Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Larkin, Philip: An Arundel Tomb

Larkin, Philip portréja

An Arundel Tomb (Angol)

Side by side, their faces blurred,
The earl and countess lie in stone,
Their proper habits vaguely shown
As jointed armour, stiffened pleat,
And that faint hint of the absurd–
The little dogs under their feet.

Such plainess of the pre-baroque
Hardly involves the eye, until
It meets his left hand gauntlet, still
Clasped empty in the other; and
One sees, with sharp tender shock,
His hand withdrawn, holding her hand.

They would not think to lie so long.
Such faithfulness in effigy
Was just a detail friends could see:
A sculptor’s sweet comissioned grace
Thrown off in helping to prolong
The Latin names around the base.

They would not guess how early in
Their supine stationary voyage
Their air would change to soundless damage,
Turn the old tenantry away;
How soon succeeding eyes begin
To look, not read. Rigidly they

Persisted, linked, through lengths and breadths
Of time. Snow fell, undated. Light
Each summer thronged the grass. A bright
Litter of birdcalls strewed the same
Bone-riddled ground. And up the paths
The endless altered people came,

Washing at their identity.
Now, helpless in the hollow of
An unarmorial age, a trough
Of smoke in slow suspended skeins
Above their scrap of history,
Only an attitude remains:

Time has transfigured them into
Untruth. The stone finality
They hardly meant has come to be
Their final blazon, and to prove
Our almost-instinct almost true:
What will survive of us is love.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://tuitalk.wordpress.com

Egy arundeli síremlék (Magyar)

Homályos arccal fekszenek,
Grófot meg grófnét rejt a kő;
Alakjukat merev redő
Meg csuklós páncél fogja át,
S az abszurdból egy lehelet:
Lábuk előtt kicsiny kutyák.

Ez a szerény korabarokk
Szemünknek addig idegen,
Míg meg nem látjuk üresen
Az úr egyik vaskesztyűjét,
S csupasz balját, ahogyan épp
- Végtére megható dolog -
Átkulcsolja a hölgy kezét.

Nem szándékoztak íly soká
Feküdni. Barátok szeme
Miatt készült a sír jele.
Az alapzat köré alul
Szobrászi ötlet véste rá
Nevük betűit latinul.

Fekve nagy útjukon hanyatt,
Nem sejthették, a néma lég
Hogy rontja meg sírjuk kövét,
Letörlődik az ősi gőg,
Mikor az utód szeme csak
Néz már, nem olvas. Nagy időt

Meredten így értek meg itt.
Húllt följegyzetlenül a hó,
Sütött a nap s a cikkanó
Madárhad szürke szemete
Gyűlt csontjukon. Közben pedig
Folyvást új népség jött ide,

Hogy állandót keressenek
Megtisztulásért itt, ahol
Páncél-támasz híján a kor
Szorong csak füsttenger alatt,
S a történelmi lom felett
Mindössze egy jelkép maradt:

Az idő nem-igazivá
Formálta őket. Kőberótt
Hűségjegyük: a búcsúzók
Végső szava, önkéntelen
Nekünk szól, mintha mondaná:
Túlél minket a szerelem.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaF. A.

Kapcsolódó videók


minimap