Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Lawrence, D. H.: Tortoise Gallantry

Lawrence, D. H. portréja

Tortoise Gallantry (Angol)

Making his advances
He does not look at her, nor sniff at her,
No, not even sniff at her, his nose is blank.

Only he senses the vulnerable folds of skin
That work beneath her while she sprawls along
In her ungainly pace,
Her folds of skin that work and row
Beneath the earth-soiled hovel in which she moves.

And so he strains beneath her housey walls
And catches her trouser-legs in his beak
Suddenly, or her skinny limb,
And strange and grimly drags at her
Like a dog,
Only agelessly silent, with a reptile's awful persistency.

Grim, gruesome gallantry, to which he is doomed.
Dragged out of an eternity of silent isolation
And doomed to partiality, partial being,
Ache, and want of being,
Want,
Self-exposure, hard humiliation, need to add himself on to her.

Born to walk alone,
Forerunner,
Now suddenly distracted into this mazy side-track,
This awkward, harrowing pursuit,
This grim necessity from within.

Does she know
As she moves eternally slowly away?
Or is he driven against her with a bang, like a bird flying in the dark against a window,
All knowledgeless?

The awful concussion,
And the still more awful need to persist, to follow, follow, continue,
Driven, after æons of pristine, fore-god-like singleness and oneness,
At the end of some mysterious, red-hot iron,
Driven away from himself into her tracks,
Forced to crash against her.

Stiff, gallant, irascible, crook-legged reptile,
Little gentleman,
Sorry plight,
We ought to look the other way.

Save that, having come with you so far,
We will go on to the end.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryfoundation.org

Teknősbéka udvarlás (Magyar)

Közelítvén a nőstényt,
nem néz rá, meg se szagolja,
nem, még meg se szagolja, orra közömbös.

Érzékeli csak a sebezhető redőket,
a nőstény bőrét, alul, ahogy ez
tempós rondasággal kúszik tova,
a bőr redőit, ahogy a földes, mocskos
teknő alatt mocorognak, eveznek.

És így a ház-szerű fal alá törekszik,
a nőstény nadrágszárát csőrébe kapja
hamar, vagy a vékony végtagot,
és rángatja furcsán, komoran,
szinte kutyaként, csak épp
időtlen-némán, borzalmas hüllő-kitartással.

Komor, kegyetlen kedvesség, amire ítéltetett.
Kiráncigálva a csöndes, örök magányból
a részlegességbe, a csonka létbe zárva,
kínba, és lét-hiányba,
akarásba ezért,
önkiszolgáltatásba, súlyos aláztatásba, hogy kelljen neki a nőstény.

Magányos vándornak született,
előfutárnak,
és most hirtelen: ez a kényszer, ez a tekervény mellékutca,
e félszeg, gyötrő üldözés,
e mélyről fakadó, sötét szükség.

Tud-e erről a nőstény, távolodván
oly lassan, mint egy örökkévalóság?
Tud-e ő maga is, ahogy nekicsattan, mint sötétben repülő madár az ablaküvegnek,
melyről fogalma sincs?

Az az iszonyú megrázkódtatás;
s a még iszonyúbb: hogy muszáj – kitartani, követni, követni, nem hagyni
Mert űzik őt, az ősi-isteni magány s egyetlenség korszaka után,
íme, valami rejtélyes, izzó vas végén
kiűzik önmagából a nőstény nyomában,
s hogy nekiütközzék, rákényszerítik.

Morc, gáláns, dühödős, görbe lábú hüllőcske,
kis uriember,
kínos helyzet -
jobb lenne elfordulnunk.

Csak ha már követtük idáig,
nyugodtan bevárhatjuk a végét.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap