Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2019-ben Fehér Illés!
Hírek

McGuckian, Medbh: Birds, Women and Writing

McGuckian, Medbh portréja

Birds, Women and Writing (Angol)

What was my last gift to you, this slack heart,
This white gaze? Tell me the first token,
Brown berry or red river comb?

Do you remember that night on yon lean hill
When you and I were at the foot of the rowan
Tree, and the night was freezing?

We counted our days in nights, sorcerers, not
State animals. You twisted my tresses
To shoe my bare foot.

You made a pet out of a word-bird that landed
On your shoulder, a wasp-orchid, Irish-looking,
That flew out peacefully.

A higher wave erased it like a face drawn in sand
At the edge of the sea, and for a while
I no longer used the word,

Even though I adore it. Where the corner of the room
Curves down like a beak, you came over to walk
Between the open bay window,

Your deepest step shaded like ovaries perhaps
Against the heavens——as sometimes a child's presence
Will happen only later.

Leave now those windows, and close my hands not resting
Their blood-infused elbows reduced to write
A l'eau rose

Songs whose story is elsewhere, passing through the opposite
Of what is being approached, that
Will not end sweetly.

The churchish skyline when it is almost snow-covered
Will give the feeling of something being
Taken away:

A woman-chair, whose song of rubbed thoraxes
Calls to love, but makes the breath virginal
Again. She does not like

To sing me the last verses, with their meagre
Reassurance for suffering, no doubt accompanying us
The furthest along our way.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.versedaily.org

Madarak, nők, írás (Magyar)

Mi volt utolsó adományom neked, e löttyedt szív,
ez a fehér pillantás? Mondd, az első zálog kettőnk közt mi volt,
barna bogyó vagy piros folyókaréj?

A horgas dombtetőn az éjre emlékszel még
a berkenyefa lábánál mikor mi ketten,
és jéghideg volt az az éjszaka?

Napjainkat éjjelekben, vajákosokban s nem állami
jószágban számoltuk. Mezítlábamra hajamból
sodortál cipőt.

Megszelídítettél egy válladra repült
szómadarat, darázs-orchideát, írarcút,
mely békén tovaszállt.

Mint homokba írt arcot, egy magasabb hullám
kitörölte a tenger peremén s én egy darabig
nem használtam azt a szót,

bárhogy imádom. Ahol a szoba sarka
csőrként lejt, egy sétára beléptél
a fülke nyitott ablakán,

legmélyebb lépted az égháttér előtt leárnyékolva
mint petefészek talán – ahogy néha egy gyerek jelenléte
csak később történik meg.

Hagyd el most az ablakot s zárd össze vérjárta
könyökén nem nyugvó kezem, mely kelletlen ír
à l’eau rose.

Dalok, melyek máshol történnek, átmennek
a megközelített ellentétébe, a végük
sosem édes.

Mikor hó födi majdnem, a templomos látóhatár
olyannak tűnik, mint mikor
valamit elvesznek:

a főnökasszony súrló mellkas-dala szerelemre
szólít, de vissza-szűziesíti a légzést.
Nem énekli nekem

jó szívvel az utolsó strófát, soványka
vigaszt a szenvedésre, mely legmesszebb utunkon
bizton elkísér.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://tiszatajonline.hu

minimap