Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Lessing, Doris: Az ötödik gyerek (részlet) (Fifth Child (detail) Magyar nyelven)

Lessing, Doris portréja

Fifth Child (detail) (Angol)

HARRIET AND DAVID met each other at an office party neither had particularly wanted to go to, and both knew at once that this was what they had been waiting for. Someone conservative, old-fashioned, not to say obsolescent; timid, hard to please: this is what other people called them, but there was no end to the unaffectionate adjectives they earned. They defended a stubbornly held view of themselves, which was that they were ordinary and in the right of it, should not be criticised for emotional fastidiousness, abstemiousness, just because these were unfashionable qualities.

At this famous office party, about two hundred people crammed into a long, ornate, and solemn room, for three hundred and thirty-four days of the year a boardroom. Three associated firms, all to do with putting up buildings, were having their end-of-year party. It was noisy. The pounding rhythm of a small band shook walls and floor. Most people were dancing, packed close because of lack of space, couples bobbing up and down or revolving in one spot as if they were on invisible turntables. The women were dressed up, dramatic, bizarre, full of colour: Look at me! Look at me! Some of the men demanded as much attention. Around the walls were pressed a few non-dancers, and among these were Harriet and David, standing by themselves, holding glasses—observers. Both had reflected that the faces of the dancers, women more than men, but men, too, could just as well have been distorted in screams and grimaces of pain as in enjoyment. There was a forced hecticity to the scene … but these thoughts, like so many others, they had not expected to share with anyone else.
From across the room—if one saw her at all among so many eye-demanding people—Harriet was a pastel blur. As in an Impressionist picture, or a trick photograph, she seemed a girl merged with her surroundings. She stood near a great vase of dried grasses and leaves and her dress was something flowery. The focussing eye then saw curly dark hair, which was unfashionable … blue eyes, soft but thoughtful … lips rather too firmly closed. In fact, all her features were strong and good, and she was solidly built. A healthy young woman, but perhaps more at home in a garden?
David had been standing just where he was for an hour drinking judiciously, his serious grey-blue eyes taking their time over this person, that couple, watching how people engaged and separated, ricochetting off each other. To Harriet he did not have the look of someone solidly planted: he seemed almost to hover, balancing on the balls of his feet. A slight young man—he looked younger than he was—he had a round, candid face and soft brown hair girls longed to run their fingers through, but then that contemplative gaze of his made itself felt and they desisted. He made them feel uncomfortable. Not Harriet. She knew his look of watchful apartness mirrored her own. She judged his humorous air to be an effort. He was making similar mental comments about her: she seemed to dislike these occasions as much as he did. Both had found out who the other was. Harriet was in the sales department of a firm that designed and supplied building materials; David was an architect.


FeltöltőSebestyén Péter
KiadóKnopf
Az idézet forrásaDoris Lessing - Fifth Child
Megjelenés ideje

Az ötödik gyerek (részlet) (Magyar)

Harriet és David egy hivatali összejövetelen ismerték meg egymást, amelyre különösképpen egyikük sem akart elmenni, s amelyről és akiről azonnal tudták mind a ketten, hogy ez az, amire vártak.

 Valakire, aki konzervatív, régimódi, sőt ósdi; tartózkodó, ha úgy tetszik, rideg. Mások ilyesmit szoktak mondani róluk, bár ezzel koránt sincs vége azoknak a nemigen jóindulatú jelzőknek, amelyekkel illették őket. Makacsul kitartottak a saját magukról kialakított véleményük mellett, miszerint normálisak, s ennek megfelelően nem is lehet az érzelmi finnyásságukért és mértékletességükért kritizálni őket, csak azért, mert ezek ódon fogalmak.

 Azon az emlékezetes hivatali összejövetelen kétszáz ember zsúfolódott össze a hosszú, földíszített és ünnepies teremben, amely az év háromszázharmincnégy napján konferenciaterem volt. A három egyesült cég – mindegyik építkezéssel foglalkozott – a szilveszteri összejövetelét tartotta. Zaj volt. A zene kalapáló ritmusába beleremegett fal és padló. A helyhiány miatt sokan egymáshoz tapadva táncoltak, a párok fel-alá keringtek, vagy egy helyben forogtak, mintha láthatatlan forgókorongon állnának. A nők látványosan, bizarrul, színesen, ide nézz csak módra túlöltözve. Néhány férfi is nagy figyelmet keltett. Az a pár ember, aki nem táncolt, a fal mellé szorult, s köztük volt Harriet és David is, kezükben pohárral, magányosan, megfigyelőként. Mindketten úgy látták, hogy a táncolók arcát – jobbára a nőkét, de a férfiak arcát is – inkább a szenvedés kínvigyora és fintorai torzítják el, mint az öröméi. Erőltetetten túlfűtött, színpadias volt az egész – bár más gondolataikhoz hasonlóan ezt sem kívánták megosztani senkivel.

 Ha valaki végignézett a termen, Harriet olyan volt, mint egy pasztellfolt – ha egyáltalán meglátta bárki is az oly sok feltűnő ember között. Mintha impresszionista festmény vagy trükkfotó lányalakja volna, beleolvadt a környezetébe. Egy nagy, szárított fűvel és levéllel teli váza mellett állt, s valami virágmintás ruha volt rajta. Ha tovább nézte valaki, fekete, göndör hajat látott, a frizura divatjamúlt, gyöngéd, ám figyelmes kék szemet… s a szája túl keményen összezárva. Határozott és szemrevaló volt hát minden vonása, alakja erőteljes. Egészséges, fiatal nő, de tán inkább egy kertben volna a helye.

 David egy órája állt már ott, nem ivott sokat, komoly, kékesszürke szeme elidőzött egy-egy emberen, egy-egy páron. Azt figyelte, hogyan találnak egymásra s ellendülve hogyan válnak szét az emberek. Harriet nem olyannak látta, mint aki biztos magában: szinte tétovának látszott, mintha lábujjhegyen egyensúlyozna. Vékony, fiatal férfi – fiatalabbnak látszott, mint amennyi volt –, nyílt, kerek arccal, puha, barna hajjal, amelyet sok lány szívesen megsimogatott volna, de felhagytak a gondolattal, amikor magukon érezték a férfi tűnődő tekintetét. Kényelmetlenül érezték magukat a társaságában. Harriet nem. A lány tudta, hogy a férfi óvatos, zárkózott pillantása a tükörképe az övének. Úgy találta, a másik erőlteti a jókedvet. A férfi hasonló következtetésre jutott a lánnyal kapcsolatban: úgy látta, éppúgy nem kedveli az efféle alkalmakat, mint ő. Tudták már, ki a másik. Harriet annak a cégnek a kereskedelmi osztályán dolgozott, amely építőanyagok előállításával és szállításával foglalkozott, David építész volt.



FeltöltőSebestyén Péter
KiadóMagyar Könyvklub
Az idézet forrásaDoris Lessing: Az ötödik gyerek
Megjelenés ideje

minimap