Lábam a macskakövekre hág
s hirtelen kiáltást hallok, testekét,
melyek itt porlanak a mélyben valahol.
De vigyáznom kell elmémre. Mint kisértet
járok hat millió elfeledett kisértet között.
Szimatolom a tájat, mint aki
elveszett otthonát kutatja,
s fojtogat a szégyen, hogy élek.
Európa vétke - ó irónia - bennem ég.
Mintha az utolsó ember volnék
egy elárult bolygón. Úgy érzem, a légkör
sírkőért kolduló nevek
kölöncétől nehéz. Vigyáznom kell,
mert egy mély lélegzettel túl sok
meggyilkolt lelkét lehelhetem be.
Ily vétekre törékeny a tüdőm.
Úgy kell tennem, mint egy most feltámadottnak.
De Krisztus szerepe vár rám?
Újra keresztény isten legyen egy zsidó?
Fürkészem majd német arcokban a vér
jelét, nyomát. Szemükbe nézek
és kémlelem a haláltáborok árnyát.
Valami emlék kell, hogy ráncot véssen a bőrre,
hogy szégyenpírral fesse a pupillát!
De az utak tiszták, gondozottak a parkok,
diákok tanulják, mi a német,
Coca-Colát kapsz a söntésben, és a pincér rohan
még a kóbor zsidó elé is, aki valahogy túlélte -
és a történelem gyorsan megtisztította a kísértetjárta levegőt,
hogy már a valódi fantomok is láthatatlanok itt.