Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Lawrence, D. H.: Baby tortoise

Lawrence, D. H. portréja

Baby tortoise (Angol)

You know what it is to be born alone,
Baby tortoise!
The first day to heave your feet little by little from the shell,
Not yet awake,
And remain lapsed on earth,
Not quite alive.

A tiny, fragile, half-animate bean.

To open your tiny beak-mouth, that looks as if it would never open,
Like some iron door;
To lift the upper hawk-beak from the lower base
And reach your skinny little neck
And take your first bite at some dim bit of herbage,
Alone, small insect,
Tiny bright-eye,
Slow one.

To take your first solitary bite
And move on your slow, solitary hunt.
Your bright, dark little eye,
Your eye of a dark disturbed night,
Under its slow lid, tiny baby tortoise,
So indomitable.

No one ever heard you complain.

You draw your head forward, slowly, from your little wimple
And set forward, slow-dragging, on your four-pinned toes,
Rowing slowly forward.
Whither away, small bird?

Rather like a baby working its limbs,
Except that you make slow, ageless progress
And a baby makes none.

The touch of sun excites you,
And the long ages, and the lingering chill
Make you pause to yawn,
Opening your impervious mouth,
Suddenly beak-shaped, and very wide, like some suddenly gaping pincers;
Soft red tongue, and hard thin gums,
Then close the wedge of your little mountain front,
Your face, baby tortoise.

Do you wonder at the world, as slowly you turn your head in its wimple
And look with laconic, black eyes?
Or is sleep coming over you again,
The non-life?

You are so hard to wake.

Are you able to wonder?

Or is it just your indomitable will and pride of the first life
Looking round
And slowly pitching itself against the inertia
Which had seemed invincible?

The vast inanimate,
And the fine brilliance of your so tiny eye.

Challenger.

Nay, tiny shell-bird,
What a huge vast inanimate it is, that you must row against,
What an incalculable inertia.

Challenger.

Little Ulysses, fore-runner,
No bigger than my thumb-nail,
Buon viaggio.

All animate creation on your shoulder,
Set forth, little Titan, under your battle-shield.

The ponderous, preponderate,
Inanimate universe;
And you are slowly moving, pioneer, you alone.

How vivid your travelling seems now, in the troubled sunshine,
Stoic, Ulyssean atom;
Suddenly hasty, reckless, on high toes.

Voiceless little bird,
Resting your head half out of your wimple
In the slow dignity of your eternal pause.
Alone, with no sense of being alone,
And hence six times more solitary;
Fulfilled of the slow passion
of pitching through immemorial ages
Your little round house in the midst of chaos.

Over the garden earth,
Small bird,
Over the edge of all things.

Traveller,
With your tail tucked a little on one side
Like a gentleman in a long-skirted coat.

All life carried on your shoulder,
Invincible fore-runner.

The Cross, the Cross
Goes deeper in than we know,
Deeper into life;
Right into the marrow
And through the bone.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.gutenberg.org

Újszülött teknősbéka (Magyar)

Te aztán tudod: míly rossz magányosnak születni,
kis teknősbéka-gyerkőc!
Ahogy az első reggelen kidugod picinyke lábaid a teknő alól,
e világra még fel sem ocsúdva,
ahogy a föld, a föld tapaszt magához, -
ó, még alig van benned élet.

Törékeny, félig-élő, parányi babszemecske.

Ahogy kinyitod parányi szádat, mely mintha sosem pattanna fel,
mint némely vaskapuk -
ahogy ajkad felső, sasíve az alsóról magasba lendül,
ahogy kis bőrráncos nyakad kinyújtod,
ahogy belekóstolsz egy kis zsenge fű hegyébe,
magányos, parányi féreg,
az életed olyan nehézkes.

Ahogy magányosan a fű hegyébe kóstolsz, -
ahogy elindulsz lassan, magányosan vadászatodra.
Csillogó sötét kis szemed -
mely, mint viharos éj, olyan sötét,
kis teknősbéka-gyerkőc, rettenhetetlen,
lomha szemhéjaid alatt.

Soha senkisem hallotta még panaszos jajszavad.

Lassan előrenyújtod kicsi védőráncaid alól a fejed,
s lassan, totyogva mész előre, négy-ízű ujjaidon,
lassan evezve.
Hová, merre mész, kicsiny lény?

Olyan vagy, mint egy kapálódzó kisbaba,
csak te, ha lassan is, ha időtlenül is, mindig előbbre jutsz,
míg a kis baba nem hagyja el helyét.

A cirógató nap felvillanyoz,
a nem-múló idő, a hosszú-hosszú fagy
lelassít, ásítás fog el:
érzéketlen szájadat kitátod, mely hirtelen tátogó csőrré változik, olyan lesz, mint valami hirtelen szétnyíló csipesz,
puha piros nyelvbe, vékony, kemény ínybe
torkollik dombos homlokod, kicsúcsosodva,
lám, ilyen az arcod, kis teknősbéka-gyerkőc.

Vajjon a világ dolgain csodálkozol, ahogy lassan mozgatod ide-oda fejedet,
azokon időzik szigorú fekete szemed?
Vagy álmosság hálóz be megint? -
a nem-élet?

Oly lassan ébredsz, oly lassan éledsz.

Vajjon tudsz-e csodálkozni?

Vagy csupán az induló élet rettenhetetlen akarata,
büszkesége unszol, hogy körülnézz,
hogy az iszonyú tehetetlenség ellen felvértezd magad -
mely úgy látszott: legyőzhetetlen?

Pici szemed tündöklő ragyogása
s benne a roppant élettelenség.

Kihívó.

Mondd, kis teknős-madár,
micsoda roppant élettelenség ellen kell küzdened,
milyen kiszámíthatatlan tehetetlenség áll szembe veled?

Kihívó.

Kis Ulysses, önmagad őse-utódja,
te, hüvelykujjam körménél nem nagyobb:
Buon viaggio.

Az élő teremtett világ a válladon,
így mész, parányi Titán, védő pajzsod alatt.

A nehéz, a hatalmas
a léleknélküli Mindenség a válladon
s te lassan mész előre, te élet úttörője, magányosan.

A kínzó napsütésben most míly gyors az utad,
nyugodt, parányi Ulysses-atom,
egyszerre gyors és vakmerő, erősödő lábaidon.

Néma kis madár,
félig kinyújtod fejed védőráncaidból,
örök nyugalmaddal, lassan, méltóságteljesen.
Egyedül vagy, de magányodat nem érzed,
és ezentúl még ezerszer magányosabb leszel,
mert megmozdult benned valami lassú szenvedély,
hogy időtlen korokon keresztül vándorolj,
kis kerek házaddal hátadon a zűrzavarban, mely körülvesz.

Át a kert földjein,
kis madár,
át a mindenség peremén.

Te parányi utazó,
kissé félrecsapott farkincáddal,
akár egy frakkszárnyas úr.

Az egész életet vállaidon viszed,
te legyőzhetetlen: önmagad őse-utódja.

A kereszt, a kereszt
mélyebbre hatol mint felfognánk,
mélyebben az életbe;
egyenesen a velőbe
a csonton keresztül.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

minimap