Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!

Poe, Edgar Allan: The Cask of Amontillado

Poe, Edgar Allan portréja

The Cask of Amontillado (Angol)

The thousand injuries of Fortunato I had borne as I best could, but when he ventured upon insult I vowed revenge. You, who so well know the nature of my soul, will not suppose, however, that gave utterance to a threat. At length I would be avenged; this was a point definitely, settled --but the very definitiveness with which it was resolved precluded the idea of risk. I must not only punish but punish with impunity. A wrong is unredressed when retribution overtakes its redresser. It is equally unredressed when the avenger fails to make himself felt as such to him who has done the wrong.
It must be understood that neither by word nor deed had I given Fortunato cause to doubt my good will. I continued, as was my in to smile in his face, and he did not perceive that my to smile now was at the thought of his immolation.
He had a weak point --this Fortunato --although in other regards he was a man to be respected and even feared. He prided himself on his connoisseurship in wine. Few Italians have the true virtuoso spirit. For the most part their enthusiasm is adopted to suit the time and opportunity, to practise imposture upon the British and Austrian millionaires. In painting and gemmary, Fortunato, like his countrymen, was a quack, but in the matter of old wines he was sincere. In this respect I did not differ from him materially; --I was skilful in the Italian vintages myself, and bought largely whenever I could.
It was about dusk, one evening during the supreme madness of the carnival season, that I encountered my friend. He accosted me with excessive warmth, for he had been drinking much. The man wore motley. He had on a tight-fitting parti-striped dress, and his head was surmounted by the conical cap and bells. I was so pleased to see him that I thought I should never have done wringing his hand.
I said to him --"My dear Fortunato, you are luckily met. How remarkably well you are looking to-day. But I have received a pipe of what passes for Amontillado, and I have my doubts."
"How?" said he. "Amontillado, A pipe? Impossible! And in the middle of the carnival!"
"I have my doubts," I replied; "and I was silly enough to pay the full Amontillado price without consulting you in the matter. You were not to be found, and I was fearful of losing a bargain."
"I have my doubts."
"And I must satisfy them."
"As you are engaged, I am on my way to Luchresi. If any one has a critical turn it is he. He will tell me --"
"Luchresi cannot tell Amontillado from Sherry."
"And yet some fools will have it that his taste is a match for your own.
"Come, let us go."
"To your vaults."
"My friend, no; I will not impose upon your good nature. I perceive you have an engagement. Luchresi--"
"I have no engagement; --come."
"My friend, no. It is not the engagement, but the severe cold with which I perceive you are afflicted. The vaults are insufferably damp. They are encrusted with nitre."
"Let us go, nevertheless. The cold is merely nothing. Amontillado! You have been imposed upon. And as for Luchresi, he cannot distinguish Sherry from Amontillado."
Thus speaking, Fortunato possessed himself of my arm; and putting on a mask of black silk and drawing a roquelaire closely about my person, I suffered him to hurry me to my palazzo.
There were no attendants at home; they had absconded to make merry in honour of the time. I had told them that I should not return until the morning, and had given them explicit orders not to stir from the house. These orders were sufficient, I well knew, to insure their immediate disappearance, one and all, as soon as my back was turned.
I took from their sconces two flambeaux, and giving one to Fortunato, bowed him through several suites of rooms to the archway that led into the vaults. I passed down a long and winding staircase, requesting him to be cautious as he followed. We came at length to the foot of the descent, and stood together upon the damp ground of the catacombs of the Montresors.
The gait of my friend was unsteady, and the bells upon his cap jingled as he strode.
"The pipe," he said.
"It is farther on," said I; "but observe the white web-work which gleams from these cavern walls."
He turned towards me, and looked into my eves with two filmy orbs that distilled the rheum of intoxication.
"Nitre?" he asked, at length.
"Nitre," I replied. "How long have you had that cough?"
"Ugh! ugh! ugh! --ugh! ugh! ugh! --ugh! ugh! ugh! --ugh! ugh! ugh! --ugh! ugh! ugh!"
My poor friend found it impossible to reply for many minutes.
"It is nothing," he said, at last.
"Come," I said, with decision, "we will go back; your health is precious. You are rich, respected, admired, beloved; you are happy, as once I was. You are a man to be missed. For me it is no matter. We will go back; you will be ill, and I cannot be responsible. Besides, there is Luchresi --"
"Enough," he said; "the cough's a mere nothing; it will not kill me. I shall not die of a cough."
"True --true," I replied; "and, indeed, I had no intention of alarming you unnecessarily --but you should use all proper caution. A draught of this Medoc will defend us from the damps.
Here I knocked off the neck of a bottle which I drew from a long row of its fellows that lay upon the mould.
"Drink," I said, presenting him the wine.
He raised it to his lips with a leer. He paused and nodded to me familiarly, while his bells jingled.
"I drink," he said, "to the buried that repose around us."
"And I to your long life."
He again took my arm, and we proceeded.
"These vaults," he said, "are extensive."
"The Montresors," I replied, "were a great and numerous family."
"I forget your arms."
"A huge human foot d'or, in a field azure; the foot crushes a serpent rampant whose fangs are imbedded in the heel."
"And the motto?"
"Nemo me impune lacessit."
"Good!" he said.
The wine sparkled in his eyes and the bells jingled. My own fancy grew warm with the Medoc. We had passed through long walls of piled skeletons, with casks and puncheons intermingling, into the inmost recesses of the catacombs. I paused again, and this time I made bold to seize Fortunato by an arm above the elbow.
"The nitre!" I said; "see, it increases. It hangs like moss upon the vaults. We are below the river's bed. The drops of moisture trickle among the bones. Come, we will go back ere it is too late. Your cough --"
"It is nothing," he said; "let us go on. But first, another draught of the Medoc."
I broke and reached him a flagon of De Grave. He emptied it at a breath. His eyes flashed with a fierce light. He laughed and threw the bottle upwards with a gesticulation I did not understand.
I looked at him in surprise. He repeated the movement --a grotesque one.
"You do not comprehend?" he said.
"Not I," I replied.
"Then you are not of the brotherhood."
"You are not of the masons."
"Yes, yes," I said; "yes, yes."
"You? Impossible! A mason?"
"A mason," I replied.
"A sign," he said, "a sign."
"It is this," I answered, producing from beneath the folds of my roquelaire a trowel.
"You jest," he exclaimed, recoiling a few paces. "But let us proceed to the Amontillado."
"Be it so," I said, replacing the tool beneath the cloak and again offering him my arm. He leaned upon it heavily. We continued our route in search of the Amontillado. We passed through a range of low arches, descended, passed on, and descending again, arrived at a deep crypt, in which the foulness of the air caused our flambeaux rather to glow than flame.
At the most remote end of the crypt there appeared another less spacious. Its walls had been lined with human remains, piled to the vault overhead, in the fashion of the great catacombs of Paris. Three sides of this interior crypt were still ornamented in this manner. From the fourth side the bones had been thrown down, and lay promiscuously upon the earth, forming at one point a mound of some size. Within the wall thus exposed by the displacing of the bones, we perceived a still interior crypt or recess, in depth about four feet, in width three, in height six or seven. It seemed to have been constructed for no especial use within itself, but formed merely the interval between two of the colossal supports of the roof of the catacombs, and was backed by one of their circumscribing walls of solid granite.
It was in vain that Fortunato, uplifting his dull torch, endeavoured to pry into the depth of the recess. Its termination the feeble light did not enable us to see.
"Proceed," I said; "herein is the Amontillado. As for Luchresi --"
"He is an ignoramus," interrupted my friend, as he stepped unsteadily forward, while I followed immediately at his heels. In niche, and finding an instant he had reached the extremity of the niche, and finding his progress arrested by the rock, stood stupidly bewildered. A moment more and I had fettered him to the granite. In its surface were two iron staples, distant from each other about two feet, horizontally. From one of these depended a short chain, from the other a padlock. Throwing the links about his waist, it was but the work of a few seconds to secure it. He was too much astounded to resist. Withdrawing the key I stepped back from the recess.
"Pass your hand," I said, "over the wall; you cannot help feeling the nitre. Indeed, it is very damp. Once more let me implore you to return. No? Then I must positively leave you. But I must first render you all the little attentions in my power."
"The Amontillado!" ejaculated my friend, not yet recovered from his astonishment.
"True," I replied; "the Amontillado."
As I said these words I busied myself among the pile of bones of which I have before spoken. Throwing them aside, I soon uncovered a quantity of building stone and mortar. With these materials and with the aid of my trowel, I began vigorously to wall up the entrance of the niche.
I had scarcely laid the first tier of the masonry when I discovered that the intoxication of Fortunato had in a great measure worn off. The earliest indication I had of this was a low moaning cry from the depth of the recess. It was not the cry of a drunken man. There was then a long and obstinate silence. I laid the second tier, and the third, and the fourth; and then I heard the furious vibrations of the chain. The noise lasted for several minutes, during which, that I might hearken to it with the more satisfaction, I ceased my labours and sat down upon the bones. When at last the clanking subsided, I resumed the trowel, and finished without interruption the fifth, the sixth, and the seventh tier. The wall was now nearly upon a level with my breast. I again paused, and holding the flambeaux over the mason-work, threw a few feeble rays upon the figure within.
A succession of loud and shrill screams, bursting suddenly from the throat of the chained form, seemed to thrust me violently back. For a brief moment I hesitated, I trembled. Unsheathing my rapier, I began to grope with it about the recess; but the thought of an instant reassured me. I placed my hand upon the solid fabric of the catacombs, and felt satisfied. I reapproached the wall; I replied to the yells of him who clamoured. I re-echoed, I aided, I surpassed them in volume and in strength. I did this, and the clamourer grew still.
It was now midnight, and my task was drawing to a close. I had completed the eighth, the ninth and the tenth tier. I had finished a portion of the last and the eleventh; there remained but a single stone to be fitted and plastered in. I struggled with its weight; I placed it partially in its destined position. But now there came from out the niche a low laugh that erected the hairs upon my head. It was succeeded by a sad voice, which I had difficulty in recognizing as that of the noble Fortunato. The voice said--
"Ha! ha! ha! --he! he! he! --a very good joke, indeed --an excellent jest. We will have many a rich laugh about it at the palazzo --he! he! he! --over our wine --he! he! he!"
"The Amontillado!" I said.
"He! he! he! --he! he! he! --yes, the Amontillado. But is it not getting late? Will not they be awaiting us at the palazzo, the Lady Fortunato and the rest? Let us be gone."
"Yes," I said, "let us be gone."
"For the love of God, Montresor!"
"Yes," I said, "for the love of God!"
But to these words I hearkened in vain for a reply. I grew impatient. I called aloud --
No answer. I called again --
No answer still. I thrust a torch through the remaining aperture and let it fall within. There came forth in return only a jingling of the bells. My heart grew sick; it was the dampness of the catacombs that made it so. I hastened to make an end of my labour. I forced the last stone into its position; I plastered it up. Against the new masonry I re-erected the old rampart of bones. For the half of a century no mortal has disturbed them. In pace requiescat!

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://xroads.virginia.edu

Egy hordó amontillado (Magyar)

Tűrtem, ameddig lehetett, Fortunato ezernyi sértését, de mikor végre inzultusig merészkedett, bosszút fogadtam. Mindazonáltal ti, kik oly jól ismeritek lelkem természetét, nem fogjátok feltételezni, hogy egyetlen fenyegetést kiszalasztottam volna ajkamon! Előbb-utóbb eléri bosszúm; ez véglegesen eldöntött dolog volt - de az az eltökéltség, ahogyan a bosszúállásra szántam magam, eleve kizárta, hogy kockáztassak. Büntetnem kell - de büntetlenül kell büntetnem! A bántalom nincs megtorolva, ha megtorlás éri utol a megtorlót. És éppen úgy nincsen megtorolva, ha a bosszuló elmulasztja, hogy bosszuló mivoltát éreztesse azzal, aki megbántotta.
   Meg kell értenetek, hogy sem szóval, sem tettel nem adtam okot Fortunatónak, hogy jó szándékom felől kételkedjék. Azontúl is, mint szokásom volt, arcába mosolyogtam, és nem vette észre, hogy most feláldozásának gondolatára mosolygok.
   Volt egy gyenge pontja ennek a Fortunatónak - bár más tekintetben olyan ember volt, akit tisztelni, sőt félni kellett. Nagyra volt borokban való műértésével. Kevés olaszban van meg az igazi virtuóz szellem. Lelkesedésüket többnyire idő és alkalom szerint öltik fel, hogy becsapják az angol és osztrák milliomosokat. Festésben és a drágakövek tudományában Fortunato, mint honfitársai, csupán szédelgő volt: de a régi borok dolgában őszinte. Ebben a tekintetben én sem különböztem lényegesen tőle; magam is jól ismertem az itáliai bortermelést, s bőségesen vásároltam, amikor tehettem.
   Alkonyat felé volt, a farsangi évad legbolondabb tombolásának egy estéjén, mikor barátommal találkoztam. Túlzott melegséggel szólított meg, mert sokat ivott. Bohócjelmezben volt. Testhez álló, tarka sávos ruhát vett fel, fején ott ült a hegyes csörgősipka. Annyira örültem, hogy láthatom, azt hittem, örökké fogom a kezét szorongatni.
   Így szóltam hozzá:
   - Drága Fortunatóm, jó, hogy találkozunk. Milyen különösen jó színben vagy ma! Én azonban kaptam egy hordó állítólagos amontilladót, s kételyeim vannak.
   - Hogyan? - szólt ő. - Amontilladót? Egy hordóval? Lehetetlen! És farsang közepén!
   - Kételyeim vannak - feleltem -, s elég bolond voltam kifizetni a teljes amontillado-árat, mielőtt téged megkérdeztelek volna a dologról. Nem találtalak sehol, s féltem, hogy elszalasztom az üzletet.
   - Amontillado!
   - Kételyeim vannak!
   - Amontillado!
   - És meg kell magamat nyugtatnom.
   - Amontillado!
   - Minthogy te el vagy foglalva, már indulok is Luchresihez. Ha valakiben van kritikus ösztön: ő az. Ő megmondja nekem.
   - Luchresi nem tudja megkülönböztetni az amontilladót a sherrytől.
   - S mégis azt mondják némely bolondok, hogy az ő ízlése vetekszik a tieddel.
   - Gyere, menjünk.
   - Hova?
   - A pincédbe.
   - Nem, barátom; nem akarok visszaélni jóságoddal. Látom, találkád van. Luchresi...
   - Nincs találkám - gyere.
   - Nem, barátom. Nem a találka, hanem a súlyos nátha, amivel látom, meg vagy verve. A pince elviselhetetlenül nyirkos. Rétegekben lepi a salétrom.
   - No, csak menjünk azért. A nátha az semmi. Amontillado! Téged becsaptak. És ami Luchresit illeti, ő meg nem különbözteti a sherryt az amontilladótól.
   Így szólva, Fortunato hatalmába kerítette karomat; s felcsapva egy fekete selyemálarcot, s szorosan magam köré vonva egy dominót, hagytam, hadd vonszoljon palazzóm felé.
