Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Salinger, J. D.: Franny

Salinger, J. D. portréja

Franny (Angol)

Though brilliantly sunny, Saturday morning was overcoat weather again, not just topcoat weather, as it had been all week and as everyone had hoped it would stay for the big weekend- the weekend for the Yale game. Of the twenty-some young men who were waiting at the station for their dates to arrive on the ten-fifty-two, no more than six or seven were out on the cold, open platform. The rest were standing around in hatless, smoky little groups of twos and threes and fours inside the heated waiting room, talking in voices that, almost without exception, sounded collegiately dogmatic, as though each young man, in his strident, conversational turn, was clearing up, once and for all, some highly controversial issue, one that the outside, non-matriculating world had been bungling, provocatively or not, for centuries.
Lane Coutell, in a Burberry raincoat that apparently had a wool liner buttoned into it, was one of the six or seven boys out on the open platform. Or, rather, he was and he wasn't one of them. For ten minutes or more, he had deliberately been standing just out of conversation range of the other boys, his back against the free Christian Science literature rack, his ungloved hands in his coat pockets. He was wearing a maroon cashmere muffler which had hiked up on his neck, giving him next to no protection against the cold. Abruptly, and rather absently, he took his right hand out of his coat pocket and started to adjust the muffler, but before it was adjusted, he changed his mind and used the same hand to reach inside his coat and take out a letter from the inside pocket of his jacket. He began to read it immediately, with his mouth not quite closed.
The letter was written-typewritten-on pale-blue notepaper. It had a handled, unfresh look, as if it had been taken out of its envelope and read several times before: 
Tuesday I think
DEAREST LANE,
I have no idea if you will be able to decipher this as the noise in the dorm is absolutely incredible tonight and I can hardly hear myself think. So if I spell anything wrong kindly have the kindness to overlook it. Incidentally I've taken your advice and resorted to the dictionary a lot lately, so if it cramps my style your to blame. Anyway I just got your beautiful letter and I love you to pieces, distraction, etc., and can hardly wait for the weekend. It's too bad about not being able to get me in Croft House, but I don't actually care where I stay as long as It's warm and no bugs and I see you occasionally, i.e. every single minute. I've been going i.e. crazy lately. I absolutely adore your letter, especially the part about Eliot. I think I'm beginning to look down on all poets except Sappho. I've been reading her like mad and no vulgar remarks, please. I may even do my term thing on her if I decide to go out for honors and if I can get the moron they assigned me as an advisor to let me. "Delicate Adonis is dying, Cytherea, what shall we do? Beat your breasts, maidens, and rend your tunics." Isn't that marvellous? She keeps doing that, too. Do you love me? You didn't say once in your horrible letter I hate you when your being hopelessly super-male and retiscent (sp. ?). Not really hate you but am constitutionally against strong, silent men. Not that you aren't strong but you know what I mean. It's getting so noisy in here I can hardly hear myself think. Anyway I love you and want to get this off special delivery so you can get it in plenty of time if I can find a stamp in this madhouse. I love you I love you I love you. Do you actually know I've only danced with you twice in eleven months? Not counting that time at the Vanguard when you were so tight. I'll probably be hopelessly selfconscious. Incidentally I'll kill you if there's a receiving line at this thing. Till Saturday, my flower!!
All my love,
FRANNY
xxxxxxxx
xxxxxxxx
P.S. Daddy got his X-rays back from the hospital and we're all so relieved. Its a growth but it isn't malignent. I spoke to Mother on the phone last night. Incidentally she sent her regards to you, so you can relax about that Friday night. I don't even think they heard us come in.
P.P.S. I sound so unintelligent and dimwitted when I write to you. Why? I give you my permission to analyze it. Let's just try to have a marvellous time this weekend. I mean not try to analyze everything to death for once, if possible, especially me. I love you.
FRANCES (her mark)

Lane was about halfway through this particular reading of the letter when he was interrupted-intruded upon, trespassed upon-by a burly-set young man named Ray Sorenson. who wanted to know if Lane knew what this bastard Rilke was all about. Lane and Sorenson were both in Modern European Literature  (open to seniors and graduate students only) and had been assigned the Fourth of Rilke's "Duino Elegies" for Monday. Lane, who knew Sorenson only slightly but had a vague, categorical aversion to his face and manner, put away his letter and said that he didn't know but that he thought he'd understood most of it. "You're lucky," Sorenson said. "You're a fortunate man." His voice carried with a minimum of vitality, as though he had come over to speak to Lane out of boredom or restiveness, not for any sort of human discourse. "Christ, it's cold," he said, and took a pack of cigarettes out of his pocket. Lane noticed a faded but distracting enough lipstick streak on the lapel of Sorenson's camel's-hair coat. It looked as though it had been there for weeks, maybe month's, but he didn't know Sorenson well enough to mention it, nor, for that matter, did he give a damn. Besides, the train was arriving. Both boys turned a sort of half left to face the incoming engine. Almost at the same time, the door to the waiting room banged open, and the boys who had been keeping themselves warm began to come out to meet the train, most of them giving the impression of having at least three lighted cigarettes in each hand.
Lane himself lit a cigarette as the train pulled in. Then, like so many people, who, perhaps, ought to be issued only a very probational pass to meet trains, he tried to empty his face of all expression that might quite simply, perhaps even beautifully, reveal how he felt about the arriving person.
Franny was among the first of the girls to get off the train, from a car at the far, northern end of the platform. Lane spotted her immediately, and despite whatever it was he was trying to do with his face, his arm that shot up into the air was the whole truth. Franny saw it, and him, and waved extravagantly back. She was wearing a sheared-raccoon coat, and Lane, walking toward her quickly but with a slow face, reasoned to himself, with suppressed excitement, that he was the only one on the platform who really knew Franny's coat. He remembered that once, in a borrowed car, alter Jussing Franny for a half hour or so, he had kissed her coat lapel, as though it were a perfectly desirable, organic extension of the person herself.
"Lane!" Franny greeted him pleasurably-and she was not one for emptying her face of expression. She threw her arms around him and kissed him. It was a station-platform kiss-spontaneous enough to begin with, but rather inhibited in the follow-through, and with somewhat of a forehead-bumping aspect. "Did you get my letter?" she asked, and added, almost in the same breath, "You look almost frozen, you poor man. Why didn't you wait inside? Did you get my letter?"
"Which letter?" Lane said, picking up her suitcase. It was navy blue with white leather binding, like half a dozen other suitcases that had just been carried off the train.
"You didn't get it? I mailed it Wednesday. Oh, God! I even took it down to the post-"
"Oh, that one. Yes. This all the bags you brought? What's the book?"
Franny looked down at her left hand. She had a small pea-green clothbound book in it. "This? Oh, just something," she said. She opened her handbag and stuffed the book into it, and followed Lane down the long platform toward the taxi stand. She put her arm through his, and did most of the talking, if not all of it. There was something, first, about a dress in her bag that had to be ironed. She said she'd bought a really darling little iron that looked like it went with a doll house, but had forgotten to bring it. She said she didn't think she'd known more than three girls on the train-Martha Farrar, Tippie Tibbett, and Eleanor somebody, whom she'd met years ago, in her boarding-school days, at Exeter or someplace. Everybody else on the train, Franny said, looked very Smith, except for two absolutely Vassar types and one absolutely Bennington or Sarah Lawrence type. The Bennington-Sarah Lawrence type looked like she'd spent the whole train ride in the John, sculpting or painting or something, or as though she had a leotard on under her dress. Lane, walking rather too fast, said he was sorry he hadn't been able to get her into Croft House-that was hopeless, of course- but that he'd got her into this very nice, cozy place. Small, but clean and all that. She'd like it, he said, and Franny immediately had a vision of a white clapboard rooming house. Three girls who didn't know each other in one room. Whoever got there first would get the lumpy day bed to herself, and the other two would share a double bed with an absolutely fantastic mattress. "Lovely," she said with enthusiasm. Sometimes it was hell to conceal her impatience over the male of the species' general ineptness, and Lane's in particular. It reminded her of a rainy night in New York, just after theatre, when Lane, with a suspicious excess of curbside charity, had let that really horrible man in the dinner jacket take that taxi away from him. She hadn't especially minded that-that is, God, it would be awful to have to be a man and have to get taxis in the rain-but she remembered Lane's really horrible, hostile look at her as he reported back to the curb. Now, feeling oddly guilty as she thought about that and other things, she gave Lane's arm a special little pressure of simulated affection. The two of them got into a cab. The navy-blue bag with the white leather binding went up front with the driver.
"We'll drop your bag and stuff where you're staying-just chuck them in the door-and then we'll go get some lunch." Lane said. "I'm starved." He leaned forward and gave an address to the driver.
"Oh, it's lovely to see you!" Franny said as the cab moved off. "I've missed you." The words were no sooner out than she realized that she didn't mean them at all. Again with guilt, she took Lane's hand and tightly, warmly laced fingers with him.
About an hour later, the two were sitting at a comparatively isolated table in a restaurant called Sickler's, downtown, a highly favored place among, chiefly, the intellectual fringe of students at the college-the same students, more or less, who, had they been Yale or Harvard men, might rather too casually have steered their dates away from Mory's or Cronin's. Sickler's, it might be said, was the only restaurant in town where the steaks weren't "that thick"-thumb and index finger held an inch apart. Sickler's was Snails. Sickler's was where a student and his date either both ordered salad or, usually, neither of them did, because of the garlic seasoning. Franny and Lane were both having Martinis. When the drinks had first been served to them, ten or fifteen minutes earlier, Lane had sampled his, then sat back and briefly looked around the room with an almost palpable sense of well-being at finding himself (he must have been sure no one could dispute) in the right place with an unimpeachably right-looking girl-a girl who was not only extraordinarily pretty but, so much the better, not too categorically cashmere sweater and flannel skirt. Franny had seen this momentary little exposure, and had taken it in for what it was, neither more nor less. But by some old, standing arrangement with her psyche, she elected to feel guilty for having seen it, caught it, and sentenced herself to listen to Lane's ensuing conversation with a special semblance of absorption.
Lane was speaking now as someone does who has been monopolizing conversation for a good quarter of an hour or so and who believes he has just hit a stride where his voice can do absolutely no wrong. "I mean, to put it crudely," he was saying, "the thing you could say" he lacks is testicularity. Know what I mean?" He was slouched rhetorically forward, toward Franny, his receptive audience, a supporting forearm on either side of his Martini.
"Lacks what?" Franny said. She had had to clear her throat before speaking, it had been so long since she had said anything at all.
Lane hesitated. "Masculinity," he said. "I heard you the first time."
"Anyway, that was the motif of the thing, so to speak-what I was trying to bring out in a fairly subtle way," Lane said, very closely following the trend of his own conversation. "I mean, God. I honestly thought it was going to go over like a goddam lead balloon, and when I got it back with this goddam 'A' on it in letters about six feet high, I swear I nearly keeled over."
Franny again cleared her throat. Apparently her self-imposed sentence of unadulterated goodlistenership had been fully served. "Why?" she asked.
Lane looked faintly interrupted. "Why what?"
"Why'd you think it was going to go over like a lead balloon?"
"I just told you. I just got through saying. This guy Brughman is a big Flaubert man. Or at least I thought he was."
"Oh," Franny said. She smiled. She sipped her Martini. "This is marvellous," she said, looking at the glass. "I'm so glad it's not about twenty to one. I hate it when they're absolutely all gin."
Lane nodded. "Anyway, I think I've got the goddam paper in my room. If we get a chance over the weekend, I'll read it to you."
"Marvellous, I'd love to hear it."
Lane nodded again. "I mean I didn't say anything too goddam world-shaking or anything like that." He shifted his position in the chair. "But-I don't know-I think the emphasis I put on why he was so neurotically attracted to the mot juste wasn't too bad. I mean in the light of what we know today. Not just psychoanalysis and all that crap, but certainly to a certain extent. You know what I mean. I'm no Freudian man or anything like that, but certain things you can't just pass over as capital-F Freudian and let them go at that. I mean to a certain extent I think I was perfectly justified to point out that none of the really good boys-Tolstoy, Dostoevski, Shakespeare, for Chris-sake-were such goddam word-squeezers. They just wrote. Know what I mean?" Lane looked at Franny somewhat expectantly. She seemed to him to have been listening with extra-special intentness.
"You going to eat your olive, or what?"
Lane gave his Martini glass a brief glance, then looked back at Franny. "No," he said coldly. "You want it?"
"If you don't," Franny said. She knew from Lane's expression that she had asked the wrong question. What was worse, she suddenly didn't want the olive at all and wondered why she had even asked for it. There was nothing to do, though, when Lane extended his Martini glass to her but to accept the olive and consume it with apparent relish. She then took a cigarette from Lane's pack on the table, and he lit it for her and one for himself.
After the interruption of the olive, a short silence came over the table. When Lane broke it, it was because he was not one to keep a punch line to himself for any length of time. "This guy Brughman thinks I ought to publish the goddam paper somewhere," he said abruptly. "I don't know, though." Then, as though he had suddenly become exhausted-or, rather, depleted by the demands made on him by a world greedy for the fruit of his intellect-he began to massage the side of his face with the flat of his hand, removing, with unconscious crassness, a bit of sleep from one eye. "I mean critical essays on Flaubert and those boys are a goddam dime a dozen." He reflected, looking a trifle morose. "As a matter of fact, I don't think there've been any really inmive jobs done on him in the last-"
"You're talking like a section man. But exactly."
"I beg your pardon?" Lane said with measured quietness.
"You're talking exactly like a section man. I'm sorry, but you are. You really are."
"I am? How does a section man talk, may I ask?"
Franny saw that he was irritated, and to what extent, but, for the moment, with equal parts of self-disapproval and malice, she felt like speaking her mind. "Well, I don't know what they are around here, but where come from, a section man's a person that takes over a class when the professor isn't there or is busy having a nervous breakdown or is at the dentist or something. He's usually a graduate student or something. Anyway, if it's a course in Russian Literature, say, he comes in, in his little botton-down-collar shirt and striped tie, and starts knocking Turgenev for about a half hour. Then, when he's finished, when he's completely ruined Turgenev for you, he starts talking about Stendhal or somebody he wrote his thesis for his M.A. on. Where I go, the English Department has about ten little section men running around ruining things for people, and they're all so brilliant they can hardly open their mouths-pardon the contradiction. I mean if you get into an argument with them, all they do is get this terribly benign expression on their-"
"You've got a goddam bug today-you know that? What the hell's the matter with you anyway?"
Franny quickly tipped her cigarette ash, then brought the ashtray an inch closer to her side of the table. "I'm sorry. I'm awful," she said. "I've just felt so destructive all week. It's awful. I'm horrible."
"Your letter didn't sound so goddam destructive."
Franny nodded solemnly. She was looking at a little warm blotch of sunshine, about the size of a poker chip, on the tablecloth. "I had to strain to write it," she said.
Lane started to say something to that, but the waiter was suddenly there to take away the empty Martini glasses. "You want another one?" Lane asked Franny.
He didn't get an answer. Franny was staring at the little blotch of sunshine with a special intensity, as if she were considering lying down in it.
"Franny," Lane said patiently, for the waiter's benefit. "Would you like another Martini, or what?"
She looked up. "I'm sorry." She looked at the removed, empty glasses in the waiter's hand. "No. Yes. I don't know."
Lane gave a laugh, looking at the waiter. "Which is it?" he said.
"Yes, please." She looked more alert.
The waiter left. Lane watched him leave the room, then looked back at Franny. She was shaping her cigarette ash on the side of the fresh ashtray the waiter had brought, her mouth not quite closed. Lane watched her for a moment with mounting irritation. Quite probably, he resented and feared any signs of detachment in a girl he was seriously dating. In any case, he surely was concerned over the possibility that this bug Franny had might bitch up the whole weekend. He suddenly leaned forward, putting his arms on the table, as though to get this thing ironed out, by God, but Franny spoke up before he did. "I'm lousy today," she said. "I'm just way off today." She found herself looking at Lane as if he were a stranger, or a poster advertising a brand of linoleum, across the aisle of a subway car. Again she felt the trickle of disloyalty and guilt, which seemed to be the order of the day, and reacted to it by reaching over to cover Lane's hand with her own. She withdrew her hand almost immediately and used it to pick her cigarette out of the ashtray. "I'll snap out of this in a minute," she said. "I absolutely promise." She smiled at Lane-in a sense, genuinely-and at that moment a smile in return might at least have mitigated to some small extent certain events that were to follow, but Lane was busy affecting a brand of detachment of his own, and chose not to smile back. Franny dragged on her cigarette. "If it weren't so late and everything," she said, "and if I hadn't decided like a fool to go out for honors, I think I'd drop English. I don't know." She tipped her ashes. "I'm just so sick of pedants and conceited little tearer-downers I could scream." She looked at Lane. "I'm sorry. I'll stop. I give you my word.... It's just that if I'd had any guts at all, I wouldn't have gone back to college at all this year. I don't know. I mean it's all the most incredible farce."
"Brilliant. That's really brilliant."
Franny took the sarcasm as her due. "I'm sorry," she said.
"Stop saying you're sorry-do you mind? I don't suppose it's occurred to you that you're making one helluva, sweeping generalization. If all English Department people were such great little tearer-downers, it would be an altogether different-"
Franny interrupted him, but almost inaudibly. She was looking over his charcoal flannel shoulder at some abstraction across the dining room.
"What?" Lane asked.
"I said I know. You're right. I'm just off, that's all. Don't pay any attention to me."
But Lane couldn't let a controversy drop until it had been resolved in his favor. "I mean, hell," he said. "There are incompetent people in all walks of life. I mean that's basic. Let's drop the goddam section men for a minute." He looked at Franny. "You listening to me, or what?"
"Yes."
"You've got two of the best men in the country in your goddam English Department. Manlius. Esposito. God, I wish we had them here. At least, they're poets, for Chrissake."
"They're not," Franny said. "That's partly what's so awful. I mean they're not real poets. They're just people that write poems that get published and anthologized all over the place, but they're not poets." She stopped, self-consciously, and put out her cigarette. For several minutes now, she had seemed to be losing color in her face. Suddenly, even her lipstick seemed a shade or two lighter, as though she had just blotted it with a leaf of Kleenex. "Let's not talk about it," she said, almost listlessly, squashing her cigarette stub in the ashtray. "I'm way off. I'll just ruin the whole weekend. Maybe there's a trapdoor under my chair, and I'll just disappear."
The waiter came forward very briefly, and left a second Martini in front of each of them. Lane put his fingers-which were slender and long, and usually not far out of sight-around the stem of his glass. "You're not ruining anything," he said quietly. "I'm just interested in finding out what the hell goes. I mean do you have to be a goddam bohemian type, or dead, for Chrissake, to be a read poet? What do you want-some bastard with wavy hair?"
"No. Can't we let it go? Please. I'm feeling absolutely lousy, and I'm getting a terrible-"
"I'd be very happy to drop the whole subject-I'd be delighted. Just tell me first what a real poet is, if you don't mind. I'd appreciate it. I really would."
There was a faint glisten of perspiration high on Franny's forehead. It might only have meant that the room was too warm, or that her stomach was upset, or that the Martinis were too potent; in any case, Lane didn't seem to notice it.
"I don't know what a real poet is. I wish you'd stop it, Lane. I'm serious. I'm feeling very peculiar and funny, and I can't-"
"All right, all right-O.K. Relax," Lane said. "I was only trying-"
"I know this much, is all," Franny said. "If you're a poet, you do something beautiful. I mean you're supposed to leave something beautiful after you get off the page and everything. The ones you're talking about don't leave a single, solitary thing beautiful. All that maybe the slightly better ones do is sort of get inside your head and leave something there, but just because they do, just because they know how to leave something, it doesn't have to be a poem, for heaven's sake. It may just be some kind of terribly fascinating, syntaxy droppings-excuse the expression. Like Manlius and Esposito and all those poor men."
Lane took time to light a cigarette for himself before he said anything. Then: "I thought you liked Manlius. As a matter of fact, about a month ago, if I remember correctly, you said he was darling, and that you-"
"I do like him. I'm sick of just liking people. I wish to God I could meet somebody I could respect. ... Would you excuse me for just a minute?" Franny was suddenly on her feet, with her handbag in her hand. She was very pale.
Lane got up, pushing back his chair, his mouth somewhat open. "What's the matter?" he asked. "You feel all right? Anything wrong, or what?"
"I'll be back in just a second."
She left the room without asking directions, as though she knew from former lunches at Sickler's just where to go.
Lane, alone at the table, sat smoking and taking conservative drinks from his Martini to make it last till Franny got back. It was very clear that the sense of well-being he had felt, a half hour earlier, at being in the right place with the right, or right-looking, girl was now totally gone. He looked over at the sheared-raccoon coat, which lay somewhat askew over the back of Franny's vacant chair-the same coat that had excited him at the station, by virtue of his singular familiarity with it-and he examined it now with all but unqualified disaffection. The wrinkles in the silk lining seemed, for some reason, to annoy him. He stopped looking at it and began to stare at the stem of his Martini glass, looking worried and vaguely, unfairly conspired against. One thing was sure. The weekend was certainly getting off to a goddam peculiar start. At that moment, though he chanced to look up from the table and see someone he knew across the room-a classmate, with a date. Lane sat up a bit in his chair and adjusted his expression from that of all-round apprehension and discontent to that of a man whose date has merely gone to the John, leaving him, as dates do, with nothing to do in the meantime but smoke and look bored, preferably attractively bored.
The ladies' room at Sickler's was almost as large as the dining room proper, and, in a special sense, appeared to be hardly less commodious. It was unattended and apparently unoccupied when Franny came in. She stood for a moment-rather as though it were a rendezvous point of some kind-in the middle of the tiled floor. Her brow was beaded with perspiration now, her mouth was slackly open, and she was still paler than she had been in the dining room.
Abruptly, then, and very quickly, she went into the farthest and most anonymous-looking of the seven or eight enclosures- which, by luck, didn't require a coin for entrance-closed the door behind her, and, with some little difficulty, manipulated the bolt to a locked position. Without any apparent regard to the suchness of her environment, she sat down. She brought her knees together very firmly, as if to make herself a smaller, more compact unit. Then she placed her hands, vertically, over her eyes and pressed the heels hard, as though to paralyze the optic nerve and drown all images into a voidlike black. Her extended fingers, though trembling, or because they were trembling, looked oddly graceful and pretty. She held that tense, almost fetal position for a suspensory moment-then broke down. She cried for fully five minutes. She cried without trying to suppress any of the noisier manifestations of grief and confusion, with all the convulsive throat sounds that a hysterical child makes when the breath is trying to get up through a partly closed epiglottis. And yet, when finally she stopped, she merely stopped, without the painful, knifelike intakes of breath that usually follow a violent outburst-inburst. When she stopped, it was as though some momentous change of polarity had taken place inside her mind, one that had an immediate, pacifying effect on her body. Her face tear-streaked but quite expressionless, almost vacuous, she picked up her handbag from the floor, opened it, and took out the small pea-green clothbound book. She put it on her lap-on her knees, rather-and looked down at it, gazed down at it, as if that were the best of all places for a small pea-green cloth-bound book to be. After a moment, she picked up the book, raised it chest-high, and pressed it to her-firmly, and quite briefly. Then she put it back into the handbag, stood up, and came out of the enclosure. She washed her face with cold water, dried it with a towel from an overhead rack, applied fresh lipstick, combed her hair, and left the room.
She looked quite stunning as she walked across the dining room to the table, not at all unlike a girl on the qui vive appropriate to a big college weekend. As she came briskly, smiling, to her chair, Lane slowly got up, a napkin in his left hand.
"God. I'm sorry," Franny said. "Did you think I'd died?"
"I didn't think you'd died," Lane said. He drew her chair for her. "I didn't know what the hell happened." He went around to his own chair. "We don't have any too goddam much time, you know." He sat down. "You all right? Your eyes are a little bloodshot." He looked at her more closely. "You O.K., or what?"
Franny lit a cigarette. "I'm marvellous now. I just never felt so fantastically rocky in my entire life. Did you order?"
"I waited for you," Lane said, still looking at her closely. "What was the matter anyway? Your stomach?"
"No. Yes and no. I don't know," Franny said. She looked down at the menu on her plate, and consulted it without picking it up. "All I want's a chicken sandwich. And maybe a glass of milk. .. .You order what you want and all, though. I mean, take snails and octopuses and things. Octopi. I'm really not at all hungry."
Lane looked at her, then exhaled a thin, overly expressive stream of smoke down at his plate. "This is going to be a real little doll of a weekend," he said. "A chicken sandwich, for God's sake."
Franny was annoyed. "I'm not hungry, Lane-I'm sorry. My gosh. Now, please. You order what you want, why don't you, and I'll eat while you're eating. But I can't just work up an appetite because you want me to."
"All right, all right." Lane craned his neck and caught the waiter's attention. A moment later, he ordered the chicken sandwich and the glass of milk for Franny, and snails, frogs' legs, and a salad for himself. He looked at his wristwatch when the waiter had gone, and said, "We're supposed to be up at Ten-bridge at one-fifteen, one-thirty, incidentally. No later. I told Wally we'd probably stop off for a drink and then maybe we'd all go out to the stadium together in his car. You mind? You like Wally."
"I don't even know who he is."
"You've met him about twenty times, for God's sake. Wally Campbell. Jesus. If you've met him once, you've met him-?"
"Oh. I remember.... Listen, don't hate me because I can't remember some person immediately. Especially when they look like everybody else, and talk and dress and act like everybody else." Franny made her voice stop. It sounded to her cavilling and bitchy, and she felt a wave of self-hatred that, quite literally, made her forehead begin to perspire again. But her voice picked up again, in spite of herself. "I don't mean there's anything horrible about him or anything like that. It's just that for four solid years I've kept seeing Wally Campbells wherever I go. I know when they're going to be charming, I know when they're going to start telling you some really nasty gossip about some girl that lives in your dorm, I know when they're going to ask me what I did over the summer, I know when they're going to pull up a chair and straddle it backward and start bragging in a terribly, terribly quiet voice-or name-dropping in a terribly quiet, casual voice. There's an unwritten law that people in a certain social or financial bracket can name-drop as much as they like just as long as they say something terribly disparaging about the person as soon as they've dropped his name-that he's a bastard or a nymphomaniac or takes dope all the time, or something horrible." She broke off again. She was quiet for a moment, turning the ashtray in her fingers and being careful not to look up and see Lane's expression. "I'm sorry," she said. "It isn't just Wally Campbell. I'm just picking on him because you mentioned him. And because he just looks like somebody that spent the summer in Italy or someplace."
"He was in France last summer, for your information," Lane stated. "I know what you mean," he added quickly, "but you're being goddam un-"
"All right," Franny said wearily. "France." She took a cigarette out of the pack on the table. "It isn't just Wally. It could be a girl, for goodness' sake. I mean if he were a girl-somebody in my dorm, for example-he'd have been painting scenery in some stock company all summer. Or bicycled through Wales. Or taken an apartment in New York and worked for a magazine or an advertising company. It's everybody, I mean. Everything everybody does is so-I don't know-not wrong, or even mean, or even stupid necessarily. But just so tiny and meaningless and -sad-making. And the worst part is, if you go bohemian or something crazy like that, you're conforming just as much as everybody else, only in a different way." She stopped. She shook her head briefly, her face quite white, and for just a fractional moment she felt her forehead with her hand-less, it seemed, to find out whether she was perspiring than to check to see, as if she were her own parent, whether she had a fever. "I feel so funny," she said. "I think I'm going crazy. Maybe I'm already crazy."
Lane was looking at her with genuine concern-more concern than curiosity. "You're pale as hell. You're really pale-you know that?" he asked.
Franny shook her head. "I'm fine. I'll be fine in a minute." She looked up as the waiter came forward with their orders. "Oh, your snails look beautiful." She had just brought her cigarette to her lips, but it had gone out. "What'd you do with the matches?" she asked.
Lane gave her a light when the waiter had gone. "You smoke too much," he said. He picked up the small fork beside his plate of snails, but looked at Franny again before he used it. "I'm worried about you. I'm serious. What the hell's happened to you in the last couple of weeks?"
Franny looked at him, then simultaneously shrugged and shook her head. "Nothing. Absolutely nothing," she said. "Eat. Eat them snails. They're terrible if they're cold."
"You eat."
Franny nodded and looked down at her chicken sandwich. She felt a faint wave of nausea, and looked up immediately and dragged on her cigarette.
"How's the play?" Lane asked, attending to his snails.
"I don't know. I'm not in it. I quit."
"You quit?" Lane looked up. "I thought you were so mad about the part. What happened? They give it to somebody else?"
"No, they did not. It was all mine. That's nasty. Oh, that's nasty."
"Well, what happened? You didn't quit the whole department, did you?"
Franny nodded, and took a sip of her milk.
Lane waited till he had chewed and swallowed, then said, "Why, for God's sake? I thought the goddam theatre was your passion. It's about the only thing I've ever heard you-"
"I just quit, that's all," Franny said. "It started embarrassing me. I began to feel like such a nasty little egomaniac." She reflected. "I don't know. It seemed like such poor taste, sort of, to want to act in the first place. I mean all the ego. And I used to hate myself so, when I was in a play, to be backstage after the play was over. All those egos running around feeling terribly charitable and warm. Kissing everybody and wearing their makeup all over the place, and then trying to be horribly natural and friendly when your friends came backstage to see you. I just hated myself.... And the worst part was I was usually sort of ashamed to be in the plays I was in. Especially in summer stock." She looked at Lane. "And I had good parts, so don't look at me that way. It wasn't that. It was just that I would've been ashamed if, say, anybody I respected-my brothers, for example-came and heard me deliver some of the lines I had to say. I used to write certain people and tell them not to come." She reflected again. "Except Pegeen in 'Playboy,' last summer. I mean that could have been really nice, only the goon that played the Playboy spoiled any fun it might have been. He was so lyrical-God, was he lyrical!"
Lane had finished his snails. He sat looking deliberately expressionless. "He got terrific reviews," he said. "You sent me the reviews, if you recall."
Franny sighed. "All right. O.K., Lane."
"No, I mean you've been talking for a half hour as though you're the only person in the world that's got any goddam sense, any critical ability, I mean if some of the best critics thought this man was terrific in the play, maybe he was, maybe you're wrong. That ever occur to you? You know, you haven't exactly reached the ripe, old-"
"He was terrific for somebody that just has talent. If you're going to play the Playboy right, you have to be a genius. You do, that's all-I can't help it," Franny said. She arched her back a trifle, and with her mouth a trifle open, she put her hand on top of her head. "I feel so woozy and funny. I don't know what's the matter with me."
"You think you're a genius?"
Franny took her hand down from her head. "Aw, Lane. Please. Don't do that to me."
"I'm not doing any-"
"All I know is I'm losing my mind," Franny said. "I'm just sick of ego, ego, ego. My own and everybody else's. I'm sick of everybody that wants to get somewhere, do something distinguished and all, be somebody interesting. It's disgusting-it is, it is. I don't care what anybody says."
Lane raised his eyebrows at that, and sat back, the better to make his point. "You sure you're just not afraid of competing?" he asked with studied quietness. "I don't know too much about it, but I'd lay odds a good psychoanalyst-I mean a really competent one-would probably take that statement-"
"I'm not afraid to compete. It's just the opposite. Don't you see that? I'm afraid I will compete-that's what scares me. That's why I quit the Theatre Department. Just because I'm so horribly conditioned to accept everybody else's values, and just because I like applause and people to rave about me, doesn't make it right. I'm ashamed of it. I'm sick of it. I'm sick of not having the courage to be an absolute nobody. I'm sick of myself and everybody else that wants to make some kind of a splash." She paused, and suddenly picked up her glass of milk and brought it to her lips. "I knew it," she said, setting it down. "That's something new. My teeth go funny on me. They're chattering. I nearly bit through a glass the day before yesterday. Maybe I'm stark, staring mad and don't know it." The waiter had come forward to serve Lane's frogs' legs and salad, and Franny looked up at him. He, in turn, looked down at her untouched chicken sandwich. He asked if the young lady would perhaps like to change her order. Franny thanked him, and said no. "I'm just very slow," she said. The waiter, who was not a young man, seemed to look for an instant at her pallor and damp brow, then bowed and left.
