök termésének.

Ez majd megújítja

Jonhaimat s a szememnek rostjait és leopárdok kiokádta

Megmérhetetlen részeimet. A Hölgy visszavonult

Fehér ruhában, szemlélődésre, fehér ruhában.

Csontok fehérsége váltson meg feledésre.

Nincs bennük élet. Ahogy én feledve vagyok

S feledve kívánnék lenni, úgy feledni kívánnék

Ily áhitatban, eltökélt akarattal. S monda Isten

Jóslatot mondj a szélnek, csak a szélnek, mert úgyis csak

A szél figyel rád. S daloltak ciripelve a csontok

Szöcskezenével, szólván

 

Némaságok Hölgye

Nyugodt és csüggedő

Zilált egészség

Emlékezés rózsája

Feledés rózsája

Elalélt életadó

Meggyötört nyugtató

Magányos rózsa

A Kert maga immár

A szerelmek vége

Kínok elégje

Hol szűnik a reménytelen

S a keserült kínú

Betelt szerelem

A sehova-út

A végtelen ide befut

Befejeződik minden

Ami befejezhetetlen

Szótlan beszéd és

A nincs-beszéd szava

Hála az Anyának

A Kertért

Mely a szerelmek vége.

 

A borókafenyők alatt énekeltek a csontok, szétszórtan és ragyogva

Örülünk, hogy szétszórattunk, nem voltunk egymás javára,

Egy fa alatt a nappal hűvösében, az áldott homokban,

Megfeledkezve magukról és egymásról, egyesülten

A sivatag nyugalmában. Ez a föld, melyen

Osztoztok majd sorshúzás útján. És sem az egység,

sem az osztozás

Nem számít. Ez az a föld. Miénk az örökség.

 

III

Az első fordulón, föl a második emeletre

Megfordultam és láttam ott alant

Ugyanazon alakot a korlátra tekeredve

A gőz alatt a bűzben igyekezve

Küzdött az emeletek ördögével

Ki a remény s a kétség arcát viselte.

A második fordulón, föl a második emeletre

Ott hagytam őket tekeredve, fordulva alant;

Az arcok eltűntek, a lépcső sötétbe hullva

Párás volt, csorba, mint öreg ember szája nyáladzik, örökre.

 

Vagy mint vén cápa reszelős torka.

 

Az első fordulón, föl a harmadik emeletre

Hornyolt ablak hasasodott mint a fügefa gyümölcse

S a virágzó galagonya egy legelős táj mögött

A szélesvállú alak, aki zöldbe, kékbe öltözött,

Antik fuvolával a májusidőt bűvölte.

A zilált haj édes, a barna haj, a szájára zilálva,

Barna haj és orgona fürtje;

A mulatás, a fuvolaszó, a szellem szünetei, léptei, föl a harmadik emeletre,

Tünedezve, tünedezve; az erő, mely reményen és kétségen túlra vetve

 

Kapaszkodik a harmadik emeletre.

 

Uram, én méltó nem vagyok

Uram, én méltó nem vagyok

de mondom a szót, melyet szólnom adatott.

 

IV

Ki erre járt lilák s lilák között

Ki erre járt

A zöldek sokféle sorain át

Ki Mária színét viselte, a kéket és fehéret

S köznapi dolgokról beszélgetett

Nemtudva ismerője az örök szenvedésnek

Ki ott ment a lépteikhez vegyítve lépteit

Ki akkor erőt adott a forrásoknak s a patakoknak életet

A száraz sziklának hűvöset, szilárdságot a homoknak

Kékjében a szarkalábnak, kékjében Mária színének

 

Sovegna vos

 

Ím közbejönnek az évek, elemelve

Viszik a hegedűket, fuvolákat, visszanyerve

Azt, ki az álom s az ébredés között suhan át, magára tekerve

 

Omló, fehérlő fényt, az omlót.

Új évek jönnek, visszanyerve

Könnyek sugárzó felhőjén keresztül, az évek visszanyerve

Új verssel a régi rímet. Visszaváltják

Az időt. Visszaváltják

Magasabb álom megfejtetlen látomását,

Míg ékszerrel rakott egyszarvúk vonszolják arra az arany tabernákulumot.

