Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Pope, Alexander: A műkritikáról (részletek) (An Essay on Criticism (details) Magyar nyelven)

Pope, Alexander portréja

An Essay on Criticism (details) (Angol)

'Tis hard to say, if greater Want of Skill

Appear in Writing or in Judging ill,

But, of the two, less dang'rous is th' Offence,

To tire our Patience, than mis-lead our Sense:

Some few in that, but Numbers err in this,

Ten Censure wrong for one who Writes amiss;

A Fool might once himself alone expose,

Now One in Verse makes many more in Prose.

'Tis with our Judgments as our Watches, none

Go just alike, yet each believes his own.

In Poets as true Genius is but rare,

True Taste as seldom is the Critick's Share;

Both must alike from Heav'n derive their Light,

These born to Judge, as well as those to Write.

Let such teach others who themselves excell,

And censure freely who have written well.

Authors are partial to their Wit, 'tis true,

But are not Criticks to their Judgment too?

Yet if we look more closely, we shall find

Most have the Seeds of Judgment in their Mind;

Nature affords at least a glimm'ring Light;

The Lines, tho' touch'd but faintly, are drawn right.

But as the slightest Sketch, if justly trac'd,

Is by ill Colouring but the more disgrac'd,

So by false Learning is good Sense defac'd.

Some are bewilder'd in the Maze of Schools,

And some made Coxcombs Nature meant but Fools.

In search of Wit these lose their common Sense,

And then turn Criticks in their own Defence.

Each burns alike, who can, or cannot write,

Or with a Rival's or an Eunuch's spite.

All Fools have still an Itching to deride,

And fain wou'd be upon the Laughing Side;

If Maevius Scribble in Apollo's spight,

There are, who judge still worse than he can write

 

Some have at first for Wits, then Poets past,

Turn'd Criticks next, and prov'd plain Fools at last;

Some neither can for Wits nor Criticks pass,

As heavy Mules are neither Horse or Ass.

Those half-learn'd Witlings, num'rous in our Isle,

As half-form'd Insects on the Banks of Nile:

Unfinish'd Things, one knows now what to call,

Their Generation's so equivocal:

To tell 'em, wou'd a hundred Tongues require,

Or one vain Wit's, that might a hundred tire.

 

But you who seek to give and merit Fame,

And justly bear a Critick's noble Name,

Be sure your self and your own Reach to know.

How far your Genius, Taste, and Learning go;

Launch not beyond your Depth, but be discreet,

And mark that Point where Sense and Dulness meet.

 

- - - - - - - - -

 

First follow Nature, and your Judgment frame

By her just Standard, which is still the same:

Unerring Nature, still divinely bright,

One clear, unchang'd and Universal Light,

Life, Force, and Beauty, must to all impart,

At once the Source, and End, and Test of Art

Art from that Fund each just Supply provides,

Works without Show, and without Pomp presides:

In some fair Body thus th' informing Soul

With Spirits feeds, with Vigour fills the whole,

Each Motion guides, and ev'ry Nerve sustains;

It self unseen, but in th' Effects, remains.

Some, to whom Heav'n in Wit has been profuse.

Want as much more, to turn it to its use,

For Wit and Judgment often are at strife,

Tho' meant each other's Aid, like Man and Wife.

'Tis more to guide than spur the Muse's Steed;

Restrain his Fury, than provoke his Speed;

The winged Courser, like a gen'rous Horse,

Shows most true Mettle when you check his Course.

 

Those Rules of old discover'd, not devis'd,

Are Nature still, but Nature Methodiz'd;

Nature, like Liberty, is but restrain'd

By the same Laws which first herself ordain'd.

 

- - - - - - - - -

 

But most by Numbers judge a Poet's Song,

And smooth or rough, with them, is right or wrong;

In the bright Muse tho' thousand Charms conspire,

Her Voice is all these tuneful Fools admire,

Who haunt Parnassus but to please their Ear,

Not mend their Minds; as some to Church repair,

Not for the Doctrine, but the Musick there.