   A cselédség nem volt otthon; megszökdöstek, mulatni a víg nap tiszteletére. Azt mondtam nekik, hogy nem jövök vissza reggelig, s kifejezett parancsot adtam, hogy ne mozduljanak el hazulról. Ez a parancs, jól tudtam, elég lesz, hogy biztosan eltűnjenek egytől egyig, mihelyt hátat fordítok.
   Kiemeltem két fáklyát tartójából, s az egyiket Fortunatónak adva, végigbókoltam őt több sor szobán a bolthajtásig, mely a pincékbe vezetett. Leereszkedtem a hosszú és kanyargós lépcsőn, figyelmeztetve őt, hogy óvatosan jöjjön utánam. Végre a lépcső aljához értünk, s ott álltunk együtt a Montresorok katakombáinak nyirkos talaján.
   Barátom járása ingatag volt, és sipkájának csörgői csilingeltek minden lépésnél.
   - A hordó? - kérdezte.
   - Még messzebb van - feleltem -, de figyeld meg a fehér hálózatot, ami ezekről a barlangfalakról levillog.
   Felém fordult, és szemembe nézett két hályogos gömbbel, melyekből a mámor nyálkája szivárgott.
   - Salétrom? - kérdezte végtére.
   - Salétrom - feleltem. - Mióta van már rajtad a köhögés?
   - Uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff!
   Szegény barátom képtelen volt válaszolni néhány percen át.
   - Semmi az egész - mondta végre.
   - Gyere - mondtam határozott hangon -, visszamegyünk; az egészség drága. Gazdag vagy, tisztelnek, bámulnak, szeretnek; boldog vagy, mint én voltam valamikor. Olyan ember vagy, akinek hiányát megéreznék. Én - én nem számítok. Visszamegyünk; beteg leszel, és én nem lehetek felelős. Azonkívül, itt van Luchresi...
   - Elég - mondta -, a köhögés semmi; az nem öl meg. Nem halok bele egy kis köhögésbe.
   - Igaz, igaz - feleltem -, és igazán nem szándékom, hogy szükségtelenül megijesszelek, de élned kell az illő óvatossággal. Egy korty ebből a medocból jó védelmünk lesz a nyirkosság ellen.
   Kihúztam egy palackot földön heverő társainak hosszú sorából, s leütöttem a nyakát.
   - Igyál - mondtam, feléje kínálván a bort.
   Kancsal vigyorral emelte ajkához. Szünetet tartott, és kedélyesen bólintott felém, mialatt csörgői megcsörrentek.
   - Ürítem boromat - mondotta - erre az eltemetett sokaságra, amely itt pihen körülöttünk.
   - És én a te hosszú életedre.
   Megint karon ragadott, s továbbmentünk.
   - Ez a pince - mondta - nagy kiterjedésű.
   - A Montresor família - feleltem - nagy és kiterjedt család volt.
   - Nem emlékszem a címeretekre.
   - Nagy arany emberláb, azúr mezőben; a láb egy csúszó kígyót tapos, melynek fogai sarkába mélyednek.
   - És a mottó?
   - Nemo me impune lacessit.[1]
   - Kitűnő! - mondta rá.
   A bor csillogott szemében, s a csörgők csörögtek. Az én fantáziám is fölhevült a medoctól. Halmozott csontok hosszú falai közt, melyek akós és hektós hordókkal váltakoztak, katakombáink legbensőbb mélyéig hatoltunk. Megint megálltam, s ezúttal bátorságot vettem karon fogni Fortunatót a könyöke fölött.
   - A salétrom! - mondtam. - Látod, egyre több lesz. Mint a moha, úgy csügg a bolthajtásról. Most a folyó medre alatt vagyunk. A nyirok csöppjei szivárognak a csontok között. Gyere, menjünk vissza, míg nem késő. A köhögésed...
   - Az semmi - mondta -, gyerünk tovább. De előbb még egy kortyot a medocból.
   Föltörtem és kezébe adtam egy flaska De Grâve-ot. Egy lélegzetre kiürítette. Szeme vad tűzben lobogott. Nevetett, s oly gesztussal dobta levegőbe a palackot, melyet nem értettem.
   Meglepetve néztem rá. Ő ismételte a mozdulatot - groteszk volt.
   - Nem érted? - kérdezte.
   - Nem én - válaszoltam.
   - Tehát nem tartozol a testvérek közé.
   - Hogyhogy?
   - Nem vagy kőműves.
   - De igen - mondtam -, de igen, de igen.
   - Te? Lehetetlen! Kőműves vagy?
   - Kőműves - feleltem.
   - Jelet mutass - mondta -, jelet mutass.
   - Itt a jel - válaszoltam, előhúzván dominóm redői közül egy vakolókanalat.
   - Tréfálsz - kiáltott, pár lépést hátrálva. - De menjünk az amontilladóhoz.
   - Legyen - szóltam, visszadugva a szerszámot köpenyem alá, s megint karom nyújtva. Teljes súlyával rátámaszkodott. Folytattuk utunkat, keresve az amontilladót. Átmentünk egy sor alacsony ívbolton, s lépcsőn le, s tovább, és újra lépcsőn le, egy mély kriptába értünk, melynek poshadt levegőjében fáklyáink inkább csak izzottak, mint lángoltak.
   A kripta legmesszebb végén egy szűkebb kripta tűnt elibénk. Falai a bolthajtásig fölhalmozott emberi maradványokkal voltak bélelve, mint Párizs nagy katakombáiban. Ily módon volt ékesítve e belső kripta három oldala. A negyedik oldalról a csontokat ledobálták, s azok keresztül-kasul hevertek a földön, egy helyütt meglehetős nagyságú dombot formálva. A csontok széthányásával ekképp csupaszon maradt falban egy még rejtettebb kripta vagy fülke tárult elénk, mélységben mintegy négy láb, széltében három, magasságban hat vagy hét. Ez, úgy látszik, önmagában semmiféle különös célt nem szolgált, csupán hézagot képezett a katakombák tetőzetének két óriási oszlopa között, s hátul kemény gránitból épült körfalaiknak egyike zárta el.
   Fortunato, fölemelve elködlő fáklyáját, hiába akart a fülke mélyébe pillantani. A gyönge fény nem adott módot rá, hogy a végét belássuk.
   - Menj előre - mondtam -, ebben van az amontillado. Ami pedig Luchresit illeti...
   - Ő hatökör ahhoz - vágott szavamba barátom, amint ingadozva lépett előrébb, míg én közvetlen sarkába hágtam. Egy pillanat alatt a fülke végén volt, s észrevevén, hogy a szikla útját szegi, bamba zavarban megállott. Még egy pillanat, s már a gránithoz láncoltam. A gránitból két vaskapocs nyúlt ki, vízszintes irányban, mintegy két láb távolságnyira. Ezek egyikéből egy rövid lánc csüggött, másikból egy lakat. Dereka köré vetve a lánc karikáit, csak néhány másodperc műve volt a lakatot lezárni. Sokkal inkább meg volt lepve, hogysem ellenálljon. Lehúzva a kulcsot, visszaléptem a fülkéből.
   - Tapogasd meg - szóltam - a falat: meg kell érezned a salétromot. Bizony, nagyon nyirkos. Még egyszer hadd könyörgök, forduljunk vissza. Nem? Akkor határozottan itt kell hogy hagyjalak. De előbb kötelességemnek érzem megadni neked mindazt az apró figyelmet, ami módomban áll.
   - Az amontillado! - nyögte ki barátom, még akkor sem ocsúdva bámulatából.
   - Igaz - feleltem -, az amontillado.
   Mialatt e szavakat mondtam, az előbb említett csonthalmok között kotorásztam. Félrehányva őket, föltakartam egy csomó építőkövet és vakolatot. Evvel a matériával, és kőműveskanalam segítségével, buzgón kezdtem befalazni a fülke bejáratát.
