Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Lampman, Archibald: A békák (The Frogs Magyar nyelven)

Lampman, Archibald portréja

The Frogs (Angol)

I
Breathers of wisdom won without a quest,    
  Quaint uncouth dreamers, voices high and strange;
  Flutists of lands where beauty hath no change,       
And wintry grief is a forgotten guest;
Sweet murmurers of everlasting rest,
  For whom glad days have ever yet to run,   
  And moments are as aeons, and the sun      
But ever sunken half-way toward the west.   

Often to me who heard you in your day,      
  With close wrapt ears, it could not choose but seem
That earth, our mother, searching in what way          
  Men’s hearts might know her spirit’s inmost dream,
Ever at rest beneath life’s change and stir,    
Made you her soul, and bade you pipe for her.        

II
In those mute days when spring was in her glee,
  And hope was strong, we knew not why or how, 
  And earth, the mother, dreamed with brooding brow,
Musing on life, and what the hours might be,         
When love should ripen to maternity,          
  Then like high flutes in silvery interchange
  Ye piped with voices still and sweet and strange, 
And ever as ye piped, on every tree 

The great buds swelled; among the pensive woods 
    The spirits of first flowers awoke and flung        
From buried faces the close-fitting hoods,
  And listened to your piping till they fell,   
  The frail spring-beauty with her perfumed bell,     
    The wind-flower, and the spotted adder-tongue.

III
All the day long, wherever pools might be  
  Among the golden meadows, where the air
  Stood in a dream, as it were moored there 
For ever in a noontide reverie,          
Or where the birds made riot of their glee   
  In the still woods, and the hot sun shone down,   
  Crossed with warm lucent shadows on the brown
Leaf-paven pools, that bubbled dreamily.    

Or far away in whispering river meads        
  And watery marshes where the brooding noon,    
  Full with the wonder of its own sweet boon,        
Nestled and slept among the noiseless reeds,
  Yet sat and murmured, motionless as they,           
  With eyes that dreamed beyond the night and day.

IV
And when day passed and over Heaven’s height,   
  Thin with the many stars and cool with dew,        
  The fingers of the hours slowly drew
The wonder of the ever healing night,         
No grief or loneliness or rapt delight
  Or weight of silence ever brought to you   
  Slumber or rest; only your voices grew      
More high and solemn; slowly with hushed flight

Ye saw the echoing hours go by, long-drawn,         
  Nor ever stirred, watching with fathomless eyes,  
  And with your countless clear antiphonies
Filling the earth and heaven, even till dawn,           
  Last-risen, found you with its first pale gleam,
  Still with soft throats unaltered in your dream.     

V
And slowly as we heard you, day by day,   
  The stillness of enchanted reveries 
  Bound brain and spirit and half-closèd eyes,
In some divine sweet wonder-dream astray;
To us no sorrow or upreared dismay
  Nor any discord came, but evermore         
  The voices of mankind, the outer roar,       
Grew strange and murmurous, faint and far away. 

Morning and noon and midnight exquisitely,
  Rapt with your voices, this alone we knew,          
Cities might change and fall, and men might die,   
  Secure were we, content to dream with you          
That change and pain are shadows faint and fleet,  
And dreams are real, and life is only sweet.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.bartleby.com

A békák (Magyar)

I         
Különös álmodók, bölcsek, kik a
 Tudást a légből nyerik; oly vidék
 Zenészei, ahol örök a szép,
És elfeledve a tél bánata;
Sok édesen suttogó fuvola,
 Kiknek a perc végtelen, bár szalad 
 Sok boldog év; kiknek megáll a nap
Útja felén s nem nyugszik le soha:

Gyakran úgy tűnt nekem, ki réveteg
 Figyeltem dalotok, hogy Földanyánk
 Azt akarva, hogy az emberszivek
Megismerhessék a lelkébe zárt
 Álmot, nektek örök békét adott,
 Hogy önnön lelkeként daloljatok.

II
Mikor tavasz ült néma ünnepet,
 S bíztunk, bár nem tudtuk, hogyan, miben,
 S álmában látta Földanyánk, milyen
Lesz az idő, mikor a szeretet
Gyümölcsöt hoz, anyává érve meg;
 Ti mint ezüst sípok daloltatok,
 És édes, halk, különös hangotok
Kibontott a fákon minden rügyet;

Virágok lelke ébredt hallgatag
 Erdőn, s kis arcok bukkantak elő,
Ahogy lehullott róluk a sisak,
 S figyelte füttyötök aranyeső,
 Kígyószisz és harangvirág, amíg
Le nem hullottak hervadt szirmaik.

III
Egész nap, ahol csak kicsiny tavak
 Bújtak meg az arany mezők között,
 Hol nem rezdült a lég, mintha örök
Álmát aludná; víg madárcsapat
A csöndes erdőn ünnepelt, s a nap
 Forrón sütött, fény hullott és meleg,
 Fénylő árnyék a barna, levelek
Födte vízre, mely búgott álmatag;

Vagy messze, hol morajlik a folyó,
 S a lápon, csöndes nádi rejtekén
 Pihenni tért s elszenderült a dél,
A földre megannyi csodát hozó :
 Éjen s napon túl látó szemmel ott
 Ti mozdulatlanul álmodtatok.

IV
S mikor elmúlt a nap, s a mélysötét
 Órák harmat-hűs csillagujjai
 Az ég fölé kezdték kibontani
A gyógyító éj varázsköpenyét,
Bánat, magány, révült gyönyör, de még
 Az ólomsúlyú csend se hozhatott
 Könnyű álmot nektek, csak hangotok
Lett ünnepibb, s ahogy suhanva szép

Csendben zengő órák tűntek tova,
 Ti rejtelmes szemekkel néztetek,
 S betöltötte a földet és eget
Zengő, tiszta zenétek; s mikor a
 Hajnal rátok talált, a torkotok
Lágy csengése semmit sem változott.

V
És hallgatván zenétek, szelíden
 Bűvös merengés csendjében fogant,
 Varázsos, édes álomba zuhant
Lélek, félig lehunyt szem s értelem.
Nem tört ránk se harag, se félelem,
 Viszály se támadt, a földi zsivaj,
 Az emberek okozta hangzavar
Messzi moraj lett, halk és idegen.

Hangotok varázsában semmi más,
 Csak nappal és éjszaka létezett;
 Jöhet bármi, halál és pusztulás,
Mi boldogan álmodtunk veletek,
 S tudtuk, tűnő árnyék a bánatunk,
Édes a lét, s igaz, mit álmodunk.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. K.

minimap