Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Keats, John: Stood Tip-Toe Upon a Little Hill

Keats, John portréja

Stood Tip-Toe Upon a Little Hill (Angol)

I stood tip-toe upon a little hill,

The air was cooling, and so very still.

That the sweet buds which with a modest pride

Pull droopingly, in slanting curve aside,

Their scantly leaved, and finely tapering stems,

Had not yet lost those starry diadems

Caught from the early sobbing of the morn.

The clouds were pure and white as flocks new shorn,

And fresh from the clear brook; sweetly they slept

On the blue fields of heaven, and then there crept

A little noiseless noise among the leaves,

Born of the very sigh that silence heaves:

For not the faintest motion could be seen

Of all the shades that slanted o'er the green.

There was wide wand'ring for the greediest eye,

To peer about upon variety;

Far round the horizon's crystal air to skim,

And trace the dwindled edgings of its brim;

To picture out the quaint, and curious bending

Of a fresh woodland alley, never ending;

Or by the bowery clefts, and leafy shelves,

Guess were the jaunty streams refresh themselves.

I gazed awhile, and felt as light, and free

As though the fanning wings of Mercury

Had played upon my heels: I was light-hearted,

And many pleasures to my vision started;

So I straightway began to pluck a posey

Of luxuries bright, milky, soft and rosy.

 

A bush of May flowers with the bees about them;

Ah, sure no tasteful nook would be without them;

And let a lush laburnum oversweep them,

And let long grass grow round the roots to keep them

Moist, cool and green; and shade the violets,

That they may bind the moss in leafy nets.

 

A filbert hedge with wild briar overtwined,

And clumps of woodbine taking the soft wind

Upon their summer thrones; there too should be

The frequent chequer of a youngling tree,

That with a score of light green brethen shoots

From the quaint mossiness of aged roots:

Round which is heard a spring-head of clear waters

Babbling so wildly of its lovely daughters

The spreading blue bells: it may haply mourn

That such fair clusters should be rudely torn

From their fresh beds, and scattered thoughtlessly

By infant hands, left on the path to die.

 

Open afresh your round of starry folds,

Ye ardent marigolds!

Dry up the moisture from your golden lids,

For great Apollo bids

That in these days your praises should be sung

On many harps, which he has lately strung;

And when again your dewiness he kisses,

Tell him, I have you in my world of blisses:

So haply when I rove in some far vale,

His mighty voice may come upon the gale.

 

Here are sweet peas, on tip-toe for a flight:

With wings of gentle flush o'er delicate white,

And taper fulgent catching at all things,

To bind them all about with tiny rings.

 

Linger awhile upon some bending planks

That lean against a streamlet's rushy banks,

And watch intently Nature's gentle doings:

They will be found softer than ring-dove's cooings.

How silent comes the water round that bend;

Not the minutest whisper does it send

To the o'erhanging sallows: blades of grass

Slowly across the chequer'd shadows pass.

Why, you might read two sonnets, ere they reach

To where the hurrying freshnesses aye preach

A natural sermon o'er their pebbly beds;

Where swarms of minnows show their little heads,

Staying their wavy bodies 'gainst the streams,

To taste the luxury of sunny beams

Temper'd with coolness. How they ever wrestle

With their own sweet delight, and ever nestle

Their silver bellies on the pebbly sand.

If you but scantily hold out the hand,

That very instant not one will remain;

But turn your eye, and they are there again.

The ripples seem right glad to reach those cresses,

And cool themselves among the em'rald tresses;

The while they cool themselves, they freshness give,

And moisture, that the bowery green may live:

So keeping up an interchange of favours,

Like good men in the truth of their behaviours

Sometimes goldfinches one by one will drop

From low hung branches; little space they stop;

But sip, and twitter, and their feathers sleek;

Then off at once, as in a wanton freak:

Or perhaps, to show their black, and golden wings,

Pausing upon their yellow flutterings.

Were I in such a place, I sure should pray

That nought less sweet, might call my thoughts away,

Than the soft rustle of a maiden's gown

Fanning away the dandelion's down;

Than the light music of her nimble toes

Patting against the sorrel as she goes.

How she would start, and blush, thus to be caught

Playing in all her innocence of thought.

