Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2019-ben Fehér Illés!
Hírek

Lawrence, D. H.: Snake

Lawrence, D. H. portréja

Snake (Angol)

A snake came to my water-trough

On a hot, hot day, and I in pyjamas for the heat,

To drink there.

In the deep, strange-scented shade of the great dark carob-tree

I came down the steps with my pitcher

And must wait, must stand and wait, for there he was at the

trough before

me.

 

He reached down from a fissure in the earth-wall in the gloom

And trailed his yellow-brown slackness soft-bellied down, over the edge of

the stone trough

And rested his throat upon the stone bottom,

i o And where the water had dripped from the tap, in a small clearness,

He sipped with his straight mouth,

Softly drank through his straight gums, into his slack long body,

Silently.

 

Someone was before me at my water-trough,

And I, like a second comer, waiting.

 

He lifted his head from his drinking, as cattle do,

And looked at me vaguely, as drinking cattle do,

And flickered his two-forked tongue from his lips, and mused a moment,

And stooped and drank a little more,

Being earth-brown, earth-golden from the burning bowels of the earth

On the day of Sicilian July, with Etna smoking.

The voice of my education said to me

He must be killed,

For in Sicily the black, black snakes are innocent, the gold are venomous.

 

And voices in me said, If you were a man

You would take a stick and break him now, and finish him off.

 

But must I confess how I liked him,

How glad I was he had come like a guest in quiet, to drink at my water-trough

And depart peaceful, pacified, and thankless,

Into the burning bowels of this earth?

 

Was it cowardice, that I dared not kill him? Was it perversity, that I longed to talk to him? Was it humility, to feel so honoured?

I felt so honoured.

 

And yet those voices:

If you were not afraid, you would kill him!

 

And truly I was afraid, I was most afraid, But even so, honoured still more

That he should seek my hospitality

From out the dark door of the secret earth.

 

He drank enough

And lifted his head, dreamily, as one who has drunken,

And flickered his tongue like a forked night on the air, so black,

Seeming to lick his lips,

And looked around like a god, unseeing, into the air,

And slowly turned his head,

And slowly, very slowly, as if thrice adream,

Proceeded to draw his slow length curving round

And climb again the broken bank of my wall-face.

 

And as he put his head into that dreadful hole,

And as he slowly drew up, snake-easing his shoulders, and entered farther,

A sort of horror, a sort of protest against his withdrawing into that horrid black hole,

Deliberately going into the blackness, and slowly drawing himself after,

Overcame me now his back was turned.

 

I looked round, I put down my pitcher,

I picked up a clumsy log

And threw it at the water-trough with a clatter.

 

I think it did not hit him,

But suddenly that part of him that was left behind convulsed in undignified haste.

Writhed like lightning, and was gone

Into the black hole, the earth-lipped fissure in the wall-front,

At which, in the intense still noon, I stared with fascination.

 

And immediately I regretted it.

I thought how paltry, how vulgar, what a mean act!

I despised myself and the voices of my accursed human education.

 

And I thought of the albatross

And I wished he would come back, my snake.

 

For he seemed to me again like a king,

Like a king in exile, uncrowned in the underworld,

Now due to be crowned again.

 

And so, I missed my chance with one of the lords

Of life.

And I have something to expiate:

A pettiness.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://homepages.wmich.edu/~cooneys/poems

Kígyó (Magyar)

Egy kígyó jött a vizes vályumhoz

egy forró, forró napon (én csak pizsamát vettem a hőség miatt),

ott akart inni.

A nagy, sötét szentjánoskenyérfa mély, különös-szagú

árnyékában

mentem lefelé korsómmal a lépcsőn

és várnom kellett, állnom és várakoznom kellett,

mert hisz ő érkezett előbb az itatóhoz.

 

A földsánc egyik repedéséből nyúlt le a homályba

és sárgásbarna ernyedtségét enyhén hasasodva húzta alá, át

a kő-vályú szélén,

és torkát ráfektette a kőfenékre,

és ahol a csapból parányi fénycsöppekben csepegett a víz

egyenes szájával beszörpölte,

egyenes inyén át nyugodtan itta ernyedt, hosszu testébe,

szótlanul.

 

Valaki megelőzött a vályumnál,

és én, ahogy a későbben-érkezetthez illik, vártam.

 

Ivás közben felemelte a fejét, ahogy a marha szokta.

és rám nézett, bizonytalanul, ahogy az ivó marha szokott,

és kétágú nyelvét kivillantotta egy pillanatra az ajkai közül.

és tünődött egy pillanatig,

és lehajolt és ivott még egy kicsit,

és föld-barna volt, földes-aranyszin a föld égő beleitől

a sziciliai júliusi napon, háttérben a füstölgő Etna.

Neveltetésem hangja azt mondta bennem,

hogy meg kell ölnöm,

mert Szicíliában a fekete, fekete kígyók ártatlanok,

az aranyszinüek mérgesek.

És más hangok azt súgták: Ha férfi volnál,

botot fognál és agyonütnéd, pokolba vele.

 

De valljam be, mennyire tetszett,

mennyire boldog voltam, hogy idejött, nyugodtan, vendég

gyanánt, inni, a víztartályomhoz,

és hogy békésen, kielégülve, köszönetet se mondva,

visszamegy a föld égő beleibe?

 

Gyávaság volt, hogy nem mertem agyonütni?

Elfajzottság volt, hogy beszélgetni kívántam vele?

Alázat volt, hogy megtiszteltetést éreztem?

Csakugyan megtiszteltetést éreztem.

 

És mégis, azok a hangok:

Ha nem félnél tőle, megölnéd.

És csakugyan féltem, nagyon féltem,

de, épp ezért, még jobban megtisztelt,

hogy vendégszeretetemet kereste

és kijött a titokzatos föld sötét kapujából.

 

Mikor eleget ivott,

felemelte a fejét álmodozva, mint aki berugott,

hosszu, fekete nyelvének villás éjszakáját rávillantotta

a levegőre,

mintha a száját nyalta volna,

és szétnézett, mint egy isten, semmit se látva, körben,

a levegőbe,

és lassan megfordította a fejét,

és lassan, nagyon lassan, mint akit háromszoros álom övez,

gyürükbe húzta lassu hosszuságát

és visszakúszott fal-homlokzatom tört szegélyére.

 

És ahogy bedugta a fejét abba a rettenetes lyukba,

és ahogyan lassan, kígyó-könnyedén felhúzódott

a vállaival és beljebb ment,

engem valami borzadály fogott el attól,

hogy visszahuzódik abba az iszonyu, fekete lyukba,

szántszándékkal bemegy a feketeségbe, és lassankint

egészen behúzódik,

valami tiltakozásféle, most, hogy háttal volt felém.

 

Körülnéztem, letettem a korsómat,

felkaptam egy tuskót,

és hozzácsattantottam a vizes vályuhoz.

Gondolom, nem érte,

de kilógó része méltatlan sietségben hirtelen összerándult.

villámként csavarodott, és eltűnt,

be a fekete lyukba, a mellvéd föld-ajkú repedésébe,

amelyre a feszült, néma délben bűvölten tapadt a szemem

 

És rögtön megbántam.

Milyen hitvány, gondoltam, milyen közönséges, milyen

aljas cselekedet!

Megvetettem magamat és förtelmes emberi neveltetésem

hangjait.

és kívántam, hogy jöjjön vissza a kígyóm.

 

Mert ujra királynak láttam,

számüzött királynak az alvilágban, koronázatlannak,

akit most uj koronázás illet.

 

Így történt, hogy elpackáztam a dolgomat

az élet egyik nagyurával.

És vezekelnem kell valamiért;

az albatroszra gondoltam,

annyi baj!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap