Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Morris, William: The Haystack in the Floods

Morris, William portréja

The Haystack in the Floods (Angol)

Had she come all the way for this,

To part at last without a kiss?

Yea, had she borne the dirt and rain

That her own eyes might see him slain

Beside the haystack in the floods?

 

Along the dripping leafless woods,

The stirrup touching either shoe,

She rode astride as troopers do;

With kirtle kilted to her knee,

To which the mud splashed wretchedly;

And the wet dripped from every tree

Upon her head and heavy hair,

And on her eyelids broad and fair;

The tears and rain ran down her face.

By fits and starts they rode apace,

And very often was his place

Far off from her; he had to ride

Ahead, to see what might betide

When the roads crossed; and sometimes, when

There rose a murmuring from his men,

Had to turn back with promises;

Ah me! she had but little ease;

And often for pure doubt and dread

She sobbed, made giddy in the head

By the swift riding; while, for cold,

Her slender fingers scarce could hold

The wet reins; yea, and scarcely, too,

She felt the foot within her shoe

Against the stirrup: all for this,

To part at last without a kiss

Beside the haystack in the floods.

 

For when they neared that old soaked hay,

They saw across the only way

That Judas, Godmar, and the three

Red running lions dismally

Grinned from his pennon, under which,

In one straight line along the ditch,

They counted thirty heads.

 

So then,

While Robert turned round to his men,

She saw at once the wretched end,

And, stooping down, tried hard to rend

Her coif the wrong way from her head,

And hid her eyes; while Robert said:

"Nay, love, 'tis scarcely two to one,

At Poictiers where we made them run

So fast -why, sweet my love, good cheer.

The Gascon frontier is so near,

Nought after this."

 

But, "O," she said,

"My God! my God! I have to tread

The long way back without you; then

The court at Paris; those six men;

The gratings of the Chatelet;

The swift Seine on some rainy day

Like this, and people standing by,

And laughing, while my weak hands try

To recollect how strong men swim.

All this, or else a life with him,

For which I should be damned at last,

Would God that this next hour were past!"

 

He answered not, but cried his cry,

"St George for Marny!" cheerily;

And laid his hand upon her rein.

Alas! no man of all his train

Gave back that cheery cry again;

And, while for rage his thumb beat fast

Upon his sword-hilts, someone cast

About his neck a kerchief long,

And bound him.

 

Then they went along

To Godmar; who said: "Now, Jehane,

Your lover's life is on the wane

So fast, that, if this very hour

You yield not as my paramour,

He will not see the rain leave off -

Nay, keep your tongue from gibe and scoff,

Sir Robert, or I slay you now."

 

She laid her hand upon her brow,

Then gazed upon the palm, as though

She thought her forehead bled, and -"No"

She said, and turned her head away,

As there were nothing else to say,

And everything were settled: red

Grew Godmar's face from chin to head:

"Jehane, on yonder hill there stands

My castle, guarding well my lands:

What hinders me from taking you,

And doing that I list to do

To your fair wilful body, while

Your knight lies dead?"

 

A wicked smile

Wrinkled her face, her lips grew thin,

A long way out she thrust her chin:

"You know that I should strangle you

While you were sleeping; or bite through

Your throat, by God's help -ah!" she said,

"Lord Jesus, pity your poor maid!

For in such wise they hem me in,

I cannot choose but sin and sin,

Whatever happens: yet I think

They could not make me eat or drink,

And so should I just reach my rest."

"Nay, if you do not my behest,

O Jehane! though I love you well,"

Said Godmar,"would I fail to tell

All that I know." "Foul lies," she said.

"Eh? lies my Jehane? by God's head,

At Paris folks would deem them true!

Do you know, Jehane, they cry for you,

`Jehane the brown! Jehane the brown!

Give us Jehane to burn or drown!' -

Eh -gag me Robert! -sweet my friend,

This were indeed a piteous end

For those long fingers, and long feet,

And long neck, and smooth shoulders sweet;

An end that few men would forget

That saw it -So, an hour yet:

Consider, Jehane, which to take

Of life or death!"

 

So, scarce awake,

Dismounting, did she leave that place,

And totter some yards: with her face

Turned upward to the sky she lay,

Her head on a wet heap of hay,

And fell asleep: and while she slept,

And did not dream, the minutes crept

Round to the twelve again; but she,

Being waked at last, sighed quietly,

And strangely childlike came, and said:

"I will not." Straightway Godmar's head,

As though it hung on strong wires, turned

Most sharply round, and his face burned.

 

For Robert -both his eyes were dry,

He could not weep, but gloomily

He seemed to watch the rain; yea, too,

His lips were firm; he tried once more

To touch her lips; she reached out, sore

And vain desire so tortured them,

The poor grey lips, and now the hem

Of his sleeve brushed them.

 

With a start

Up Godmar rose, thrust them apart;

From Robert's throat he loosed the bands

Of silk and mail; the empty hands

Held out, she stood and gazed, and saw

The long bright blade without a flaw

Glide out from Godmar's sheath, his hand

In Robert's hair; she saw him bend

Back Robert's head; she saw him send

The thin steel down; the blow told well,

Right backward the knight Robert fell,

And moaned as dogs do, being half dead,

Unwitting, as I deem: so then

Godmar turned grinning to his men,

Who ran, some five or six, and beat

His head to pieces at their feet.

 

Then Godmar turned again and said:

"So, Jehane, the first fitte is read!

Take note, my lady, that your way

Lies backward to the Chatelet!"

She shook her head and gazed awhile

At her cold hands with a rueful smile,

As though this thing had made her mad.

 

This was the parting that they had

Beside the haystack in the floods.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.netpoets.com/classic

A kazal mögött a mezőn (Magyar)

Azért jött e nagy útra hát,

hogy csók nélkül menjen tovább?

Azért tűrt szennyet és esőt,

hogy lássa, mint ölik meg őt

a kazal mögött a mezőn?

 

Tarlott, vizes erdő-közön

lovagolt, kengyelbe dugott

lábbal, nyeregben, férfi-mód.

A sár térdéhez fölkötött

bő szoknyájára fröcsögött;

a fákról lucsok csöpögött

megülve fürtjein, fején

és vastag szép szemöldökén;

arcán eső, könny egybefolyt. –

Meg-meglódult a kis csoport,

s a férfi gyakran messze volt

tőle, mivel elöl haladt

lesni a keresztutakat,

nincs-e veszély; vagy visszatért

és újra és újra ígért,

ha morogtak emberei.

A lány nehezen bírta ki.

Kétely marta, aggodalom,

sírt és a vágtató lovon

szédült; megdermedt ujjai

csak alig bírták tartani

a vizes gyeplőt; már alig

érezte cipős lábait

a kengyelben. – S mindez tehát,

hogy csók nélkül menjen tovább

a kazal mögött a mezőn.,

 

Mert túl a nyirkos kazlakon

– látták – az egyetlen uton

a Júdás Godmar áll; amott

három oroszlán vicsorog

a zászlaján; hátrább pedig

harminc férfi sorakozik

az árok partján.

 

S ő – amint

Robert visszafordult megint –

tudta: itt a nyomoru vég.

Meggörnyedt, s hogy becsületét

ne hagyja, csak arra figyelt;

szemét elfödte; – s szólt Robert:

„Drága, egyre kettő se jut,

s Poitiers-nál futott haduk

előlünk; édes, félni kár;

oly közel a gascon határ;

semmi az egész."

 

S ő felelt:

„Ó, Isten, Istenem!

Vissza, nélküled, egymagam;

Párizsban bírák; ők hatan;

a Chátalet-n rácsnak vasrudak;

a Szajna; esőverte nap,

mint ez; s röhögő néptömeg

míg feszítem nő-kezemet,

hogy ússzon, mint férfi keze.

Ez lesz, vagy egy élet vele,

miért egy élet átka jár;

Uram, múljék ez óra már!"

 

A férfi nem szól. Harcra-szánt.

„Szent György, óvd Marnyt!" – így kiált,

s a hölgy gyeplőjét fogja fel.

Jaj, nem zeng vissza csatajel,

egyetlen ember sem felel.

S míg ujja dühödten remeg

kardhüvelyén, valaki egy

hosszú sálat nyakába vet

s megkötözi.

 

Megy a menet

Godmarhoz. S szól az: „Nos, Jehane,

barátod immár veszve van,

mert, ha míg ez óra pereg,

nem léssz arám, nem éri meg

azt sem, hogy eláll az eső.

S Sir Robert, te gúnyt frecsegő,

mindjárt leváglak, tartsd a szád!"

 

A hölgy megfogja homlokát;

majd kezét – mintha véresen

venné le – nézi-nézi. „Nem!" –

mondja s elfordítja fejét;

mert tán fölös a sok beszéd,

s nincs mit tegyen; Godmar fülig

és tarkóig vörösödik:

„Jehane, amott a dombokon

áll váram s őrzi birtokom;

mi tiltja, hogy elvigyelek,

s makacs testeddel azt tegyek,

mi tetszik, amíg lovagod

halott?"

 

Ádázul mosolyog

a lány, ajka elkeskenyül,

az álla előrefeszül:

„Hidd, míg alszol, megfojtalak,

vagy átharapom torkodat,

Isten segít. Jaj, Jézusom

– szól –, könyörülj leányodon!

Mert úgy szorítanak ezek:

csak bűn s bűn között dönthetek.

De nem visz rá – bárhogy legyen –

semmi, hogy igyam és egyem,

s ez végső békémig vezet!"

„Nem, mert ha vágyam nem teszed,

Jehane, bár szeretlek igen,

mit tudok, elhíresztelem" –

szól Godmar. S a lány: „Rágalom!"

,,Úgy? Rágalom? Mindenhatóm,

Párizs népe majd elhiszi,

s az életed követeli:

Barna Jehane-t! Jehane-t ide!

Máglyára vagy vízbe vele!

Ej, csönd, Robert! – Szép kedvesem,

csúful végezné, nemdenem,

e hosszú kéz, e hosszú láb,

e nyak s e vállak, e puhák;

felejthetetlen lesz e vég,

aki látja. Egy óra még:

addig tűnődj, mi kell, Jehane.

Élet? Halál?"

 

Fél-álmosan

leszáll a lány, s úgy indul el,

párat lép, aztán lehever

arccal égnek, feje csurom-

vizes, ázott szénacsomón,

s elalszik; s míg álomtalan

szunnyad, a perc körberohan

a tizenkettesig; de hogy

felébresztik, sóhajt, nyugodt,

s gyermeki-furcsán mondja már:

„Nem akarom!" – Godmar, akár

erős drót rántaná fejét,

rávillan s arca pírban ég.

 

Robert két szeme könnytelen.

Nem tudott sírni. S mintha fenn

az esőt nézné; ajaka

kemény; a lányt próbálja még

érinteni; az jön odébb,

hiún s vadul gyötri a vágy

szürke ajkát, s Robert kabát-

ujjához ér...

 

Ekkor vadul

kelt Godmar s közéjük nyomult;

kibogozta Robert nyakán

a láncot és selymet; a lány

meredt kézzel állt; s látta, hogy

Godmar pengéje mint ragyog

kivonva; a férfi keze

Robert haján; Robert feje

hátrafeszül; s mint döfi be

vékony tőrét; jó mozdulat,

hátrazuhant Robert lovag;

mint kutya, hörgött, haldokolt

s hiszem: ájultan. Az jelet

adott az embereinek,

ugrott öt-hat, s ott verte szét

lába előtt Robert fejét.

 

S fordult Godmar, és igy beszélt:

„Az első ének véget ért.

Most utad – hölgyem, ne feledd –

vissza, a Chátelet-ba vezet!"

Bús mosollyal dermedt kezét

nézte a lány, s rázta fejét,

mintha ott őrült volna meg.

 

A búcsúzásuk így esett

a kazal mögött a mezőn.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap