És megy tovább az út az elnyűtt földön:
és mi (többiek) -
Mit nekünk a halottak mostani jobb sorunkban?
Ránk hagyták a kész utakat és a felrakott falakat,
Ránk, hagyták a székeket a szobákban:
mi maradt még belőlük?
Vagy szavaik a kőben, vagy sírjaik a földben,
Vagy a rozsdás markolattüske harcaik helyén a fűgyökerek között -
Aminek igaza van ellenünk?
(És egy másik ember,
Ahol a vadludak felröpülnek a Michiganről, a víz
Megkerüli az agyag partmeredélyt; egy másik szélben...)
Igaz, hogy Istenakarata a földben változik:
A bevégzett idő sötét mint az álom bozótjai,
Sötét a múlt: senki ébren ott nem jár,
Nem is ihatnak élők azokból a vizekből:
És nyelvük, amit csúfunkra ránk hagytak a pénzeken,
És koponyáik súlya, mely, ha érintjük, mint növényi hüvelyek súlya,
És esőik kiszáradtak és lombjaik hangja lehullott:
(Mi, akik még nem vesztettük el a napot és a zöld tereket)
És nincs gondjuk eleven emberekre és a nap
Méze foguk közt enyhe, akár magok íze -
Mit nekünk a halottak a világ csodájában?
Miért (és megújra) árnyas partjaikon
Ontani előttük a lassú, kínteli vért
És kényszeríteni őket igaz beszédre -
Viharzó homokjuk mentén szalonkaként sivítva
És állni csak, és ahogy a sötét árok megtelve, könyörögni nékik
(Akik a hullámverésen át nyújtják csenevész kezüket, hogy
Szóljanak hozzánk?
akár annál a másik óceánnál
A koshúst meg a véres alamizsnát visszatartó
Tengerhordta férfihoz az idősebb árnyak .. .
Szóljatok hozzám, Hódítók!
De ne ahogy ők!
Ne hozzátok fel az újakat is, akiknek nemrég lehúnyt
(Ó Testvérek! Csontok immár a buta esőben!)
És könnyes szeme élőkre emlékszik:
(Ne Antikleiát! Nehogy Elpenor arcát!)
Ne hozzátok ide magatokkal az új halottakat -
Mert felébrednek netán és szemhéjuk vonakodva
Felnyílik és rám ismer - és vége a rejtezésnek!...
És Sandoval jön elsőnek és a palosi szél
Fiatal hajába borzol, és a füstös gyertyafényben
Remeg a beteg arc meg a lázjárta bőr,
És jönnek még halott lábak, és Alvarado
Viráglik amaz árnyban, mint a fellobant máglya,
A merész, az ostoba, és az arca,
Mely kellemmel ragyogott, a bőre rózsaszín,
A lábszára ó-láb, mint nagyszerű lovasoké,
És modora úri és kardbojtja leng,
És Olid, a vitéz verekedő, az arca durva,
Fogai, mint kutyafogak fehérek, ajka gyűrött;
Olea - így követik a szelek a balszerencsét -
Olea kivont karddal és a rajta
Tapadó giz-gazzal és a törött kezekkel,
És még mindig jönnek, és az árnyékból szemét
Egy néma páncélos férfi szegzi rám,
S úgy mered rám, mint akit álmából ébresztettek, a parázsba:
Ez Cortez, aki a híres országot bevette,
Szemürege hozzászűkül az éjapályhoz,
Ernyed a szürke bőr a gyér szakáll mögött,
És nem emlékszik a szem, sem a szomorú száj;
És vannak itt más és névtelen árnyak
Hidegen a kicsi fényben mint téli tücskök,
Régi haláltól zsibbadtan, a tompa évek alatt
Dermedten mint pókvázak a fakó levelek közt,
Nem mentik fel őket a síró hangok:
Ilyen csöndesek a fák, ha túlkúsznak rajtuk a csillagok,
S végül megjő a gyönge halottakon át - bizonytalan ujjak
Tapogatva előtte a vak levegőt -
Egy öregember és beszél, s a szélfútta szavak
Homálylanak, s a száj mozog, s a meredő
Szemek előtt ama régi kor árnyai járnak:
Igy beszél az ember álmában, amit alvó
Teste hord magában, s a kiáltás
Nagy utat tesz meg, mintha a víz fölött -
Mint a tengeri harangé, melyet kavargó szél szakít szét
(És hangja a víz völgyeibe rohan)
És visszatér a fény mint hajdan
ahogy este
A távolban, sárga nyárral a szalmán –
Ahogy Amerikában jön a fény: nem lombokon át...