Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2019-ben Fehér Illés!
Hírek

Lewis, Sinclair: Babbitt (detail)

Lewis, Sinclair portréja

Babbitt (detail) (Angol)

To Edith Wharton

Chapter I

I
The towers of Zenith aspired above the morning mist; austere towers of steel and cement and limestone, sturdy as cliffs and delicate as silver rods. They were neither citadels nor churches, but frankly and beautifully office-buildings.
The mist took pity on the fretted structures of earlier generations: the Post Office with its shingle-tortured mansard, the red brick minarets of hulking old houses, factories with stingy and sooted windows, wooden tenements colored like mud. The city was full of such grotesqueries, but the clean towers were thrusting them from the business center, and on the farther hills were shining new houses, homes—they seemed—for laughter and tranquillity.
Over a concrete bridge fled a limousine of long sleek hood and noiseless engine. These people in evening clothes were returning from an all-night rehearsal of a Little Theater play, an artistic adventure considerably illuminated by champagne. Below the bridge curved a railroad, a maze of green and crimson lights. The New York Flyer boomed past, and twenty lines of polished steel leaped into the glare.
In one of the skyscrapers the wires of the Associated Press were closing down. The telegraph operators wearily raised their celluloid eye-shades after a night of talking with Paris and Peking. Through the building crawled the scrubwomen, yawning, their old shoes slapping. The dawn mist spun away. Cues of men with lunch-boxes clumped toward the immensity of new factories, sheets of glass and hollow tile, glittering shops where five thousand men worked beneath one roof, pouring out the honest wares that would be sold up the Euphrates and across the veldt. The whistles rolled out in greeting a chorus cheerful as the April dawn; the song of labor in a city built—it seemed—for giants.
II
There was nothing of the giant in the aspect of the man who was beginning to awaken on the sleeping-porch of a Dutch Colonial house in that residential district of Zenith known as Floral Heights.
His name was George F. Babbitt. He was forty-six years old now, in April, 1920, and he made nothing in particular, neither butter nor shoes nor poetry, but he was nimble in the calling of selling houses for more than people could afford to pay.
His large head was pink, his brown hair thin and dry. His face was babyish in slumber, despite his wrinkles and the red spectacle-dents on the slopes of his nose. He was not fat but he was exceedingly well fed; his cheeks were pads, and the unroughened hand which lay helpless upon the khaki-colored blanket was slightly puffy. He seemed prosperous, extremely married and unromantic; and altogether unromantic appeared this sleeping-porch, which looked on one sizable elm, two respectable grass-plots, a cement driveway, and a corrugated iron garage. Yet Babbitt was again dreaming of the fairy child, a dream more romantic than scarlet pagodas by a silver sea.
For years the fairy child had come to him. Where others saw but Georgie Babbitt, she discerned gallant youth. She waited for him, in the darkness beyond mysterious groves. When at last he could slip away from the crowded house he darted to her. His wife, his clamoring friends, sought to follow, but he escaped, the girl fleet beside him, and they crouched together on a shadowy hillside. She was so slim, so white, so eager! She cried that he was gay and valiant, that she would wait for him, that they would sail—
Rumble and bang of the milk-truck.
Babbitt moaned; turned over; struggled back toward his dream. He could see only her face now, beyond misty waters. The furnace-man slammed the basement door. A dog barked in the next yard. As Babbitt sank blissfully into a dim warm tide, the paper-carrier went by whistling, and the rolled-up Advocate thumped the front door. Babbitt roused, his stomach constricted with alarm. As he relaxed, he was pierced by the familiar and irritating rattle of some one cranking a Ford: snap-ah-ah, snap-ah-ah, snap-ah-ah. Himself a pious motorist, Babbitt cranked with the unseen driver, with him waited through taut hours for the roar of the starting engine, with him agonized as the roar ceased and again began the infernal patient snap-ah-ah—a round, flat sound, a shivering cold-morning sound, a sound infuriating and inescapable. Not till the rising voice of the motor told him that the Ford was moving was he released from the panting tension. He glanced once at his favorite tree, elm twigs against the gold patina of sky, and fumbled for sleep as for a drug. He who had been a boy very credulous of life was no longer greatly interested in the possible and improbable adventures of each new day.
He escaped from reality till the alarm-clock rang, at seven-twenty.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.gutenberg.org

Babbit (részlet) (Magyar)

Edith Whartonnak ajánlom

Első fejezet

1
Zenith városának tornyai az ég felé törtek a reggeli ködből; méltóságteljes, mértéktartó tornyok voltak, acélból, betonból meg mészkőből, szilárdak, mint a sziklák, és kecsesek mint az ezüstpálcikák. Nem fellegvárak és nem templomok – őszintén és leplezetlenül irodaházak voltak.
A hajnali pára megkönyörült a régebbi nemzedékek emelte kopott építményeken: a zsindelytetejű főpostán, az esetlen ódon házak vörös tégla-minaretjein, a gyárak szűk és kormos ablakain, az iszapszínű, fából épült bérkaszárnyákon. A városban rengeteg ilyen kellemetlen látványosság volt, de hát a ragyogó tornyok mindinkább kiszorították őket az üzleti negyedből, a távolabbi dombokon új házak csillogtak: a mosoly és a nyugalom otthonai. Vagy legalábbis úgy látszott.
Hosszú, fényes fedelű autó siklott át nesztelenül valamelyik betonhídon. Estélyiruhás utasai most mentek hazafelé a Little Theatre egész éjszakán át tartó próbájáról; afféle művészi kalandról, melynek fényét bőséges pezsgőzéssel is fokozták. A híd alatt vasúti pályatest kanyargott, zöld és piros lámpák útvesztője Éppen eldübörgött a New York-i expressz, s fényében tíz csillogó acélsínpár villant meg hirtelen.
Az egyik felhőkarcolóban éppen véget ért az Associated Press hírügynökség munkája. A távírászok fáradtan vetették le szemellenzőjüket a Párizzsal és Pekinggel áttársalgott éjszaka után. Csattogó cipőjű, ásítozó súrolóasszonyok lepték el az épületet. Szertefoszlott a hajnali köd. Hosszú sorokban baktattak az emberek –kezükben papírba csomagolt ebéd– az új gyáróriások, a csillogó-villogó, ötezres létszámú műhelyek felé, amelyek csak úgy ontották a sok finom árucikket, hogy elárasszák vele Kis-Ázsiát és Dél-Afrikát. A gyárszirénák kórusa világgá kürtölte üdvözletét, vidáman, mint maga az áprilisi reggel; a munka dala volt ez, olyan városban, amelyet óriások számára építettek. Vagy legalábbis úgy látszott.
2
Nem volt semmi óriásszerű annak a férfiúnak a külsejében, aki éppen ébredezni kezdett egy holland gyarmati stílusban épült villa tornácán, Zenith város Virághalom néven ismert lakónegyedében.
George F. Babbittnek hívták. Negyvenhatodik évét töltötte be most, 1920 áprilisában. Nem termelt semmi kézzelfoghatót, sem lábbelit, sem vajat, sem verset, de igen járatos volt abban a magasztos hivatásban, melynek lényege: házat eladni, mégpedig több pénzért, mint amennyire a vevőnek valójában telik.
Feje nagy volt és rózsaszínű, haja barna, ritkás és száraz. Szeme körül ráncok gyülekeztek, orra lankáin vörös árkokat vájt a szemüveg – de ha szundikált, arca mégis olyan volt, mint a csecsemőé. Nem volt kövér, csak rendkívül jól táplált; orcái, mint a párnák; kissé püffedt, kényes bőrű keze pedig gyámoltalanul csüngött alá a khakiszínű takarón. Jómódúnak látszott, igen nagyon házasembernek és igen kevéssé romantikusnak. És ugyancsak mentes volt minden romantikától a tornác is; ablaka egy terebélyes szilfára, két jól ápolt gyepszőnyegre, egy beton kocsifeljáróra s egy hullámlemez garázsra tekintett. És mégis, Babbitt megint a tündérleányról álmodott, regényesebb álmot, mintha ezüstös tenger partján tündöklő bíbor pagodákat látott volna.
A tündérleány már évek óta látogatta. Mindenki más csak Georgie Babbittet látta benne – a tündérleány a rettenthetetlen ifjút. Várt rá a tündérleány, a sötétben, titokzatos ligeteken túl. Babbitt, amikor végre ki tudott osonni a zsúfolt lakásból, rohant hozzá. Felesége, zajongó barátai követni akarták, de ő eliramodott, mellette suhant a leány, s összebújtak az árnyas domboldalon. Mily karcsú volt, mily fehér testű, mily vágyakozó! „Vidám és daliás férfi vagy!” – ujjongott a leány, s elmondta, hogy várni fog rá, s hogy együtt elhajóznak…
Bumm! Klirr! A tejeskocsi.
Babbitt felnyögött, a másik oldalára fordult, és aztán igyekezett visszaevickélni álmába. Most már csak a leány arcát látta, ködlő tavakon túl. A kazánfűtő becsapta a pinceajtót. A szomszéd kertben a kutya ugatott. S amikor Babbitt boldogan zuhant vissza a forró álomáradatba, fütyörészve haladt arra a lapkihordó, s tompán puffant a kapu elé az Advocate vaskos tekercsbe gombolyított példánya. Babbitt felriadt, gyomra ijedtében görcsösen öswszeszorult. S alig engedett fel a feszültség, máris újabb, ismerős és kínzó zörej borzolta fel idegeit: Fordot kurblizott valaki. Rat-tat-tat. Rat-tat-tat. Maga is buzgó autós lévén. Babbitt lélekben együtt kurblizott a láthatatlan szaktárssal, vele együtt várta, óráknak tűnő, feszült perceken át, mikor zúg már fel a beinduló motor, vele együtt gyötrődött, amikor a zúgás megszűnt, és megint elkezdődött a pokoli és szűnni nem akaró rat-tat-tat, ez a körforgást megjelenítő a mégis oly szakadozott hang, borzongatóan hideg reggeleket idézve, vérlázítón és kivédhetetlenül. Csak akkor engedett ziháló feszültsége, amikor a motor egyre erősödő búgása jelezte, hogy a Ford már gördül. Rápillantott kedvenc szilfájára – az égbolt aranyló hátterében meg-megrezdültek az ágai –, aztán úgy kapott az álom után, mintha kábítószer után nyúlna. Gyerekkorában igazán lelkesen hitt az életben, de ma már alig érdekelték a mag-megújuló nap lehetséges vagy valószínűtlen kalandjai.
És menekült a valóságból, amíg aztán, hét óra húszkor, meg nem szólalt az ébresztőóra.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaEurópa Könyvkiadó
Megjelenés ideje

minimap