Itt végződik a sivatag.
Ez az a város, ahol a holt még mindig eleven.
Itt esténként
a nap és a hold egyszerre világít teljes fénnyel,
és amikor megérkezel,
az út máshová nem vezet.
Lépj be a fogadóba,
és lásd az üres asztalt, a kihúnyt tüzet,
ezt az ablakot, ahol
a távoli hegyek a múltba merednek.
Emlékezz
arra az asszonyra a törött korsóval,
arra a fiatal férfira,
aki disznókat etetett a szomorú sivatagi szürkületben.
Azt mondják, a csend vezet minket ide,
szinte kézenfog,
úgy vezet, akár a szél rohanó ujjai a homokfelhőn át;
odabent a csend
valóban kézen fog.
Ott fejet kell hajtanod, ha az ajtón belépsz;
oda egyszer betért valaki
mint ki közülünk való,
és mindannyiunkhoz szólt, de mi nem hallgattunk rá.
Most érezd a mozdulatlanságot
hol két ellentétes erő csap össze; ez az a hely,
ahol a kenyér azért töretett el,
hogy minket egyesítsen - ez a hely vágyaink fogadója.