Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Poe, Edgar Allan: Eleonora (Eleonora Magyar nyelven)

Poe, Edgar Allan portréja

Vissza a fordító lapjára

Eleonora (Angol)

Sub conservatione formae specificae salva anima.

RAYMOND LULLY.

 

I am come of a race noted for vigor of fancy and ardor of passion. Men have called me mad; but the question is not yet settled, whether madness is or is not the loftiest intelligence-whether much that is glorious-whether all that is profound-does not spring from disease of thought-from moods of mind exalted at the expense of the general intellect. They who dream by day are cognizant of many things which escape those who dream only by night. In their gray visions they obtain glimpses of eternity, and thrill, in awakening, to find that they have been upon the verge of the great secret. In snatches, they learn something of the wisdom which is of good, and more of the mere knowledge which is of evil. They penetrate, however, rudderless or compassless into the vast ocean of the "light ineffable," and again, like the adventures of the Nubian geographer, "agressi sunt mare tenebrarum, quid in eo esset exploraturi."

We will say, then, that I am mad. I grant, at least, that there are two distinct conditions of my mental existence-the condition of a lucid reason, not to be disputed, and belonging to the memory of events forming the first epoch of my life-and a condition of shadow and doubt, appertaining to the present, and to the recollection of what constitutes the second great era of my being. Therefore, what I shall tell of the earlier period, believe; and to what I may relate of the later time, give only such credit as may seem due, or doubt it altogether, or, if doubt it ye cannot, then play unto its riddle the Oedipus.

She whom I loved in youth, and of whom I now pen calmly and distinctly these remembrances, was the sole daughter of the only sister of my mother long departed. Eleonora was the name of my cousin. We had always dwelled together, beneath a tropical sun, in the Valley of the Many-Colored Grass. No unguided footstep ever came upon that vale; for it lay away up among a range of giant hills that hung beetling around about it, shutting out the sunlight from its sweetest recesses. No path was trodden in its vicinity; and, to reach our happy home, there was need of putting back, with force, the foliage of many thousands of forest trees, and of crushing to death the glories of many millions of fragrant flowers. Thus it was that we lived all alone, knowing nothing of the world without the valley-I, and my cousin, and her mother.

From the dim regions beyond the mountains at the upper end of our encircled domain, there crept out a narrow and deep river, brighter than all save the eyes of Eleonora; and, winding stealthily about in mazy courses, it passed away, at length, through a shadowy gorge, among hills still dimmer than those whence it had issued. We called it the "River of Silence"; for there seemed to be a hushing influence in its flow. No murmur arose from its bed, and so gently it wandered along, that the pearly pebbles upon which we loved to gaze, far down within its bosom, stirred not at all, but lay in a motionless content, each in its own old station, shining on gloriously forever.

The margin of the river, and of the many dazzling rivulets that glided through devious ways into its channel, as well as the spaces that extended from the margins away down into the depths of the streams until they reached the bed of pebbles at the bottom,-these spots, not less than the whole surface of the valley, from the river to the mountains that girdled it in, were carpeted all by a soft green grass, thick, short, perfectly even, and vanilla-perfumed, but so besprinkled throughout with the yellow buttercup, the white daisy, the purple violet, and the ruby-red asphodel, that its exceeding beauty spoke to our hearts in loud tones, of the love and of the glory of God.

And, here and there, in groves about this grass, like wildernesses of dreams, sprang up fantastic trees, whose tall slender stems stood not upright, but slanted gracefully toward the light that peered at noon-day into the centre of the valley. Their mark was speckled with the vivid alternate splendor of ebony and silver, and was smoother than all save the cheeks of Eleonora; so that, but for the brilliant green of the huge leaves that spread from their summits in long, tremulous lines, dallying with the Zephyrs, one might have fancied them giant serpents of Syria doing homage to their sovereign the Sun.

Hand in hand about this valley, for fifteen years, roamed I with Eleonora before Love entered within our hearts. It was one evening at the close of the third lustrum of her life, and of the fourth of my own, that we sat, locked in each other's embrace, beneath the serpent-like trees, and looked down within the water of the River of Silence at our images therein. We spoke no words during the rest of that sweet day, and our words even upon the morrow were tremulous and few. We had drawn the God Eros from that wave, and now we felt that he had enkindled within us the fiery souls of our forefathers. The passions which had for centuries distinguished our race, came thronging with the fancies for which they had been equally noted, and together breathed a delirious bliss over the Valley of the Many-Colored Grass. A change fell upon all things. Strange, brilliant flowers, star-shaped, burn out upon the trees where no flowers had been known before. The tints of the green carpet deepened; and when, one by one, the white daisies shrank away, there sprang up in place of them, ten by ten of the ruby-red asphodel. And life arose in our paths; for the tall flamingo, hitherto unseen, with all gay glowing birds, flaunted his scarlet plumage before us. The golden and silver fish haunted the river, out of the bosom of which issued, little by little, a murmur that swelled, at length, into a lulling melody more divine than that of the harp of Aeolus-sweeter than all save the voice of Eleonora. And now, too, a voluminous cloud, which we had long watched in the regions of Hesper, floated out thence, all gorgeous in crimson and gold, and settling in peace above us, sank, day by day, lower and lower, until its edges rested upon the tops of the mountains, turning all their dimness into magnificence, and shutting us up, as if forever, within a magic prison-house of grandeur and of glory.

The loveliness of Eleonora was that of the Seraphim; but she was a maiden artless and innocent as the brief life she had led among the flowers. No guile disguised the fervor of love which animated her heart, and she examined with me its inmost recesses as we walked together in the Valley of the Many-Colored Grass, and discoursed of the mighty changes which had lately taken place therein.

At length, having spoken one day, in tears, of the last sad change which must befall Humanity, she thenceforward dwelt only upon this one sorrowful theme, interweaving it into all our converse, as, in the songs of the bard of Schiraz, the same images are found occurring, again and again, in every impressive variation of phrase.

She had seen that the finger of Death was upon her bosom-that, like the ephemeron, she had been made perfect in loveliness only to die; but the terrors of the grave to her lay solely in a consideration which she revealed to me, one evening at twilight, by the banks of the River of Silence. She grieved to think that, having entombed her in the Valley of the Many-Colored Grass, I would quit forever its happy recesses, transferring the love which now was so passionately her own to some maiden of the outer and everyday world. And, then and there, I threw myself hurriedly at the feet of Eleonora, and offered up a vow, to herself and to Heaven, that I would never bind myself in marriage to any daughter of Earth-that I would in no manner prove recreant to her dear memory, or to the memory of the devout affection with which she had blessed me. And I called the Mighty Ruler of the Universe to witness the pious solemnity of my vow. And the curse which I invoked of Him and of her, a saint in Helusion should I prove traitorous to that promise, involved a penalty the exceeding great horror of which will not permit me to make record of it here. And the bright eyes of Eleonora grew brighter at my words; and she sighed as if a deadly burthen had been taken from her breast; and she trembled and very bitterly wept; but she made acceptance of the vow, (for what was she but a child?) and it made easy to her the bed of her death. And she said to me, not many days afterward, tranquilly dying, that, because of what I had done for the comfort of her spirit she would watch over me in that spirit when departed, and, if so it were permitted her return to me visibly in the watches of the night; but, if this thing were, indeed, beyond the power of the souls in Paradise, that she would, at least, give me frequent indications of her presence, sighing upon me in the evening winds, or filling the air which I breathed with perfume from the censers of the angels. And, with these words upon her lips, she yielded up her innocent life, putting an end to the first epoch of my own.

Thus far I have faithfully said. But as I pass the barrier in Times path, formed by the death of my beloved, and proceed with the second era of my existence, I feel that a shadow gathers over my brain, and I mistrust the perfect sanity of the record. But let me on. Years dragged themselves along heavily, and still I dwelled within the Valley of the Many-Colored Grass; but a second change had come upon all things. The star-shaped flowers shrank into the stems of the trees, and appeared no more. The tints of the green carpet faded; and, one by one, the ruby-red asphodels withered away; and there sprang up, in place of them, ten by ten, dark, eye-like violets, that writhed uneasily and were ever encumbered with dew. And Life departed from our paths; for the tall flamingo flaunted no longer his scarlet plumage before us, but flew sadly from the vale into the hills, with all the gay glowing birds that had arrived in his company. And the golden and silver fish swam down through the gorge at the lower end of our domain and bedecked the sweet river never again. And the lulling melody that had been softer than the wind-harp of Aeolus, and more divine than all save the voice of Eleonora, it died little by little away, in murmurs growing lower and lower, until the stream returned, at length, utterly, into the solemnity of its original silence. And then, lastly, the voluminous cloud uprose, and, abandoning the tops of the mountains to the dimness of old, fell back into the regions of Hesper, and took away all its manifold golden and gorgeous glories from the Valley of the Many-Colored Grass.

Yet the promises of Eleonora were not forgotten; for I heard the sounds of the swinging of the censers of the angels; and streams of a holy perfume floated ever and ever about the valley; and at lone hours, when my heart beat heavily, the winds that bathed my brow came unto me laden with soft sighs; and indistinct murmurs filled often the night air, and once-oh, but once only! I was awakened from a slumber, like the slumber of death, by the pressing of spiritual lips upon my own.

But the void within my heart refused, even thus, to be filled. I longed for the love which had before filled it to overflowing. At length the valley pained me through its memories of Eleonora, and I left it for ever for the vanities and the turbulent triumphs of the world.

I found myself within a strange city, where all things might have served to blot from recollection the sweet dreams I had dreamed so long in the Valley of the Many-Colored Grass. The pomps and pageantries of a stately court, and the mad clangor of arms, and the radiant loveliness of women, bewildered and intoxicated my brain. But as yet my soul had proved true to its vows, and the indications of the presence of Eleonora were still given me in the silent hours of the night. Suddenly these manifestations they ceased, and the world grew dark before mine eyes, and I stood aghast at the burning thoughts which possessed, at the terrible temptations which beset me; for there came from some far, far distant and unknown land, into the gay court of the king I served, a maiden to whose beauty my whole recreant heart yielded at once-at whose footstool I bowed down without a struggle, in the most ardent, in the most abject worship of love. What, indeed, was my passion for the young girl of the valley in comparison with the fervor, and the delirium, and the spirit-lifting ecstasy of adoration with which I poured out my whole soul in tears at the feet of the ethereal Ermengarde?-Oh, bright was the seraph Ermengarde! and in that knowledge I had room for none other.-Oh, divine was the angel Ermengarde! and as I looked down into the depths of her memorial eyes, I thought only of them-and of her.

I wedded;-nor dreaded the curse I had invoked; and its bitterness was not visited upon me. And once-but once again in the silence of the night; there came through my lattice the soft sighs which had forsaken me; and they modelled themselves into familiar and sweet voice, saying:

"Sleep in peace!-for the Spirit of Love reigneth and ruleth, and, in taking to thy passionate heart her who is Ermengarde, thou art absolved, for reasons which shall be made known to thee in Heaven, of thy vows unto Eleonora."



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://classiclit.about.com/library

Eleonora (Magyar)

Sub conservatione formae specificae salva anima.

Raymond Lully[1]

 

   Erőteljes fantáziájáról és lángoló szenvedélyességéről híres fajtából származom. Az emberek őrültnek mondtak; de még nem dőlt el a kérdés, vajon az őrültség nem a legmagasabb rendű intelligencia-e; vajon sok nagyszerűség, vajon minden mélyenjáró dolog nem a kóros gondolkodásból származik-e - olyan lelkiállapotból, amely felülemelkedik az általános értelmi képességen? Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára. Homályos látomásaiban megvillan előtte az örökkévalóság, és felébredvén, borzongva érzi, hogy a nagy titok határmezsgyéjén járt. Apránként megtanul valamit az olyan bölcsességből, amely javára válik, és még többet annak puszta megismeréséből, ami rossz neki. Ha kormányavesztetten vagy iránytű nélkül is, de bejárja a "kimondhatatlan fény" hatalmas óceánját; és mint a núbiai geográfus[2] kalandorjai, agressi sunt mare tenebrarum, qui in eo esset exploraturi[3].

   Mondjuk hát, hogy őrült vagyok. Annyit legalábbis elismerek, hogy szellemi létemnek két határozott formája van: a világos értelem elvitathatatlan állapota, amely az életem első korszakát kialakító események emlékéhez kapcsolódik, és az árny és kétség állapota. Ez a jelenhez és annak emlékéhez tartozik, ami létem második nagy korszakát alkotja. Ezért mindazt, amit erről a korábbi korszakomról elmondok, higgyétek el; annak pedig, amit a későbbi időről elbeszélek, csupán annyi hitelt adjatok, amennyi netán kijár neki; vagy vonjátok kétségbe mindenestül; vagy ha nem tudtok benne kételkedni, a rejtély megoldásához hívjátok segítségül Oidipuszt[4].

   Rég elköltözött anyám egyetlen nővérének egyetlen lánya volt, akit ifjúkoromban szerettem, és akiről nyugodtan és világos elmével vetem most papírra ezeket az emlékezéseket. Unokahúgom neve Eleonora volt. Mindig együtt laktunk, tropikus napfényben, a Tarka Fű Völgyében. E völgyön át sohasem húzódott eltévedt lábak nyoma: hatalmas dombok kiszögellő láncolata fogta körül nagy ívben, és zárta el a völgy legkedvesebb zugait a napfény elől. Közelében nem tapostak ösvényt, s hogy elérje boldog otthonunkat, senkinek sem kellett erőszakkal visszahajtani sok ezer erdei fa lombozatát, sem halálra gázolnia a milliószámra illatozó csodálatos virágokat. Így hát magunkban éltünk, mit sem tudva a völgyön kívül eső világról - én, unokahúgom és édesanyja.

   A birtokunk felső végében húzódó hegyeken túl elterülő komor táj felől keskeny és mély folyó bukkant elő, amelynél fényesebb csak Eleonora szeme volt. Ide-oda kanyarogva végül is homályos szakadékban tűnt el, még azoknál is komorabb dombok között, ahonnan előjött. Mi a Csend Folyójának neveztük, mert hömpölygéséből mintha valami megnyugvás áradt volna. Ágyából nem kelt mormolás, és oly gyengéden haladt tova, hogy a mélyében heverő gyöngyszemű kavicsok, amelyeket szívesen el-elnézegettünk, meg sem rezzentek, hanem mozdulatlan nyugalommal feküdtek, mindegyik a maga régi helyén, örökös ragyogásban.

   A folyót és a medrében kacskaringósan surranó sok-sok tündöklő patak szegélyét, a kavicsos vízfenékig mélyen alányúló partmeredélyt, a folyótól a környező hegyekig terjedő völgyteknőt puha, zöld fűszőnyeg borította, sűrű, sima, vaníliaillatú pázsit, széltében-hosszában telehintve sárga boglárkával, fehér margarétával, bíborszínű ibolyával és rubinpiros aszfodélosszal, úgyhogy páratlan szépsége szinte hallhatóan szólt szívünkhöz Isten szeretetéről és dicsőségéről. És e pázsit felett, itt is, ott is kis ligetekké nőttek a fantasztikus fák. Karcsú törzsük nem meredt fel egyenesen, hanem kecses lejtéssel a fény felé hajolt, amely délidőben a völgy középpontját ragyogta be. Kérgüket, amelynél simább csak Eleonora orcája volt, ében és ezüst pettyezte váltakozó tündökléssel, úgyannyira, hogy már csak a koronájukról hosszan aláhullámzó és a zefírrel enyelgő hatalmas leveleik ragyogó zöldje miatt is szíriai óriáskígyónak képzelhette volna őket az ember, amint hódolatukat mutatják be uralkodójuknak, a Napnak.

   Ebben a völgyben kóboroltam én Eleonorával kéz a kézben tizenöt éven át, mielőtt szívünkbe költözött a szerelem. Élete harmadik és az én életem negyedik lustrumának vége felé történt, hogy egymást átölelve ültünk a kígyószerű fák alatt és a Csönd Folyójának vizében képmásunkat néztük. Több szót már nem is ejthettünk ennek az édes napnak további során. És még a holnapról is alig szóltunk pár félénk szót. Felidéztük Erósz istent a habokból, és most éreztük, hogy felgyújtotta bennünk ősapáink tüzes lelkét. Mindent elárasztott a fajtánkat századok óta jellemző sajátos szenvedély és vele azok az ábrándok, amelyekről fajtánk ugyancsak hírhedett volt, és együtt lázas gyönyört leheltek a Tarka Fű Völgyébe. Egyszerre minden megváltozott körülöttünk. Furcsán tündöklő, csillag alakú virágok pattantak elő a fákon, ahol azelőtt semmiféle virág nem nyílt. Elmélyültek a zöld szőnyeg színárnyalatai; és amikor egymás után fonnyadtak el a fehér margaréták, helyettük tucatjával fakadtak a rubinpiros aszfodéloszok. És élet járt nyomunkban; az eddig sohasem látott karcsú flamingó, megannyi más, vidám színekben ragyogó madárral, meglebegtette előttünk skarlátszín tollazatát. Arany- és ezüsthalak tanyáztak a folyóban. Kebléből lassan-lassan mormolás kelt, végül andalító dallammá nőtt, és ez istenibb volt, mint Aiolosz hárfája[5], és nála csak Eleonora hangja édesebb. És ugyanakkor egy terjedelmes felhő, amelyet hosszan figyeltünk Heszperosz[6] tájain, csupa karmazsin és arany, tovalebbent onnan, békésen megült felettünk, napról napra mélyebbre és mélyebbre szállt alá, amíg pereme a hegycsúcsokon nem nyugodott, hogy csodás ragyogásra váltva komor sötétségüket mintegy örökre bezárjon bennünket valami bűvös börtönbe, mely maga volt a megdicsőülés.

   Eleonora szép volt, mint az angyalok, mégis oly természetes és ártatlan, mint rövid élete a virágok között. Semmiféle ravaszsággal sem leplezte a szívét éltető szerelem hevét, és e szív legmélyebb zugát is velem fürkészte át, amint ott jártunk együtt a Tarka Fű Völgyében, és a benne legutóbb esett hatalmas változásokról beszélgettünk.

   Végül, miután egy nap könnyezve beszéltünk arról a végső és szomorú változásról, amely utolér minden emberi lényt, már csak ezen a bánatos témán rágódott, beleszőtte minden beszélgetésünkbe, mint ahogy a sirázi dalnok[7] énekeiben mindegyre ugyanazok a képek jönnek elénkbe, a költői kifejezés valamennyi hatásos változatában. Látta, hogy a halál ujjai járnak keble fölött, és mint a tiszavirág, csak azért a báj tökélye, hogy utolérje a halál; de a sír borzalmát számára csak az a gondolat jelentette, amelyet egy este, ahogy a félhomályban ott ültünk a Csönd Folyójának partján, felfedett előttem. Kínozta az a gondolat, hogyha majd eltemettem a Tarka Fű Völgyében, örökre elhagyom a völgy boldog rejtekét, és szerelmemmel, amely most oly szenvedélyesen az övé, más leányt ajándékozok meg odakünn, a hétköznapi világban. És ekkor és ott hirtelen Eleonora lábai elé vetettem magam, és esküt tettem neki és az egeknek, hogy a földkerekség egyetlen leányával sem kötök soha házasságot, hogy semmi módon nem leszek hűtlen drága emlékéhez vagy annak az odaadó gyengédségnek emlékéhez, amellyel engem boldogított. És a világmindenség hatalmas urát hívtam kegyes és ünnepélyes esküm tanújául. És a tőle és Eleonorától kicsikart átok, ha ígéretemet megszegném, olyan borzalmas méretű büntetéssel volt súlyos, hogy azt leírni sem merem. És Eleonora ragyogó szeme minden szavamra még jobban felragyogott; és úgy sóhajtott fel, mintha gyilkos súly hullott volna le kebléről; és keservesen zokogva remegett, de elfogadta esküvésemet (mert hisz gyermek volt még), és ettől megenyhült halálos ágya. És alig pár nappal ezután, nyugodt haldoklása közben, azt mondotta nekem, hogy azért, amit lelki nyugalmáért tettem, elköltözése után ez a lélek fog őrködni felettem, és ha megengednék neki, látható alakban tér vissza hozzám éji őrködése idején, de ha ez nem állna a paradicsomban élő lelkek hatalmában, legalább jelenlétének adja majd gyakori jelét, elsóhajtva felettem az esti szélben, vagy az angyalok tömjénfüstölőjének illatával töltve meg a levegőt, amelyet belélegzek. És ezekkel a szavakkal az ajkán bevégezte ártatlan életét, véget vetvén az én életem első korszakának.

   Eddig híven mondtam el mindent. De ahogy áthaladok az idő ösvényének azon a sorompóján, melyet szerelmesem halála állított elém, és folytatom létem második korszakával, úgy érzem, árny ereszkedik alá agyamra, és nem bízom e feljegyzések józan voltában. De hadd menjek tovább. Súlyosan vánszorgott egyik év a másik nyomában, én még mindig ott laktam a Tarka Fű Völgyében - de újra, másodízben is, megváltozott minden. A csillag alakú virágok visszahúzódtak a fák törzsébe, és soha többé nem mutatkoztak. A zöld szőnyeg színárnyalatai elhalványultak, a rubinpiros aszfodéloszok egymás után hervadtak el, és helyükön tucatszámra fakadtak sötét, szem formájú ibolyák, amelyek mindig harmatterhesen, nyugtalanul vibráltak. És ösvényeinket elhagyta az élet; a karcsú flamingó immár nem lebegtette előttünk skarlát tollazatát, hanem a völgyből bánatosan visszarepült a dombok közé, mindazokkal a vidáman csillogó madarakkal, amelyekkel együtt érkezett. És az arany-, ezüsthalak tovaúsztak a völgyszoroson át birtokunk alsó végébe, és soha többé nem pompáztak a kedves folyóban. És lassan-lassan egyre mélyebb és mélyebb mormolásban halt el az az andalító dallam, amely lágyabb volt Aiolosz szélhárfájánál, és amelynél csak Eleonora hangja volt istenibb, amíg végül teljesen visszatért a völgy eredeti ünnepélyes csendje. És azután, utolsóul, felkelt a terjedelmes felhő, és átengedve a hegycsúcsokat régi komorságuknak, visszaenyészett Heszperosz régióiba, és magával vitte a Tarka Fű Völgyéből megannyi aranyban pompázó csodáját.

   Ám Eleonora ígérete nem merült feledésbe; hallottam az angyalok tömjénfüstölőinek suhogását, és a völgy felett folyvást szent illat áramai lebegtek; és magányos órákban, mikor súlyosan vert a szívem, lágy sóhajokkal terhesen lebbentek el felettem a homlokomat simogató szelek, és titkos értelmű mormolással volt telve gyakran az éjszakai lég, és egyszer - ó, csak egyetlenegyszer! - arra ébredtem halálosan mély álmomból, hogy szellemajkak nyomnak csókot ajkaimra.

   De a szívemben támadt űrt ez sem tölthette be. Epedtem a szívemet azelőtt csordultig betöltő szerelemért. Ám végül gyötörni kezdett a völgy, melyben minden Eleonorára emlékeztetett, és a világ hívságaiért és zajos diadalaiért elhagytam mindörökre.

   Egy idegen városban találtam magam, s ott mintha minden arra törekedett volna, hogy kitörölje emlékezetemből a Tarka Fű Völgyében sokáig álmodott édes álmokat. Egy díszes udvar pompája és temérdek látványossága, fegyverek vad zörgése és nők ragyogó szépsége megzavarta és megrészegítette elmémet. De lelkem mind ez ideig hű maradt esküjéhez, és Eleonora az éj csöndes óráiban még jeleit adta közelségének. Ám egyszerre csak megszűntek ezek a megnyilatkozások, szemem előtt elsötétült a világ, és döbbenten álltam szemben az égő gondolattal, amely hatalmába kerített, a szörnyű kísértésekkel, amelyek megszálltak; mert a király vidám udvarába, akit szolgáltam, valamely távoli, távoli és ismeretlen országból eljött egy leány, és szépsége egy csapásra megejtette hitszegő szívemet, és zsámolya elé minden küzdelem nélkül borultam le a leglángolóbb, legalávalóbb szerelem imádatával. Mi is volt valóban a völgy ifjú leánya iránt érzett szenvedélyem az imádatnak ahhoz a hevéhez, őrületéhez, lélekemelő önkívületéhez képest, amellyel egész lelkemet könnyekben ontottam ki a tündéri Ermengarde lába elé? Ó, ragyogó volt az angyali Ermengarde! És mert ezt tudtam, más számára már nem jutott bennem hely. Ó, isteni volt Ermengarde, az angyal, és ahogy szeme mélységeibe néztem, csak e mélységekre gondoltam - és csak reá.

   Megnősültem: - nem féltem az átkot, amelyet én idéztem fel, és keserűsége nem bosszulta meg magát rajtam. És az éj csendjében egyszer, de csak egyetlenegyszer behatoltak ablakrácsomon a rég elmaradt lágy sóhajok, és egy meghitt, édes hanggá formálódtak, e szavakat ejtvén:

   "Aludj békén! - mert él és uralkodik a Szerelem Szelleme, és égő szívedbe fogadván őt, Ermengarde-ot, feloldoztatsz Eleonorának tett esküd alól. Hogy minő okból, majd megtudod ott fenn az egekben!"

 

 

 

[1] A sajátos külső megtartása mellett üdvözül a lélek (latin). Raymond Lully (?1235-1315) katalán származású ferences szerzetes, misztikus filozófus, költő.

[2] az arab Idrisiről van szó (?1090-?1154), akit egy egy XVII. századi félreértés folytán tévesen neveztek núbiainak.

[3] megközelítették az árnyak tengerét, hogy megkeressék, ki van benne (latin)

[4] görög tragédiahős, aki megfejtette a szfinx rejtvényét, és ezzel megmentette Théba népét.

[5] Aiolosz a szelek istene a görög mitológiában

[6] Az esthajnalcsillag (görög)

[7] Siráz dél-iráni város, Samaz-ad-Din Muhammad Hafiz (?1325-?1390) perzsa költő szülővárosa



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.folioklub.hu

minimap