Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Poe, Edgar Allan: A holló (The Raven Magyar nyelven)

Poe, Edgar Allan portréja

The Raven (Angol)

Once upon a midnight dreary, while I pondered, weak and weary

Over many a quaint and curious volume of forgotten lore --

While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,

As of someone gently rapping, rapping at my chamber door.

" 'T is some visitor, " I muttered, "tapping at my chamber door--

                        Only this and nothing more."

 

Ah, distinctly I remember it was in the bleak December;

And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.

Eagerly I wished the morrow -- vainly I had sought to borrow

From my books surcease of sorrow -- sorrow for the lost Lenore--

For the rare and radiant maiden whom the angels name Lenore--

                        Nameless here for evermore.

 

And the silken, sad, uncertain rustling of each purple curtain

Thrilled me -- filled me with fantastic terrors never felt before:

So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating.

" 'T is some visitor entreating entrance at my chamber door--

Some late visitor entreating entrance at my chamber door--

                        That it is and nothing more."

 

Presently my soul grew stronger: hesitating then no longer,

"Sir, " said I, "or Madam, truly your forgiveness I implore:

But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,

And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,

That I scarce was sure I heard you"-- here I opened wide the door--

                        Darkness there and nothing more.

 

Deep into the darkness peering, long I stood there wondering fearing.

Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to  dream before:

But the silence was unbroken, and the stillness gave no token,

And the only word there spoken was the whispered word, "Lenore?"

This I whispered, and an echo murmured back the word "Lenore!"--

                        Merely this and nothing more.

 

Back into the chamber turning, all my soul within me burning,

Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.

"Surely," said I, "surely that is something at my window lattice;

Let me see, then, what thereat is, and this mystery explore--

Let my heart be still a moment and this mystery explore--

                        'T is the wind an nothing more!"

 

Open here i flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,

In there stepped a stately Raven of the saintly days of yore;

Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;

But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door--

Perched upon a bust of Pallas just a bove my chamber door--

                        Perched, and sat, and nothing more.

 

Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,

By the grave and stern decorum of the countenance it wore,

"Though thy crest be shorn and shaven, thou," I said, "art sure no craven,

Ghastly grim and ancient Raven wandering from the Nightly shore--

Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!"

                        Quoth the Raven, "Nevermore."

 

Much I marveled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,

Though its answer little meaning -- little relevancy bore;

For we cannot help agreeing that no living human being

Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door--

Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door,

                        With such name as "Nevermore."

 

But the Raven sitting lonely on the placid bust, spoke only

That one word, as if his soul in that one word he did outpoor.

Nothing further then he uttered, not a feather then he fluttered--

Till I scarcely more then muttered, "Other friends have flown before --

On the morrow he will leave me, as my Hopes have flown before."

                        Then the bird said, "Nevermore."

 

Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,

"Doubtless," said I, "what it utteres is it only stock and store

Caught from some unhappy master whom unmerciful Disaster

Followed fast and followed faster till his songs one burden bore --

Till the dirges of his Hope the melancholy burden bore

                        Of 'Never - nevermore.'"

 

But the Raven still beguiling all my fancy into smiling,

Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door,

Then upon the velvet sinking, I betook myself to linking

Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore--

What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore

                        Meant in croaking, "Nevermore."

 

This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing

To the fowl, whose fiery eyes now burned into my bosom's core;

This and more I sat divining, with my head at ease reclining

On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er

But whose velvet-violet lining with lamp-light gloating o'er

                        She shall press, ah, nevermore!

 

Then methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer

Swung by seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.

"Wretch," I cried, "thy God has lent thee -- by these angels he hath sent thee

Respite -- respite the nepenthe from thy memories of Lenore!

Quaff, oh, quaff this kind nepenthe and forget this lost Lenore!"

                        Quoth the Raven, "Nevermore."

 

"Prophet!" said I, "thing of evil! -- prophet still, if bird of devil!

Whether Tempter sent, or whatever tempest tossed thee ashore,

Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted --

On this home by Horror haunted -- tell me truly, I implore --

Is  there -- is there balm in Gilead? -- tell me -- tell me, I implore!"

                        Quoth the Raven, "Nevermore."

 

"Prophet!" said I, "thing of evil! -- prophet still, if bird of devil!

By that Heaven that bends above us -- by that God we both adore--

Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,

It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore --

Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore."

                        Quoth the Raven, "Nevermore."

 

"Be that word our sign of parting, bird or fiend!" I shrieked, upstarting --

"Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!

Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!

Leave my loneliness unbroken! -- quit the bust above my door!

Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!

                        Quoth the Raven, "Nevermore."

 

And the Raven, never flitting, still is sitting, still is sitting

On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;

And his eyes have all the seeming of a demon that is dreaming,

And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor,

And my soul from out that shadow that lies floating on the floor

                        Shall be lifted -- nevermore!



Az idézet forrásahttp://www.poedecoder.com/Qrisse

A holló (Magyar)

Egyszer, sivár éjfélórán, elmerengtem gyengén, mélán

Néhány furcsa könyv kötött le; rég feledett fóliáns.

Fejem végül lebólintott. Majd hirtelen zaj riasztott,

Kopogtatásnak hallatszott,ajtómon a koppanás.

"Vendégtől van - így motyogtam – Ajtómon a koppanás.

     Csak az lehet, senki más.

 

Ó, de milyen jól emlékszem, padlómon a zord december

Parázs-árnya lidércképpen imbolygott - halódva bár.

Mohón vágytam virradatra, gyógyírért könyvet lapozva,

S enyhet nem találva búmra; hogy Lenórám oda már,

E ritka tünde-lény, kinek  ím, csak angyal-név dukál,

     Hisz itt névtelen lett már.

 

S úgy tűnt, hogy a bíbor firhang  selyme mögül jött a vélt hang,

Melytől frász jött rám, egyfajta  sosem érzett borzadás.

Szívemet, hogy megnyugtassam, ekképp egyre biztatgattam:

"Nyughass, csak egy vendég, halkan esd itt bebocsáttatást.

Csak egy éji vándor, pontban itt esd bebocsáttatást.

     Ki a csuda lenne más?"

 

Megszilárdult lelkem nyomban, nem is tétováztam hosszan:

Uram! - szóltam - vagy Asszonyom!  Bárki légy, már megbocsáss,

De tény: épp elszundítottam, és Te olyan roppant halkan

Jöttél, s mintha szordínóban szólt volna e kopogás.

Hallottam-e, az se biztos."  Ajtóm tártam, s nem vitás:

      Csak az éj kint, senki más.

 

Bámulva a mély sötétbe, álltam ott, döbbenten, félve,

Álmodtam, s még nem kísértett halandót íly álmodás.

Amúgy csönd és rezzenetlen minden, tán egy szó, ha rebben,

Csak egy szó: "Lenóra - így hangzott a suttogás:

Én motyogtam csak: "Lenóra!", s visszhangzott a suttogás

      Csak ez hangzott, semmi más.

 

Visszaléptem hát lakomba, bévül lángolt lelkem pokla,

S mint imént, csak zajosabban, újra szólt a kopogás.

"Persze - gondoltam nyugodtan – csak egy gally a rácsozatban,

S rázza, hadd lám, mi van ottan?  Most kiderül a csalás.

Percre nyugton légy még szívem,  most kiderül a csalás.

      Csak a szél lesz, senki más."

 

Spalettám tártam óvattal, s szárnycsapdosva, dirrel-durral

Berontott egy roppant holló – tűnt korokból vén követ.

S még csak reám sem bagózva, meg sem állva, tétovázva,

Csőrét főrendként fent-hordva, megült épp ajtóm felett.

Pallasz mellszobrára röppent,   S megült pont ajtóm felett.

      Gubbasztott, mást mit se tett.

 

Néztem, hogy illem-kívánta, komoly, mord pofákat vágva

Ült ott -  így mosolyra váltva búmat - ez ében madár.

"Bár a tollad csapzott, tépett, nem tűnsz Te kóbor csibésznek,

Ős-holló vagy, bősz kísértet, Éj-honból, mely visszavár.

Mondd, hogy szólít Plútó népe Éj-honban, mely visszavár?"

      S szólt a holló: "Sohamár."

 

Meglepett, hogy ez iromba szárnyas eme szót tagolta.

Helytálló volt, s találó, ha értelmes aligha bár.

Ámde mindent egybevéve, volt-e már halandó-féle

Ily madárral áldva-verve, ki megül az ajtaján,

Bestia, ki szobron posztol és megül az ajtaján?

      Ilyen névvel: "Sohamár".

 

És a holló, ülve szobrán, csak e szót szajkózta, mondván:

Lelke-vezérelte csőre eme szóra visszajár.

Egyéb hangot el nem rebbent, szárnya, tolla, meg se rezzent,

S míg sutyorogtam ijedten: "Barátom mind oda már,

Eltűnik holnapra ő is, mint reményem, messze jár.”

      Szólt a holló: "Sohamár."

 

Szava újra megdöbbentett, s hogy replikája ily korrekt,

Bár nyilvánvaló, hogy minden szókincse csak ebből állt.

Gazdájától ragadhatott rá, kit többször egymás után

Sorscsapások érhettek tán, s mint reményei gyászdalát

Dallta gyakran e bús refrént –  reményei gyászdalát.

      Ezt a "Soha-sohamárt".

 

Érdekelt, s búmat elűzte, hát mosollyal ültem szembe

Hollómmal és szobrommal, hol egy jó karszék öble vár.

Süppedős bársonyba dőltem és eszmét eszméhez fűztem,

Egyre csak azon tűnődtem: mit ért e zord ős-madár,

Mit ért azon ez a gyászos, komor, baljós ős-madár,

      Mit ért azon: "Sohamár"?

 

Eképp elmélkedtem róla, ámde egy kukkot se szólva

Hozzá, aki izzó szemmel keblem mélyit vájva vár.

Egysmást megsejtvén csak ültem, s fejjel vánkosba merülten,

Bársony ölelésbe dűltem; s lámpásom - vén kéjsóvár -

(Mert e bársonyt nem érinti) – Csak meredt rám, gúnnyal bár

      (Szép Lenórám soha már.)

 

S mintha a lég sűrűbb lenne: füstölőt himbálnak benne

Angyalkák, míg padlón lábuk csilingelve táncot jár.

"Nyomorult - sírtam fel végre – Urad megszánt, nézz az égre,

Gyógyírt küld szíved sebére; feledést rejt e pohár.

Jó nepenthéd kortyold, kortyold, s majd megnyugvás üdve vár!"

      S szólt a holló: "Sohamár."

 

"Rossz jós - szóltam - sátánfajzat,  ki volnál, követ, vagy állat,

Küldötte a vén gonosznak, vagy csak viharvert madár?

Ha már vetődtél e tájra, e horror-, s varázstanyára,

Lakba, mely kísértetjárta,  mondd: odaát úgye jár,

Jut majd balzsam Gileádban? válaszod nékem kijár."

      S szólt a holló: "Sohamár."

 

"Rossz jós - szóltam – sátánfajzat, próféta, ördög, vagy állat,

Mondd meg, hogyha Istent ismersz, s hitünk, ha egy srófra jár;

Mondd, hogy messzi Éden-mélyben, búval bélelt lelkű éjem

Véget ér szent ölelésben; ott Lenórám úgye vár?

E ritka tünde-lény, kinek már csak angyal-név dukál."

      S szólt a holló: "Sohamár."

 

"Ez a szó legyen hát búcsúd: csőrös démon, kísérts másutt!

Eriggy vissza a viharba, Plútó éje visszavár!

Távozz, ne leljek utánad tollpihét se, hazug állat!

Hagyd lelkem örök magánynak, hagyd el szobrom, csúf madár!

Tépd ki szívemből rút csőröd,  s hordd el irhád, csúf madár!

      S szólt a holló: "Sohamár."

 

És a holló el nem röppen, csak ül ottan, csak ül ott fenn.

Pallasz sápadt mellszobrán, pont ajtóm felett, s egyre vár.

Néha, mintha szenderegne, pilled tán a démon benne,

De lámpám az árnyát egyre írja padlómra, be kár!

S így lelkem, kit e rút árnyék ragacsa padlómba zár;

      Fel nem szállhat sohamár!



FeltöltőRossner Roberto
Az idézet forrásahttp//:héttorony.hu

minimap