Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Murray, Les A.: The Grassfire Stanzas

Murray, Les A. portréja

The Grassfire Stanzas (Angol)

August, and black centres expand on the of afternoon paddock.
Dilating on a match in widening margins, they lift
a splintering murmur; they fume out of used-up grass
that's been walked, since summer, into infinite swirled licks.

The man imposing spring here swats with his branch, controlling it;
only small things may come to a head, in this settlement pattern.

Fretted with small flame, the aspiring islands leave
odd plumes behind. Smuts shower up every thermal
to float down long stairs. Aggregate smoke attracts a kestrel.

Eruption of darkness from far down under roots
is the aspect of these cores, on the undulating farmland;
dense black is withered into web, inside a low singing
it is dried and loosened, on the surface; it is made weak.

The green feed that shelters beneath its taller death yearly
is unharmed, under new loaf soot. Arriving hawks teeter
and plunge continually, working over the hopping outskirts.

The blackenings are balanced, on a gradient of dryness
in the almost-still air, between dying thinly away,
and stripping the whole countryside. Joining, they
more than they lose. They spread away from their high moments.

The man carries smoke wrapped in bark, and keeps applying it
starting new circles. He is burning the passive ocean
around his ark of buildings and his lifeboat water.

It wasn't this man, but it was man, sing the agile
exclamatory birds, who taught them this rapt bung
(strike! in the wafts, snap! of hardwood pods).
Humans found the fire here. It is inherent. They learn,
wave after wave  of them, how to touch the country.

Sterilising reed distaffs, the fire edges onto a dam;
it circuits across a cow track; new surf starts riding outward
and a nippy kestrel feeds from its foot, over cooling mergers.

It`s the sun that is touched, and dies in expansion, 
making the round dance, foretelling its future, driving
the frantic lives outwards. The sun that answers the bark tip
is discharged in many little songs, to forestall a symphony.

Cattle come, with stilted bounding calves, They look across the
ripple lines of heat, and shake their armed heads at them;
at random, then. they step over. Grazing smudged black country
they become the beasts of Tartarus. Wavering, moving out over
dung-smouldering ground still covered with its uncovering.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetrylibrary.edu.au

A mezőtűz stanzái (Magyar)

Augusztus; táguló, fekete körök a délutáni mezőn.
Egy gyufa hegyéről indultak útnak, s azóta egyre száll felfelé
pattogó susogásuk; fáradt fű közt füstölögnek, melyet
nyár óta millió lapos csigává taposott az emberi láb.

Egy férfi bottal csapkodva terelgeti a tüzet:
errefelé csak a kis dolgok teljesülnek be.

A lángok marta, lihegő szigetek mögött füstkarikák.
Koromszemek szitálnak a felszálló meleg levegőben,
majd lebegve visszahullnak. Az összegyűlt füst egy vércsét vonz ide.

A gyökerek mélyéről feltörő sötétség jellemzi
e hullámzó mező magvait. A tömény feketeség
hálóvá ritkul, legbelül halkan énekelni kezd,
felszíne kiszárad és szétlazul; erejét veszti.

A tűzhalál alatt évről évre meglapuló zöld takarmányt
sértetlen, friss koromréteg takarja. Újonnan jött héják köröznek
és le-lecsapnak a mező pattogó szélén.

A szárazság megfelelő fokán a fekete foltok egyensúlyban vannak
a szinte mozdulatlan levegőben: nem halnak el csendesen,
de nem is perzselik fel az egész vidéket. Ha összeérnek, nem nyernek többet,
mint veszítenek. Szétterjedéskor alacsonyabbra csapnak lángjaik.

A férfi fakéregbe burkolt füstöt visz, és új köröket alkot vele.
Felégeti a védtelen tengert
bárkája, az épületek, és mentőcsónakja, a víz, között.

Nem ő, de ember volt az is, éneklik az izgatott
kiáltó madarak, aki megtanította őket erre a bűvös vadászatra
(üsd, vágd, nem apád! mező füstje égbe szállt!).
Az ember itt csak rátalált a tűzre. Az mindig is itt volt.
Rátalált és megtanulta, hogyan kell megszelidíteni.

A tűz orsóvá pusztítja a szárakat s gátat alkot;
átgomolyog egy marhacsapáson, majd új irányt keres,
s nyomában egy fürge vércse a kihűlő határban jóllakik.

Itt a nap az áldozat, mely elpusztul a tűzben: feldarabolja,
táncra perdíti a köröket, megjósolja jövőjüket, őrjöngő életüket
kivezeti innen. A bot végén felvillanó nap
sok kis dalra szakad, nehogy feltörjön a szimfónia.

Tehenek jönnek, pipaszárlábú, szökdécselő borjakkal.
Keresztülnéznek a hőségtől fodrozott levegőn, és sisakos fejüket
rázva találomra lépkednek. A fekete, foltos földön legelve
Tartarus állataivá válnak: Habozva ténferegnek
a trágyától gomolygó földön, melyet lemeztelenítője óvón eltakar.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. I.

minimap