Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Lawrence, D. H.: Fish

Lawrence, D. H. portréja

Fish (Angol)

Fish, oh Fish,

So little matters!

 

Whether the waters rise and cover the earth

Or whether the waters wilt in the hollow places,

All one to you.

 

Aqueous, subaqueous,

Submerged

And wave-thrilled.

 

As the waters roll

Roll you.

The waters wash,

You wash in oneness

And never emerge.

 

Never know,

Never grasp.

 

Your life a sluice of sensation along your sides,

A flush at the flails of your fins, down the whorl of your tail.

And water wetly on fire in the grates of your gills;

Fixed water-eyes.

 

Even snakes lie together.

 

But oh, fish, that rock in water.

You lie only with the waters;

One touch.

 

No fingers, no hands and feet, no lips;

No tender muzzles,

No wistful bellies,

No loins of desire,

None.

 

You and the naked element.

Sway-wave.

Curvetting bits of tin in the evening light.

 

Who is it ejects his sperm to the naked flood?

In the wave-mother?

Who swims enwombed ?

Who lies with the waters of his silent passion, womb-

element?

– Fish in the waters under the earth.

 

What price his bread upon the waters?

 

Himself all silvery himself

In the element

No more.

 

Nothing more.

 

Himself,

And the element.

Food, of course!

Water-eager eyes,

Mouth-gate open

And strong spine urging, driving;

And desirous belly gulping.

 

Fear also!

He knows fear!

Water-eyes craning,

A rush that almost screams,

Almost fish-voice

As the pike comes…

Then gay fear, that turns the tail sprightly, from a shadow.

 

Food, and fear, and joie de vivre.

Without love.

 

The other way about:

Joie de vivre, and fear, and food,

All without love.

 

Quelle joie de vivre

Dans I’eau!

Slowly to gape through the waters,

Alone with the element;

To sink, and rise, and go to sleep with the waters;

To speak endless inaudible wavelets into the wave;

To breathe from the flood at the gills,

Fish-blood slowly running next to the flood, extracting fish-fire;

To have the element under one, like a lover;

And to spring away with a curvetting click in the air,

Provocative.

Dropping back with a slap on the face of the flood.

And merging oneself!

 

To be a fish !

 

So utterly without misgiving

To be a fish

In the waters.

 

Loveless, and so lively!

Born before God was love,

Or life knew loving.

Beautifully beforehand with it all.

 

Admitted, they swarm in companies,

Fishes.

They drive in shoals.

But soundless, and out of contact.

They exchange no word, no spasm, not even anger.

Not one touch.

Many suspended together, forever apart.

Each one alone with the waters, upon one wave with the rest.

 

A magnetism in the water between them only.

 

I saw a water-serpent swim across the Anapo,

And I said to my heart, look, look at him!

With his head up, steering like a bird!

He’s a rare one, but he belongs…

 

But sitting in a boat on the Zeller lake

And watching the fishes in the breathing waters

Lift and swim and go their way –

I said to my heart, who are these?

And my heart couldn’t own them…

 

A slim young pike, with smart fins

And grey-striped suit, a young cub of a pike

Slouching along away below, half out of sight,

Like a lout on an obscure pavement…

 

Aha, there’s somebody in the know!

 

But watching closer

That motionless deadly motion,

That unnatural barrel body, that long ghoul nose,…

I left off hailing him.

 

I had made a mistake, I didn’t know him,

This grey, monotonous soul in the water,

This intense individual in shadow,

Fish-alive.

 

I didn’t know his God,

I didn’t know his God.

 

Which is perhaps the last admission that life has to wring out of us.

 

I saw, dimly,

Once a big pike rush.

And small fish fly like splinters.

And I said to my heart, there are limits

To you, my heart;

And to the one God.

Fish are beyond me.

 

Other Gods

Beyond my range… gods beyond my God. .

They are beyond me, are fishes.

I stand at the pale of my being

And look beyond, and see

Fish, in the outerwards,

As one stands on a bank and looks in.

 

I have waited with a long rod

And suddenly pulled a gold-and-greenish, lucent fish from below,

And had him fly like a halo round my head,

Lunging in the air on the line.

 

Unhooked his gorping, water-horny mouth.

And seen his horror-tilted eye,

His red-gold, water-precious, mirror-flat bright eye;

And felt him beat in my hand, with his mucous, leaping life-throb.

 

And my heart accused itself

Thinking: I am not the measure of creation.

This is beyond me, this fish.

His God stands outside my God.

 

And the goId-and-green pure lacquer-mucus comes off in my hand.

And the red-gold mirror-eye stares and dies,

And the water-suave contour dims.

 

But not before I have had to know

He was born in front of my sunrise.

Before my day.

 

He outstarts me.

And I, a many-fingered horror of daylight to him,

Have made him die.

 

Fishes,

With their gold, red eyes, and green-pure gleam, and under-gold.

And their pre-world loneliness,

And more-than-lovelessness.

And white meat;

They move in other circles.

 

Outsiders.

Water-wayfarers.

Things of one element.

Aqueous,

Each by itself.

 

Cats, and the Neapolitans,

Sulphur sun-beasts.

Thirst for fish as for more-than-water;

Water-alive

To quench their over-sulphureous lusts.

 

But I, I only wonder

And don’t know.

I don’t know fishes.

 

In the beginning

Jesus was called The Fish.

And in the end.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.tastearts.com

A hal (Magyar)

Hal, ó hal,

nem sokat számít,

 

föltámadnak a vizek és elborítják a földet

vagy elsorvadnak az üreges helyeken,

neked olyan mindegy!

 

Te vizi, vízalatti lény,

alámerült

és hullám-borzongatott.

 

Ahogy a vizek hömpölyögnek,

úgy hömpölyögsz te is.

Vizek mosnak,

egybe-mosódsz velük,

sose válsz ki belőlük.

 

Te sose tudsz,

sose értesz.

 

Életed két oldalad érzékelés-zsilipje,

uszonyaid cséplőinek csobbanása, farkad csavart fordulata a mélyben

és viruló víz a tűzre kopoltyúid kapuin át;

merev víz-szemek.

 

Még a kígyók is összebújnak.

 

De te hal, te vizekben ringatózó,

te csak a vizekkel bújsz össze,

csak egyet simogatsz.

 

Se ujjad, se kezed-lábad, se ajkad,

se gyöngéd orrod,

se vágyakozó hasad,

se sóvár ágyékod,

semmid sincs.

 

Csak te meg a meztelen őselem,

a lengő-hullám.

Ficánkoló bádogdarabok az esti fényben.

 

Ki lövelli ki magját a meztelen árba?

A hullám-anya ölébe?

Ki úszik méhébe-zárva?

Ki bújik össze néma szenvedélyének, méh-elemének vizeivel?

– A-hal a földalatti vizekben.

 

Vizekre bízott kenyerének mi az ára?

 

Őmaga, teljes ezüst-maga

a vízben,

nem több.

 

Semmi több.

 

Őmaga

és a víz.

Táplálék is, persze.

Víz-mohó szemek,

nyitott szájkapu

és sürgő-nyüzsgő, erős hátgerinc

meg a has, az evésre-vágyó, nyeldeklő has.

 

És félelem is!

Ismeri a félelmet!

Kiguvadt szemek,

iramodás, mely szinte sikoly,

szinte hal-hang,

mikor a csuka jön...

Aztán a vidám félelem: fürgén fordul el a farki egy árnyéktól.

 

Táplálék meg félelem és joie de vivre,

szeretet nélkül.

 

Megfordítva:

joie de vivre és félelem meg táplálék,

mindez szeretet nélkül.

 

Quelle joie de vivre

dans l'eau!

Lassan bámulni át a vizeken,

egyedül az őselemmel;

lemerülni, fölcsapni és elaludni a vizekkel;

nem-hallható kis hullámokkal beszélni a hullámoknak,

kopoltyúval szedni lélegzetet az árból,

míg közvetlenül az árba ömlik a lassú halvér: a hal-tüzet kivonva,

egyesülni a víz elemével maga alatt, mint egy szeretővel;

fölszökkenni ficánkoló csattanással, ingerlően,

a levegőbe.

És visszabukni az ár arcára mért ütéssel

és lemerülni.

 

Halnak lenni!

 

Ó tökéletesen, kétségek nélkül

halnak lenni

a vizekben!

 

Szeretet nélkül és mégis annyira elevenen!

Megszületve, mielőtt Isten szeretet volt,

mielőtt az élet tudta, mi a szeretet.

Megelőzve mindent gyönyörűen.

 

Tudjuk: a halak együtt

iramlanak.

Suhannak rajokban.

De hang nélkül, kapcsolat nélkül.

Nem váltanak szót, nincs görcsük, még dühük,

egyetlen érintésük sincs.

Sokan, lebegve, együtt, s örökre távol egymástól,

mindegyik külön-külön magában a vizekkel, egy hullámon a többiekkel.

 

Csak a víz mágnesessége közöttük.

 

Láttam egy vízisiklót, úszott az Anapón át

s azt mondtam a szivemnek: ezt nézd, ezt nézd

Föltartott fejjel kormányoz, akár egy madár!

Ritka példány, csak hát odatartozik a...

 

De csónakban ülve a Zeller-tavon,

onnan figyelve a halakat a lélegző vizekben,

ahogy följöttek, úsztak s járták útjaikat –

azt mondtam a szivemnek: kik ezek?

S a szívem nem vallhatta magáénak őket...

 

Karcsú, fiatal csuka, kecses uszonnyal,

szürkecsíkos gunyában, egy csuka fiatal kölyke

oldalog el odalent, félig kívül a látókörön,

mint valami suhanc a homályos járdán...

 

Aha, ez valami beavatott!

 

De közelebbről megnézve

a mozdulattalan, halottas mozgást,

a természetellenes hordótestet, vámpír-hosszú orrot...

nem ujjongtam tovább érte.

 

Hibát követtem el: nem ismertem

a szürke, egykedvű lelket a vízben,

az erős egyéniséget az árnyékban,

az egész hal-elevenséget.

 

Nem ismertem az ő Istenét.

Nem ismertem az ő Istenét.

 

Ez talán a legvégső beismerés, amit az életnek ki kell csikarnia belőlünk.

 

Csak homályosan láttam:

egyszer egy nagy csuka támadott,

a kis halak szétröppentek, mint a forgács.

Azt mondtam a szívemnek: vannak

korlátaid, szívem.

Mint az Istennek.

A halak rajtam túl vannak.

 

Más istenek

az én köreimen túl... istenek az én Istenemen túl...

Rajtam túl vannak: a halak.

Állok létem határán,

nézek azon túl és a halat

látom a másik világban,

ahogy valaki áll a parton, onnan néz befelé.

 

Vártam-vártam egyszer egy hosszú bottal

s hirtelen kirántottam egy aranyos-zöldes, csillogó halat a mélyből,

forgattam a fejem körül, mint egy fényudvart,

ugrált a zsinóron a levegőben.

 

Mikor kiszedtem tátogó, víz-kérges szájából a horgot,

láttam rettegés-düllesztette szemét,

vörösarany, víz-drága, tükörsima szemét;

s éreztem, hogy lüktet kezemben nyálkás, vergődő élet-dobogása.

 

S önvádló szívem

azt gondolta: nem én vagyok a teremtés mértéke.

Ez rajtam túl van: ez a hal.

Istene kívül áll az én Istenemen.

 

És az aranyzöld, tiszta fénymáz-nyálka ottragadt a tenyeremen,

a vörösarany tükör-szem megmerevedett és kihunyt,

a víz-lágy körvonalak elmosódtak.

 

De csak azután, hogy már tudtam:

előbb született, mint az én napom fölkelt,

előbb az én napomnál.

 

Ő indult útjára előbb.

És én, számára a napfény sokujjú rémsége,

én okoztam a halálát.

 

A halak, az arany és vörös szeműek, tisztazöld ragyogásúak, arany-alattiak,

a világ-előtti magányúak,

a több-mint szeretet-nélküliek,

a fehér-húsúak:

ők más körökben mozognak.

 

Ők kívülállók.

Vízi-vándorok.

Egy elem lényei.

Vízlakók:

külön-külön mind.

 

A macskák és a nápolyiak,

a kénköves nap-bestiák

több-mint-vízként szomjasak a halakra,

a víz-elevenségre,

hogy oltsák vele túl-kénköves égedelmeiket.

 

De én, én csak ámulok,

én nem ismerem,

nem ismerem a halakat.

 

Kezdetben

Halnak nevezték Jézust...

És végezetül.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap