Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Sackville, Amy: A holtpont (részlet) (The Still Point (detail) Magyar nyelven)

Sackville, Amy portréja

The Still Point (detail) (Angol)

From ‘Fog and freeze’

 

As the ship headed out into the Barents Sea, the summer fog closed all around them; the Varanger Peninsula had not long vanished over the horizon before everything else vanished, too. It was not the clear bright blue that Edward might have hoped for. For five days they passed blindly through it. On deck, the men’s morale was as damp as their clothing; droplets clung to their beards and eyebrows, to be wiped away with a sodden glove. Water ran down their necks, it saturated their skins; soaked cuffs clung about their wrists. They were nothing but leaden smudges in the featureless air; only as they drew close could they recognise each other, put names to the shades they’d become.

            Sometimes it would clear enough to reveal the three masts above them, the sails furled in the useless stillness. These pockets of misted visibility were worse, somehow, than the seamless blanket of the heavy fog. The men shuffled on wetly in the silence. Edward imagined himself on a ghost ship, cords and torn sails hanging listless on the yards, their bones full of the chill, all light gone from the world and their eyes. He began to feel that Persephone had tricked them, leading them into a pale grey afterlife; they had already reached the end of the world and were condemned to sail forever in this sunless void. […]

On the sixth day, a bank of dark blue appeared to starboard, as if a line of ink had been drawn across the centre of a wet page; it seeped at the edges, but there it was, undeniable, darkening and hardening into contours as they watched. And as the air cleared they became sure that what they could see was land, not some trick of the water and light. Within hours, the bird-streaked coast of the islands of Nova Zembla emerged from the ocean, black and grey, crammed with the squawks and settling feathers of the summer nesting. They navigated the strait around the tip of the southern island and emerged into the open Kara Sea, stretching north, north, to a watery horizon. A blue sky arced glorious over them, almost liquid where it touched the sea and seemed to soak into it. The men stretched out on the deck in their sun goggles, lolling against each other, as if the ship had transformed into a lido. With the wind in the sails, they speeded forward. How lazy, they laughed, adventure could be. To the Pole! they cried, and don’t spare the dogs!

 

In his cabin, a month after leaving his wife on the shore, Edward woke in half-darkness and knew that dawn was close; and something else, too. They were nearing ice. He could feel it. He knew where he was from the moment he woke; for the first time since they left the coast behind them, he did not expect to find her beside him. The sea shifting under him had become his own lymph-rhythm. And he knew, too, that the sea was beginning to freeze, although it was not yet August; without so much as standing up from his bed, he knew it. He could smell it, although it was scentless. Across the bridge of his nose, under his eyes, like a frozen sneeze he felt the pinch of it. Ice.

            He dressed quickly, pulled on boots and gloves and coat and left his cabin. Only Janssen, the cook, was awake below decks, peaceful and floury in the galley. Edward’s stomach, tight with excitement, barely registered the comfort of the baking bread; it was knotted up with that other, evasive but undeniable scent, ice, ice.

            He came out on deck. Lars Nordahl was on watch. […] He was liked by the men, powerful, broad, with a mass of copper hair, and Edward had to struggle against the awe of the child within himself who had dreamed of Vikings.

            ‘We’re nearing the ice, Nordahl.’

            The Norwegian, gazing north, did not turn. Edward joined him at the rail and saw it was not insolence that kept him silent; it was the same taut thrill that had gripped his own dreams.

            ‘I felt it in my nose when I woke this morning.’

            Lars turned his large head and looked down, impressed, at his captain for a moment, before turning his gaze back to the sea. In the quiet morning, this jocular, expansive man was subdued. In the pit of him, a depth of calm like the fjord he was raised beside lay placid, and his spirit was stilled by the pale-misted dawn.

            ‘Frazil, Captain,’ he said, with a nod to the water. ‘And grease ice further out. Your nose told you true.’

            The sea they were sailing had turned glutinous; it rolled without breaking, its dark surface covered by the rough-silk sheen that was the first sign of freezing.

            ‘We’ll reach the first floes in days.’

            ‘It’s early in the year for that, Nordahl. But I believe you’re right. It seems it will be winter soon enough.’

 

Mare Congelatum, it is called on ancient maps. The sea congealing.

 

Julia holds the edge of her desk and feels her hands clench around imagined metal, feels the chill crystallise; as a child, she stood so on a ferry to France, at the back of the ship which, she had learned, was called the stern; and with a suitably stern, resolute expression, she imagined herself an adventurer,

 

I would be brave and strong like Edward, I would sail through the floes, I would not die in the snow; the whip and cling of my skirt in the salt wind, the ice-white cliffs become a great frozen wall.

 

Emily, almost home now, sees the English coast loom out of the grey dawn, and holds fast to the handrail to steady her mind. She gathers her skirts about her as she steps onto the gangplank and imagines that the next time she sets foot on a ship, it might be to meet her husband, home from the sea. She breathes the brackish air, the last of the sea-mist freshness mixed with the pungent, gritty odour of the shrimp hauled onto the docks; she wonders if she will ever sail again. She will not.

 

Edward’s hands grip the rail, his black eyes bright. The pole draws closer. He is returning to the frozen sea.



FeltöltőP. T.
KiadóPortobello Books
Az idézet forrásaThe Still Point
Megjelenés ideje

A holtpont (részlet) (Magyar)

'Köd és fagy' - részlete

 

Ahogy a hajó kifutott a Barents-tengerre, a nyári köd teljesen körülzárta őket: épp hogy eltűnt a látóhatáron a Varanger-félsziget, amikor eltűnt minden más is. Nem az a tiszta, fényes kékség, amire Edward talán számított. Öt napig vaktában haladtak benne. A fedélzeten az emberek hangulata ugyanolyan párás volt, mint a hátukon a ruha, a szakállukon és a szemöldökükön cseppek ültek, törölhették az elázott kesztyűbe. A víz végigfolyt a nyakukon, átjárta a bőrüket: az átnedvesedett ingujj rátapadt a csuklójukra. A formátlan levegőben elmosódott, ólomnehéz foltokká váltak, csak közelebb érve ismerték fel egymást, csak akkor tudták megnevezni az árnyakat, ami lett belőlük.

            Néha annyira kitisztult a levegő, hogy megmutatta a fejük felett a három árbocot, a céltalan szélcsend miatt felgöngyölt vitorlákat. A kilátásnak ezek a fátyolos rései valahogy még rosszabbak voltak, mint a sűrű köd hézagtalan paplana. Az emberek ázottan csoszogtak a csendben. Edward elképzelte, hogy szellemhajón van, a kötelek és a tépett vitorlák csüggedten lógnak a keresztárbocokról, az emberek csontja átfagyott, a világból és a szemükből eltűnt minden fény. Úgy érezte, Perszephoné csalta el őket, elkormányozta őket a fakószürke túlvilágba, a világ végére, és most arra vannak kárhoztatva, hogy örökké ebben a naptalan űrben hajózzanak. […]

            A hatodik napon baloldalt sötétkék partvonal tűnt fel, mintha egy nedves itatós közepére kék tintával vonalat húzott volna valaki; a pereme szétfoszlott, de ott volt tagadhatatlanul, a szemük láttára sötétült és szilárdult körvonallá. És ahogy a levegő tisztult, biztosra vették, hogy a partot látják, nem a víz és a fény valamilyen trükkjét. Órákon belül feltűnt az óceánból Novaja Zemlja madarakkal megrakott fekete-szürke partja, a nyári költési időszak vijjogásával, a fészkelődő tollpihéktől zsúfoltan. A déli sziget csúcsa mentén keltek át a szoroson, és kijutottak a nyílt Kara-tengerbe, amely messze északra nyúlik a vizes láthatár felé. Kék égbolt ívelt dicsőségesen fölöttük, szinte folyékonyan ért le a vízbe, mintha bele akarna olvadni. Az emberek napszemüveget vettek és elnyúltak a fedélzeten, egymásnak hemperedtek, mintha a hajó hirtelen lídóvá alakult volna át. A vitorlákat megtöltötte a szél, gyorsan suhantak előre. Milyen kényelmes is, nevettek, egy ilyen felfedezés. Irány a sarkhoz! kiáltották, csapjunk a kutyák közé!

