Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Pamuk, Orhan: A fehér kastély (részlet) (The White Castle (detail) Magyar nyelven)

Pamuk, Orhan portréja

The White Castle (detail) (Angol)

To imagine that a person who intrigues us has access to a way of life unknown and all the more attractive for its mystery, to believe that we will begin to live only through the love of that person – what else is this but the birth of great passion?
Marcel Proust, from the mistranslationof Y.K. Karaosmanoğlu

For Nilgun Darvinoglu
a loving sister
(1961-1980)

Chapter One

We were sailing from Venice to Naples when the Turkish fleet appeared. We numbered three ships all told, but the file of their galleys emerging from the fog seemed to have no end. We lost our nerve; fear and confusion instantly broken out on our ship, and our oarsmen, most of them Turks and Moors, were screaming with joy. Our vessel turned its bow landward, westward, like the other two, but unlike them we could not gather speed. Our captain, fearing punishment should he be captured, could not bring himself to give the command to whip the captives at the oars. In later years I often thought that this moment of cowardice changed my whole life.
 But now it seems to me that my life would have been changed if our captain had not suddenly been overcome by fear. Many men believe that no life is determined in advance, that all stories are essentially a chain of coincidences. And yet, even those who believe this come to the conclusion, when they look back, that events they once took for chance were really inevitable. I have reached that moment now, as I sit at an old table writing my book, visualizing the colours of the Turkish ships appearing like phantoms in the fog; this seems the best of times to tell a tale.
 Our captain took heart when he saw the other two ships slip away from the Turkish vessels and disappear into the fog, and at last he dared to beat the oarsmen, but we were too late; even whips could not make the slaves obey once they had been aroused by the passion for freedom. Cutting the unnerving wall of fog into waves of colour, more than ten Turkish galleys were upon us at once. Now at last our captain decided to fight , trying to overcome, I believe, not the enemy, but his own fear and shame; he had the slaves flogged mercilessly and ordered the cannons made ready, but the passion for battle late to flame, was also quick to burn out. We were caught in a violent broadside volley - our ship would surely sink if we did not give up at once - we decided to raise the flag of surrender.
 While we waited on a calm sea for the Turkish ships to draw alongside, I went to my cabin, put my things in order as if expecting not arch-enemies who would change my whole life, but a few friends paying a visit, and opening my little trunk rummaged through my books, lost in thought. My eyes filled with tears as I turned the pages of a volume I'd paid dearly for in Florence; I heard shrieks, footsteps rushing back and forth, an uproar going on outside, I knew that at any moment the book would be snatched from my hand, yet I wanted to think not of that but of what was written on its pages. It was as if the thoughts, the sentences, the equations in the book contained the whole of my past life which I dreaded to lose; while I read random phrases under my breath, as though reciting a prayer. I desperately wanted to engrave the entire volume on my memory so that when they did come, I would not think of them and what they would make me suffer, but would remember the colours of my past as if recalling the cherished words of a book I had memorized with pleasure.



FeltöltőP. T.
KiadóBeyaz Kale
Az idézet forrásahttp://blather.newdream.net

A fehér kastély (részlet) (Magyar)

Ha azt hisszük, a bennünket érdeklő személy eddig nem ismert és rejtélyessége okán még inkább vonzó élethez nyit utat, ha azt hisszük, csak azáltal kezdünk élni, hogy ezt a személyt szeretjük – mi más ez, mint a nagy szenvedély megszületése?
Marcel Proust (Y. K. Karaosmanoglu félrefordítása nyomán)

Kedves húgomnak,
Nilgun Darvinoglunak
(1961-1980)

Első fejezet

Velencéből Nápolyba vitorláztunk, amikor megjelent a török flotta. Míg mi összesen három hajót számláltunk, a ködből előbukkanó idegen gályák sora mintha soha nem akart volna véget érni. Elvesztettük a fejünket; a fedélzeten azonnal félelem és zavarodottság tört ki, evezőseink pedig – jobbára törökök vagy mórok – ujjongtak örömükben. A mi járművünk is a szárazföld felé, vagyis nyugatnak fordította az orrát, mint a másik kettő, de amazokkal ellentétben nem tudott felgyorsulni. Kapitányunk, attól féltében, hogy megbűnhődik érte, ha netán elfogják, nem tudta rászánni magát, hogy korbáccsal serkentesse igyekezetre az evezőknél ülő rabokat. A későbbi években nemegyszer gondoltam arra, hogy ez a pillanatnyi gyávaság egész életemet megváltoztatta.
Most azonban úgy tetszik, épp akkor változott volna meg az életem, ha kapitányunkat nem teperi le hirtelen a félelem. Sokan azt hiszik, sorsunk nincs eleve elrendelve, minden történet lényegében véletlenek láncolata. De még akik ebben hisznek, visszatekintve azok is arra a következtetésre jutnak, hogy ami egykor véletlenül esett meg velük, valójában elkerülhetetlen volt. Számomra most jött el ez a pillanat, ahogy itt ülök egy ódon asztalnál, könyvemet írom, s képzeletembe idézem a török hajók színeit, amint rémlátomásként kirajzolódnak a ködből. Úgy vélem, ez a legjobb alkalom arra, hogy elmondjam mesémet.
Amikor kapitányunk meglátta, hogy a másik két hajó tovasiklik a törökök elől, összeszedte bátorságát, és végre ki merte adni a parancsot, hogy ütlegeljék az evezősöket, de elkésett; már az ostorozás sem bírhatta engedelmességre a rabszolgákat, annyira felajzotta őket a szabadság iránti szenvedély. Az idegtépő ködfal hullámzó színfoltokra hasadt szét, s egyszerre tízegynéhány török gálya iramodott felénk. Most végre kapitányunk is elhatározta, hogy harcba száll, azt hiszem, nem annyira az ellenséggel, mint inkább saját félelmével és szégyenével; könyörtelenül korbácsoltatta a rabszolgákat, megparancsolta, hogy készítsék elő az ágyúkat, de a későn fellobbant harci kedv hamar ki is hunyt. Heves sortüzet kaptunk az oldalunkba – bizonyosan elsüllyedünk, ha nem adjuk meg magunkat azonnal –, ezért úgy döntöttünk, felhúzzuk a behódolás zászlaját.
Mialatt a nyugodt tengeren vártuk, hogy a török hajók mellénk húzódjanak, kabinomba mentem, rendbe raktam holmimat, mintha nem is ősellenségeinkre számítanék, akik felforgatják az életemet, hanem néhány barátom látogatására, kinyitottam kicsiny utazóládámat, és gondolataimba merülve turkáltam könyveim között. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy egy drága pénzért Firenzében vásárolt kötetbe lapoztam; közben sikoltozást, lábdobogást, az odakinti kavarodás lármáját hallottam, s tudtam, hogy bármelyik pillanatban kicsavarhatják a kezemből a könyvet, mégis igyekeztem ehelyett arra gondolni, amit a lapokra írtak. Mintha a könyv gondolatai, mondatai, egyenletei egész addigi életemet tartalmazták volna, amelynek elvesztésétől rettegtem. Vaktában kiválasztott sorokat mormoltam, mint aki imát duruzsol. Kétségbeesetten próbáltam az egész kötetet emlékezetembe vésni, hogy amikor tényleg berontanak, ne rájuk meg a tőlük várható szenvedésekre gondoljak, csak múltam színei jussanak eszembe, amint előhívom az élvezettel memorizált könyv kedves szavait.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaBeyaz Kale

minimap