O let me lead her gently o'er the brook,

Watch her half-smiling lips, and downward look;

O let me for one moment touch her wrist;

Let me one moment to her breathing list;

And as she leaves me may she often turn

Her fair eyes looking through her locks auburne.

What next? A tuft of evening primroses,

O'er which the mind may hover till it dozes;

O'er which it well might take a pleasant sleep,

But that 'tis ever startled by the leap

Of buds into ripe flowers; or by the flitting

Of diverse moths, that aye their rest are quitting;

Or by the moon lifting her silver rim

Above a cloud, and with a gradual swim

Coming into the blue with all her light.

O Maker of sweet poets, dear delight

Of this fair world, and all its gentle livers;

Spangler of clouds, halo of crystal rivers,

Mingler with leaves, and dew and tumbling streams,

Closer of lovely eyes to lovely dreams,

Lover of loneliness, and wandering,

Of upcast eye, and tender pondering!

Thee must I praise above all other glories

That smile us on to tell delightful stories.

For what has made the sage or poet write

But the fair paradise of Nature's light?

In the calm grandeur of a sober line,

We see the waving of the mountain pine;

And when a tale is beautifully staid,

We feel the safety of a hawthorn glade:

When it is moving on luxurious wings,

The soul is lost in pleasant smotherings:

Fair dewy roses brush against our faces,

And flowering laurels spring from diamond vases;

O'er head we see the jasmine and sweet briar,

And bloomy grapes laughing from green attire;

While at our feet, the voice of crystal bubbles

Charms us at once away from all our troubles:

So that we feel uplifted from the world,

Walking upon the white clouds wreath'd and curl'd.

So felt he, who first told, how Psyche went

On the smooth wind to realms of wonderment;

What Psyche felt, and Love, when their full lips

First touch'd; what amorous, and fondling nips

They gave each other's cheeks; with all their sighs,

And how they kist each other's tremulous eyes:

The silver lamp,--the ravishment,--the wonder--

The darkness,--loneliness,--the fearful thunder;

Their woes gone by, and both to heaven upflown,

To bow for gratitude before Jove's throne.

So did he feel, who pull'd the boughs aside,

That we might look into a forest wide,

To catch a glimpse of Fawns, and Dryades

Coming with softest rustle through the trees;

And garlands woven of flowers wild, and sweet,

Upheld on ivory wrists, or sporting feet:

Telling us how fair, trembling Syrinx fled

Arcadian Pan, with such a fearful dread.

Poor nymph,--poor Pan,--how he did weep to find,

Nought but a lovely sighing of the wind

Along the reedy stream; a half heard strain,

Full of sweet desolation--balmy pain.

 

What first inspired a bard of old to sing

Narcissus pining o'er the untainted spring?

In some delicious ramble, he had found

A little space, with boughs all woven round;

And in the midst of all, a clearer pool

Than e'er reflected in its pleasant cool,

The blue sky here, and there, serenely peeping

Through tendril wreaths fantastically creeping.

And on the bank a lonely flower he spied,

A meek and forlorn flower, with naught of pride,

Drooping its beauty o'er the watery clearness,

To woo its own sad image into nearness:

Deaf to light Zephyrus it would not move;

But still would seem to droop, to pine, to love.

So while the Poet stood in this sweet spot,

Some fainter gleamings o'er his fancy shot;

Nor was it long ere he had told the tale

Of young Narcissus, and sad Echo's bale.

 

Where had he been, from whose warm head out-flew

That sweetest of all songs, that ever new,

That aye refreshing, pure deliciousness,

Coming ever to bless

The wanderer by moonlight? to him bringing

Shapes from the invisible world, unearthly singing

From out the middle air, from flowery nests,

And from the pillowy silkiness that rests

Full in the speculation of the stars.

Ah! surely he had burst our mortal bars;

Into some wond'rous region he had gone,

To search for thee, divine Endymion!

 

He was a Poet, sure a lover too,

Who stood on Latmus' top, what time there blew

Soft breezes from the myrtle vale below;

And brought in faintness solemn, sweet, and slow

A hymn from Dian's temple; while upswelling,

The incense went to her own starry dwelling.

But though her face was clear as infant's eyes,

Though she stood smiling o'er the sacrifice,

The Poet wept at her so piteous fate,

Wept that such beauty should be desolate:

So in fine wrath some golden sounds he won,

And gave meek Cynthia her Endymion.

 

Queen of the wide air; thou most lovely queen

Of all the brightness that mine eyes have seen!

As thou exceedest all things in thy shine,

So every tale, does this sweet tale of thine.

O for three words of honey, that I might

Tell but one wonder of thy bridal night!

 

Where distant ships do seem to show their keels,

Phoebus awhile delayed his mighty wheels,

And turned to smile upon thy bashful eyes,

Ere he his unseen pomp would solemnize.

The evening weather was so bright, and clear,

That men of health were of unusual cheer;

Stepping like Homer at the trumpet's call,

Or young Apollo on the pedestal:

And lovely women were as fair and warm,

As Venus looking sideways in alarm.

The breezes were ethereal, and pure,

And crept through half closed lattices to cure

The languid sick; it cool'd their fever'd sleep,

And soothed them into slumbers full and deep.

Soon they awoke clear eyed: nor burnt with thirsting,

Nor with hot fingers, nor with temples bursting:

And springing up, they met the wond'ring sight

Of their dear friends, nigh foolish with delight;

Who feel their arms, and breasts, and kiss and stare,

And on their placid foreheads part the hair.

Young men, and maidens at each other gaz'd

With hands held back, and motionless, amaz'd

To see the brightness in each others' eyes;

And so they stood, fill'd with a sweet surprise,

Until their tongues were loos'd in poesy.

Therefore no lover did of anguish die:

But the soft numbers, in that moment spoken,

Made silken ties, that never may be broken.

Cynthia! I cannot tell the greater blisses,

That follow'd thine, and thy dear shepherd's kisses:

Was there a Poet born?--but now no more,

My wand'ring spirit must no further soar.--



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.online-literature.com

A dombtetőn megálltam egy napon (Magyar)

A dombtetőn megálltam egy napon,

hűs volt a lég és nyugtató nagyon:

a bimbók, nyújtogatva már alig

lebiccenő, parányi száraik

csapott ívű, finom levél-hegyét,

még őrizték a hajnal ékszerét,

mit az zokogva szertepergetett.

Az égi kék mezőn a fellegek,

akár a gyapja-vett, habosfehér

juhnyáj, aludtak; míg aztán a szél

egy nesztelen kis neszt a lombra csent,

talán csak mélyet sóhajtott a csend,

mert a gyepen se volt az átható

árnyak között a mozgás látható.

Mohó szemű barangolók előtt

kitárja gazdag életét e föld:

a tört szegélyű, halvány horizontig

a kristálylég a messzeségbe omlik,

a furcsa domb, a végtelen fasor

oly friss, hogy benne fákat olvasol,

s lesed, az ér melyik vad sziklafok,

repkényes árok hajlatán zuhog.

Elbámultam, s oly játszi és szabad

lettem, minthogyha könnyü sarkamat

a Merkur szárnya vinné; gondtalan

a sok gyönyörnek átadtam magam;

s a puha fénybe süppedt nyári réten

minden virágot egy csokorba téptem.

 

A galagonya fehér bokra bárhol

méh-zümmös, édes szögletet varázsol,

fölébe dús akácfa ágat ácsol,

s a hosszu fűnek árnyat ád e sátor,

és nyirkos, hűs tövén az ibolyák

levél-hálóba fonják a mohát.

 

A hanga-lepte mogyorósövény

s nyár-trónusán a lonc a gyönge szél

bókját fogadja; s mi legyen emitt?

Villódzó fácska, mely begyeskedik,

s halványzöld, ifjú testvéreivel

mohos, vén törzsek közül kiszökell:

valahol erre indul el a forrás,

csinos lánykáiról – konok, szomorkás

hangon –, harangvirágokról fecseg,

hogy tépdesik goromba kis kezek

az ágyból őket, és a nagy csokor

aztán az útra szórva haldokol.

 

Nyisd meg, mocsári gólyahír, sötét

szirmod redőzetét!

Szárítsd szemhéjad harmatát, hiszen

Apolló már üzen,

hogy téged dicsérjenek a dalok

a hárfákon, miket felaggatott;

s ha nedved felcsókolni újra itt lesz,

mondd meg neki, hogy engem üdvözítesz:

akkor ha messzi völgybe tévedek,

hatalmas hangja szól a szél felett.

