Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Owen, Wilfred: Apologia pro Poemate Meo (Apologia pro Poemate Meo Magyar nyelven)

Owen, Wilfred portréja

Apologia pro Poemate Meo (Angol)

I, too, saw God through mud, -

The mud that cracked on cheeks when wretches smiled.

War brought more glory to their eyes than blood,

And gave their laughs more glee than shakes a child.

 

Merry it was to laugh there -

Where death becomes absurd and life absurder.

For power was on us as we slashed bones bare

Not to feel sickness or remorse of murder.

 

I, too, have dropped off Fear -

Behind the barrage, dead as my platoon,

And sailed my spirit surging light and clear

Past the entanglement where hopes lay strewn;

 

And witnessed exultation -

Faces that used to curse me, scowl for scowl,

Shine and lift up with passion of oblation,

Seraphic for an hour; though they were foul.

 

I have made fellowships -

Untold of happy lovers in old song.

 For love is not the binding of fair lips

With the soft silk of eyes that look and long,

 

By Joy, whose ribbon slips, -

But wound with war's hard wire whose stakes are strong;

Bound with the bandage of the arm that drips;

Knit in the webbing of the rifle-thong.

 

I have perceived much beauty

In the hoarse oaths that kept our courage straight;

Heard music in the silentness of duty;

Found peace where shell-storms spouted reddest spate.

 

Nevertheless, except you share

With them in hell the sorrowful dark of hell,

Whose world is but the trembling of a flare

And heaven but as the highway for a shell,

 

You shall not hear their mirth:

You shall not come to think them well content

By any jest of mine. These men are worth

Your tears. You are not worth their merriment.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://users.fulladsl.be/spb1667

Apologia pro Poemate Meo (Magyar)

Én is megláttam Istent

sárban – sár pergett roncsok vigyoráról;

mind dicsfényt látott, nem vért, harcba így ment,

s féktelen, mint ők, gyerek se viháncol.

 

Ok nevetni akadt,

hol abszurd végnél abszurdabb a lét:

pörére kaszaboltunk csontokat,

s nem tudtuk kárhozatát, émelyét.

 

Én sem féltem tovább

zárótűz múltán, szakaszom zuhantán,

s felhőtlen lélekkel szárnyaltam át

a remények holttestének gubancán.

 

Ujjongást láttam ott;

azt, ki fintor közt rám fenekedett,

amint adakozásban felragyog;

egy órára szeráfnak szörnyeket.

 

Találtam társakat:

ősi dalban nincs ilyen szerelem:

más kötés, mint ha két ajak tapad,

mert rögzíti lágy tekintet-selyem,

 

síkos öröm-szalag:

cöveken görcsös drótszál kell legyen,

karókon tekert véres gézdarab,

heveder átvetve hevederen.

 

Megértettem, mi szép

a rekedten buzdító eskükön,

a néma rendből hallottam zenét,

s adott békét kartács és vérözön.

 

De ki nem éli át

velük, mit ők a pokolfeneken,

honnan őrtűzként reszket a világ,

és gránátoknak pálya csak a menny,

 

ne hallhassa örömnek

örömük. Arról nem teszek hitet.

Tőletek ők megérdemlik a könnyet,

ti a vígságuk nem érdemlitek.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap