Emerson, Ralph Waldo: Uriel (Uriel Magyar nyelven)

It fell in the ancient periods
Which the brooding soul surveys,
Or ever the wild Time coined itself
Into calendar months and days.

This was the lapse of Uriel,
Which in Paradise befell.
Once, among the Pleiads walking,
Seyd overheard the young gods talking;
And the treason, too long pent,
To his ears was evident.
The young deities discussed
Laws of form, and meter just,
Orb, quintessence, and sunbeams,
What subsisteth, and what seems.
One, with low tones that decide,
And doubt and reverend use defied,
With a look that solved the sphere,
And stirred the devils everywhere,
Gave his sentiment divine
Against the being of a line.
"Line in nature is not found;
Unit and universe are round;
In vain produced, all rays return;
Evil will bless, and ice will burn."
As Uriel spoke with piercing eye,
A shudder ran around the sky;
The stern old war-gods shook their heads,
The seraphs frowned from myrtle-beds;
Seemed to the holy festival
The rash word boded ill to all;
The balance-beam of Fate was bent;
The bounds of good and ill were rent;
Strong Hades could not keep his own,
But all slid to confusion.

A sad self-knowledge, withering, fell
On the beauty of Uriel;
In heaven once eminent, the god
Withdrew, that hour, into his cloud;
Whether doomed to long gyration
In the sea of generation,
Or by knowledge grown too bright
To hit the nerve of feebler sight.
Straightway, a forgetting wind
Stole over the celestial kind,
And their lips the secret kept,
If in ashes the fire-seed slept.
But now and then, truth-speaking things
Shamed the angels' veiling wings;
And, shrilling from the solar course,
Or from fruit of chemic force,
Procession of a soul in matter,
Or the speeding change of water,
Or out of the good of evil born,
Came Uriel's voice of cherub scorn,
And a blush tinged the upper sky,
And the gods shook, they knew not why.

Oly réges-régi korra esett,
Hová csak a vágy tekint,
S melyből naptárt az Idő maga
Kalapált szeszélye szerint.

A melléfogást Uriel
Követte az Édenben el.
Míg a Plejádok közt keringett,
Kihallgatott pár ifjú istent;
S mit rejtve tartott annyi év,
Az árulás fülébe ért.
Formatörvény, hosszuság
Volt köztük a vitatárgy,
Gömb, leglényeg, sugarak,
Mi a látszat, s mi marad.
Ő parancsoláshoz szokott
Halk hangon, mely nem tűr dacot,
Oly szemmel, mely szférát üt át,
S felveri a poklok fiát,
Közölte magas érveit,
Hogy egyenes nem létezik.
„Nyomai sehol sincsenek;
Egység és mindenség kerek;
Ahány sugár, mind visszahull;
Áldás a rossz, a jég kigyúl.”
Míg Uriel szikrázva szólt,
Az ág iszonytól vacogott;
Hadistenek rázták fejük,
Szeráfhomlokra ránc került;
A gyors szót baljós jel gyanánt
Fogadta a szent társaság;
Dőlt mérlegkarral mért a Sors;
Nem vált külön a jó s a rossz;
Hadész nem bírt lakóival,
Kitört a teljes zűrzavar.

Szépségfosztó önismeret
Szállta meg ekkor Urielt;
S az ég kiváló istene
Visszavonult felhőibe;
Vagy vándorlásra itélten
Nemzedékek tengerében,
Vagy szerezvén oly tudást,
Mely a gyarlóbb fajnak árt.
Feledés fujt hirtelen
Át az égi lelkeken,
S őrizték titkuk konokul,
Mint hamuban parázs lapul.
De pár nem rejthető dolog
Angyalszárnyukon kifogott;
S a napjárás, vegyi erő,
A lélekben észlelhető
Fejlődés, a megújuló víz,
S hogy tud a rossz okozni jót is,
Mind-mind Uriel megvetést
Zengő igazáról beszélt.
Az ég pirult, s az istenek
Kara nem tudta, mért remeg.