Larkin, Philip: Emlékszem, emlékszem (I Remember, I Remember Magyar nyelven)

Coming up England by a different line
For once, early in the cold new year,
We stopped, and, watching men with number plates
Sprint down the platform to familiar gates,
"Why, Coventry!" I exclaimed. "I was born here."
 
I leant far out, and squinnied for a sign
That this was still the town that had been 'mine'
So long, but found I wasn't even clear
Which side was which. From where those cycle-crates
Were standing, had we annually departed
 
For all those family hols? . . . A whistle went:
Things moved. I sat back, staring at my boots.
'Was that,' my friend smiled, 'where you "have your roots"?'
No, only where my childhood was unspent,
I wanted to retort, just where I started:
 
By now I've got the whole place clearly charted.
Our garden, first: where I did not invent
Blinding theologies of flowers and fruits,
And wasn't spoken to by an old hat.
And here we have that splendid family
 
I never ran to when I got depressed,
The boys all biceps and the girls all chest,
Their comic Ford, their farm where I could be
'Really myself'. I'll show you, come to that,
The bracken where I never trembling sat,
 
Determined to go through with it; where she
Lay back, and 'all became a burning mist'.
And, in those offices, my doggerel
Was not set up in blunt ten-point, nor read
By a distinguished cousin of the mayor,
 
Who didn't call and tell my father There
Before us, had we the gift to see ahead -
'You look as though you wished the place in Hell,'
My friend said, 'judging from your face.' 'Oh well,
I suppose it's not the place's fault,' I said.
 
'Nothing, like something, happens anywhere.'

Át Anglián, szokatlan vonalon
utazva egyszer újévi hidegben,
megálltunk, s míg hordár-had tört a plé-
számtáblákkal peron-kapuk felé,
„Jé, Coventry!" - így szóltam. „Itt születtem."
 
Kihajoltam, bámulva bandzsitásig.
Ez-é a város, mely olyan sokáig
„enyém" volt, s láttam, már el sem találnám
a balt s a jobbot. A bicikli-állvány
mellől keltünk családi útjainkra.
 
Vakációkor?... Rándult a vonat:
Fütty. Ültem, arcom cipőmre meredt.
Társam mosolygott: „Itt van »gyökered«?"
Nem, itt nem-éltem gyermekkoromat,
csak indultam, így vágtam volna vissza.
 
Most már a táj térkép-formáju tiszta.
Kertünk, ahol elmémből nem fakadt
növények izzó teológiája,
s nem szólított meg egy öreg pacák.
S íme, itt volt a tündöklő család,
 
amelyhez bánatommal nem szaladtam,
fiu-bicepszek, lány-mellek csapatban,
fura Ford-juk, a farm, hol igazán
„én voltam én". Ha itt tartunk, no nézd meg,
hol nem vacogtam, páfrány közt a fészket,
 
nem-döntve: most vagy soha; míg a lány
hanyatt dőlt s „mindent forró köd lepett".
A nyomda ott, hol fűzfaversemet
borgiszból nem szedték ki, és fölötte
nem mélázott a polgármester öccse,
 
s nem jött, nem szólt apámhoz: Íme, itt
előttünk áll, vajh' látnánk, mely irányba -
„Úgy ülsz, mint aki fenébe kivánja
a helyet" - szólt barátom. „Márpedig -
szóltam - talán ez nem a hely hibája."
 
„Semmi s minden bárhol történhetik."