Lear, Edward: The Story of the Pobble, Who Has No Toes, and the Princess Bink

The Pobble who has no toes,
Had once as many as we;—
When they said—‘Some day you may lose them all!’—
He replied—‘Phum, phiddle de dee!’—
And his Aunt Jobiska made him drink
Lavender-water, tinged with pink,
For she said,—‘The world in general knows
There's nothing so good for a Pobble's toes!’

The Pobble who has no toes
Swam across the Bristol Channel,
But before he went he swaddled his nose
In a piece of scarlet flannel,
For his Aunt Jobiska said,—‘No harm
Can come to his toes if his nose is warm;
And it's perfectly known that a Pobble's toes
Are safe—provided he minds his nose!’

The Pobble swam fast and well,
And when boats or ships came near him,
He tinkelty-binkelty-winkl'd a bell,
So that all the world could hear him.
And all the Sailors and Admirals cried
When they saw him land on the farther side,—
‘He has gone to fish for his Aunt Jobiska's
Runcible cat with crimson whiskers!’

The Pobble went gaily on,
To a rock on the edge of the water,
And there,—a-eating of crumbs and cream,
Sat King Jampoodle's daughter.
Her cap was a root of Beetroot red,
With a hole cut out to insert her head;
Her gloves were yellow; her shoes were pink,
Her frock was green; and her name was Bink.

Said the Pobble,—‘Oh Princess Bink,
A-eating of crumbs and cream!
Your beautiful face has filled my heart
With the most profound esteem!
And my Aunt Jobiska says, Man's life
Ain't worth a penny without a wife,
Whereby it will give me the greatest pleasure
If you'll marry me now, or when you've leisure!’

Said the Princess Bink—‘O! Yes!
I will certainly cross the Channel
And marry you then if you'll give me now
That lovely scarlet flannel!
And besides that flannel about your nose
I trust you will give me all your toes,
To place in my Pa's Museum collection,
As proof of your deep genteel affection.’

The Pobble unwrapped his nose,
And gave her the flannel so red,
Which, throwing her Beetroot cap away,—
She wreathed around her head.
And one by one he unscrewed his toes
Which were made of the beautiful wood that grows
In his Aunt Jobiska's roorial park,
When the days are short and the nights are dark.

Said the Princess—‘O Pobble! my Pobble!
I'm yours for ever and ever!
I never will leave you my Pobble! my Pobble!
Never, and never, and never!’
Said the Pobble—‘My Binky! O bless your heart!—
But say—would you like at once to start
Without taking leave of your dumpetty Father?
Jampoodle the King?’—Said the Princess—‘Rather!’

They crossed the Channel at once
And when boats and ships came near them
They winkelty-binkelty-tinkled their bell
So that all the world could hear them.
And all the Sailors and Admirals cried
When they saw them swim to the farther side,—
‘There are no more fish for his Aunt Jobiska's
Runcible Cat with crimson whiskers!’

They danced about all day,
All over the hills and dales;
They danced in every village and town
In the North and the South of Wales.
And their Aunt Jobiska made them a dish
Of Mice and Buttercups fried with fish
For she said,—‘The World in general knows,
Pobbles are happier without their toes!’

A Lábujjavesztett Kekmócnak is volt
lábujja valaha tíz. 
Ha rászóltak: „Vigyázz, mert elveszted őket!” –
csak viháncolt, s azt mondta: „Csíz!”
És Cancurka néninél mindennap hörpölt
egy nagy csupor rózsaszín cickafarkszörpöt,
szem előtt tartván e közismert elvet:
„A Kekmócok lábujja ettől lesz fejlett.”

A Kekmóc egy jó nagyot úszott
a Bristoli Öbölön át,
de előtte gondosan orrára húzott
egy pamutzoknit, lilát.
Mert Cancurka néni is azt javasolta:
„Lábujja ép, kinek védve az orra,
s míg orrhegyük melegszik pamutba bújva,
nem szenved hiányt a Kekmócok ujja!”

És szelte a Kekmóc a tengert,
s ha jött egy-egy Fregatt vagy Sajka,
egy ügyes kis csengővel csingett és csengett,
hogy mindenki messziről hallja.
És mikor a túlparton kiért a Kekmóc,
kurjantott valahány Tengernagy, Matróz:
„Ez horgászni indult, mert éhes a Cancurka
nagynéni cakkozott szögbajszú kandúrja!”

És indult volna tovább is
szárazföldi irányba,
de ott ült a part ormán áfonyát majszolván
Dzsemuszkár király leánya.
Nagy piros céklából készült a kalapja
(fejének középütt nyílás volt faragva),
zöld volt a kesztyűje, sárga az inge,
köntöse tarka, s a neve Legyinke.

„Ó Legyinke királykisasszony!” –
szólott a Kekmóc tüstént. –
„A szépsége előtti áhítat betölti
szívemnek legmélyebb csücskét.
S mert jól mondja nagynéném, Cancurka néni,
hogy fabatkát sem ér egy magányos férfi,
hát boldoggá tenne e megfontolásból,
ha ön lenne hitvesem most, avagy máskor.”

„Ó hogyne!” – felelte Legyinke. –
„Az Öblöt is átszelem önnel,
ha enyém lesz most lila orrvédő zoknija,
hitvese leszek örömmel.
S ha érzelme őszinte, nekem ajánlja,
hogy berakjam apuskám múzeumába,
hol önzetlen vonzalma jeleként bámulják,
orrának díszén túl mind a tíz lábujját.”

A Kekmóc hát lekapta tüstént,
a szép lila zoknit, mely épp
a királykisasszony fejére passzolt,
átvéve a cékla helyét.
És lábai ujját is mind letekerte,
melyeket Cancurka nagynéni kertje
növesztett gyönyörű tupszikus fáin
kurtuló napoknak hűs éjszakáin.

„Ó Kekmóc, én Kekmócom!” – mondta Legyinke.
„Örökké öné a szívem!
És hűséges nej módján, én édes Kekmóckám,
követném mindvégig híven!”
És így szólt a Kekmóc: „Ó Legyinkém, nem úsznánk
együtt el máris, a maflancos Dzsemuszkár
apuska-királytól búcsút se véve?” –
És Legyinke boldogan felelte: „Mért ne?”

És átszelték rögvest a tengert,
s ha jött egy-egy Fregatt vagy Sajka,
ügyes kis csengőjük csingett és csengett,
hogy mindenki messziről hallja.
S ha fölbukkant Legyinke, s vele a Kekmóc,
kurjantott valahány Tengernagy, Matróz:
„Most rengeteg halat fog kapni a Cancurka
nagynéni cakkozott szögbajszú kandúrja!”

És laktak nagy lakodalmat,
áttáncolva vidáman
hegyet és völgyet és várost és falvat
a Velszi Tartományban.
S a néni az ifjú párt ebéddel várta
(sült hal volt, egér, meg porított mályva),
„hisz mindnyájan tudhatjuk – imígyen szólott –:
egy Kekmóc csak ujj nélkül valóban boldog.”