Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Kinnell, Galway: The dead shall be raised incorruptible

Kinnell, Galway portréja

The dead shall be raised incorruptible (Angol)

1

A piece of flesh gives

off smoke in the field-

 

carrion,

caput mortuum,

orts,

pelf,

fenks,

sordes,

gurry dumped from hospital trashcans.

 

Lieutenant!

This corpse will not stop burning!

 

2

That you Captain? Sure,

sure I remember-I still hear you

lecturing at me on the intercom, Keep your guns up, Burnsie!

and then screaming, Stop shooting, for crissake, Burnsie,

those are friendliest But crissake, Captain,

I'd already started, burst

after burst, little black pajamas jumping

and falling... and remember that pilot

who'd bailed out over the North,

how I shredded him down to catgut on his strings?

one of his slant eyes, a piece

of his smile, sail past me

every night right after the sleeping pill...

 

"It was only

that I loved the sound

of them, I guess I just loved

the feel of them sparkin' off my hands..."

 

3

On the television screen:

 

Do you have a body that sweats?

Sweat that has odor?

False teeth clanging into your breakfast?

Case of the dread?

Headache so perpetual it may outlive you?

Armpits sprouting hair?

Piles so huge you don't need a chair to sit at a table?

 

We shall not all sleep, but we shall be changed...

 

4

In the Twentieth Century of my trespass on earth,

having exterminated one billion heathens,

heretics, Jews, Moslems, witches, mystical seekers,

black men, Asians, and Christian brothers,

every one of them for his own good,

 

a whole continent of red men for living in unnatural community

and at the same time having relations with the land,

one billion species of animals for being sub-human,

and ready to take on the bloodthirsty creatures from the other

            planets,

I, Christian man, groan out this testament of my last will.

 

I give my blood fifty parts polystyrene,

twenty-five parts benzene, twenty-five parts good old gasoline,

to the last bomber pilot aloft, that there shall be one acre

in the dull world where the kissing flower may bloom,

which kisses you so long your bones explode under its lips.

 

My tongue goes to the Secretary of the Dead

to tell the corpses, "I'm sorry, fellows,

the killing was just one of those things

difficult to pre-visualize-like a cow,

say, getting hit by lightning."

 

My stomach, which has digested

four hundred treaties giving the Indians

eternal right to their land, I give to the Indians,

I throw in my lungs which have spent four hundred years

sucking in good faith on peace pipes.

 

My soul I leave to the bee

that he may sting it and die, my brain

to the fly, his back the hysterical green color of slime,

that he may suck on it and die, my flesh to the advertising man,

the anti-prostitute, who loathes human flesh for money.

 

I assign my crooked backbone

to the dice maker, to chop up into dice,

for casting lots as to who shall see his own blood

on his shirt front and who his brother's,

for the race isn't to the swift but to the crooked.

 

To the last man surviving on earth

I give my eyelids worn out by fear, to wear

in his long nights of radiation and silence,

so that his eyes can't close, for regret

is like tears seeping through closed eyelids.

 

I give the emptiness my hand: the pinkie picks no more noses,

slag clings to the black stick of the ring finger,

a bit of flame jets from the tip of the fuck-you finger,

the first finger accuses the heart, which has vanished,

on the thumb stump wisps of smoke ask a ride into the emptiness.

 

In the Twentieth Century of my nightmare

on earth, I swear on my chromium testicles

to this testament

and last will

of my iron will,

my fear of love, my itch for money, and my

            madness.

 

5

In the ditch

snakes crawl cool paths

over the rotted thigh, the toe bones

twitch in the smell of burnt rubber,

the belly

opens like a poison nightflower,

the tongue has evaporated,

the nostril

hairs sprinkle themselves with yellowish- white dust,

the five flames at the end

of each hand have gone out, a mosquito

sips a last meal from this plate of serenity.

 

And the fly, the last nightmare,

hatches himself.

 

6

I ran

my neck broken I ran

holding my head up with both hands I ran

thinking the fumes the flames

may burn the oboe

but listen buddy boy they can't touch the notes!

 

7

A few bones

lie about in the smoke of bones.

 

Membranes,

effigies pressed into grass,

mummy windings,

desquamations,

sags incinerated mattresses gave back to the world,

memories left in mirrors on whorehouse ceilings,

angel's wings

flagged down into the snows of yesteryear,

 

kneel

on the scorched earth

in the shapes of men and animals:

 

do not let this last hour pass,

do not remove this last, poison cup from our lips.

 

And a wind holding

the cries of love-making from all our nights and days

moves among the stones, hunting

for two twined skeletons to blow its last cry across.

 

Lieutenant!

This corpse will not stop burning!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.akirarabelais.com

A holtak feltámadnak majd romlatlanul (Magyar)

1

Egy darab hús

füstölög a mezőn --

 

hulla,

caput mortuum,

ételmaradék,

bőrdarabka,

zsír,

lepedék,

hasmenés a kórházi szemétvödörből szerteszórva.

 

Hadnagy úr!

Ez a hulla nem akar elégni!

 

2

Maga az, kapitány? Hát persze,

persze hogy emlékszem -- még most is hallom,

ahogy előad a távbeszélő rendszerről. Elő a puskával, Burnsie,

aztán azt ordította, Ne lőj, az istenit, Burnsie,

ezek a mieink! De az istenit, kapitány,

akkor már elkezdtem, durranás

durranás után, kis fekete lövedékek pattogtak

és hullottak... és emlékszik arra a pilótára,

aki ejtőernyővel kiugrott északon,

hogy szabdaltam a húsát az érlekötő alatt,

egyik ferde szeme, mosolyának

egy darabja elúszik előttem

minden éjszaka, miután az altatót bevettem...