   Alig raktam le az első sor követ, mikor észrevettem, hogy Fortunato mámora nagymértékben elpárolgott. Az első jele ennek, ami hozzám jutott, halk, nyögő kiáltás volt a kőrejtek mélyéből. Ez a kiáltás nem vallott részeg emberre. Aztán hosszú és makacs hallgatás következett. Fölraktam a második sort, és a harmadikat és a negyediket; s akkor dühös láncverdesést hallottam. A hang percekig tartott, s addig én, hogy nagyobb elégtétellel hallgathassam, abbahagytam a munkát, és leültem a csontokra. Mikor végre a zörgés alábbhagyott, megint fölvettem a vakolókanalat, s félbeszakítás nélkül fejeztem be az ötödik, a hatodik és hetedik sort. A fal ekkor majdnem egy vonalban volt a mellemmel. Újra szüneteltem, s föltartva a fáklyát kőművesmunkám fölött, egy-két gyönge sugarat vetettem a belül rejlő emberi alakra.
   Néhány hangos és éles kiáltás, egymás után, hirtelen szakadva ki a leláncolt figura torkából, szinte mintha erőszakosan visszalökött volna. Egy rövid pillanatig haboztam, remegtem. Kivonva tőrömet, elkezdtem ide-oda böködni vele a fülkében; de egy pillanatnyi gondolkodás megnyugtatott. Kezem a katakomba szilárd épülettömbjén nyugtattam, s elégedettség töltött el. Újra közelebb mentem a falhoz, s felelni kezdtem a kiáltozó üvöltéseire. Visszaekhóztam, segítettem neki, hangom túltett az övén terjedelemben és erőben. S amint ezt tettem, a kiáltó elcsöndesedett.
   Már éjfél volt, s munkám vége felé haladt. Befejeztem a nyolcadik, a kilencedik és a tizedik sort. Elkészítettem a tizenegyedik és utolsó sor legnagyobb részét is; s még csak egyetlen kő maradt, várva, hogy beillesszem és bevakoljam. Küszködtem súlyával, s félig-meddig már a kívánt pozícióba helyeztem. De most a fülkéből halk kacagás tört elő, melytől égnek meredt minden hajam szála. Utána nyomorúságos vinnyogás következett, amelyben csak nehézséggel ismertem föl a nemes Fortunato hangját. A hang így szólt:
   - Ha! ha! ha! he! he! he!... nagyszerű tréfa, csakugyan... kitűnő bolondság. Pompásan mulatunk majd rajta a palazzóban - he! he! he!... a borospohárnál... hi! hi! hi!
   - Az amontilladónál! - szóltam én.
   - He! he! he! hi! hi! hi!... igenis, az amontilladónál. De nem lesz már késő? Nem várnak már ránk a palazzóban, Fortunato grófnő, s a többiek? Menjünk.
   - Jól van - mondtam -, menjünk.
   - Az isten szerelméért, Montresor!
   - Igen - mondtam -, az isten szerelméért!
   De ezekre a szavakra, hiába füleltem, nem jött válasz. Türelmetlen lettem. Hangosan kiáltottam: - Fortunato!
   Semmi felelet. Újra kiáltottam: - Fortunato!
   Még mindig semmi válasz. A megmaradt nyíláson belöktem egy fáklyát, s hagytam, hogy beessen. Feleletképpen csak a csörgők halk csilingelése hallatszott. Gyomrom megfordult; a katakomba fülledtsége tette. Siettem végét vetni munkámnak. Betuszkoltam az utolsó követ végleges helyzetébe; bevakoltam. Az új fal elébe visszahalmoztam a csontok régi bástyáját. Egy fél század óta halandó nem zavarta meg őket. In pace requiescat![2]

[1] Senki sem támadhat meg büntetlenül. (latin) (Horatius)
[2] Nyugodjék békében! (latin)

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.folioklub.hu

Kapcsolódó videók