Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Johnson, Lionel: Károly király szobra előtt a Charing Crosson (By the Statue of King Charles at Charing Cross Magyar nyelven)

Johnson, Lionel portréja

By the Statue of King Charles at Charing Cross (Angol)

To William Watson

 

Sombre and rich, the skies,

Great glooms, and starry plains;

Gently the night wind sighs;

Else a vast silence reigns.

 

The splendid silence clings

Around me: and around

The saddest of all kings,

Crowned, and again discrowned.

 

Comely and calm, he rides

Hard by his own Whitehall.

Only the night wind glides:

No crowds, nor rebels, brawl.

 

Gone too, his Court: and yet,

The stars his courtiers are:

Stars in their stations set;

And every wandering star.

 

Alone he rides, alone,

The fair and fatal King:

Dark night is all his own,

That strange and solemn thing.

 

Which are more full of fate:

The stars, or those sad eyes?

Which are more still and great:

Those brows, or the dark skies?

 

Although his whole heart yearn

In passionate tragedy,

Never was face so stern

with sweet austerity.

 

Vanquished in life, his death

By beauty made amends:

The passing of his breath

Won his defeated ends.

 

Brief life, and hapless? Nay:

Through death, life grew sublime.

Speak after sentence? Yea:

And to the end of time.

 

Armoured he rides, his head

Bare to the stars of doom;

He triumphs now, the dead,

Beholding London's gloom.

 

Our wearier spirit faints,

Vexed in the world's employ:

His soul was of the saints;

And art to him was joy.

 

King, tried in fires of woe!

Men hunger for thy grace:

And through the night I go,

loving thy mournful face.

 

Yet, when the city sleeps,

When all the cries are still,

The stars and heavenly deeps

Work out a perfect will.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Károly király szobra előtt a Charing Crosson (Magyar)

William Watsonnak

 

A dús ég fekete;

mindent csillag borít.

Sóhajt az éj szele;

nagy csend uralkodik.

 

Körülvesz engemet

s a legbúsabb királyt,

ki többet veszített,

nemcsak a koronát.

 

Ő nyugton lovagol

palotája előtt,

nem ordítnak sehol

tömegek, felkelők.

 

Királyi udvara:

az állócsillagok,

nyüzsög bolygók kara,

és mind felé ragyog.

 

Mily elhagyatva megy:

űzi balsors, veszély.

A birtoka csak egy:

az ünnepélyes éj.

 

Mi sorstelibb? Szeme,

az éj, a csillagok?

Vagy tán szemöldje-e?

Csöndjében az nagyobb?

 

Szívében bú feszül

s ég szenvedélyesen,

de egy arcon sem ül

ily kemény fegyelem.

 

Bár legyőzték, míg élt,

szép holta példa volt,

mellyel mindent elért,

mi vesztes célja volt.

 

Bús, kurta lét? Nem ám:

felmagasztaltatik,

s a fejvétel után

tart ítéletnapig.

 

Hajadonfőtt megyen,

vészcsillagokra lát

és nézi győztesen

a londoni homályt.

 

Ránk gond és hajsza ült,

csöpp lelkünk csüggedő.

Szent lelkű volt s örült

a művészetnek ő.

 

Áhítjuk dús kegyed,

kínban próbált király!

Az éjen át megyek,

s orcád előttem áll.

 

Alszik város, vidék,

mind elcsendesedett,

s csillagtüzekben ég

a végrendeleted.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap