Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Hall, Donald: Kicking the Leaves

Hall, Donald portréja

Kicking the Leaves (Angol)

1.

Kicking the leaves, October, as we walk home together
from the game, in Ann Arbor,
on a day the color of soot, rain in the air;
I kick at the leaves of maples,
reds of seventy different shades, yellow
like old paper; and poplar leaves, fragile and pale;
and elm leaves, flags of a doomed race.
I kick at the leaves, making a sound I remember
as the leaves swirl upward from my boot,
and flutter; and I remember
Octobers walking to school in Connecticut,
wearing corduroy knickers that swished
with a sound like leaves; and a Sunday buying
a cup of cider at a roadside stand
on a dirt road in New Hampshire; and kicking the leaves,
autumn 1955 in Massachusetts, knowing
my father would die when the leaves were gone.

2.

Each fall in New Hampshire, on the farm
where my mother grew up, a girl in the country,
my grandfather and grandmother
finished the autumn work, taking the last vegetables in
from the cold fields, canning, storing roots and apples
in the cellar under the kitchen. Then my grandfather
raked leaves against the house
as the final chore of autumn.
One November I drove up from college to see them.
We pulled big rakes, as we did when we hayed in summer,
pulling the leaves against the granite foundations
around the house, on every side of the house,
and then, to keep them in place, we cut spruce boughs
and laid them across the leaves,
green on red, until the house
was tucked up, ready for snow
that would freeze the leaves in tight, like a stiff skirt.
Then we puffed through the shed door,
taking off boots and overcoats, slapping our hands,
and sat in the kitchen, rocking, and drank
black coffee my grandmother made,
three of us sitting together, silent, in gray November.

3.

One Saturday when I was little, before the war,
my father came home at noon from his half day at the office
and wore his Bates sweater, black on red,
with the crossed hockey sticks on it, and raked beside me
in the back yard, and tumbled in the leaves with me,
laughing, and carried me, laughing, my hair full of leaves,
to the kitchen window
where my mother could see us, and smile, and motion
to set me down, afraid I would fall and be hurt.

4.

Kicking the leaves today, as we walk home together
from the game, among the crowds of people
with their bright pennants, as many and bright as leaves,
my daughter’s hair is the red-yellow color
of birch leaves, and she is tall like a birch,
growing up, fifteen, growing older; and my son
flamboyant as maple, twenty,
visits from college, and walks ahead of us, his step
springing, impatient to travel
the woods of the earth. Now I watch them
from a pile of leaves beside this clapboard house
in Ann Arbor, across from the school
where they learned to read,
as their shapes grow small with distance, waving,
and I know that I
diminish, not them, as I go first
into the leaves, taking
the step they will follow, Octobers and years from now.

5.

This year the poems came back, when the leaves fell.
Kicking the leaves, I heard the leaves tell stories,
remembering, and therefore looking ahead, and building
the house of dying. I looked up into the maples
and found them, the vowels of bright desire.
I thought they had gone forever
while the bird sang I love you, I love you
and shook its black head
from side to side, and its red eye with no lid,
through years of winter, cold
as the taste of chicken wire, the music of cinder block.

6.

Kicking the leaves, I uncover the lids of graves.
My grandfather died at seventy-seven, in March
when the sap was running; and I remember my father
twenty years ago,
coughing himself to death at fifty-two in the house
in the suburbs. Oh, how we flung
leaves in the air! How they tumbled and fluttered around us,
like slowly cascading water, when we walked together
in Hamden, before the war, when Johnson’s Pond
had not surrendered to houses, the two of us
hand in hand, and in the wet air the smell of leaves
burning;
in six years I will be fifty-two.

7.

Now I fall, I leap and fall
to feel the leaves crush under my body, to feel my body
buoyant in the ocean of leaves, the night of them,
night heaving with death and leaves, rocking like the ocean.
Oh, this delicious falling into the arms of leaves,
into the soft laps of leaves!
Face down, I swim into the leaves, feathery,
breathing the acrid odor of maple, swooping
in long glides to the bottom of October —
where the farm lies curled against the winter, and soup steams
its breath of onion and carrot
onto damp curtains and windows; and past the windows
I see the tall bare maple trunks and branches, the oak
with its few brown weathery remnant leaves,
and the spruce trees, holding their green.
Now I leap and fall, exultant, recovering
from death, on account of death, in accord with the dead,
the smell and taste of leaves again,
and the pleasure, the only long pleasure, of taking a place
in the story of leaves.



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttps://lettersfromahillfarm.blogspot.com/

A leveleket rugdosom (Magyar)

1

A leveleket rugdosom, október Ann Arborban,
megyünk hazafelé a meccsről,
koromszínű napon, lóg az eső lába;
rugdosom a juharleveleket,
a vörös hetven árnyalatát, öregpapír-
sárgát; és nyárfalevelet, törékenyt és fakót;
és szilfa levelét, egy elátkozott faj zászlaját.
Rugdosom a leveleket, ismerős a hang,
ahogy a levelek felkavarodnak cipőm nyomán
és visszahullnak; és eszembe jutnak
az októberek, ahogy Connecticutban iskolába megyek
kordbársony térdnadrágomban, ami épp úgy
susogott, mint a levelek; és egyszer egy vasárnap,
almabort vettem egy földút menti standnál
New Hampshire-ben; és rugdosom a leveleket
1955 őszén Massachusettsben, tudva,
hogy apám meghal, mire eltűnnek a levelek.

2

Minden ősszel a New Hampshire-i farmon,
ahol anyám felnőtt, vidéki lány,
nagyapám és nagyanyám befejezte az őszi munkát,
betakarította az utolsó zöldségeket
a hideg földekről, befőzte, eltette a gumókat és az almát
a konyha alatti pincébe. Aztán
utolsó őszi feladataként nagyapám
a házfalhoz gereblyézte a leveleket.
Egyik novemberben felutaztam az egyetemről látogatóba.
Nagy gereblyéket vonszoltunk, akárcsak nyáron a szénához,
odahúztuk a leveleket a gránittalapzat tövébe
a ház körül, a ház minden oldalán,
és aztán, hogy úgy maradjanak, fenyőágakat metszettünk,
és keresztben ráfektettük őket a levelekre,
zöldet a vörösre, amíg a ház
be nem volt bugyolálva, készen a hóra,
ami tömörre fagyasztja majd a leveleket, mint egy szűk szoknyát.
Aztán a pajtán keresztül fújtatva bementünk,
levetettük csizmánk és kabátunk, kezünket dörzsöltük,
leültünk a konyhában a hintaszékbe, és kortyoltuk
a feketekávét, amit öreganyám főzött,
ültünk hárman együtt, némán, a szürke novemberben.

3

Egy szombaton, mikor még kicsi voltam, még a háború előtt,
apám hazajött fél nap után, délben az irodából,
a Bates College pulóvere volt rajta, piros alapon fekete,
rajta keresztbe tett hokiütők, és ott gereblyézett mellettem
az udvarban, és ott bukfencezett velem
a levelek közt, és megfogott, nevetve cipelt, levelekkel
a hajamban, oda a konyhaablakhoz,
ahol anyám láthatott minket, mosolygott, mutatta,
tegyen le, attól félt, leesem és megütöm magam.

4

Rugdosom ma a leveleket, ahogy sétálunk hazafelé
a meccsről az embertömegek között,
kezükben élénk zászlók, mint számtalan élénk levél,
a lányom magas, akára nyírfa, és haja
sárgásvörös, mint a nyírlevél,
felnőtt, tizenöt éves, egyre nő; és a fiam
pompás, mint a juhar, ő húsz,
egyetemre jár, előttünk megy, lépése
ruganyos, alig várja, hogy bejárja
a föld minden erdejét. Elnézem őket
innen, az Ann Arbor-i faházunk mellett összehúzott
levélkupacról, átellenben az iskolával,
ahol olvasni tanultak,
ahogy alakjuk egyre kisebb a távolban, integetnek,
és tudom, hogy én tűnök el,
nem ők, hogy én gázolok előbb
a levelek közé, én térek az útra,
amin majd ők is követnek, októberek, évek múlva.

5

Idén akkor tértek vissza a versek, amikor a levelek lehulltak.
Rugdosom a leveleket, hallgatom, ahogy a levelek mesélnek,
emlékezem, így hát előretekintek, és felépítem
a halál házát. Felnéztem a juharfákra,
és megtaláltam őket, a tiszta vágy hangzóit.
Azt hittem, eltűntek örökre,
míg a madár azt dalolta, Szeretlek, szeretlek
és forgatta fekete fejét jobbra-balra, tágra nyílt vörös szemét,
megannyi év telén át, hidegen,
mint a drótháló íze, mint a klinkertéglák zenéje.

6

Rugdosom a leveleket, és sírokat fedek fel.
Öregapám hetvenhét évesen halt meg, márciusban,
épp levedzett a juhar; és emlékszem apámra,
ahogy húsz évvel ezelőtt
halálra köhögte magát ötvenkét éves korában
a kertvárosi házban. Ó, hogy szórtuk
a leveleket a levegőbe! Hogy bukdácsoltak és örvénylettek köröttünk,
mint lassan csobogó víz, amikor együtt sétáltunk
Hamdenben, a háború előtt, mikor Johnson’s Pond
még nem hódolt be a házaknak, kettesben,
kéz a kézben, és a párás levegőben az illat,
égő levelek;
hat év múlva én is ötvenkét éves leszek.

7

Most zuhanok, lépek és elhullok,
és érzem, ahogy a levelek testem alatt zúzódnak, testem
lebeg a levelek óceánján, éjszakájukban,
haláltól, levelektől hízó éjszaka, ringat, mint az óceán.
Ó, az élveteg zuhanás a levelek karjába,
a levelek puha ölébe!
Arccal lefelé, a levelek közt úszom puhán,
szívom a juhar fanyar aromáját, hosszan
siklom le október legmélyére,
ahol a farm bebugyolálva télire, a leves gőze
hagymát és répát lehel
a nyirkos függönyre és ablakra; és az ablak mögött
látni a magas, kopasz juhar törzsét és ágait, a tölgyet
néhány megviselt, elbarnult maradéklevelével,
és a lucfenyőket, ahogy tartják a zöldet.
Most lépek és elhullok, diadalmasan, visszatérve
a halálból – a halál okán, összhangban a halállal
ismét a levelek illata és íze,
és az öröm, az egyetlen kitartó öröm, hogy helyet kaptam
a levelek történetében.



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttp://versumonline.hu/vers/a-leveleket-rugdosom/

Kapcsolódó videók


minimap