Gratulálunk! Az év fordítója Répás Norbert!
Hírek

Marvell, Andrew: Horatiusi óda Cromwell visszatérésére Írországból (An Horatian Ode upon Cromwell’s Return from Ireland Magyar nyelven)

Marvell, Andrew portréja

An Horatian Ode upon Cromwell’s Return from Ireland (Angol)

The forward youth that would appear

Must now forsake his Muses dear,

         Nor in the shadows sing

         His numbers languishing.

’Tis time to leave the books in dust,

And oil th’ unused armour’s rust,

         Removing from the wall

         The corslet of the hall.

So restless Cromwell could not cease

In the inglorious arts of peace,

         But thorough advent’rous war

         Urged his active star.

And like the three-fork’d lightning, first

Breaking the clouds where it was nurst,

         Did through his own side

         His fiery way divide.

For ’tis all one to courage high,

The emulous or enemy;

         And with such to enclose

         Is more than to oppose.

Then burning through the air he went,

And palaces and temples rent;

         And Cæsar’s head at last

         Did through his laurels blast.

’Tis madness to resist or blame

The force of angry Heaven’s flame;

         And, if we would speak true,

         Much to the man is due,

Who from his private gardens where

He liv’d reserved and austere,

         As if his highest plot

         To plant the bergamot,

Could by industrious valour climb

To ruin the great work of time,

         And cast the kingdom old

         Into another mould.

Though justice against fate complain,

And plead the ancient rights in vain;

         But those do hold or break

         As men are strong or weak.

Nature that hateth emptiness

Allows of penetration less,

         And therefore must make room

         Where greater spirits come.

What field of all the civil wars

Where his were not the deepest scars?

         And Hampton shows what part

         He had of wiser art,

Where, twining subtle fears with hope,

He wove a net of such a scope

         That Charles himself might chase

         To Carisbrooke’s narrow case,

That thence the royal actor borne

The tragic scaffold might adorn,

         While round the armed bands

         Did clap their bloody hands.

He nothing common did or mean

Upon that memorable scene,

         But with his keener eye

         The axe’s edge did try;

Nor call’d the gods with vulgar spite

To vindicate his helpless right,

         But bowed his comely head

         Down as upon a bed.

This was that memorable hour

Which first assur’d the forced pow’r.

         So when they did design

         The Capitol’s first line,

A bleeding head, where they begun,

Did fright the architects to run;

         And yet in that the state

         Foresaw its happy fate.

And now the Irish are asham’d

To see themselves in one year tam’d;

         So much one man can do

         That does both act and know.

They can affirm his praises best,

And have, though overcome, confest

         How good he is, how just,

         And fit for highest trust;

Nor yet grown stiffer with command,

But still in the republic’s hand;

         How fit he is to sway

         That can so well obey.

He to the Commons’ feet presents

A kingdom for his first year’s rents;

         And, what he may, forbears

         His fame, to make it theirs,

And has his sword and spoils ungirt,

To lay them at the public’s skirt.

         So when the falcon high

         Falls heavy from the sky,

She, having kill’d, no more does search

But on the next green bough to perch,

         Where, when he first does lure,

         The falc’ner has her sure.

What may not then our isle presume

While victory his crest does plume!

         What may not others fear

         If thus he crown each year!

A Cæsar he ere long to Gaul,

To Italy an Hannibal,

         And to all states not free,

         Shall climacteric be.

The Pict no shelter now shall find

Within his parti-colour’d mind;

         But from this valour sad

         Shrink underneath the plaid,

Happy if in the tufted brake

The English hunter him mistake,

         Nor lay his hounds in near

         The Caledonian deer.

But thou, the war’s and fortune’s son,

March indefatigably on;

         And for the last effect

         Still keep thy sword erect;

Besides the force it has to fright

The spirits of the shady night,

         The same arts that did gain

         A pow’r, must it maintain.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryfoundation.org/poem

Horatiusi óda Cromwell visszatérésére Írországból (Magyar)

Az Ifjú, aki nagyra tör,

fusson most Múzsái elől,

  kerüljön dalos ernyet,

  hol ábrándokra lelhet.

Könyveit hadd lepje a por,

rozsdát verjen vasairól;

  lám, végre páncélinget

  a falról emelinthet!

Mert Cromwell nem becsülhetett

rissz-rossz Béke-Művészetet,

  lódul kalandos Haddal,

  Csillagot tettre sarkall.

Három ágú Villám, amely

dajka Felhőin kezdi el,

  így, Táborán keresztül,

  ő is küzdeni lendül.

Mert a Bátor egyként kivet

Hódolót és Ellenfelet;

  az együvé-találás

  több, mint az ellenállás.

Majd égve szelte magasát,

nyögték Templomok s Paloták;

  s végül Caesar fejére

  sújt, Babért nem kimélve.

Vívni csak őrültek merik

tüzes Ég ily vad düheit;

  ily Erő lett, s nagyot mert

  ez az Ember: nyugodt kert

mélyéről, hol magányban élt,

szigorral, s szinte csak azért,

  hogy citromfát nevelne,

  sorsát így fölemelte,

bátran, az Idők végtelen

Műve ellen, s hogy Győzelem

  várja, s régi Királyság

  Rendjét formálja át s át.

Az Igazság, bár Végzetet

korhol, s hív ős Erényeket:

  ezek törnek vagy állnak,

  mint az emberi állag.

A Természet nem ismer űrt,

behatolást ritkán, ha tűrt:

  helyet nagy Szellemeknek

  így csak Kényszer teremthet.

Sok polgárháborús sebet

szerzett, súlyosat, véreset.

  S Hampton mutatja, mily mód,

  ha fondorkodva bölcs szót

hálóvá szőtt, reményt, s vele

félelmet, s menekülnie

  kellett Károly királynak,

  hogy Caresbrook zugának

mélyéről, Koronás Szinész,

lépjen oda, hol sújt a Vész,

  s véres bandák e deszkát

  tapssal körbetolongják.

Ő e klasszikus jelenet

során dicsőn viselkedett:

  csak próbáló szemébe

  villant a fejsze éle:

hitvány dühvel Isteneket

nem hívott, hogy segítsenek,

  szép fejét csak letette,

  mint párnás kerevetre.

Felejthetetlen Óra volt,

mely nyerte, mit erőszakolt.

  A Capitoleumnál,

  a legelső soroknál

az építészek seregét

vérző fej riasztotta szét;

  mégis, az állam ebből

  úgy látta: Jót jövendöl.

Most restellik az írek, ím,

hogy egy év, s honuk térein

  szelíddé tette őket

  e példája erőknek.

Hírét ők erősíthetik;

győzetvén is azt hirdetik:

  mily igaz ember és jó,

  teljes bízásra méltó:

hatalma még nem zsarnoki,

köztársasága élteti:

  parancsolásra érett

  ura hű-lelke Népnek.

Az Alsóház lábaihoz

Királyságot – év bére! – hoz:

  s tűri, mi tűrhető még,

  náluk növelni Hírét:

Kardot, Zsákmányt leold, viszi,

s a Köz szoknyájához teszi.

  Így az égből ha sólyom

  zúdul: öljön, raboljon,

s mindennek végezeteül

az első zöld ágra leül;

  solymásza, csalogatva,

  azon mód visszakapja.

Mit érezhet hát szigetünk,

ha dics tollforgózza fejünk!

  S más Hon hogy is ne félne,

  ha így jár év az évre!

Rá a Gall Cézár címe vár,

Itáliában Hannibál,

  s lesz sok Nem Szabad Állam

  forrpontja általában.

Nem lel menedéket a pikt,

sínyli agya párt-színeit;

  nyújtóznak e vitézek,

  míg takarójuk érhet:

ily bozót-nép örül neki,

ha Angol Vadász nem leli;

  vérebei nem űznék

  Kaledónia őzét.

Ám te, Szerencse s Had fia,

utad ne fogyjon el soha;

  s ultima rációnak

  a kardodat kivonjad:

Ellenséged ijesztened

kell, s rontó Éji Szellemet.

  Úgy tartsd meg a Hatalmat,

  ahogyan megragadtad.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap