Poe, Edgar Allan: A Colosseum (The Colisseum Magyar nyelven)

Type of the antique Rome! Rich reliquary
Of lofty contemplation left to Time
By buried centuries of pomp and power!
At length, at length – after so many days
Of weary pilgrimage, and burning thirst,
(Thirst for the springs of lore that in thee lie,)
I kneel, an altered, and an humble man,
Amid thy shadows, and so drink within
My very soul thy grandeur, gloom, and glory.

Vastness! and Age! and Memories of Eld!
Silence and Desolation! and dim Night!
Gaunt vestibules! and phantom-peopled aisles!
I feel ye now: I feel ye in your strength!
O spells more sure than e’er Judæan king
Taught in the gardens of Gethsemane!
O charms more potent than the rapt Chaldee
Ever drew down from out the quiet stars!

Here, where a hero fell, a column falls;
Here, where the mimic eagle glared in gold,
A midnight vigil holds the swarthy bat:
Here, where the dames of Rome their yellow hair
Wav’d to the wind, now wave the reed and thistle:
Here, where on ivory couch the Caesar sate,
On bed of moss lies gloating the foul adder:
Here, where on golden throne the monarch loll’d,
Glides spectre-like unto his marble home,
Lit by the wan light of the horned moon,
The swift and silent lizard of the stones.

These crumbling walls; these tottering arcades;
These mouldering plinths; these sad, and blacken’d shafts;
These vague entablatures; this broken frieze;
These shattered cornices; this wreck; this ruin;
These stones, alas! – these gray stones – are they all –
All of the great and the colossal left
By the corrosive hours to Fate and me?

“Not all,” – the echoes answer me; “not all:
Prophetic sounds, and loud, arise for ever
From us, and from all Ruin, unto the wise,
As in old days from Memnon to the sun.
We rule the hearts of mightiest men. We rule
With a despotic sway all giant minds
We are not desolate – we pallid stones;
Not all our power is gone; not all our fame;
Not all the magic of our high renown;
Not all the wonder that encircles us;
Not all the mysteries that in us lie;
Not all the memories that hang upon,
And cling around about us as a garment,
Clothing us in a robe of more than glory.”

Ős Róma képe! Dús ereklyetartó,
Melyet erő s fény holt századai
Szent álomképül hagytak az időnek.
Ó, végre, végre, oly hosszú s nehéz
Zarándokút s perzselő szomj után
(Tudás-kutadra sóvárgott e szomj)
Alázatos-új szívvel térdelek
Árnyaid közt, s lelkem leglelke issza
Nagyságod, búd és glóriás hired!

Kor, Végtelenség, Ős Emlékezet,
Csönd, Pusztulás és sűrü Éjszaka,
Most érzelek - hatalmatokat érzem.
Varázs, erősebb, mint amit tanított
A Getsemánén a Zsidó Király!
Bűbáj, nagyobb, mint békés csillagokból
Valaha szítt a révült káldeus^[1]!

Hol hősök hulltak, oszlop omlik el!
Hol vert aranyból kényes sas sugárzott,
Sötét denevér most az éji őr!
Hol Róma hölgye úsztatta aranyló
Haját a szélben, nád és tüske ing!
Hol Cézár gőgölt arany trónusán,
Szellemként siklik márványotthonába
A szarv alakú hold fakó világán
A kövek közt a fürge, néma gyík!

De állj! E fal - örökzöld-lepte boltív -
Omló lapok - e bús és barna pillér -
Megingott kőgerenda - porladó fríz^[2] -
Betört oromzat - roncsok és romok -
Kövek - e szürke kőrakás - jaj, ennyit
Hagyott a Híresből s a Nagyszerűből
A roncsoló Idő nekem s a Sorsnak?

Az ekhó visszazengi: "Nemcsak ennyit!
Erős prófétaszózat száll örökkön
Belőlünk s minden romból fel a bölcshöz,
Mint Memnon^[3] dala zsong a nap felé.
Minden nagy szív parancsainkra dobban,
Minden nagy elme úrszavunkra lendül.
Sápadt kövek bár, nem vagyunk mi bénák.
Nem szállt el minden nimbuszunk s erőnk,
Sem hősi hírünk minden mágiája,
Sem a köröttünk áramló csodák,
A titok sem, mely mélyeinkben alszik,
Az emlékezés sem, amely libegve
Köntösként ránk tapad körös-körül
S a dicsőségnél fénylőbb mezbe burkol."

[1] Khaldea v. Chaldea; Mezopotámia Déli részlete. Az Eufrátesz melletti Hit községnél kezdődik, azon a helyen, ahol az Eufratesz és a Tigris már igen közel jut egymáshoz. Khaldea nem más, mint a tulajdonképpeni Babilonia. Az ékírások szerint "Kaldu", és eredetileg Dél-Babiloniának csak egy részét jelentette, később azonban az elnevezést az egész birodalomra átvitték.
[2] Vízszintes építészeti tagozat, amely az ókori építészetben az architráv (közvetlenül az oszlopfőre támaszkodó kőgerenda; gerendapárkány) és a koszorúpárkány közt vonul, festett v. szobrászati díszítményekkel gazdagítva.
[3] A görög hősmondában Eos-nak (a Hajnalnak) és Tithonosnak (a napkeleti Etiópia királyának) fia, napkeleti hős, ki a trójai háborúban fiatalon elesett. A hajnali harmatot ezért a költők a fiát örökké sirató Hajnal (Eos) könnycseppjeinek nevezték.