Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Newbolt, Sir Henry: He fell among Thieves

Newbolt, Sir Henry portréja

He fell among Thieves (Angol)

‘Ye have robb’d,’ said he, ‘ye have slaughter’d and made an end,

Take your ill-got plunder, and bury the dead:

What will ye more of your guest and sometime friend?’

‘Blood for our blood,’ they said.

 

He laugh’d: ‘If one may settle the score for five,

I am ready; but let the reckoning stand till day:

I have loved the sunlight as dearly as any alive.’

‘You shall die at dawn,’ said they.

 

He flung his empty revolver down the slope,

He climb’d alone to the Eastward edge of the trees;

All night long in a dream untroubled of hope

He brooded, clasping his knees.

 

He did not hear the monotonous roar that fills

The ravine where the Yassîn river sullenly flows;

He did not see the starlight on the Laspur hills,

Or the far Afghan snows.

 

He saw the April noon on his books aglow,

The wistaria trailing in at the window wide;

He heard his father’s voice from the terrace below

Calling him down to ride.

 

He saw the gray little church across the park,

The mounds that hid the loved and honour’d dead;

The Norman arch, the chancel softly dark,

The brasses black and red.

 

He saw the School Close, sunny and green,

The runner beside him, the stand by the parapet wall,

The distant tape, and the crowd roaring between,

His own name over all.

 

He saw the dark wainscot and timber’d roof,

The long tables, and the faces merry and keen;

The College Eight and their trainer dining aloof,

The Dons on the daëis serene.

 

He watch’d the liner’s stem ploughing the foam,

He felt her trembling speed and the thrash of her screw.

He heard the passengers’ voices talking of home,

He saw the flag she flew.

 

And now it was dawn. He rose strong on his feet,

And strode to his ruin’d camp below the wood;

He drank the breath of the morning cool and sweet:

His murderers round him stood.

 

Light on the Laspur hills was broadening fast,

The blood-red snow-peaks chill’d to a dazzling white;

He turn’d, and saw the golden circle at last,

Cut by the Eastern height.

 

‘O glorious Life, Who dwellest in earth and sun,

I have lived, I praise and adore Thee.’

A sword swept. Over the pass the voices one by one

Faded, and the hill slept.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemhunter.com

Rablók kezébe esett (Magyar)

„Raboltatok", mondta, „és gyilkoltatok; itt a szennyes préda

s ne maradjon temetetlen a sok halott.

Mit kívántok még a volt baráttól?" „Vért a

vérünkért", mondták azok.

 

Nevetett: „Ha egy felér az öttel,

rendben van; de a számla tán kivárhatja a holnapot:

én is szerettem a napba nézni." „Reggel

halsz meg", mondták azok.

 

Üres revolverét a szakadékba dobta,

s ment, föl, elérte a keleti hegyszegélyt;

reménytelen nyugalomban, két karját térdeire fonva,

álmodta át az éjt.

 

Nem hallotta, hogy zúg a Yassin, amint, magát sebezve,

sziklamedrében komoran tajtékzik és szalad;

nem látta a holdfényt Laspur hegyein, se messze

az afgán havasokat.

 

Az áprilisi delet látta a könyvein: csupa szikra

volt a fény, s az ablakon benyúlt  a kékakác;

s hogy a lenti teraszról lovagolni hívja,

hallotta az apja szavát.

 

Látta a kis, szürke templomot, túl a parkon,

s a zöld halmokat kedves halottjai felett;

a normann boltívet, a kórusban a szelid alkonyt

s a rőt és fekete rezeket.

 

Látta az iskola-kertet, a lomb napverte zöldjét,

a tribünt a falnál, a távol szalagot: ott volt a cél,

a szomszéd futót, és hogy tombol a közönség,

és a neve számyra kél.

 

Látta a sötét faburkolatot, s az óriási

asztal vendégeit a gerendás plafon alatt;

az Egyetemi Nyolcast, messze, a trénert, s a királyi

páholyban a Donokat.

 

Figyelte a gőzös orránál a habot, a sebesség

bizsergését, a daráló csavart, az egész hajót;

hallotta az utasokat, amint otthonukat emlegették,

látta a lobogót.

 

És ekkor: virradt. Talpra ugrott és indult, le, a völgybe,

az erdő alá, ott várták tábora romjai;

nagyot ivott az édes és hideg reggelből; körötte

álltak a gyilkosai.

 

Fény tágult, szélesedett, keményen tisztultak az ormok,

vakító hóvá hültek a vérvörös gleccserek;

fordult, s meglátta végül: az arany korongot

hogy metszi át Kelet.

 

„Óh, glóriás Élet, lelke a földnek, a napnak,

éltem, dicsérlek és imádlak, Örök út!”

Kard villant. A hágó felett egymás után tovahaladtak

a hangok. S a hegy aludt.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Kapcsolódó videók


minimap