Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Hood, Thomas: The Bridge of Sighs

Hood, Thomas portréja

The Bridge of Sighs (Angol)

One more Unfortunate,

Weary of breath,

Rashly importunate,

Gone to her death!

 

Take her up tenderly,

Lift her with care;

Fashion'd so slenderly

Young, and so fair!

 

Look at her garments

Clinging like cerements;

Whilst the wave constantly

Drips from her clothing;

Take her up instantly,

Loving, not loathing.

 

Touch her not scornfully;

Think of her mournfully,

Gently and humanly;

Not of the stains of her,

All that remains of her

Now is pure womanly.

 

Make no deep scrutiny

Into her mutiny

Rash and undutiful:

Past all dishonour,

Death has left on her

Only the beautiful.

 

Still, for all slips of hers,

One of Eve's family—

Wipe those poor lips of hers

Oozing so clammily.

 

Loop up her tresses

Escaped from the comb,

Her fair auburn tresses;

Whilst wonderment guesses

Where was her home?

 

Who was her father?

Who was her mother?

Had she a sister?

Had she a brother?

Or was there a dearer one

Still, and a nearer one

Yet, than all other?

 

Alas! for the rarity

Of Christian charity

Under the sun!

O, it was pitiful!

Near a whole city full,

Home she had none.

 

Sisterly, brotherly,

Fatherly, motherly

Feelings had changed:

Love, by harsh evidence,

Thrown from its eminence;

Even God's providence

Seeming estranged.

 

Where the lamps quiver

So far in the river,

With many a light

From window and casement,

From garret to basement,

She stood, with amazement,

Houseless by night.

 

The bleak wind of March

Made her tremble and shiver;

But not the dark arch,

Or the black flowing river:

Mad from life's history,

Glad to death's mystery,

Swift to be hurl'd—

Anywhere, anywhere

Out of the world!

 

In she plunged boldly—

No matter how coldly

The rough river ran—

Over the brink of it,

Picture it—think of it,

Dissolute Man!

Lave in it, drink of it,

Then, if you can!

 

Take her up tenderly,

Lift her with care;

Fashion'd so slenderly,

Young, and so fair!

 

Ere her limbs frigidly

Stiffen too rigidly,

Decently, kindly,

Smooth and compose them;

And her eyes, close them,

Staring so blindly!

 

Dreadfully staring

Thro' muddy impurity,

As when with the daring

Last look of despairing

Fix'd on futurity.

 

Perishing gloomily,

Spurr'd by contumely,

Cold inhumanity,

Burning insanity,

Into her rest.—

Cross her hands humbly

As if praying dumbly,

Over her breast!

 

Owning her weakness,

Her evil behaviour,

And leaving, with meekness,

Her sins to her Saviour!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemhunter.com

A sóhajok hídja (Magyar)

Im, egy boldogtalan

élet után

itt fekszik oktalan

ez a leány!

 

Vigye és tegye le

lágyan a kar;

szobor a termete,

szép, fiatal!

 

Ruhája mocskos,

rátapad, lucskos

ingéből víz csepeg

most is a hídra;

vigyétek, emberek,

szánva, ne szidva!

 

Ne érintse gúny;

gondold szomorún,

finoman vigyázni;

a halál foltjai

után maradt a lány;

tiszta nő csupán.

 

Nem kéne turkálni,

sorsába furkálni,

ez itt a vég;

többé nem becstelen,

nem maradt rajta szenny,

csak ami szép.

 

Ha nagyot bukott is,

Éva maradt –

Töröld le, ott is,

ajkán, a sarat.

 

Fésü alól haja

hogy kibomolt!

Emberek óhaja,

szomorú sóhaja

kérdi: ki volt?

 

Apja ki volt? Hol az

anyja? Zokognál,

húga vagy öccse, ha

most vele volnál?

Vagy tán a szíve volt

másé, ki híve volt

s több amazoknál?

 

Jaj, de hát ritka a

szeretet titka, a

krisztusi kincs!

Óh, milyen gyász neki;

itt a sok ház, s neki

otthona nincs.

 

Húga, a bátyja,

nem védte családja,

mint azelőtt;

betölt a nemezis:

kedvese, esze is,

az Isten keze is

elhagyta őt.

 

Hol sűrű rendben

ring a vizekben

a lámpafüzér

s paloták sora dobja

fényét a habokra,

ott állt s beragyogta

a hontalan éj.

 

Zord tavaszi szél

riogatta vacogva,

de hívta az éj

s a sötét csatorna:

az élet szörnyüség,

a halál őrűltszép!

És visz a vágy -

akárhol, akárhol,

csak itt ne tovább!

 

Leugrott! Őrület!

Vad folyó, jéghideg,

halálos íz

ha ugrott, te lökted,

mindig zúg előtted,

gaz férfi! a víz:

nyeld te is, fürödj meg

benne, ha bírsz!

 

Vigye és tegye le

lágyan a kar;

szobor a termete,

szép, fiatal!

 

A halál rabja már

és minden tagja már

merevedik;

nyujtsuk ki rendesen

s te fogd le csendesen

nagy szemeit.

 

Mibe sárlepett

szem belelát,

aminek tükre lett

a végső rémület:

a túlvilág.

 

Űzte vad láz régen,

megölte gyász, szégyen;

mostoha világnak

árvája – de már csak

a béke övé.

Kulcsold imára

kezét simán a

szíve fölé!

 

Legyen, égbe ha ér fel,

töredelmes és bús,

s vállalja bűnét el

az üdv ura, Jézus!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Kapcsolódó videók


minimap