Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Kunitz, Stanley: Father and Son

Kunitz, Stanley portréja

Father and Son (Angol)

Now in the suburbs and the falling light
I followed him, and now down sandy road
Whiter than bone-dust, through the sweet
Curdle of fields, where the plums
Dropped with their load of ripeness, one by one.
Mile after mile I followed, with skimming feet,
After the secret master of my blood,
Him, steeped in the odor of ponds, whose indomitable love
Kept me in chains. Strode years; stretched into bird;
Raced through the sleeping country where I was young,
The silence unrolling before me as I came,
The night nailed like an orange to my brow.

How should I tell him my fable and the fears,
How bridge the chasm in a casual tone,
Saying, "The house, the stucco one you built,
We lost. Sister married and went from home,
And nothing comes back, it's strange, from where she goes.
I lived on a hill that had too many rooms;
Light we could make, but not enough of warmth,
And when the light failed, I climbed under the hill.
The papers are delivered every day;
I am alone and never shed a tear."

At the water's edge, where the smothering ferns lifted
Their arms, "Father!" I cried, "Return! You know
The way. Ill wipe the mudstains from your clothes;
No trace, I promise, will remain. Instruct
You son, whirling between two wars,
In the Gemara of your gentleness,
For I would be a child to those who mourn
And brother to the foundlings of the field
And friend of innocence and all bright eyes.
0 teach me how to work and keep me kind."

Among the turtles and the lilies he turned to me
The white ignorant hollow of his face.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttps://matthewsalomon.wordpress.com

Atya és Fiú (Magyar)

Most a külvárosban és hulló fényben
Követtem őt, és most le a poros, fehérebb
A csont-pornál úton, keresztül az édesre
Alvadt földeken, ahol a szilvák
Leestek érettség terhükkel egyenként.
Mérföldenként jöttem én, horzsolódó lábakkal,
Vérem titkos ura után,
Utána, a pocsolyák bűzébe zsugorodva, akinek uralhatatlan
szeretete láncokban tartott. Léptei évek; madárrá nyújtva;
Suhant át az alvó tájon ahol fiatal voltam,
A csend kitekeredve szemeim előtt ahogy jöttem,
Az éj narancsként a szemöldökömhöz szegezve.

Hogy mondjam el neki a mesémet, a félelmeimet,
Hogy hídaljam át a szakadékot könnyelmű hangon,
Mondva, " A házat, a vakoltat amit építettél,
elvesztettük, Hugit elvették és elment hazulról,
És soha semmi nem jön, furcsán, ahova megy.
Én egy dombon laktam ahol túl sok szoba volt;
Fényt tudtunk gyújtani de meleget nem eleget,
S amikor a villany kialudt, a domb alá másztam.
Az újságot mindennap kihozzák;
Egyedül vagyok s soha nem sírok."

A víz szélén, ahol a páfrányok égbe lóbálták
Karjaikat, " Atya!" kiáltottam, "Gyere! Te tudod
Az utat. Leporolom a sár nyomait a ruhádról;
Semmi nyoma, Ígérem, nem fog maradni. Utasítsd
Fiadat, két háború között vergődve,
A kedvességed örök Gemarájában,
Mert fia lennék azoknak akik gyászolnak,
És testvér a földön fetrengőknek,
És barátja az ártatlanságnak és minden csillogó szemnek.
Ó, taníts meg dolgozni és jószívűnek lenni."

A teknősbékák és vízililiomok között hozzám fordult
A fehér közömbös üressége az arcának.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.litera.hu

Kapcsolódó videók


Stanley Kunitz - Father And Son by poetictouch

minimap