 

            Edward, egy hónappal az után, hogy a parton elvált a feleségétől, a kabinjában fölébredt a félhomályra, és tudta, hogy közel a hajnal, és még valami. Közelednek a jéghez. Érezte. Ahogy fölébredt, rögtön tudta, hol van: amióta elhagyták a partot, első ízben nem számított rá, hogy a felesége ott lesz mellette. Az alatta hullámzó tenger felvette a saját keringése ritmusát. És azt is tudta, hogy a tenger kezd befagyni, bár még augusztus sincs; anélkül tudta, hogy akár az ágyáról fölállt volna. Érezte a szagát, hiába szagtalan. Az orra nyergén át, a szeme alatt, akár egy fagyott tüsszentést, érezte a jég csípését. Jég.

            Gyorsan öltözött, fölhúzta a csizmáját, a kesztyűjét, a kabátját, és kilépett a kabinból. Odalent csak Janssen, a szakács volt ébren, békésen, lisztesen állt a hajókonyhában. Edward gyomra összeszorult az izgalomtól, alig fogta fel a sülő kenyér jó érzését, csomóra kötötte az a másik, megfoghatatlan, de tagadhatatlan szag, a jég, a jég szaga.

            Kilépett a fedélzetre. Lars Nordahl volt őrszolgálatban. […] Szerették az emberek, erős volt, termetes, a fején réz hajcsomó; Edwardnak le kellett küzdenie a benne élő gyerek félelmét, aki valaha a vikingekről álmodott.

            – Közeledünk a jéghez, Nordahl.

            A norvég észak felé bámult, meg se fordult. Edward odalépett mellé a korláthoz, és látta, hogy a hallgatása nem pimaszság: ugyanaz a feszes borzongás tartja fogva, mint az ő álmait.

            – Az orromban éreztem, amikor fölébredtem.

            Lars odafordította széles fejét, elismerősen nézett le a kapitányára, aztán újra a tenger felé fordította a tekintetét. A csöndes reggeltől ez a víg kedélyű, testes ember elnémult. Legbelül mély nyugalom honolt benne, mint a fjordoké, ahol nevelkedett, a kedélyét elcsendesítette a halványan szitáló hajnal.

            – Termésjég, kapitány – mondta, és a víz felé bólintott. – És távolabb jégkása. Az orra igazat mondott.

            A tenger, amerre haladtak, nyálkás lett, hullámtaréj nélkül hömpölygött, sötét felszínét érdes selyemfény borította: a fagy első jele.

            – Pár nap, és elérjük az első jégtáblákat.

            – Korai lenne még, Nordahl. Bár azt hiszem, igaza van. Úgy látszik, idén elég hamar jön a tél.

 

Mare Congelatum, így nevezik a régi térképeken. Beálló tenger.

 

Julia az íróasztala peremét fogja, és érzi, hogy a keze a képzeletbeli fémet szorítja, érzi, ahogy a fagy kikristályosodik: gyerekkorában állt így egy Franciaországba tartó kompon, a hajó végében, amiről megtanulta, hogy tatnak hívják; és megfelelően komor, elszánt kifejezéssel képzelte magát felfedezőnek:

 

Olyan bátor és erős leszek, mint Edward, áthajózom a jégtáblák között, nem fogok meghalni a hóban; a szoknyám csattogása és tapadása a sós szélben, a jégfehér sziklák hatalmas fagyott fal lesznek.

 

Emily már majdnem hazaért, látja, ahogy az angol part kiválik a szürke hajnalból, és hogy összeszedje magát, erősen szorítja a korlátot. Ahogy a hajóhídra lép, fölfogja a szoknyája peremét, és úgy gondolja, ha legközelebb hajóra száll, az talán már akkor lesz, amikor a tengerről hazatérő férje elé kimegy. Belélegzi a sós levegőt, a friss tengeri pára utolsó foszlányát, amely a dokkra kirakott garnéla átható, súlyos szagával keveredik; azon tűnődik, fog-e valaha hajózni. Nem fog.

 

Edward keze megragadja a korlátot, fekete szeme ragyog. Közeledik a sark. Edward visszatér a befagyott tengerhez.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaA holtpont

minimap