 

A zsenge borsó hamvas szárnyai

kipirultan készülnek szállani,

sok keskeny ujja szerteszét ivel

mindent lefogva csöpp gyűrűivel.

Időzz a víz-söpörte partokon,

a partra hajló deszkapallaton,

figyeld soká a csöndes gerleszót –

a Természet munkája zsongítóbb.

Csak fordul épp a görbe híd alatt,

susogva sem beszél a kis patak

a horgadó füzekhez: álmodón

kering a fű a foltos árnyakon.

 

Nos, olvass két szonettet át, amíg

a fűcsomó az árba átfolyik,

hol prédikál a víz a medrinek,

s tucatnyi fürge cselle fellibeg,

picinyke testét tajtékkal szegi,

s a tompa élü napfényt ízleli

kényeskedőn; tusázva újra s újra

a játék mámorával, és befúrva

ezüst hasát a csillogó fövenybe!

Kezed vigyázva nyújtsd a víz-közelbe,

egy szemhunyás alatt elűzve mind.

Fordulj csak el, s ott játszanak megint.

A futóhab elérte azt a zsázsát,

s hűti az indák smaragd ragyogását;

maga is hűsöl, s míg a nedv lecsap,

a zöld tenyészet életkedvre kap:

és kell is itt e kölcsönös szivesség,

mint jó embernek az, hogy megszeressék.

Nagynéha egy-egy sármány hull alá,

ha lejt az ág: de nem marad soká.

Szürcsöl, dalol, s a szárnya feltüzel,

aztán csak huss! szeszélyes lázzal el,

a mély-arany pihét mutatva tán

a sárga szárnycsapások ritmusán.

Volnék csak ott, azért könyörgenék,

hogy el ne vonja gondom más egyéb,

csupán egy szoknya könnyű suhogása,

amint a pitypang pelyheit lerázza;

csupán a fürge, lágy zenéjű léptek,

amint a gyönge sóska-tőre lépnek.

Hogy megriadna ő, s pirulna: így

kileste, szűz magányban, egy irigy!

Ó, hadd vezessem a patakon át,

pilláit lesve, s félszeg mosolyát;

ó, hadd fogjam egy percig a kezét,

egy percig érezzem leheletét;

s ha itthagy engem, tán megfordul, és

egy barna fürt mögül még visszanéz.

S aztán? Tovább tünődsz; a csészekürt

megvárja, míg az este érteküld;

elszunnyadnál – de álmod megszakítja

egy-egy virág, mely hirtelen kinyitja

megérett szirmait; vagy éji lepkék

csaponganak, nyugalmuk elfeledték;

vagy már a hold ezüst karéja kel,

felleg-tetőre lassan úszva fel,

amíg a fényt nem önti szét a kékség.

ó, költők Alkotója! jó reménység

e szép világban és lakóiban;

felhők nyakéke, kristály köd-folyam,

harmat, levél és vadvíz keverője,

szerelmes álmok kedves kedvelője,

magány és vándorút igézete,

szelíd töprenkedés igéje, te!

Téged dicsérlek minden dics helyett,

ki küldöd ránk az édes ihletet.

Mitől jöhet tudós, poéta lázba?

Tőled, Természet éke, égi lámpa!

Komor nyugalmu, józan sor mögött

nekünk a bérci fenyves hömpölyög;

a mese higgadt, szép szavaival

bokros tisztásra, biztonságba csal;

s ha szárnyat bont a ragyogó rege,

a lélek együtt fuldokol vele:

harmatos rózsa az arcunkba ér,

gyémánt kehelyben illatos babér,

fölöttünk jázminág és hanga csak,

s a szőlő zöld virága felkacag,

alattunk víz fut, gyöngyökkel teli,

minden bajunkat messze bűvöli,

hogy úgy érezzük, a világ letűnt,

fenn, fenn egy kondor felhő jár velünk.

Így érzett az, ki elmondta: Psyché

hogy szállt a széllel a csodák felé,

mit érzett Ámor s ő, a két ajak

hogy összeért, s cirógatásokat

borzoltak egymás homlokán – s a csók,

a sóhajok s a reszkető kacsók

ezüst lámpás – lehúnyt szem – révület –

sötét – magány – mennydörgés – rémület –

szünő szomorkodások – égi termek –

és hálálkodni mentek Juppiternek.