 

,,Egyszerűen csak

szerettem a hangjukat:

Azt hiszem, csak szerettem

érezni, ahogy elsülnek a kezemben...''

 

3

A tévé képernyőjén:

 

Van magának teste, ami izzad?

Bűzlő izzadtsága?

Műfoga, ami beleragad a reggelijébe?

Félelmei?

Állandó fejfájása, ami talán túl is éli majd?

Szőrös hónalja?

Akkora aranyere, hogy szék sem kell, ha asztalhoz ül?

 

Nem fogunk mind szunnyadni, de átváltozunk...

 

4

Huszadik évszázadában földi vétkeimnek,

miután kiirtottam egymilliárd pogányt,

eretneket, zsidót, muzulmánt, boszorkányt, misztikust,

négert, ázsiait és keresztény testvért,

a saját üdve érdekében mind,

 

a rézbőrűek egész kontinensét, akik természetellenes közösségben

és a földdel bűnös viszonyban éltek,

egymilliárd állatfajt, mert alacsonyabbrendűek, mint az ember,

és készek elfogadni más bolygóbeli lények vérszomjas kihívását,

én, a keresztény ember végrendeletül elhörgöm most utolsó akaratomat.

 

Véremet, mely ötven rész poliszterén,

huszonöt rész benzol, huszonöt rész jó öreg gazolin

az utolsó felszálló bombázó pilótájára hagyom, hogy legyen egy

talpalatnyi hely

ezen a gyászos földön, ahol kivirágozhat a csók-virág,

mely addig csókol, míg csontjaid szét nem robbannak az ajkai alatt.

 

Nyelvem a Halottak Miniszteréé legyen,

hogy elmondhassa a holtaknak: ,,Sajnálom, fiúk,

a gyilkolás is egyike azoknak a dolgoknak, amiket

nehéz lett volna előre látni -- olyan ez, mint mikor

mondjuk egy tehenet agyoncsap a villám.''

 

Gyomromat, mely megemésztett már

négyszáz, az indiánoknak földjükhöz örökös

jogot biztosító szerződést, az indiánokra hagyom,

odadobom tüdőmet, amely négyszáz éven át

jóhiszeműen szívta a békepipát.

 

Lelkemet a méhre hagyom,

hogy csípje meg, és dögöljön bele, agyamat

a hiszterikus nyálkás-zöld hátú légyre,

hogy szívja ki és dögöljön bele, húsomat a reklámügynöknek,

a prostitúciót ellenzőnek, aki undorodik a pénzért kimért emberi

hústól.

 

Görbe gerincemet a kocka-készítőre

testálom, véssen kockát belőle,

hogy legyen mivel sorsot vetni: ki fogja saját

vérét látni az inge elején, s ki fivéréét,

mert ezt a versenyt nem a gyorsak, hanem a görbe gerincűek nyerik.

 

Az utolsó túlélő földi emberé

legyenek rettegésbe-fáradt szemhéjaim, viselje őket

hosszú, néma, sugárfertőzött éjszakáin át,

hogy ne tudja lehúnyni szemét, mert az a fájdalom,

mikor a lehúnyt szemhéj alól is szivárog a könny.

 

Hátrahagyom üres kezemet: a kisujj nem piszkál többé orrot,

a retkes gyűrűsujjhoz mocsok tapad,

kis láng csap ki a középső ujj begyéből,

a mutatóujj vádlón az elhamvadt szívre mutat,

a hüvelykujj csonkjáról füst-foszlányok kívánkoznak a semmibe.

 

Huszadik évszázadában e földi

lidércnyomásnak króm-heréimre esküszöm,

hogy ez vasakaratom, szeretet-irtózatom, pénz-éhségem és őrültségem

végakarata

és testamentuma.

 

Az árokban

a kígyók hideg ösvényeket másznak

a rothadó combra, a lábujjak csontjai

meg-megrándulnak az égett gumiszagban,

a has

kinyílik, mint egy mérgező éjjeli virág,

a nyelv semmivé vált,

az orr

szőrszálaira sárgásfehér por száll,

az öt-öt, lángnyelv az ujjak

végén kialudt, egy moszkitó

utolsót szív a méltóság asztalán terített lakomából.

 

És a légy, mint

végső lidércnyomás, kikelti a hullából önmagát.

 

6

Futok

törött nyakkal futok

fejemet két kézzel magasba tartva futok

és arra gondolok, hogy a lángok

a lángok elemészthetik az oboát

de idehullgass, pajtás, a hangoknak nem árthatnak!

 

7

Pár csont

hever a csontok füstjében.

 

Hártyák,

fűbe préselt képmások,

múmia-pólyák,

hámló bőr,

süppedések, elhamvadt matracok visszatükrözik a világnak

a bordélyház mennyezeti tükrének emlékképeit

az angyalok szárnyai

lehanyatlottak a tavalyi hóba

 

letérdepelnek

a megperzselt földre

emberi és állat-alakban:

 

ne engedd, hogy véget érjen ez az utolsó óra

ne távoztasd el ajkunktól e végső méregpoharat

 

És a szél, mely őrzi

éji és nappali szeretkezéseink sikolyát,

végigsöpör a kövek között, két összefonódó

csontvázat keres, hogy elsüvöltse felettük az utolsó sikolyt.

 

Hadnagy úr!

Ez a hulla nem akar elégni!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://blog.xfree.hu/myblog.tvn

minimap