 

A néma nővér kék s fehér lepelben

A borókafenyők között, a hangtalan fuvolájú

 

Kerti isten mögött lehajtotta fejét s a jelet veté, de szót se szólt

De a forrás fölszökött s lezengett a madár

Váltsd meg az időt megváltod az álmot

A ki nem ejtett, meg nem hallható szó zálogát

 

Míg a szél ezernyi suttogást remegtetett a borókafenyőkről

 

S minekutána e számkivetésünk

 

V

Ha az elvesztett szó elveszett, ha az elpazarolt szó elpazaroltatott

Ha a nem hallható ki nem ejtett

Szó ki nem ejtetett, nem hallatott;

A ki nem ejtett szó, a Szó, amely nem hallható,

A szó nélküli Szó még mindig az a Szó, mely él

A világban, ez a világító;

S a fény sütött sötétben és

A Világ ellen ez a csillapíthatatlan szó még örvényt forgató

S középpontjában ott a néma Szó.

 

Ó, én népem, mit tettem tevéled.

 

Hol lészen a szó megtalálható, hol fog a szó

Felhangzani? Nem itt, hol nincs elég csönd

Nem a tengeren vagy a szigeteken, s nem is

A szárazföldön, a sivatagban vagy az esőzónában

Mert azoknak, akik sötétben járnak

Nappal és éjszakának idején

Nem ez az idő való és nem is ez a hely

Nem a kegyelem helye ez azoknak, akik kerülik az arcot

 

Nem az örvendezés ideje azoknak, akik körül zajongnak s akik megtagadói a hangnak

 

A fátylas nővér könyörög-e értük

Akik sötétben járnak, akik téged választottak s veled szembeszállnak,

Akik marcangolódnak az évszak és az évszak, idő s idő között,

Óra meg óra, szó és szó, erő s erő közt, azokért, kik várnak

Sötétben? A fátylas nővér könyörög-e majd

A gyermekekért a kapu előtt

Kik nem akarnak szökni s nem tudnak könyörögni:

Könyörögj értük akik választanak és szembeszállnak.

 

Ó, én népem, mit tettem tevéled.

 

Könyörög-e a fátylas nővér a sovány fák

Közt azokért, akik őt újra és újra bántják

S megnemadásukat rettegve bánják

S igent mondanak a világ előtt és nemet a sziklák között

A végső sivatagban a végső kék sziklák között

A kert sivatagában a szomjúság sivatagának kertjében

A fonnyadt almának magját kiköpvén.

 

Ó, én népem.

VI

Bár nem remélem hogy megfordulok

Bár nem remélek

Bár nem remélek új fordulatot

Haszon és veszteség közt ingadozva járok

E kurta közben, ahol átfutnak az álmok

Születés, meghalás közt ez álmokjárta félhomályban

(Áldj meg, atyám) bár nem kívánom, hogy mindezt kívánjam

Nyitott ablaktól gránitpart felé

 

Fehér vitorlák szállnak tengerekre, még tengerekre szállnak

Töretlen szárnyak

S az elveszett szív megkeményszik és vigad

Örvendezve az elveszett orgonáknak s a tenger elveszett hangjainak

 

S a gyarló szellem éled s lázad újra

Mert az elgörbült aranypálcikát s az elveszett tengerszagot akarja

 

Éled hogy visszanyerje még

A fürj pitypalatyát s a bukdosó lilét

S a szem vakon teremtve tapogat

 

Kitöltve ivor kapuk közt üres alakzatokat

És a szagtól a homokos föld sós zamata ébredez

 

A meghalás meg a születés között a feszültség ideje ez

Magányosság helye hol összefut három álom

A kék sziklák övezte tájon

De ha a borókafáról remegő hangok elhalnak a csendben

A másik boróka remegése feleljen.

 

Áldott nővér, szent atya, ki lelke a forrásnak, lelke vagy a kertnek,

Ne tűrd, hogy hamissággal hitessük magunkat

Taníts minket törődni nem törődni

Taníts meg ülni csöndesen

Még e sziklák között is

 

Békességünk az Ő akaratában

És még e sziklák között is

Nővér, anya

És lelke a folyónak, lelke az óceánnak,

Ne légyen tőlem elrekesztve orcád

 

S a kiáltásom jusson el Tehozzád.