Így érzett az, ki elhúzta az ágat,

s szemünk azóta mély vadonba láthat,

faunok, drüádok halkan járnak itt,

lombhoz suhintva táncos lábaik;

s a vadvirág-füzért, az ékeset,

tartják az elefántcsont, szép kezek:

és szól a dal: Syrinx hogy reszketett,

mig űzte Pán elől a rettenet.

Szegény nimfa – szegény Pán: nem talált

semmit, csupán a szellő sóhaját,

magányosan  zenélt a nádason

a megcsufolt, az édes fájdalom.

 

S egy égi bárdnak mi adott erőt,

hogy Narcissust, a vízbe révedőt

megénekelje? Kóborolni ment,

a sűrűben kicsiny tisztásra lelt;

középütt tiszta tó szerénykedett

nyugosztva hűs vizén a kék eget,

mely ott szökött a lomb közé, hol inkább

megengedték a fantasztikus indák.

És meglátott a parton egy virágot,

amely szelíden, elhagyottan állt ott,

a bús, vízbéli képre ráhajolt,

és önnön szépségének udvarolt:

Zephir se fútta, nem volt vágya semmi,

csak vízbe bukni, önmagát szeretni.

A költő állt a hallgatag helyen,

s egy eszme villant benne hirtelen,

egy rege, mit majd nemsoká leró:

a szép Narcissus és a bús Echó.

És merre volt a forrószívű, ő,

kinek a legszebb dal köszönhető:

a mindig új, a tiszta élvezet,

mely áldást hoz neked,

vándor az éjben? míg a hold ragyog,

éteri szólamok, mesés alakzatok

jönnek a dalban a légből, az ágból,

s a láthatatlan, párnás puhaságból,

mely egy tűnődő csillagon pihen.

Áttörte gyarló gátjaink, igen,

ott járt az ismeretlen partokon,

érted, isteni hős, Endymion!

 

Poéta volt, szerelmes is talán.

A Latmos-csúcson állt. A völgy falán

a mirtuszokra enyhe szél kuszott:

Diana templomából himnuszok

kedves, komoly, kimért hangját sodorta.

Tömjén szagával telt a templom orma.

Fenn, szűzi bájjal, mint a kisgyerek,

Diana áll az áldozat felett,

a Költő mégis szánja végzetét,

sír, hogy magányos, ki ennyire szép –

s nemes dühének drága szókat áldoz,

és Endymiont adja Cynthiához.

 

Elbűvölő királyi nő! soha

nem látott csillogások asszonya!

Ábrázatodnál nincsen ékesebb,

történetednél nincs regényesebb.

Csak három édes szót! hadd adjak át

nászéjszakádból egyetlen csodát!

 

A messzeség hajói közt kicsit

megállította Phoebus a kocsit,

hogy míg az égi pompa ellebeg,

megsimogassa rebbenő szemed.

Áttetsző kristály volt az alkonyat,

jöttek a vidám, izmos férfiak,

felajzva, mint Homér a kürt szaván,

vagy Apolló a hír talapzatán;

s a nők csak ülnek. És a vér susog.

Tündéri szép, riadt kis Vénuszok.

A ritka lombú léc-lugasokon

átsurrogott egy tiszta fuvalom

gyötrelmet űzni, lázat oltani,

aztán mélységes álmot ontani.

És ébredéskor nem volt szomja szándék,

se lázas ujj, se lüktető halánték:

felszökkentek, hogy íme, lássanak

gyönyörtől ittas, drága társakat,

kiket a kar, kebel s a szem befon,

s a csók, s a fürt a nyájas homlokon.

És nézték egymást, ifjak és szüzek,

egymás szemén a tisztuló tüzet,

és nem tettek egy kézmozdulatot,

csak édes ámulattal álltak ott;

aztán a nyelv a versre rátalált,

és egy szerelmes sem halt kínhalált,

mert halk poézise a pillanatnak

selyem kötés, mely el sosem szakadhat.

Ó, boldog Cynthia! nem tudom én se,

hogy áldott meg a pásztor ölelése:

költőt fogant a csók? – tovább ne láss,

fantáziám, elég a szárnyalás.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Kapcsolódó videók


minimap