These Equal Syllables alone require,

Tho' oft the Ear the open Vowels tire,

While Expletives their feeble Aid do join,

And ten low Words oft creep in one dull Line,

While they ring round the same unvary'd Chimes,

With sure Returns of still expected Rhymes.

Where-e'er you find the cooling Western Breeze,

In the next Line, it whispers thro' the Trees;

If Chrystal Streams with pleasing Murmurs creep,

The Reader's threaten'd (not in vain) with Sleep.

Then, at the last, and only Couplet fraught

With some unmeaning Thing they call a Thought,

A needless Alexandrine ends the Song,

That like a wounded Snake, drags its slow length along.

Leave such to tune their own dull Rhimes, and know

What's roundly smooth, or languishingly slow;

And praise the Easie Vigor of a Line,

Where Denham's Strength, and Waller's Sweetness join.

True Ease in Writing comes from Art, not Chance,

As those move easiest who have learn'd to dance,

'Tis not enough no Harshness gives Offence,

The Sound must seem an Eccho to the Sense.

Soft is the Strain when Zephyr gently blows,

And the smooth Stream in smoother Numbers flows;

But when loud Surges lash the sounding Shore,

The hoarse, rough Verse shou'd like the Torrent roar.

When Ajax strives, some Rocks' vast Weight to throw,

The Line too labours, and the Words move slow;

Not so, when swift Camilla scours the Plain,

Flies o'er th'unbending Corn, and skims along the Main.

Hear how Timotheus' vary'd Lays surprize,

And bid Alternate Passions fall and rise!

While, at each Change, the Son of Lybian Jove

Now burns with Glory, and then melts with Love;

Now his fierce Eyes with sparkling Fury glow;

Now Sighs steal out, and Tears begin to flow:

Persians and Greeks like Turns of Nature found,

And the World's Victor stood subdu'd by Sound!

The Pow'rs of Musick all our Hearts allow;

And what Timotheus was, is Dryden now.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://webcache.googleusercontent.com

A műkritikáról (részletek) (Magyar)

Fércmunka s torz ítélet: hol nagyobb

a csín hiánya, fontolgathatod.

Amaz csak bosszant; ám a második

hazugságokkal sem fukarkodik.

Igaz, van gyönge író s nem kevés;

ám aki bírál, több a rossz itész.

S ki hajdan maga volt bolond, ma már

ha verset ír, száz másikat csinál.

Másként mér percet mindahány zsebóra:

épp így forog ítéletünk rugója.

S mint költők közt a tiszta géniusz,

elvétve támad józan kritikus:

mert alkotni s ítélni egyaránt

egy forrás adatott: az égi láng.

Okítson az, ki több, mint önmaga,

legyen jó mű merész kritikusa.

Az alkotó mind elfogult, igen:

a kritikus talán nem épp ilyen?

Mégis magában őrzi mindegyik

a hű ítélet kezdeményeit,

halvány vonalként mindben ott dereng

a termeszet szerinti értelem.

S mint pontos rajz a rossz színkezelés

nyomán elcsúful, lám a józan ész

is éppen így, ha torz a művelés:

nem egy a sok tudástól megvadul,

máson rossz iskoláknak átka ül;

védvén magát sok oktalan szamár

okoskodik s másokat kritizál.

Ez verseng szüntelen, amaz buta:

egyként bosszant tudós meg ostoba.

Ahány bolond, nevetni egy se restell

s mindig csupán a gúnyoló tömeggel.

S ha Maevius dallal Phoebusra támad,

meglásd: a műítélet még silányabb.

 

Sok lenne bölcs; majd költő; s azután

kritikus, holott balga mindahány.

Olyik se nem ítész, se bölcselő,

miként az öszvér sem szamár, se ló.

Dilettáns csürhe, hemzseg itt, akár

Nílus-parton sok lárva és bogár;

bizony gyanús e különös sereg,

sok neve-sincs, félig-kész szörnyeteg.

Száz nyelven szólj, hogy mind elődbe essék,

nem bír velük, csak balga szellemesség.

 

S te, ki híres vagy s nyújtasz hírnevet,

s bírói tiszted méltán viseled,

kutasd magad: tudd meg, mi benned él:

tehetség, ízlés, ismeret mit ér.

Öntelt ne légy; ám fürkészd szüntelen,

hol válik el káosz meg értelem.

 

- - - - - - - - - - - -

 

Természetes légy mindenekfelett,

így lesz hibátlan műítéleted;

mércéd az igaz Természet legyen,

e változatlan, tiszta őselem,

egyetemes fény, élet és erősség,

műalkotásban kánon, kezdet és vég.

S mint az érzéki lélek eleven

erőt lehel a testbe s szüntelen

irányít ideget, izomzatot

s bár ott van mindenütt, nem láthatod:

a tiszta Művészet is épp eképpen

hat pompa nélkül, mindig észrevétlen.

Van, ki az Égtől túl sokat kapott

s magára költé a tálentomot,

mert bárha egybe tartozik, az ész

s az ítélet gyakorta összevész.

Sarkallni könnyű ám a múzsai

szárnyas lovat: de féken tartani!

Jóvérű csődör, vágtakedve megnő,

ha jó kezekben jól feszül a gyeplő.

 

Ős rend ez itt, nem oly, mit ember adhat:

Természet, melyet tiszta rend igazgat,

s mint a Szabadság, oly törvény előtt

hajt csak fejet, mit ő hozott előbb.

 

- - - - - - - - - -

 

Soknak csak egy: a metrum mérvadó,

jó vers csupán a könnyedén-futó;

s habár a Múzsa száz csodát kinálna,

sok dal-bolond csak hangszínét csodálja.

Fülét kúrálja mind, nem jellemét,

miként misére sok jár csak zenét

hallgatni s prédikációt sosem.

Ahány hasonló szótag és ütem,

ha olykor untat is, tökély nekik:

a töltelékszavak nyüzsögnek itt,

s a vers unt közhelyekkel megtelik.

Felzengnek százszor is rossz frázisok,

s a sor végén kopott rím oldalog.

Ha „éjidőn süvölt a déli szél",

nem másutt, „erdő sűrűjén zenél",

s ha „csörgedez szelíden hűs patak",

hamar leszáll a „bíbor alkonyat".

S a zengeményt, melyben töméntelen

eszmének mondott butaság terem,

mint sebzett kígyó araszolgatása,

rossz és fölösleges alexandrinus zárja.

Verseljenek csak, marakodjanak:

mi könnyedén-futó, mi vaskosabb.

Ki Waller báját s Denham erejét

versében egyesíti, azt dicsérd!

A jó tánc titka folytonos gyakorlat,

másként te sem forgathatod a tollat.

A költemény ne csak csiszolt legyen,

visszhangozzék benne az értelem.

A szó legyen szelíd, zefír ha lebben;

forrás fakad? lágy ritmus csörgedezzen.

Ha tengerár kőszirtet ostromol,

versed, mint vad vihar, legyen komor.

S Aiax ha ingat sziklaszálakat,

izzadjon ott, küzdjön minden szavad.

Nem így, midőn érintve hangtalan

a föld szinét, Camilla elsuhan.

Csodált Timotheus ha énekel

vágyat csiszol s fájdalmat csitit el.

Ammon-fiú, minden futamra hol

dicsvágytól ég, hol szerelembe hull.

Most bősz haragtól lángol arca, majd

kicsordul könnye s titkon felsohajt.

Méd és görög: ellentétes világok;

a Hódító varázs-ütötten áll ott,

mert minden szíven győz a muzsika,

s Dryden korunk új Timotheusa.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap