Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Hughes, Ted: A nyúlcsapda (The Rabbit Catcher Magyar nyelven)

Hughes, Ted portréja

The Rabbit Catcher (Angol)

It was May. How had it started? What

Had bared our edges? What quirky twist

Of the moon’s blade had set us, so early in the day,

Bleeding each other? What had I done? I had

Somehow misunderstood. Inaccessible

In your dybbuk fury, babies

Hurled into the car, you drove. We surely

Had been intending a day’s outing,

Somewhere on the coast, an exploration—

So you started driving.

 

What I remember

Is thinking: She’ll do something crazy. And I ripped

The door open and jumped in beside you.

So we drove West. West. Cornish lanes

I remember, a simmering truce

As you stared, with iron in your face,

Into some remote thunderscape

Of some unworldly war. I simply

Trod accompaniment, carried babies,

Waited for you to come back to nature.

We tried to find the coast. You

Raged against our English private greed

Of fencing off all coastal approaches,

Hiding the sea from roads, from all inland.

You despised England’s grubby edges when you got there.

The day belonged to the furies. I searched the map

To penetrate the farms and private kingdoms.

Finally a gateway. It was a fresh day,

Full May. Somewhere I’d brought food.

We crossed a field and came to the open

Blue push of sea-wind. A gorse cliff,

Brambly, oak-packed combes. We found

An eyrie hollow, just under the cliff-top.

It seemed perfect to me. Feeding babies,

Your Germanic scowl, edged like a helmet,

Would not translate itself. I sat baffled.

I was a fly outside on the window-pane

Of my own domestic drama. You refused to lie there

Being indolent, you hated it.

That flat, draughty plate was not an ocean.

You had to be away and you went. And I

Trailed after like a dog, along the cliff-top field-edge,

Over a wind-matted oak-wood—

And I found a snare.

Copper-wire gleam, brown cord, human contrivance,

Sitting new-set. Without a word

You tore it up and threw it into the trees.

 

I was aghast. Faithful

To my country gods—I saw

The sanctity of a trapline desecrated.

You saw blunt fingers, blood in the cuticles,

Clamped around a blue mug. I saw

Country poverty raising a penny,

Filling a Sunday stewpot. You saw baby-eyed

Strangled innocents, I saw sacred

Ancient custom. You saw snare after snare

And went ahead, riving them from their roots

And flinging them down the wood. I saw you

Ripping up precarious, precious saplings

Of my heritage, hard-won concessions

From the hangings and transportations

To live off the land. You cried: ‘Murderers!’

You were weeping with a rage

That cared nothing for rabbits. You were locked

Into some chamber gasping for oxygen

Where I could not find you, or really hear you,

Let alone understand you.

 

In those snares

You’d caught something.

Had you caught something in me,

Nocturnal and unknown to me? Or was it

Your doomed self, your tortured, crying,

Suffocating self? Whichever,

Those terrible, hypersensitive

Fingers of your verse closed round it and

Felt it alive. The poems, like smoking entrails,

Came soft into your hands.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.inaplo.hu/nv

A nyúlcsapda (Magyar)

Május volt. Hogy is kezdődött? Mitől

Bolydultak fel az idegdúcaink? A holdsarlónak

Micsoda cikornyás görbülete kellett, hogy már kora reggel

Fölvérezzük egymást? Mit tettem én? Félre-

Értettem valamit. Megközelíthetetlenül

Abban az eszelős dühödben, a kisbabákat

A kocsiba vágva, te vezettél. Biztosan

Egész napos kirándulást terveztünk,

Valahová a partvidékre, felfedezőutat -

Úgyhogy egyszer csak nekiindultál.

 

Emlékszem, azt

Gondoltam: ez valami őrültséget csinál. És föl-

Téptem az ajtót, és beugrottam melléd.

Nyugatnak mentünk. Nyugatnak. Cornwalli

Dűlőutakra emlékszem, fölrezgő tűzszünetre,

Ahogy vasba vert arcoddal előremeredsz,

Valami földöntúli háborúság messzi

Mennydörgéstájéka felé. Én egyszerűen

Nyújtottam a kíséretet, vittem a kisbabákat,

Vártam, hogy visszagyere az evilágba.

Megpróbáltunk lejutni a partvidékre. Te

Őrjöngtél a mi angol kapzsiságunkon,

"Idegeneknek tilos", minden parti lejárónál

Kerítés, eldugjuk a tengert az utak elől, az egész

Belföld elől. Lenézted Anglia mocskos szegélyét, amint

Odaértél. A fúriáké volt az a nap. Térképen vadásztam,

Hol lehet a tanyák, a magánkirályságok között

Áthatolni. Végre egy kocsibejárat. Hűs délelőtt,

Igazi május. Valahol vettem ennivalót.

Áthaladtunk egy réten, és kiértünk a szabad,

Kék tengeri szélverésbe. Bozótos szikla,

Szedres, sűrű tölgyerdős völgykatlanok. Sasfészek-

Üreget találtunk, épp a sziklatető alatt.

Úgy gondoltam, tökéletes. Etetted a babákat,

Sisakszerűen kiélezett németes mogorvaságod

Hovatovább értelmezhetetlen. Zavarodottan

Ültem. Rovar voltam, odakinn, a saját házi

Drámám ablaküvegén. Te meg nem akartál ott heverni,

Tunyálkodva, rühellted az ilyesmit.

Az a lapos, huzatos platni, az nem óceán.

El kell innét menni. El is mentél. Én pedig

A nyomodban, mint egy kutya, végig a sziklatető

Rétszegélyén, át a szél kuszálta tölgyerdőn -

És találtam egy csapdát.

Rézdrótcsillogás, barna zsineg, ember eszkábálta,

Meglapuló új szerkentyű. Egyetlen szó nélkül

Fölrántottad, és bedobtad a fák közé.

 

Elrémültem. Vidéki

Isteneim hűséges fia - láttam,

Ahogy a csapdaút szentségét meggyalázzák.

Te zúzott ujjakat láttál, vért a körmök felett,

Ahogy a kéz egy kék bögrére kapaszkodik. Én

A vidéki nyomorúságot láttam, a filléreskedőt,

Amely pörköltet remél a vasárnapi fazékba. Te

Gyerekszemű, megfojtott ártatlanokat láttál, én

Szent, ősi szokást. Te csapdát láttál csapda után,

És mentél előre, felszakítva őket gyökereikből,

És behajigálva őket az erdőbe. Láttalak,

Amint kitéped hagyományom törékeny,

Drága facsemetéit, az akasztástól és kényszermunkától

Nehezen kicsikart engedményeket, hogy a földet

Ki lehessen zsigerelni. Azt kiabáltad: "Gyilkosok!",

Őrjöngve zokogtál, és

Nem a nyulak jártak az eszedben. Be voltál

Zárva, oxigénért kapkodtál, valami kamrában,

Ahol nem találtalak, igazából nem is hallottalak,

Nemhogy megértettelek volna.

 

Azokban a csapdákban

Akkor megragadtál valamit.

Bennem ragadtál meg valamit,

Valami éjszakait, számomra ismeretlent? Vagy

A saját, halálra ítélt lényedet, elgyötört, síró,

Fuldokló lényedet? Bármelyik volt is,

A versed iszonyatos, túlérzékeny

Ujjai köréje zárultak, és tapintották,

Hogy eleven. A versek, mint füstölgő zsigerek,

Puhán a kezedbe sorakoztak.

 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.inaplo.hu/nv

minimap