Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Mahon, Derek: Elhagyott raktárhelyiség Wexfordban (A Disused Shed In Co. Wexford Magyar nyelven)

Mahon, Derek portréja

A Disused Shed In Co. Wexford (Angol)

Let them not forget us, the weak souls among the asphodels
Seferis, Mythistorema 24.
 
for J. G. Farrell

Even now there are places where a thought might grow –
Peruvian mines, worked out and abandoned
To a slow clock of condensation,
An echo trapped for ever, and a flutter
Of wildflowers in the lift-shaft,
Indian compounds where the wind dances
And a door bangs with diminished confidence,
Lime crevices behind rippling rainbarrels,
Dog corners for bone burials;
And in a disused shed in Co. Wexford,

Deep in the grounds of a burnt-out hotel,
Among the bathtubs and the washbasins
A thousand mushrooms crowd to a keyhole.
This is the one star in their firmament
Or frames a star within a star.
What should they do there but desire?
So many days beyond the rhododendrons
With the world waltzing in its bowl of cloud,
They have learnt patience and silence
Listening to the rooks querulous in the high wood.

They have been waiting for us in a foetor
Of vegetable sweat since civil war days,
Since the gravel-crunching, interminable departure
Of the expropriated mycologist.
He never came back, and light since then
Is a keyhole rusting gently after rain.
Spiders have spun, flies dusted to mildew
And once a day, perhaps, they have heard something –
A trickle of masonry, a shout from the blue
Or a lorry changing gear at the end of the lane.

There have been deaths, the pale flesh flaking
Into the earth that nourished it;
And nightmares, born of these and the grim
Dominion of stale air and rank moisture.
Those nearest the door grow strong –
“Elbow room! Elbow room!”
The rest, dim in a twilight of crumbling
Utensils and broken flower-pots, groaning
For their deliverance, have been so long
Expectant that there is left only the posture.

A half century, without visitors, in the dark –
Poor preparation for the cracking lock
And creak of hinges. Magi, moonmen,
Powdery prisoners of the old regime,
Web-throated, stalked like triffids, racked by drought
And insomnia, only the ghost of a scream
At the flash-bulb firing squad we wake them with
Shows there is life yet in their feverish forms.
Grown beyond nature now, soft food for worms,
They lift frail heads in gravity and good faith.

They are begging us, you see, in their wordless way,
To do something, to speak on their behalf
Or at least not to close the door again.
Lost people of Treblinka and Pompeii!
“Save us, save us”, they seem to say,
“Let the god not abandon us
Who have come so far in darkness and in pain.
We too had our lives to live.
You with your light meter and relaxed itinerary,
Let not our naive labours have been in vain!”



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryinternationalweb.net

Elhagyott raktárhelyiség Wexfordban (Magyar)

J. G. Farrellnek

Jussunk eszükbe mi, törékeny
lelkek az aszfodéloszok közt.
[Szeferisz – Mythistorema]

Akadnak oly helyek még, hol gondolat terem –
Kisarcolt perui bányák, mikor már
Lassú enyészet mállasztja őket,
Örökre bennük rekedt a visszhang
S vadvirág reszket a liftaknában,
India palotái, melyekben táncot jár a szél
S bizonytalankodón egy-egy ajtó becsapódik,
Csurig telt víztárlók mögött a mészkőüregek,
Hova elásott csontért kutya sompolyog éppen;
Ilyen elhagyott volt a raktár Wexford megyében,

A kiégett hotel alagsorában, hol
Fürdőkádak, mosdókagylók között
Kulcslyuk felé ezer gomba tülekszik.
Ez az egyetlen csillag az ő égboltjukon,
Avagy egy kinti csillaghoz keret.
Mi mást tehetnének, mint vágyakoznak?
Rododendront sok nappal megelőzve,
Míg forgott csak a Föld ködgomolyként kerengőn,
Lesték a károgó varjúpanaszt az erdőn.

Várnak növényi párák bűzhödő
Szagában a polgárháború óta,
Midőn a birtokától megfosztott gombatermelő
Lépte a kavicsos úton tovacsikorgott.
Sosem tért vissza, s azóta a fény
Csak itt süt az eső-rozsdállta kulcslyukon.
Pók sző hálót, gombát poroz a légy,
Tán naponként hallják, hogy hull a vakolat –
A semmiből valami kiáltás jelét,
S ahogy az út végén gázt ad egy kamion.

Volt itt halál is, vértelen hús omlott
A földbe, melyből egykor vétetett;
Kélt lidérc is belőle, s mindent átható
Áporodott lég, förtelmes latyak.
S nyúlászkodón az ajtómentiek
Törtetnének: „Helyet! Helyet nekünk!”
A többi, félhomályban szertehányt
Tárgyak, tört virágcserepek közt nyögve ráng,
Hogyan jutna végre közelebb,
De sorsa csak a furcsa, ágasló póz marad.

Látogatók híján félszázadnyi sötétben –
Szánalmas készülődés: kattan-e
A zár, nyikkan-e ajtó. Mágus holdlakók,
Volt-rezsim rizsporos bebörtönzöttei,
Pókhálós torkú, háromfele vált, aszott,
Álmatlan nép, melyet csak egy kísérteti
Sikoly riaszt, akár a kivégzők tüze,
Fölvillantván, még így is az élet lüktet itt.
Bár puha testükön féreg lakmározik,
Törékeny fejük bízón emelnék fölfele.

A maguk néma módján mind esdeklenék,
Tegyél az érdekünkben valamit,
Az ajtót legalább ne csukd be újra künt.
Treblinka, Pompei mártírjaiképp
„Ments meg minket!” – kiáltoznák feléd.
„Ne maradjunk Isten árvái itt,
Sötétbe, kínba hullva, hisz nekünk
Is volna mit megélnünk.
Te, fénymérős, ki könnyed kanyarral idejöttél,
E jámbor küszködést ne hagyd elvesztenünk!”



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttp://www.litera.hu

minimap