Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Poe, Edgar Allan: The Angel of the Odd – An Extravaganza

Poe, Edgar Allan portréja

The Angel of the Odd – An Extravaganza (Angol)

It was a chilly November afternoon. I had just consummated an unusually hearty dinner, of which the dyspeptic truffe formed not the least important item, and was sitting alone in the dining-room, with my feet upon the fender, and at my elbow a small table which I had rolled up to the fire, and upon which were some apologies for dessert, with some miscellaneous bottles of wine, spirit, and liqueur. In the morning I had been reading Glover's "Leonidas," Wilkies "Epigoniad," Lamartine's "Pilgrimage," Barlow's "Columbiad," Tuckermann's "Sicily," and Griswold's "Curiosities"; I am willing to confess, therefore, that I now felt a little stupid. I made effort to arouse myself by aid of frequent Lafitte, and, all failing, I betook myself to a stray newspaper in despair. Having carefully perused the column of "houses to let," and the column of "dogs lost," and then the two columns of "wives and apprentices runaway," I attacked with great resolution the editorial matter, and, reading it from beginning to end without understanding a syllable, conceived the possibility of its being Chinese, and so re-read it from the end to the beginning, but with no more satisfactory result. I was about throwing away, in disgust. This folio of four pages, happy work which not even poets criticise, when I felt my attention somewhat aroused by the paragraph which follows:

"The avenues to death are numerous and strange. A London paper mentions the decease of a person from a singular cause. He was playing at 'puff the dart,' which is played with a long needle inserted in some worsted, and blown at a target through a tin tube. He placed the needle at the wrong end of the tube, and drawing his breath strongly to puff the dart forward with force, drew the needle into his throat. It entered the lungs, and in a few days killed him."

Upon seeing this I fell into a great rage, without exactly knowing why. "This thing," I exclaimed, "is a contemptible falsehood-a poor hoax-the lees of the invention of some pitiable penny-a-liner-of some wretched concoctor of accidents in Cocaigne. These fellows, knowing the extravagant gullibility of the age, set their wits to work in the imagination of improbable possibilities-of odd accidents, as they term them; but to a reflecting intellect (like mine," I added, in parenthesis, putting my forefinger unconsciously to the side of my nose), "to a contemplative understanding such as I myself possess, it seems evident at once that the marvelous increase of late in these 'odd accidents' is by far the oddest accident of all. For my own part, I intend to believe nothing henceforward that has anything of the 'singular' about it.

"Mein Gott, den, vat a vool you bees for dat!" replied one of the most remarkable voices I ever heard. At first I took it for a rumbling in my ears-such as man sometimes experiences when getting very drunk- but, upon second thought, I considered the sound as more nearly resembling that which proceeds from an empty barrel beaten with a big stick; and, in fact, this I should have concluded it to be, but for the articulation of the syllables and words. I am by no means naturally nervous, and the very few glasses of Lafitte which I had sipped served to embolden me a little, so that I felt nothing of trepidation, but merely uplifted my eyes with a leisurely movement, and looked carefully around the room for the intruder. I could not, however, perceive any one at all.

"Humph!" resumed the voice, as I continued my survey, "you mus pe so dronk as de pig, den, for not zee me as I zit here at your zide."

Hereupon I bethought me of looking immediately before my nose, and there, sure enough, confronting me at the table sat a personage nondescript, although not altogether indescribable. His body was a wine-pipe, or a rum-puncheon, or something of that character, and had a truly Falstaffian air. In its nether extremity were inserted two kegs, which seemed to answer all the purposes of legs. For arms there dangled from the upper portion of the carcass two tolerably long bottles, with the necks outward for hands. All the head that I saw the monster possessed of was one of those Hessian canteens which resemble a large snuff-box with a hole in the middle of the lid. This canteen (with a funnel on its top, like a cavalier cap slouched over the eyes) was set on edge upon the puncheon, with the hole toward myself; and through this hole, which seemed puckered up like the mouth of a very precise old maid, the creature was emitting certain rumbling and grumbling noises which he evidently intended for intelligible talk.

"I zay," said he, "you mos pe dronk as de pig, vor zit dare and not zee me zit ere; and I zay, doo, you most pe pigger vool as de goose, vor to dispelief vat iz print in de print. 'Tiz de troof-dat it iz-eberry vord ob it."

"Who are you, pray?" said I, with much dignity, although somewhat puzzled; "how did you get here? and what is it you are talking about?"

"Az vor ow I com'd ere," replied the figure, "dat iz none of your pizzness; and as vor vat I be talking apout, I be talk apout vot I tink proper; and as vor who I be, vy dat is de very ting I com'd here for to let you zee for yourzelf."

"You are a drunken vagabond," said I, "and I shall ring the bell and order my footman to kick you into the street."

"He! he! he!" said the fellow, "hu! hu! hu! dat you can't do."

"Can't do!" said I, "what do you mean?-can't do what?"

"Ring de pell," he replied, attempting a grin with his little villainous mouth.

Upon this I made an effort to get up, in order to put my threat into execution; but the ruffian just reached across the table very deliberately, and hitting me a tap on the forehead with the neck of one of the long bottles, knocked me back into the arm-chair from which I had half arisen. I was utterly astounded; and, for a moment, was quite at a loss what to do. In the meantime, he continued his talk.

"You zee," said he, "it iz te bess vor zit still; and now you shall know who I pe. Look at me! zee! I am te Angel ov te Odd!"

"And odd enough, too," I ventured to reply; "but I was always under the impression that an angel had wings."

"Te wing!" he cried, highly incensed, "vat I pe do mit te wing? Mein Gott! do you take me vor a shicken?"

"No-oh, no!" I replied, much alarmed, "you are no chicken- certainly not."

"Well, den, zit still and pehabe yourself, or I'll rap you again mid me vist. It iz te shicken ab te wing, und te owl ab te wing, und te imp ab te wing, und te headteuffel ab te wing. Te angel ab not te wing, and I am te Angel ov te Odd."

"And your business with me at present is-is-"

"My pizzness!" ejaculated the thing, "vy vot a low bred puppy you mos pe vor to ask a gentleman und an angel apout his pizzness!"

This language was rather more than I could bear, even from an angel; so, plucking up courage, I seized a salt-cellar which lay within reach, and hurled it at the head of the intruder. Either he dodged, however, or my aim was inaccurate; for all I accomplished was the demolition of the crystal which protected the dial of the clock upon the mantelpiece. As for the Angel, he evinced his sense of my assault by giving me two or three hard consecutive raps upon the forehead as before. These reduced me at once to submission, and I am almost ashamed to confess that, either through pain or vexation, there came a few tears into my eyes.

"Mein Gott!" said the Angel of the Odd, apparently much softened at my distress; "mein Gott, te man is eder ferry dronck or ferry sorry. You mos not trink it so strong-you mos put de water in te wine. Here, trink dis, like a goot veller, und don't gry now-don't!"

Hereupon the Angel of the Odd replenished my goblet (which was about a third full of Port) with a colorless fluid that he poured from one of his hand bottles. I observed that these bottles had labels about their necks, and that these labels were inscribed "Kirschenwasser."

The considerate kindness of the Angel mollified me in no little measure; and, aided by the water with which he diluted my Port more than once, I at length regained sufficient temper to listen to his very extraordinary discourse. I cannot pretend to recount all that he told me, but I gleaned from what he said that he was the genius who presided over the contre temps of mankind, and whose business it was to bring about the odd accidents which are continually astonishing the skeptic. Once or twice, upon my venturing to express my total incredulity in respect to his pretensions, he grew very angry indeed, so that at length I considered it the wiser policy to say nothing at all, and let him have his own way. He talked on, therefore, at great length, while I merely leaned back in my chair with my eyes shut, and amused myself with munching raisins and flipping the stems about the room. But, by and bye, the Angel suddenly construed this behavior of mine into contempt. He arose in a terrible passion, slouched his funnel down over his eyes, swore a vast oath, uttered a threat of some character which I did not precisely comprehend, and finally made me a low bow and departed, wishing me, in the language of the archbishop in Gil-Blas, "beaucoup de bonheur et un peu plus de bon sens."

His departure afforded me relief. The very few glasses of Lafitte that I had sipped had the effect of rendering me drowsy, and I felt inclined to take a nap of some fifteen or twenty minutes, as is my custom after dinner. At six I had an appointment of consequence, which it was quite indispensable that I should keep. The policy of insurance for my dwelling house had expired the day before; and, some dispute having arisen, it was agreed that, at six, I should meet the board of directors of the company and settle the terms of a renewal. Glancing upward at the clock on the mantel-piece (for I felt too drowsy to take out my watch), I had the pleasure to find that I had still twenty-five minutes to spare. It was half past five; I could easily walk to the insurance office in five minutes; and my usual post prandian siestas had never been known to exceed five and twenty. I felt sufficiently safe, therefore, and composed myself to my slumbers forthwith.

Having completed them to my satisfaction, I again looked toward the time-piece, and was half inclined to believe in the possibility of odd accidents when I found that, instead of my ordinary fifteen or twenty minutes, I had been dozing only three; for it still wanted seven and twenty of the appointed hour. I betook myself again to my nap, and at length a second time awoke, when, to my utter amazement, it still wanted twenty-seven minutes of six. I jumped up to examine the clock, and found that it had ceased running. My watch informed me that it was half past seven; and, of course, having slept two hours, I was too late for my appointment "It will make no difference," I said; "I can call at the office in the morning and apologize; in the meantime what can be the matter with the clock?" Upon examining it I discovered that one of the raisin-stems which I had been flipping about the room during the discourse of the Angel of the Odd had flown through the fractured crystal, and lodging, singularly enough, in the key-hole, with an end projecting outward, had thus arrested the revolution of the minute-hand.

"Ah!" said I; "I see how it is. This thing speaks for itself. A natural accident, such as will happen now and then!"

I gave the matter no further consideration, and at my usual hour retired to bed. Here, having placed a candle upon a reading-stand at the bed-head, and having made an attempt to peruse some pages of the "Omnipresence of the Deity," I unfortunately fell asleep in less than twenty seconds, leaving the light burning as it was.

My dreams were terrifically disturbed by visions of the Angel of the Odd. Methought he stood at the foot of the couch, drew aside the curtains, and, in the hollow, detestable tones of a rum-puncheon, menaced me with the bitterest vengeance for the contempt with which I had treated him. He concluded a long harrangue by taking off his funnelcap, inserting the tube into my gullet, and thus deluging me with an ocean of Kirschenwasser, which he poured, in a continuous flood, from one of the long-necked bottles that stood him instead of an arm. My agony was at length insufferable, and I awoke just in time to perceive that a rat had ran off with the lighted candle from the stand, but not in season to prevent his making his escape with it through the hole. Very soon, a strong suffocating odor assailed my nostrils; the house, I clearly perceived, was on fire. In a few minutes the blaze broke forth with violence, and in an incredibly brief period the entire building was wrapped in flames. All egress from my chamber, except through a window, was cut off. The crowd, however, quickly procured and raised a long ladder. By means of this I was descending rapidly, and in apparent safety, when a huge hog, about whose rotund stomach, and indeed about whose whole air and physiognomy, there was something which reminded me of the Angel of the Odd,-when this hog, I say, which hitherto had been quietly slumbering in the mud, took it suddenly into his head that his left shoulder needed scratching, and could find no more convenient rubbing post than that afforded by the foot of the ladder. In an instant I was precipitated, and had the misfortune to fracture my arm.

This accident, with the loss of my insurance, and with the more serious loss of my hair, the whole of which had been singed off by the fire, predisposed me to serious impressions, so that, finally, I made up my mind to take a wife. There was a rich widow disconsolate for the loss of her seventh husband, and to her wounded spirit I offered the balm of my vows. She yielded a reluctant consent to my prayers. I knelt at her feet in gratitude and adoration. She blushed, and bowed her luxuriant tresse into close contact with those supplied me, temporarily, by Grandjean. I know not how the entanglement took place, but so it was. I arose with a shining pate, wigless, she in disdain and wrath, half buried in alien hair. Thus ended my hopes of the widow by an accident which could not have been anticipated, to be sure, but which the natural sequence of events had brought about.

Without despairing, however, I undertook the siege of a less implacable heart. The fates were again propitious for a brief period; but again a trivial incident interfered. Meeting my betrothed in an avenue thronged with the elite of the city, I was hastening to greet her with one of my best considered bows, when a small particle of some foreign matter lodging in the corner of my eye, rendered me, for the moment, completely blind. Before I could recover my sight, the lady of my love had disappeared-irreparably affronted at what she chose to consider my premeditated rudeness in passing her by ungreeted. While I stood bewildered at the suddenness of this accident (which might have happened, nevertheless, to any one under the sun), and while I still continued incapable of sight, I was accosted by the Angel of the Odd, who proffered me his aid with a civility which I had no reason to expect. He examined my disordered eye with much gentleness and skill, informed me that I had a drop in it, and (whatever a "drop" was) took it out, and afforded me relief.

I now considered it time to die, (since fortune had so determined to persecute me,) and accordingly made my way to the nearest river. Here, divesting myself of my clothes, (for there is no reason why we cannot die as we were born,) I threw myself headlong into the current; the sole witness of my fate being a solitary crow that had been seduced into the eating of brandy-saturated corn, and so had staggered away from his fellows. No sooner had I entered the water than this bird took it into its head to fly away with the most indispensable portion of my apparel. Postponing, therefore, for the present, my suicidal design, I just slipped my nether extremities into the sleeves of my coat, and betook myself to a pursuit of the felon with all the nimbleness which the case required and its circumstances would admit. But my evil destiny attended me still. As I ran at full speed, with my nose up in the atmosphere, and intent only upon the purloiner of my property, I suddenly perceived that my feet rested no longer upon terre firma; the fact is, I had thrown myself over a precipice, and should inevitably have been dashed to pieces, but for my good fortune in grasping the end of a long guide-rope, which descended from a passing balloon.

As soon as I sufficiently recovered my senses to comprehend the terrific predicament in which I stood or rather hung, I exerted all the power of my lungs to make that predicament known to the aeronaut overhead. But for a long time I exerted myself in vain. Either the fool could not, or the villain would not perceive me. Meantime the machine rapidly soared, while my strength even more rapidly failed. I was soon upon the point of resigning myself to my fate, and dropping quietly into the sea, when my spirits were suddenly revived by hearing a hollow voice from above, which seemed to be lazily humming an opera air. Looking up, I perceived the Angel of the Odd. He was leaning with his arms folded, over the rim of the car, and with a pipe in his mouth, at which he puffed leisurely, seemed to be upon excellent terms with himself and the universe. I was too much exhausted to speak, so I merely regarded him with an imploring air.

For several minutes, although he looked me full in the face, he said nothing. At length removing carefully his meerschaum from the right to the left corner of his mouth, he condescended to speak.

"Who pe you?" he asked, "und what der teuffel you pe do dare?"

To this piece of impudence, cruelty, and affectation, I could reply only by ejaculating the monosyllable "Help!"

"Elp!" echoed the ruffian-"not I. Dare iz te pottle-elp yourself, und pe tam'd!"

With these words he let fall a heavy bottle of Kirschenwasser which, dropping precisely upon the crown of my head, caused me to imagine that my brains were entirely knocked out. Impressed with this idea, I was about to relinquish my hold and give up the ghost with a good grace, when I was arrested by the cry of the Angel, who bade me hold on.

"Old on!" he said; "don't pe in te urry-don't. Will you pe take de odder pottle, or ave you pe got zober yet and come to your zenzes?"

I made haste, hereupon, to nod my head twice-once in the negative, meaning thereby that I would prefer not taking the other bottle at present-and once in the affirmative, intending thus to imply that I was sober and had positively come to my senses. By these means I somewhat softened the Angel.

"Und you pelief, ten," he inquired, "at te last? You pelief, ten, in te possibilty of te odd?"

I again nodded my head in assent.

"Und you ave pelief in me, te Angel of te Odd?"

I nodded again.

"Und you acknowledge tat you pe te blind dronk and te vool?"

I nodded once more.

"Put your right hand into your left hand preeches pocket, ten, in token oy your vull zubmission unto te Angel ov te Odd."

This thing, for very obvious reasons, I found it quite impossible to do. In the first place, my left arm had been broken in my fall from the ladder, and, therefore, had I let go my hold with the right hand, I must have let go altogether. In the second place, I could have no breeches until I came across the crow. I was therefore obliged, much to my regret, to shake my head in the negative-intending thus to give the Angel to understand that I found it inconvenient, just at that moment, to comply with his very reasonable demand! No sooner, however, had I ceased shaking my head than-

"Go to der teuffel ten!" roared the Angel of the Odd.

In pronouncing these words, he drew a sharp knife across the guide. rope by which I was suspended, and as we then happened to be precisely over my own house, (which, during my peregrinations, had been handsomely rebuilt,) it so occurred that I tumbled headlong down the ample chimney and alit upon the dining-room hearth.

Upon coming to my senses, (for the fall had very thoroughly stunned me,) I found it about four o'clock in the morning. I lay outstretched where I had fallan from the balloon. My head grovelled in the ashes of an extinguished fire, while my feet reposed upon the wreck of a small table, overthrown, and amid the fragments of a miscellaneous dessert, intermingled with a newspaper, some broken glass and shattered bottles, and an empty jug of the Schiedam Kirschenwasser. Thus revenged himself the Angel of the Odd.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://classiclit.about.com/library

A furcsa véletlenek angyala (Magyar)

Fagyos novemberi délután volt. Éppen elköltöttem szokatlanul bőséges ebédemet - s ebben nem csekély szerepe volt egy jó adag nehezen emészthető szarvasgomba-pástétomnak -, egyedül ültem az ebédlőben, lábam a kandalló rácsán pihent, s kezem ügyében, a tűz mellé gurított kis asztalon állt a maradék csemege és néhány palack különféle bor, likőr és pálinka. Délelőtt végigolvastam Glover Leonidász-át, Wilkie Epigon-ját, Lamartine Zarándokének-ét, továbbá Barlow, Tuckerman és Griswold egy-egy művét, és bevallom, ennek következtében kissé nehéz volt a fejem. Igyekeztem felrázni magam jó néhány pohár pezsgővel, de nem sikerült. Jobb híján ráfanyalodtam egy ott heverő újságra. Gondosan végigböngésztem a "Kiadó lakások" és az "Elveszett kutyák" rovatait, azután a "Szökött hitvesek és inasok" két hasábját, és elszántan belefogtam a vezércikkbe. Elejétől végigolvastam, anélkül, hogy egy betűt is értettem volna belőle, és abban a hitben, hogy bizonyára kínaiul írták, újra átolvastam a végétől az elejéig, de semmivel se kielégítőbb eredménnyel. Éppen utálkozva félre akartam dobni "e négyoldalas boldog művet, melyet még a kritikusok se bírálnak meg", mikor felkeltette figyelmemet a következő kis cikk:

"Számos különös furcsa véletlen vezethet halálra. Egy londoni lap egészen egyedülálló esetet közöl egy elhunyt személyről. Az illető fúvókával játszadozott - ez egy hosszú tű, egyik végén kis gyapjúpamaccsal, amelyet bádogcsövön át fújnak a céltáblára -, véletlenül fordítva dugta a tűt a csőbe, és mikor mély lélegzetet vett, hogy minél erőteljesebben kifújhassa, leszívta a torkán. A tű a tüdejébe hatolt, és néhány nap alatt megölte."

Mikor ezt elolvastam, éktelen dühbe gurultam, magam sem tudom pontosan, miért.

- Szemenszedett hazugság az egész! - kiáltottam fel. - Gyatra beugratás, valamelyik szánalmas zugfirkász agyszüleménye, az a dolga, hogy Sosemvoltban esett históriákat agyaljon ki. Ezek a fickók jól ismerik az emberek mérhetetlen hiszékenységét, és azon törik a fejüket, hogy mindenféle valószínűtlen eshetőséget ötöljenek ki, különös véletleneket, ahogy ezeket nevezik, egy gondolkozó fő számára azonban (amilyen az enyém, tettem hozzá magamban, mutatóujjammal önkéntelenül az orromra bökve), a magamfajta elmélyedő értelem számára az ilyen furcsa véletlenek bámulatra méltó gyakorisága az utóbbi időben, valamennyi közül a legfurcsább véletlen. Ami engem illet, ezentúl sem hiszek el semmi olyat, amit "egyedülálló"-nak kiáltanak ki.

- Mein Gott,  mekláccik mekkora naty szamár faty! - válaszolt egy különös hang, amelyhez foghatót életemben sem hallottam még. Először azt hittem, zúg a fülem - ami előfordul néha, amikor az ember felönt a garatra -, de jobban meggondolva a dolgot, úgy vélekedtem, inkább hasonlít ez a hang a husánggal döngetett üres hordó kongására. Erre a következtetésre jutottam volna, ha nem hallom a tagoltan kiejtett szavakat. Egyáltalában nem vagyok ideges természetű, és az a néhány pohár pezsgő is, amit felhörpintettem, némi bátorságot öntött belém, úgyhogy nem féltem egy csöppet sem. Ráérősen felpillantottam, és alaposan körülnéztem a szobában, merre van a betolakodó. De nem vettem észre senkit.

- Tyűha! - szólalt meg újra a hang, amikor tovább vizsgálódtam. - Részek lehecc, mint a tisznó, ha aszt se látot, hoty itt csücsülök asz orrot előtt!

Erre aztán észbe kaptam, az orrom elé néztem, és tényleg, szemben velem, ott ült az asztalnál egy nehezen meghatározható, de azért valahogy leírható alak. Borostömlő, rumoshordó vagy valami más efféle képezte a törzsét, s egészben véve igazi vén kujonnak látszott. A hordó alja két kisebb hordócskán nyugodott, ezek szolgálhattak lábakul, karokként pedig két elég hosszú nyakú borospalack fityegett le a törzs felső részéről, szájjal lefelé, mintha itt volnának a kezek. A szörnyeteg feje nem volt egyéb, mint egy hesseni boroskulacs, olyan, mint egy jókora burnótszelence, lyukkal a fedele közepén. Ez a boroskulacs az élén állt a hordó peremén, a kupakja tetején levő tölcsér úgy lekonyult, mint a szemre húzott lovassági sipka, és a lyuk felém fordult. Ezen a lyukon, amely úgy csücsörödött, mint egy nagyon pedáns vénkisasszony szája, korgó-morgó hangok törtek elő nyilván érthető beszédnek szánta a fura teremtmény.

- Montom - szólalt meg -, részek lehecc, mint a tisznó, ott ülsz, és nem lácc enkem, ahoty itt ülök. És monthatom, natyopp szamár faty, mint a ló, mer nem hiszet el, ami nyomtatfa fan az újsákpan. Petik minten szafa szentikasz.

- Ki vagy, kérlek? - kérdeztem méltósággal, noha kissé zavarban voltam. - Hogy kerültél ide? És miről beszélsz tulajdonképp?

- Hoty hoty työttem - felelte -, nem tartozik rát, és hoty ki fatyok, nahát, pont esz asz, amiért itetyöttem, hogy meklást makattól.

- Részeg csavargó vagy - mondtam -, csöngetek is mindjárt és utasítom az inasomat, hogy rúgjon ki.

- Hihihi - röhögött a fickó. - Hahaha! Észt nem tutot mektenni.

- Nem tudom megtenni! Hogy érted ezt? Mit nem tudok megtenni?

- Csenketni - felelte, és vigyorogni próbált gonosz kis szájával.

Erre aztán megpróbáltam felállni, hogy végrehajtsam, amivel fenyegettem, de a gacfickó csak átnyúlt az asztal fölött, és az egyik hosszú palack nyakával kimérten olyat ütött a fejemre, hogy visszaestem a karosszékbe, ahonnan félig már feltápászkodtam. Annyira elképedtem, hogy egy pillanatig teljesen tanácstalan voltam, mitévő legyek. Közben ő már folytatta beszédét:

- Látot - mondta -, lekjopp, ha nyukottan ülfe maracc. Most pétik tutt mek, ki fatyok. Néssz rám! Látot? Én fatyok a Furcsa Véletlenek Angyala.

- Furcsa vagy, annyi szent! - kockáztattam meg a választ. - De mindig úgy képzeltem, hogy az angyaloknak szárnyuk van.

- Tyárnyak! - kiáltotta felgerjedve. - Mi a fenét kesztyek én tyárnyakkal? Mi fatyok én, kis csipe?

- Nem, dehogyis - feleltem ijedten -, nem vagy csibe, persze hogy nem.

- Nahát akkor üjj csentpen a hejeten, és viselketty rendetyen, különpen mekint kapsz etyet a fejetre. A csipének fan tyárnya, mek a papagájnak fan tyárnya, mek asz örtökfiókának fan tyárnya, mek a főörtöknek is fan. Asz antyalnak nincs tyárnya, és én fatyok a Furcsa Véletlenek Angyala.

- És mi dolgod van velem, mit... mit...

- Mi tolkom! - tört ki belőle. - Mityota rottyul nefelt, illetlen alak faty, hogy ijjet kérteszel egy ikaszi úrtól és antyaltól!

Ezt a goromba beszédet már mégse tűrhettem, még egy angyaltól sem, így hát összeszedve minden bátorságomat, felkaptam egy kezem ügyébe eső sótartót, és a betolakodó fejéhez vágtam. De vagy lebukott hirtelen, vagy pedig nem jól céloztam, mert csak annyit értem el, hogy a kandallón álló óra számlapján az üveg darabokra tört. Ami meg az angyalt illeti, ő is levonta támadásom tanulságát, és úgy, mint előbb, háromszor egymás után erősen fejbe vert. Ettől aztán rögtön észbe kaptam, és szinte szégyellem bevallani, vagy a fájdalomtól, vagy a bosszúságtól, de könnybe lábadt a szemem.

- Mein Gott! - szólalt meg az angyal, úgy látszik meghatva attól, mennyire odavagyok. - Mein Gott, esz faty natyon be fan rúkva, faty natyon tyomorú. Nem tyapat titytán innot, öncs fiszet a porba. No, itt ki eszt, apukám, és ne sírj... na... na...

A Furcsa Véletlenek Angyala ekkor teletöltötte a poharamat - körülbelül a harmadáig volt benne portói bor - egyik kézpalackjából valami színtelen folyadékkal. Észrevettem, hogy az üveg nyakán címke van, és ez áll rajta: "Cseresznyepálinka".

Az angyal kedves figyelmessége nem csekély mértékben kiengesztelt. A víz segítségével, amellyel több ízben felhígította portói boromat, végül annyira visszanyertem nyugalmamat, hogy meg tudtam hallgatni felette különös előadását. Nem állítom, hogy mindent el tudok ismételni, amit mondott, de annyit megértettem, hogy ő az emberiség váratlan bosszúságai fölött uralkodó szellem, és az ő dolga előidézni azokat a furcsa véletleneket, amelyek állandóan elképesztik a kételkedőket. Egyszer-kétszer, mikor közbevetettem, mennyire hihetetlennek tartom valamely állítását, rettenetesen felbőszült, úgyhogy végül beláttam, okosabb, ha nem mondok semmit, és hagyom, hadd beszéljen kedve szerint. Hosszasan kifejtette tehát mondókáját, én meg csukott szemmel elterpeszkedtem székemen, és szórakozásképp mazsolaszőlőt eszegettem, a szárát pedig szerteszét pöcköltem a szobában. De beszéd közben az angyalnak hirtelen feltűnt viselkedésem, és arra magyarázta, hogy semmibe se veszem. Éktelen dühbe gurult, felugrott, szemére csapta a tölcsért, nagyot káromkodott, és megfenyegetett valamivel, nem értettem világosan, mivel. Végül mélyen meghajtva magát előttem, ékes nyelvezetén sok szerencsét és kissé több józan észt kívánt és eltávozott.

Megkönnyebbültem. Az időközben felhörpintgetett néhány pohárka pezsgőtől elkábultam, és azt gondoltam, szundikálok tizenöt-húsz percig - különben is így szoktam ebéd után. Hat órakor egy fontos tárgyaláson kell megjelennem, ezt semmiképp sem szabad elmulasztanom. Előző nap lejárt a házam biztosítási kötvénye, e körül némi nézeteltérés támadt, megállapodtunk, hogy hat órakor fogad a társulat igazgatósága, és megegyezünk a kötvény megújításának feltételeiben: Felpillantottam a kandalló párkányán álló órára (ahhoz álmos voltam, hogy elővegyem a zsebórámat), és örömmel láttam, hogy még van huszonöt percnyi időm. Fél hat volt; öt perc alatt kényelmesen átsétálhatok a biztosítótársaság irodájába, és délutáni pihenőm köztudomás szerint sohasem tart tovább huszonöt percnél. Úgy éreztem tehát, nyugodtan elbóbiskolhatok.

Miután kedvem szerint kipihentem magam, újra az órára néztem, és szinte hajlandó lettem volna hinni a különös véletlenekben, mikor láttam, hogy a szokásos tizenöt-húsz perc helyett csupán három percig szundikáltam, mert csak huszonhét perc múlva érkezik el a megbeszélés időpontja. Újra elbóbiskoltam tehát. Végül másodszor is felébredve, legnagyobb meglepetésemre még mindig huszonhét perc hiányzott a hat órához. Felugrottam, megvizsgáltam az órát, és rájöttem, hogy megállt Zsebórám fél hetet mutatott, két óra hosszat aludtam, és elmulasztottam a megbeszélt találkozót, - Nem lesz semmi baj - gondoltam -, reggel majd felkeresem az irodát, és kimentem magam. De hát mi történhetett ezzel az órával? Alaposan megnéztem, és fölfedeztem, hogy az órakulcs lyukából egy kis szőlőszár kandikál ki - amilyet az angyal beszéde alatt magam pöcköltem szerteszét a szobában. Nyilván beröpült a törött üvegen át, s elég különös ugyan, de épp ott akadt meg, és megakasztotta körbeforgásában a percmutatót.

- Ó, már látom, mi történt! - mondtam. - Ez mindent megmagyaráz. Igazi vakvéletlen, előfordul néhanapján ilyesmi.

Nem is foglalkoztam tovább a dologgal, és a szokott időben nyugovóra tértem. Gyertyát helyeztem az ágyam fejénél álló olvasóállványra, megpróbáltam még pár oldalt elolvasni az Isten állandó jelenvalóságáról című könyvből, de húsz másodperc sem telt bele, sajnos elaludtam, és égve hagytam a gyertyát.

Szörnyű álmom volt: minduntalan megjelent előttem a Furcsa Véletlenek Angyala. Úgy tűnt, mintha ágyam lábánál állna, széthúzná a függönyt, és a rumoshordó undorító kongó hangján fenyegetőznék, hogy keservesen megbosszulja magát azért a méltatlan bánásmódért, amelyben részesítettem. Hosszú, dagályos szónoklata végén levette tölcsérsipkáját, csövét a garatomba illesztette, és ezen át egyik, karjául szolgáló hosszú nyakú palackból szakadatlan áradatban öntötte belém a cseresznyepálinkát. Végül, mikor már kibírhatatlanná vált kínlódásom, felébredtem. Éppen idejében: még láttam a patkányt, amint elfut az állványról elcsent égő gyertyával, de már nem tudtam megakadályozni, hogy azzal együtt el ne meneküljön a lyukon át. Hamarosan csípős, fojtó szag ütötte meg orromat, és rögtön tudtam: ég a ház. Néhány perc alatt elharapózott a tűz, és hihetetlenül rövid idő alatt lángban állt az egész épület. A szobámból vezető minden kijárat el volt zárva, egyetlen ablak kivételével. Az összeverődött tömeg azonban sebtében szerzett egy hosszú létrát, és nekitámasztotta az ablaknak. Ezen másztam gyorsan és látszólag biztonságban lefelé, mikor egy hatalmas sertés - gömbölyded hasán és egész megjelenésén, még pofája kifejezésén is volt valami, ami emlékeztetett a Furcsa Véletlenek Angyalára -, mondom, ez a sertés, amelyik eddig nyugodtan szendergett a pocsolyában, hirtelen a fejébe vette, hogy meg kéne vakarnia a bal vállát, és nem talált alkalmasabb vakarózóhelyet, mint a létrám alját. Egy szempillantás alatt lepotyogtam, és szerencsétlenségemre eltört a karom.

Ez a baleset, párosulva biztosításom elvesztésével, és azzal a még komolyabb veszteséggel, hogy a tűz lepörkölte egész hajamat, fogékonnyá hangolt komoly dolgok iránt, olyannyira, hogy végül elhatároztam, megnősülök. Ismertem egy gazdag özvegyet, ki vigasztalhatatlanul siratta hetedik férjét; az ő vérző szívének ajánlottam fel örök hűségem balzsamát. Könyörgésemnek csak vonakodva engedett. Hálásan, imádattal telten térdeltem előtte. Elpirult, lehajolt, pazar fonatai közvetlen érintkezésbe kerültek hajammal, amellyel Grandjean ideiglenesen felszerelt. Nem tudom, hogyan s miként, de egymásba gabalyodott a két hajzat: én fénylő kobakkal, paróka nélkül kászálódtam föl, a hölgy pedig megvetően és haraggal tele, félig betemetve idegen hajjal. Így végződtek reményeim az özveggyel kapcsolatban egy olyan véletlen folytán, amelyet persze nem lehetett előre látni, mégis a természetes események sorozata idézte elő.

Nem vesztettem el azonban a kedvemet, és hozzáláttam, hogy meghódítsak egy kevésbé kérlelhetetlen szívet. A sors egy rövid ideig ismét kegyes volt irányomban, de megint közbejött egy kis hétköznapi kellemetlen esemény. Összetalálkoztam jegyesemmel a város előkelőségeitől hemzsegő sétányon, és igyekeztem legkifogástalanabb meghajlásommal köszönteni, amikor valami a szemembe ment, befészkelte magát a szemem sarkába, és pillanatnyilag teljesen megvakított. Mielőtt még visszanyerhettem volna látásomat, szívem hölgye eltűnt. Jóvátehetetlenül megsértődött, mert szándékos gorombaságnak minősítette, hogy köszönés nélkül mentem el mellette. Mialatt ott álltam fejbe kólintva e váratlan fellépő kellemetlenségtől (amely pedig megtörténhetett volna bárkivel a világon), még mindig megfosztva látásomtól, megszólított a Furcsa Véletlenek Angyala, és olyan udvariasan ajánlotta fel segítségét, amilyet igazán nem vártam el tőle. Rendkívül gyöngéden és ügyesen megvizsgálta szememet, közölte, hogy beleesett egy szemcse - bármi volt is -, kiszedte, és könnyített rajtam.

Most már úgy éreztem, legfőbb ideje, hogy meghaljak, minthogy állandóan üldöz a balsors. Elmentem a legközelebbi folyóhoz. Levetettem ruháimat (semmi sem indokolja, hogy ne úgy haljunk meg, ahogy a világra jöttünk), és fejest ugrottam a víz sodrába. Egyetlen magányos varjú volt tettem szemtanúja. Ez a madár arra csábult, hogy pálinkába áztatott kukoricát egyen, és eltámolygott a társai mellől. Alig értem a vízbe, a varjú fejébe vette, hogy elröpüljön ruházatom legnélkülözhetetlenebb darabjával. Öngyilkos szándékomat ezért egy későbbi időpontra halasztva, alsó végtagjaimat belebújtattam kabátom ujjaiba, aztán a helyzet által megkívánt és a körülmények között elérhető legnagyobb fürgeséggel üldözőbe vettem a gonosztevőt. Gálád végzetem azonban még mindig kísért. Amint teljes sebességgel rohantam, ég felé fordított orral, nem figyelve semmire, csak tulajdonom tolvajára, hirtelen éreztem, hogy a szilárd föld kiszalad a lábam alól. Az történt, hogy egy szakadék széléről a mélységbe zuhantam. Óhatatlanul tönkrezúzom magam, ha szerencsére nem ragadok meg egy arra haladó léggömbről lelógó hosszú kikötőkötelet.

Amint annyira magamhoz tértem, hogy felfogjam, milyen irtózatos veszélyben vagyok, azaz lógok, megpróbáltam, ahogy tüdőmtől tellett, a fölöttem lebegő léghajós értésére adni szörnyű helyzetemet. Hosszú ideig hiábavaló volt minden erőfeszítésem. Az a bolond vagy nem hallott, vagy nem akart meghallani, a gazember. Közben a léggömb egyre magasabbra emelkedett, erőm pedig egyre gyorsabban apadt. Már-már azon a ponton voltam, hogy átengedem magam sorsomnak, és csendesen belehullok a tengerbe, mikor hirtelen feléledt életkedvem egy felülről jövő, tompa hang hallatára, amely, úgy tűnt, lustán dúdolgat egy operadallamot. Felpillantottam, és megláttam a Furcsa Véletlenek Angyalát. Karjait összefonva kihajolt a kosár széle fölött, ráérősen pöfékelt pipájából, és, úgy látszik, tökéletesen meg volt elégedve önmagával és az egész világgal. Túlságosan kimerültem, képtelen voltam megszólalni, így csupán esdeklő arccal néztem fel reá.

Jóllehet egyenesen az arcomba nézett, percekig hallgatott. Végül óvatosan áttolta tajtékpipáját szája jobb sarkából a bal sarkába, és nagy kegyesen megszólalt.

- Ki a fene faty - kérdezte -, és mi asz örtököt csinálsz ott?

Erre az arcátlanságra, kegyetlenségre és színlelésre csak egyetlen szóval tudtam válaszolni.

- Segítség! - kiáltottam.

- Sekítsék! - ismételte a gazfickó. - Tőlem utyan ne remélt! Ott asz ital, asz majd sekít, a fene etyen mek!

E szavak kíséretében leejtett egy nagy üveg cseresznyepálinkát. Pontosan a fejem búbjára esett - azt hittem, szétloccsan az agyam. Ebben a hitben épp el akartam engedni a kötelet és jó szívvel kilehelni lelkemet, amikor megállított az angyal kiáltása. Rám parancsolt, hogy tartsak ki.

- Kapaszkotty mek! Ne siess úty! Akarot a másik üfeket, faty kijószanottál, és észre tértél már?

Erre aztán nagy sietve kétszer megráztam a fejem, egyszer tagadóan, értve ezen, hogy jelenleg jobban szeretném nem elfogadni a másik üveget, és egyszer igenlően, mert azt kívántam közölni, hogy józan vagyok, és határozottan észre tértem. Ilyen módon sikerült kissé meglágyítanom az angyal szívét.

- És most már fékre hiszel? - kérdezte. - Elhiszet, hoty fannak Furcsa Véletlenek?

Megint igenlően bólintottam.

- És hiszel pennem, a Furcsa Véletlenek Angyalában?

Ismét bólintottam.

- Azt is peismeret, hoty részek tisznó faty és polont?

Még egyszer bólintottam.

- Tett a jobb készedet a pal natráksepetre, ity jeleszt tejjes mekhótolásotat a Furcsa Véletlenek Angyalának!

Ezt azonban nagyon is kézenfekvő okoknál fogva lehetetlen volt teljesítenem. Először is, a bal karom eltört, mikor leestem a létráról, és ha eleresztem a kötelet a jobb kezemmel, végem van. Másodszor is, amíg rá nem találok a varjúra, addig nincs is nadrágom. Legmélyebb sajnálatomra kénytelen voltam tagadólag megrázni a fejemet, és így adni tudtára az angyalnak, hogy pillanatnyilag nehezemre esnék eleget tenni igazán méltányos kérésének. De alig ráztam meg a fejem, az angyal felordított:

- Akkor eretty a fenépe!

Mialatt kiejtette ezeket a szavakat, egy éles késsel elvágta a kötelet, amelyen lógtam, és minthogy éppen a saját házam fölött voltunk - szépen felépült, amíg elkóboroltam -, fejjel lefelé belepottyantam a tágas kéménybe, keresztülbukfenceztem rajta, és az ebédlő kandallójában értem földet.

Az eséstől alaposan elkábultam. Mikor magamhoz tértem, kis híja hajnali négy óra volt. Elnyúlva feküdtem azon a helyen, ahova leestem a léggömbről. Fejem a kialudt tűz hamujába túrva, lábam a fölfordult asztalka romjain pihent, mindenféle szétmorzsolódott sütemény, újságlapok, törött poharak, borosüvegek és Schiedam cseresznyepálinkájának üres kancsója között. Így állt bosszút rajtam a Furcsa Véletlenek Angyala.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu

Kapcsolódó videók


minimap