Erdrich, Louise: Night Sky

I
Arcturus, the bear driver,
shines on the leash of hunting dogs.
Do you remember how the woman becomes a bear
because her husband has run in sadness
to the forest of stars?
 
She soaks the bear hide
until it softens to fit her body
She ties the skinning boards over her heart.
She goes out, digs stumps,
smashes trees to test her power,
then breaks into a dead run
and hits the sky like a truck.
 
We are watching the moon
when this bear woman pulls herself
arm over arm into the tree of heaven.
We she her shadow clasp the one rusted fruit.
Her thick paw swings. The world dims.
We are alone here on earth
with the ragged breath of our children
coming and going in the old wool blankets.
 
II
Does she ever find him?
The sky is full of pits and snagged deadfalls.
She sleeps in shelters he's made of jackpine,
eats the little black bones
of birds he's roasted in cookfires.
She even sees him once
bending to drink from his own lips
in the river of starlight.
 
The truth is she cannot approach him
in the torn face and fur
stinking of shit and leather.
She is a real bear now,
licking bees from her paws, plunging
her snout in anthills,
rolling mad in the sour valleys
of skunk cabbage!
 
III
He knows she is there,
eyeing him steadily across the hornbeam
as she used to across the table.
He asks for strength
to leave his body at the river,
to leave it cradled in its sad arms
while he wanders in oiled muscles
bear heft, shag, and acorn fat.
Her goes to her, heading
for the open,
the breaking moon.
 
IV
Simple
to tear free
stripped and shining
to ride through crossed firs

I
Arcturus, a Medve őre
vadászó kutyák pórázán fénylik.
Emlékszel, hogy változik medvévé egy asszony,
mert férje szomorúságában
a csillagok erdejébe rohant?
 
Addig áztatja a medvebőrt
amíg megpuhul és rásimul testére.
Szíve fölé köti a nyúzódeszkát.
Kimegy, rönköt ás,
fát vág, hogy felmérje erejét,
aztán őrült rohanásba kezd
és kamionként csapódik az égnek.
 
Nézzük a holdat,
mikor a medvenő, kéz-kéz után
felkapaszkodik a mennyek fáján.
Látjuk, amint árnyéka megfogja az egyetlen rozsdálló gyümölcsöt.
Himbálódzik széles mancsa. Elhalványul a világ.
Egyedül vagyunk a földön
gyermekünk szakadozott lélegzetével,
mely ki-be jár az öreg gyapjútakaróban.
 
II
Megtalálja valaha?
Az ég tele van gödrökkel és rejtett csapdákkal.
Férje csavarttobozú fenyőből épített ékhelyein alszik,
nyílt tűzön sütött madarak
fekete csontjait eszi.
Egyszer még látja is, ahogy
ajkaival iszik.
csillagfény folyó fölé hajolva
 
Az igazság az, hogy torz arccal és szartól és bőrtől
bűzlő bundában
nem képes megközelíteni.
Valódi medve lett,
méhet nyalogat mancsáról, pofáját
hangyabolyba dugja,
örülten hempereg a büdöskáposzta
savanyú völgyében!
 
III
A férfi tudja, hogy ott van, szünet nélkül
figyeli a gyertyánfenyőről, ahogy
a nő szokta az asztal fölött..
Erőt kér
hogy testét a folyónál hagyja
hogy szomorú karú bölcsőjében hagyja
amíg olajos izmokban, súlyos
medvetestben, bozontban,
makk-zsírban bolyong.
Odamegy hozzá,
a tisztás felé,
a kelő hold felé.
 
IV
Egyszerű
szabaddá válni
lemeztelenedni és ragyogni
hogy átvághass a keresztbe tett fenyőkön.