Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Rossetti, Dante Gabriel: Az üdvözült lány (The Blessed Damozel Magyar nyelven)

Rossetti, Dante Gabriel portréja

The Blessed Damozel (Angol)

The blessed Damozel lean'd out
         From the gold bar of Heaven:
Her blue grave eyes were deeper much
         Than a deep water, even.
She had three lilies in her hand,
         And the stars in her hair were seven.

Her robe, ungirt from clasp to hem,
         No wrought flowers did adorn,
But a white rose of Mary's gift
         On the neck meetly worn;
And her hair, lying down her back,
         Was yellow like ripe corn.

Herseem'd she scarce had been a day
         One of God's choristers;
The wonder was not yet quite gone
         From that still look of hers;
Albeit, to them she left, her day
         Had counted as ten years.

(To one it is ten years of years:
         ...Yet now, here in this place,
Surely she lean'd o'er me,--her hair
         Fell all about my face....
Nothing: the Autumn-fall of leaves.
         The whole year sets apace.)

It was the terrace of God's house
         That she was standing on,--
By God built over the sheer depth
         In which Space is begun;
So high, that looking downward thence,
         She scarce could see the sun.

It lies from Heaven across the flood
         Of ether, as a bridge.
Beneath, the tides of day and night
         With flame and darkness ridge
The void, as low as where this earth
         Spins like a fretful midge.

But in those tracts, with her, it was
         The peace of utter light
And silence. For no breeze may stir
         Along the steady flight
Of seraphim; no echo there,
         Beyond all depth or height.

Heard hardly, some of her new friends,
         Playing at holy games,
Spake gentle-mouth'd, among themselves,
         Their virginal chaste names;
And the souls, mounting up to God,
         Went by her like thin flames.

And still she bow'd herself, and stoop'd
         Into the vast waste calm;
Till her bosom's pressure must have made
         The bar she lean'd on warm,
And the lilies lay as if asleep
         Along her bended arm.

From the fixt lull of Heaven, she saw
         Time, like a pulse, shake fierce
Through all the worlds. Her gaze still strove,
         In that steep gulf, to pierce
The swarm; and then she spoke, as when
         The stars sang in their spheres.

'I wish that he were come to me,
         For he will come,' she said.
'Have I not pray'd in solemn Heaven?
         On earth, has he not pray'd?
Are not two prayers a perfect strength?
         And shall I feel afraid?

'When round his head the aureole clings,
         And he is clothed in white,
I'll take his hand, and go with him
         To the deep wells of light,
And we will step down as to a stream
         And bathe there in God's sight.

'We two will stand beside that shrine,
         Occult, withheld, untrod,
Whose lamps tremble continually
         With prayer sent up to God;
And where each need, reveal'd, expects
         Its patient period.

'We two will lie i' the shadow of
         That living mystic tree
Within whose secret growth the Dove
         Sometimes is felt to be,
While every leaf that His plumes touch
         Saith His name audibly.

'And I myself will teach to him,--
         I myself, lying so,--
The songs I sing here; which his mouth
         Shall pause in, hush'd and slow,
Finding some knowledge at each pause,
         And some new thing to know.'

(Alas! to her wise simple mind
         These things were all but known
Before: they trembled on her sense,--
         Her voice had caught their tone.
Alas for lonely Heaven! Alas
         For life wrung out alone!

Alas, and though the end were reach'd?...
         Was thy part understood
Or borne in trust? And for her sake
         Shall this too be found good?--
May the close lips that knew not prayer
         Praise ever, though they would?)

'We two,' she said, 'will seek the groves
         Where the lady Mary is,
With her five handmaidens, whose names
         Are five sweet symphonies:--
Cecily, Gertrude, Magdalen,
         Margaret and Rosalys.

'Circle-wise sit they, with bound locks
         And bosoms covered;
Into the fine cloth, white like flame,
         Weaving the golden thread,
To fashion the birth-robes for them
         Who are just born, being dead.

'He shall fear, haply, and be dumb.
         Then I will lay my cheek
To his, and tell about our love,
         Not once abash'd or weak:
And the dear Mother will approve
         My pride, and let me speak.

'Herself shall bring us, hand in hand,
         To Him round whom all souls
Kneel--the unnumber'd solemn heads
         Bow'd with their aureoles:
And Angels, meeting us, shall sing
         To their citherns and citoles.

'There will I ask of Christ the Lord
         Thus much for him and me:--
To have more blessing than on earth
         In nowise; but to be
As then we were,--being as then
         At peace. Yea, verily.

'Yea, verily; when he is come
         We will do thus and thus:
Till this my vigil seem quite strange
         And almost fabulous;
We two will live at once, one life;
         And peace shall be with us.'

She gazed, and listen'd, and then said,
         Less sad of speech than mild,--
'All this is when he comes.' She ceased:
         The light thrill'd past her, fill'd
With Angels, in strong level lapse.
         Her eyes pray'd, and she smiled.

(I saw her smile.) But soon their flight
         Was vague 'mid the poised spheres.
And then she cast her arms along
         The golden barriers,
And laid her face between her hands,
         And wept. (I heard her tears.)



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.daypoems.net

Az üdvözült lány (Magyar)

Az üdvözült lány kihajolt
az ég arany kapuján;
mély tónál mélyebben ragyogott
komoly, kék szeme rám;
kezében három liliom
s hét csillag volt a haján.

Ruhája omlott szabadon,
s nyakán nem diszités
fogta kapocsba, de Mária
fehér rózsája, és
úgy omlott hátra arany haja,
mint érett búzavetés.

Hogy ő is az Égi Kar énekese,
egy napnak hitte csak;
még benne káprázott szelíd
szemében az ámulat;
de itthagyott övéinek
tíz év volt ez a nap.

(Valakinek tízszer tiz év,
...De most s itt: ő lehetett,
biztos, hogy ő nézett le – haja
az arcomba esett...
Semmi: csak hull az őszi lomb.
Az év hogy elsiet!)

Isten várának bástyafalán
állt, amit ama mély
szakadék fölé emelt az Úr,
amelynek neve Tér;
oly magasan, hogy a nap sugara
oda föl alig ér.

Az égben, az éterözön felett,
hídként áll ez a vár;
alatta láng nap s korom éj
mint örök ár-apály
szántja az űrt, lent, hol a föld
kis darazsa körbe jár.

És gyűltek uj barátai
az égi lány köré,
szent játék szavait ejtve és
egymás szűztiszta nevét;
s lelkek szálltak mellette, piciny
lángok, Isten felé.

De ő kihajolt, otthagyva az
édes varázslatot;
a korlát biztosan áthevült,
hisz a szíve rajt dobogott;
és összekulcsolt karjain
aludtak a liliomok.

Égből így nézte, az Idő
vad pulzusa hogy dobog át
a világokon; kutató szeme
a mély örvénybe szállt.
S megszólalt – ahogy a csillagok
körútja zengi dalát.

A nap lement. A görbe hold
pehelyként libegett     -
az örvénybe, lent, messze; s ő
megszólalt – ez lehet,
ez a hang muzsikál, ha a csillagok
kezdik hangversenyüket.

(Oh, édes! A cinke dalát az imént
nem az ő öröme
suttogta nekem? S mikor a delet
harangszó zengte be,
visszhangos csillagokon nem az ő
léptei jöttek ide?)

„Csak feljött volna már! hiszen
feljön!” -mondta a dal. –
„Nem kértük Istent, én idefönt
s ő lent az imáival?
Két szív imája kicsiny erő?
S jöhet valami baj?

Fehér ruhát ha ölt, s ha borúl
a fejére glória,
kézen fogom és én vezetem
a fény hullámaiba,
melynek, az Úr színe előtt,
megtisztít folyama.

S megyünk az oltárhoz, melyet
tilos érinteni
s melynek lámpáit földi imák
melege élteti;
ott égnek a mieinknek is
meghallgatott szavai.

S pihenünk együtt, a misztikus
fa alatt, hol a lomb sürü-mély
s a szív érzi néha, hogy ott a Galamb –
s amelyhez a tolla ér:
hangosan áldva az Ő Nevét
mondja a falevél.

S míg ott pihenünk, magam tanítom,
igen, én, a barátomat
uj énekeimre; s a hangja halk
lesz még és el-elakad,
s ő mindig lát s tanul valamit
minden szünet alatt."

(Óh! Együtt, együtt, mondod! Igen,
voltam én veled egy!
De hozzád emeli-e az Úr
örökre a lelkemet,
mely másod azért volt csupán,
mert téged szeretett?)

„Együtt" – folytatta a dal – „megyünk
keresni Mária
ligetét s szolgálóit: nevük
egy-egy szimfónia:
Rozalinda, Margit, Gertrudisz,
Magdolna, Cecília.

Körben ülnek, fejükön koszorú,
hajuk felkötve lazán:
arannyal hímez lángfehér
ruhákat az öt leány
azoknak, akik, meghalva, most
születtek meg igazán.

Ő fél majd, tán, s hallgat: de én,
odahajtva arcomat
arcához, elmondom: szeret!
s nem leszek gyönge vagy
szégyellős, és a drága Anya
mosolyogva fogad,

és, kéz a kézben, ő maga visz
Isten elé, ki körűl
glóriás rendek seregei
térdelnek végtelenűl,
s az út sok-sok angyala mind
citerázik vagy hegedűl.

És Jézust forrón kéri majd
szívemben a jó remény:
hogy szeressük egymást megint
és lehessünk, miként
egy kicsit a földön, örökre most
együtt mi, ő meg én."

„Igen, ha bizton ő jön
mindnyájan így teszünk:
furcsa virrasztásnak tűnhetünk
és szinte mesés az egész;
mi ketten egy életet élhetünk;
és béke lesz velünk.”

Nézett, s figyelt; s nem is nagyon
búsan ezt mondta még:
„De csak, ha jön." Elhallgatott.
S ím, megindult az ég:
angyalseregek! (Láttam mosolyát
s imádkozó szemét.)

De a fénycsapat eltünt, útja a
messze szférákba vitt,
s az üdvözült lány az arany
korlátra dőlt, s szelíd
arcát kezébe temette. Sírt.
(Hallottam könnyeit.)



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap