Rich, Adrienne: After dark
After dark (Angol)I You are falling asleep and I sit looking at you old tree of life old man whose death I wanted I can't stir you up now.
Faintly a phonograph needle whirs round in the last groove eating my heart to dust. That terrible record! how it played
down years, wherever I was in foreign languages even over and over, I know you better than you know yourself I know
you better than you know yourself I know you until, self-maimed, I limped off, torn at the roots,
stopped singing a whole year, got a new body, new breath, got children, croaked for words, forgot to listen
or read your mene tekel fading on the wall, woke up one morning and knew myself your daughter. Blood is a sacred poison.
Now, unasked, you give ground. We only want to stifle what's stifling us already. Alive now, root to crown, I'd give
– oh, –something – not to know our struggles now are ended. I seem to hold you, cupped in my hands, and disappearing.
When your memory fails – no more to scourge my inconsistencies – the sashcords of the world fly loose. A window crashes
suddenly down. I go to the woodbox and take a stick of kindling to prop the sash again. I grow protective toward the world.
II Now let's away from prison – Underground seizures! I used to huddle in the grave I'd dug for you and bite
my tongue for fear it would babble – Darlíng – I thought they'd find me there someday, sitting upright, shrunken,
my hair like roots and in my lap a mess of broken pottery – wasted libation – and you embalmed beside me.
No, let's away. Even now there's a walk between doomed elms (whose like we shall not see much longer) and something – grass and water –
an old dream-photograph. I'll sit with you there and tease you for wisdom, if you like, waiting till the blunt barge
bumps along the shore. Poppies burn in the twilight like smudge pots. I think you hardly see me
but – this is the dream now – your fears blow out, off, over the water. At the last, your hand feels steady.
1964
|
Sötétedés után (Magyar)I Lassan elalszol, és én ülök és csak nézlek vén életfa, öregember, halálodat kívántam, most nem riaszthatlak föl…
A fonográf tűje a végső barázdán surrog körbe, porrá őrli a szívem. Az a szörnyű lemez! Hány éven át
recsegett a fülembe mindenütt, idegen nyelven is, újra meg újra: Én jobban ismerlek, mint te magad… Én
jobban ismerlek, mint te magad…Ismerlek…Ismerlek… míg el nem sántikáltam, kiszakadt gyökeremmel…
Elnémultam egy évre, új húst szereztem, új bőrt, gyerekeket, dadogva szólni próbáltam, s rá se nézni
a falon fakuló „mene tekel”-re, aztán egy szép napon ráébredtem: a te lányod vagyok. A vér szentséges méreg.
Most harc nélkül kitérsz. Megfojtani csak azt vágyunk, ami fojtogat. Most, gyökeremtől koronámig élő,
mit nem adnék – mit is? – ha feledhetném: vége köztünk a harcnak. Mintha a két kezem közt tartanálak, és egyre zsugorodnál.
Ha az agyad kihagy, s nem förmedsz rám: kapkodok összevissza, a világ súlyzsinórja leszakad, egy ablak mennydörögve
lezúdul. Én megyek a fáskosárhoz, s egy gyújtóst keresek, hogy kitámasszam vele az ablakot: újabban óvom a világot.
II S most tárulj, tömlöcajtó! Ó, föld alatti fogság! Egy sírban kuporogtam, vájtam érted a földet,
s ajkam haraptam, ki ne csússzon rajta: −Drágám! – azt hittem, itt találnak majd rám, ülő helyzetben, összeaszva,
hajam gyökérként fut széjjel, ölemben szilke szilánkjai, kifolyt olaj −füstbe ment áldozat −, s mellettem a te múmiád hever.
Nem, nem, ki innét! Még ott fut a halódó szilfasor (nem soká látni mását) s még valami – fű és víz −,
egy fénykép – régi álomé −, ülök melletted, s nyaggatlak, ha úgy tetszik, hát bölcsességért, míg a partnak ütődve
halad a lassú bárka. Pipacsok izzanak a félhomályban, mint füstölők, azt hiszem, alig látsz már,
de – és ez már álom – rettegésed kilobban, a víz fölött eloszlik, kezed végre nem remeg kezemben.
|