Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Jeffers, Robinson: Apology For Bad Dreams

Jeffers, Robinson portréja

Apology For Bad Dreams (Angol)

I
In the purple light, heavy with redwood, the slopes drop seaward,
Headlong convexities of forest, drawn in together to the steep ravine. Below, on the sea-cliff,
A lonely clearing; a little field of corn by the streamside; a roof under spared trees. Then the ocean
Like a great stone someone has cut to a sharp edge and polished to shining. Beyond it, the fountain
And furnace of incredible light flowing up from the sunk sun.
In the little clearing a woman
Is punishing a horse; she had tied the halter to a sapling at the edge of the wood, but when the great whip
Clung to the flanks the creature kicked so hard she feared he would snap the halter; she called from the house
The young man her son; who fetched a chain tierope, they working together
Noosed the small rusty links round the horse's tongue
And tied him by the swollen tongue to the tree.
Seen from this height they are shrunk to insect size.
Out of all human relation. You cannot distinguish
The blood dripping from where the chain is fastened,
The beast shuddering; but the thrust neck and the legs
Far apart. You can see the whip fall on the flanks…
The gesture of the arm. You cannot see the face of the woman.
The enormous light beats up out of the west across the cloud-bars of the trade-wind. The ocean
Darkens, the high clouds brighten, the hills darken together.
Unbridled and unbelievable beauty
Covers the evening world… not covers, grows apparent out
of it, as Venus down there grows out
From the lit sky. What said the prophet? 'I create good: and I create evil: I am the Lord.'

II
This coast crying out for tragedy like all beautiful places,
(The quiet ones ask for quieter suffering: but here the granite cliff the gaunt cypresses crown
Demands what victim? The dykes of red lava and black what Titan? The hills like pointed flames
Beyond Soberanes, the terrible peaks of the bare hills under the sun, what immolation? )
This coast crying out for tragedy like all beautiful places: and like the passionate spirit of humanity
Pain for its bread: God's, many victims', the painful deaths, the horrible transfigurements: I said in my heart,
'Better invent than suffer: imagine victims
Lest your own flesh be chosen the agonist, or you
Martyr some creature to the beauty of the place.' And I said, 'Burn sacrifices once a year to magic
Horror away from the house, this little house here
You have built over the ocean with your own hands
Beside the standing boulders: for what are we,
The beast that walks upright, with speaking lips
And little hair, to think we should always be fed,
Sheltered, intact, and self-controlled? We sooner more liable
Than the other animals. Pain and terror, the insanities of desire; not accidents but essential,
And crowd up from the core:' I imagined victims for those wolves, I made them phantoms to follow,
They have hunted the phantoms and missed the house. It is not good to forget over what gulfs the spirit
Of the beauty of humanity, the petal of a lost flower blown seaward by the night-wind, floats to its quietness.

III
Boulders blunted like an old bear's teeth break up from the headland; below them
All the soil is thick with shells, the tide-rock feasts of a dead people.
Here the granite flanks are scarred with ancient fire, the ghosts of the tribe
Crouch in the nights beside the ghost of a fire, they try to remember the sunlight,
Light has died out of their skies. These have paid something for the future
Luck of the country, while we living keep old griefs in memory: though God's
Envy is not a likely fountain of ruin, to forget evils calls down
Sudden reminders from the cloud: remembered deaths be our redeemers;
Imagined victims our salvation: white as the half moon at midnight
Someone flamelike passed me, saying, 'I am Tamar Cauldwell, I have my desire,'
Then the voice of the sea returned, when she had gone by, the stars to their towers.
…Beautiful country burn again, Point Pinos down to the Sur Rivers
Burn as before with bitter wonders, land and ocean and the Carmel water.

IV
He brays humanity in a mortar to bring the savor
From the bruised root: a man having bad dreams, who invents victims, is only the ape of that God.
He washes it out with tears and many waters, calcines it with fire in the red crucible,
Deforms it, makes it horrible to itself: the spirit flies out and stands naked, he sees the spirit,
He takes it in the naked ecstasy; it breaks in his hand, the atom is broken, the power that massed it
Cries to the power that moves the stars, 'I have come home to myself, behold me.
I bruised myself in the flint mortar and burnt me
In the red shell, I tortured myself, I flew forth,
Stood naked of myself and broke me in fragments,
And here am I moving the stars that are me.'
I have seen these ways of God: I know of no reason
For fire and change and torture and the old returnings.
He being sufficient might be still. I think they admit no reason; they are the ways of my love.
Unmeasured power, incredible passion, enormous craft: no thought apparent but burns darkly
Smothered with its own smoke in the human brain-vault: no thought outside: a certain measure in phenomena:
The fountains of the boiling stars, the flowers on the foreland, the ever-returning roses of dawn.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemhunter.com

Védekezés rossz álmok miatt (Magyar)

1.
Bíbor sugárban órjás fenyőktől súlyosan szakadnak
a tengerbe a lejtők,
Őserdők vad hajlatai futnak össze meredek szakadékba.
Lenn a tengerszirten
Magános tisztás; kicsi rozsföld a folyó mentén; ritkás fák
közt egy háztető. Aztán az Óceán,
Mint éles szélűre vágott, s ragyogóra csiszolt órjás kő.
Mögötte
Hihetetlen sugárzás forrása, kemencetüze lövell fel
a lemerült napról. A pici tisztáson egy asszony
Büntette lovát: kikötötte egy fiatal fához az erdőszélen.
S hogy a korbács
Az állat véknyán csattant, az veszettül rúgkapált, s a nő
már félt, hogy eltépi a féket, kihívta a házból
Suttyó-fiát. Az hozott egy lánckantárt, majd ketten együtt
Vékony, érdes hangából hurkot kötöttek a ló nyelvére,
S dagadt nyelvénél fogva odakötötték a fához.
E magasról nézve bogár-naggyá zsugorodtak
Túl minden emberin. Nem láthatod,
Hogy csöpög a vér a békó-lánc alól,
Hogy reszket az állat: De rángó nyaka, s négy lába
Szertekalimpál. Azt látod, mint csap véknyába a korbács
Lendül a kar... Nem látod az asszony arcát.
Órjás ragyogás tör föl nyugatról a passzátszél felhő-
sorompóin át. Az Óceán
Elsötétül, fenn a felhők ragyognak, eggyé feketülnek
a dombok, Féktelen, hihetetlen szépség
Borul az esti világra... Nem borul rá, láthatóvá nő ki
belőle, mint a Vénusz a fényes ég alján.
Mit szól a próféta? „Én vagyok az Úr, ki jót szerzek és
gonoszt teremtek."

2.
Ez a part tragédiáért kiált, mint minden csodás hely.
(A békések békésebb kínért könyörögnek, de itt a gránit-
szirt; az órjás ciprusok koronája
Míly áldozatot követel? A vörös és fekete láva árkai
minő Titánt? A pettyes lángszerű dombok
A Szoberánok mögött, s a nap alatt a pőre dombok
iszonyú szirtfogai: micsoda áldozatot?)
E part tragédiáért kiált, mint minden más csodás táj:
és mint az emberiség heves szelleme,
Kínt kér kenyérül: Isten és annyi áldozat kínját,
gyötrelmes halált, borzalmas átlényegülést. Így szóltam szívemben:
Szenvedésnél jobb a képzelet: Képzelj áldozatokat,
Nehogy en-tested szemeltessék ki tusakodónak,
Vagy áldozz föl néhány teremtményt a hely szépségének.
És mondtam: gyújts áldozatot évente egyszer, s úgy
bűvöld a rémet távol e háztól, amelyet
Enkezeddel raktál az Óceán fölé
Ez örök szirttömbök mellett: mert mik vagyunk mi?
A kétlábú, beszélő-ajkú, gyérszőrzetű
Vadállat, amelynek egyetlen gondja a töltekezés,
Az oltalom-zúg, s az önuralom? Felelősebbek vagyunk
A többi állatnál: kín és terror, a vágy őrjöngései: nem
járulékok, de lényegünkhöz tartoznak,
Velőnkből tolongnak elő. - Áldozatokat képzeltem a
farkasoknak, fantomokat gyúrtam, hogy azokat űzzék.
A fantomokat vadászták, s feledkeztek a házról. Nem jó
feledni: mi csalja meg az emberiség
Szépsége szellemét; a veszett virág szirma, mit tenger fele
fúj a éji szél: nyugalma felé repül.

3.
Sziklatömbök elvásva, mint vén medve foga, letörnek
a fokról; alattuk
A földön töméntelen kagyló: egy holt nép dagály-
szirt-ünnepe.
Itt a gránit-oldalak sebhedtek a hajdani tűztől,
éjszakánként a Törzs szellemei
Guggolnak a tűz szelleme mellett, hogy fölidézzék
a Napfényt,
A fény kihalt egeiből. Ők már fizettek e táj
Jövendő boldogságáért, míg mi, élők őrizzük régi nagy
bánatok emlékét:
Bár Isten irígysége nem valószínű forrása a vésznek, hogy
a gonoszt feledjük,
A felhőkből gyors intő jeleket idéz le: legyen megváltónk
a sok halál emléke,
S üdvünk: a képzelt állatok. Valaki elsuhant mellettem
Fehéren, mint az éjféli félhold, mint a lángnyelv, s így
szólt: „Tamar Cauldwell vagyok, él még a vágyam.
Mikor a lány elment mellettem, a tenger moraja
visszatért és tornyaikba a csillagok.
Tündér vidék, égjen el újra, Pinos-fok le a Sur-folyóig,
Mint hajdan, keserű csodákkal égjen a föld, az óceán, s
a Carmel vize!

4.
Mozsárban emberiséget tör, hogy ízet támasszon
A szétzúzott gyökérből; a rosszat álmodó, áldozatokat
kitaláló ember; ez Isten majma csupán!
Mossa azt könnyekkel, sok vízzel, vörös tégelyben
mésszé égeti,
Alaktalanná, iszonyúvá teszi azt magának: kiszáll
a szellem, ott áll csupaszon, ő látja a szellemet.
Benyeli meztelen önkívületben, de az összetörik kezében:
az atom eltört, s ami tömege volt, a hatalom
A csillagmozgató hatalomhoz kiált: „Hazatértem
magamhoz, nézz reám!
Megtörtem magamat kovakő-mozsárban, vörös kagylóban
Égettem magam, gyötörtem, tovaszálltam,
Álltam magamtól meztelen, ízekre zúztam magam,
S íme itt vagyok, én mozgatom a csillagokat: enyémek." -
Én láttam Istennek ez útjait: tudom, nincs értelme
A tűznek, a változásnak, a kínnak s a régi visszatérésének.
Kielégült, hát hallgasson! Gondolom, nem tűrik, ami
ésszerű; szeretetem útjai ők.
Mérhetetlen hatalom, képtelen szenvedély, iszonyú
ügyesség: nem áttetsző gondolat, mégis sötéten ég
Saját füstjétől köddé fojtva az ember agyboltozatában;
nem külső gondolat: bizonyos mérték
a jelenségekben,
De a bugyborgó csillagok forrása, hegyfok virágai,
a hajnal örökvisszatérő rózsái.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaJ. I.

minimap