"You want to use this a second?" Lane said abruptly. He was holding out a folded, white handkerchief. His voice sounded sympathetic, kind, in spite of some perverse attempt to make it sound matter-of-fact.
"Why? Do I need it?"
"You're sweating. Not sweating, but I mean your forehead's perspiring quite a bit."
"It is? How horrible! I'm sorry...." Franny brought her handbag up to table level, opened it, and began to rummage through it. "I have some Kleenex somewhere."
"Use my handkerchief, for God's sake. What the hell's the difference?"
"No-I love that handkerchief and I'm not going to get it all perspiry," Franny said. Her handbag was a crowded one. To see better, she began to unload a few things and place them on the tablecloth, just to the left of her untasted sandwich. "Here it is," she said. She used a compact mirror and quickly, lightly blotted her brow with a leaf of Kleenex. "God. I look like a ghost. How can you stand me?"
"What's the book?" Lane asked.

Franny literally jumped. She looked down at the disorderly little pile of handbag freight on the tablecloth. "What book?" she said. "This, you mean?" She picked up the little clothbound book and put it back into her handbag. "Just something I brought to look at on the train."
"Let's have a look. What is it?"
Franny didn't seem to hear him. She opened her compact again and took another quick glance into the mirror. "God," she said. Then she cleared everything-compact, billfold, laundry bill, toothbrush, a tin of aspirins, and a gold-plated swizzle stick-back into her handbag. "I don't know why I carry that crazy gold swizzle stick around," she said. "A very corny boy gave it to me when I was a sophomore, for my birthday. He thought it was such a beautiful and inspired gift, and he kept watching my face while I opened the package. I keep trying to throw it away, but I simply can't do it. I'll go to my grave with it." She reflected. "He kept grinning at me and telling me I'd always have good luck if I kept it with me at all times."
Lane had started in on his frogs' legs. "What was the book, anyway? Or is it a goddam secret or something?" he asked.
"The little book in my bag?" Franny said. She watched him disjoint a pair of frogs' legs. Then she took a cigarette from the pack on the table and lit it herself. "Oh, I don't know," she said. "It's something called 'The Way of a Pilgrim.'" She watched Lane eat for a moment. "I got it out of the library. This man that teaches this Religion Survey thing I'm taking this term mentioned it." She dragged on her cigarette. "I've had it out for weeks. I keep forgetting to return it."
"Who wrote it?"
"I don't know," Franny said casually. "Some Russian peasant, apparently." She went on watching Lane eat his frogs' legs. "He never gives his name. You never know his name the whole time he's telling the story. He just tells you he's a peasant and that he's thirty-three years old and that he's got a withered arm. And that his wife is dead. It's all in the eighteen-hundreds."
Lane had just shifted his attention from the frogs' legs to the salad. "Any good?" he said. "What's it about?"
"I don't know. It's peculiar. I mean it's primarily a religious book. In a way, I suppose you could say it's terribly fanatical, but in a way it isn't. I mean it starts out with this peasant- the pilgrim-wanting to find out what it means in the Bible when it says you should pray incessantly. You know. Without stopping. In Thessalonians or someplace. So he starts out walking all over Russia, looking for somebody who can tell him how to pray incessantly. And what you should say if you do." Franny seemed intensely interested in the way Lane was dismembering his frogs' legs. Her eyes remained fixed on his plate as she spoke. "All he carries with him is this knapsack filled with bread and salt. Then he meets this person called a starets-some sort of terribly advanced religious person-and the starets tells him about a book called the 'Philokalia.' Which apparently was written by a group of terribly advanced monks who sort of advocated this really incredible method of praying."
"Hold still," Lane said to a pair of frogs' legs.
"Anyway, so the pilgrim learns how to pray the way these very mystical persons say you should-I mean he keeps at it till he's perfected it and everything. Then he goes on walking all over Russia, meeting all kinds of absolutely marvellous people and telling them how to pray by this incredible method. I mean that's really the whole book.
"I hate to mention it, but I'm going to reek of garlic," Lane said.
"He meets this one married couple, on one of his journeys, that I love more than anybody I ever read about in my entire life," Franny said. "He's walking down a road somewhere in the country, with his knapsack on his back, when these two tiny little children run after him, shouting, 'Dear little beggar! Dear little beggar! You must come home to Mummy. She likes beggars.' So he goes home with the children, and this really lovely person, the children's mother, comes out of the house all in a bustle and insists on helping him take off his dirty old boots and giving him a cup of tea. Then the father comes home, and apparently he loves beggars and pilgrims, too, and they all sit down to dinner. And while they're at dinner, the pilgrim wants to know who all the ladies are that are sitting around the table, and the husband tells him that they're all servants but that they always sit down to eat with him and his wife because they're sisters in Christ." Franny suddenly sat up a trifle straighter in her seat, self-consciously. "I mean I loved the pilgrim wanting to know who all the ladies were." She watched Lane butter a piece of bread. "Anyway, after that, the pilgrim stays overnight, and he and husband sit up till late talking about this method of praying without ceasing. The pilgrim tells him how to do it. Then he leaves in the morning and starts out on some more adventures. He meets all kinds of people-I mean that's the whole book, really-and he tells all of them how to pray by this special way."
Lane nodded. He cut into his salad with his fork. "I hope to God we get time over the weekend so that you can take a quick look at this goddam paper I told you about," he said. "I don't know. I may not do a damn thing with it-I mean try to publish it or what have you-but I'd like you to sort of glance through it while you're here."
"I'd love to," Franny said. She watched him butter another piece of bread. "You might like this book," she said suddenly. "It's so simple, I mean."
"Sounds interesting. You don't want your butter, do you?"
"No, take it. I can't lend it to you, because its way overdue already, but you could probably get it at the library here. I'm positive you could."
"You haven't touched your goddam sandwich," Lane said suddenly. "You know that?"
Franny looked down at her plate as if it had just been placed before her. "I will in a minute," she said. She sat still for a moment, holding her cigarette, but without dragging on it, in her left hand, and with her right hand fixed tensely around the base of the glass of milk. "Do you want to hear what the special method of praying was that the starets told him about?" she asked. "It's really sort of interesting, in a way."
Lane cut into his last pair of frogs' legs. He nodded. "Sure," he said. "Sure."
"Well, as I said, the pilgrim-this simple peasant-started the whole pilgrimage to find out what it means in the Bible when it says you're supposed to pray without ceasing. And then he meets this starets-this very advanced religious person I mentioned, the one who'd been studying the 'Philokalia' for years and years and years." Franny stopped suddenly to reflect, to organize. "Well, the starets tells him about the Jesus Prayer first of all. 'Lord Jesus Christ, have mercy on me.' I mean that's what it is. And he explains to him that those are the best words to use when you pray. Especially the word 'mercy,' because it's such a really enormous word and can mean so many things. I mean it doesn't just have to mean mercy." Franny paused to reflect again. She was no longer looking at Lane's plate but over his shoulder. "Anyway," she went on, "the starets tells the pilgrim that if you keep saying that prayer over and over again- you only have to just do it with your lips at first-then eventually what happens, the prayer becomes self-active. Something happens after a while. I don't know what, but something happens, and the words get synchronized with the person's heartbeats, and then you're actually praying without ceasing. Which has a really tremendous, mystical effect on your whole outlook. I mean that's the whole point of it, more or less. I mean you do it to purify your whole outlook and get an absolutely new conception of what everything's about."
Lane had finished eating. Now, as Franny paused again, he sat back and lit a cigarette and watched her face. She was still looking abstractedly ahead of her, past his shoulder, and seemed scarcely aware of his presence.
"But the thing is, the marvellous thing is, when you first start doing it, you don't even have to have faith in what you're doing. I mean even if you're terribly embarrassed about the whole thing, it's perfectly all right. I mean you're not insulting anybody or anything. In other words, nobody asks you to believe a single thing when you first start out. You don't even have to think about what you're saying, the starets said. All you have to have in the beginning is quantity. Then, later on, it becomes quality by itself. On its own power or something. He says that any name of God-any name at all-has this peculiar, self-active power of its own, and it starts working after you've sort of started it up."
Lane sat rather slouched in his chair, smoking his eyes narrowed attentively at Franny's face. Her face was still pale, but it had been paler at other moments since the two had been in Sickler's.
"As a matter of fact, that makes absolute sense," Franny said, "because in the Nembutsu sects of Buddhism, people keep saying 'Namu Amida Butsu' over and over again-which means 'Praises to the Buddha' or something like that-and the same thing happens. The exact same-"
"Easy. Take it easy," Lane interrupted. "In the first place, you're going to burn your fingers any second."
Franny gave a minimal glance down at her left hand, and dropped the stub of her still-burning cigarette into the ashtray. "The same thing happens in 'The Cloud of Unknowing,' too. Just with the word 'God.' I mean you just keep saying the word 'God.'" She looked at Lane more directly than she had in several minutes. "I mean the point is did you ever hear anything so fascinating in your life, in a way? I mean it's so hard to just say it's absolute coincidence and then just let it go at that- that's what's so fascinating to me. At least, that's what's so terribly-" She broke off. Lane was shifting restively in his chair, and there was an expression on his face-a matter of raised eyebrows, chiefly-that she knew very well. "What's the matter?" she asked.
"You actually believe that stuff, or what?"
Franny reached for the pack of cigarettes and took one out. "I didn't say I believed it or I didn't believe it," she said, and scanned the table for the folder of matches. "I said it was fascinating." She accepted a light from Lane. "I just think it's a terribly peculiar coincidence," she said, exhaling smoke, "that you keep running into that kind of advice-I mean all these really advanced and absolutely unbogus religious persons that keep telling you if you repeat the name of God incessantly, something happens. Even in India. In India, they tell you to meditate on the 'Om,' which means the same thing, really, and the exact same result is supposed to happen. So I mean you can't just rationalize it away without even-"
"What is the result?" Lane said shortly.
"What?"
"I mean what is the result that's supposed to follow? All this synchronization business and mumbo-jumbo. You get heart trouble? I don't know if you know it, but you could do yourself, somebody could do himself a great deal of real-"
"You get to see God. Something happens in some absolutely nonphysical part of the heart-where the Hindus say that At-man resides, if you ever took any Religion-and you see God, that's all." She flicked her cigarette ash self-consciously, just missing the ashtray. She picked up the ash with her fingers and put it in. "And don't ask me who or what God is. I mean I don't even know if He exists. When I was little, I used to think-" She stopped. The waiter had come to take away the dishes and redistribute menus.
"You want some dessert, or coffee?" Lane asked.
"I think I'll just finish my milk. But you have some," Franny said. The waiter had just taken away her plate with the untouched chicken sandwich. She didn't dare to look up at him.
Lane looked at his wristwatch. "God. We don't have time. We're lucky if we get to the game on time." He looked up at the waiter. "Just coffee for me, please." He watched the waiter leave, then leaned forward, arms on the table, thoroughly relaxed, stomach full, coffee due to arrive momentarily, and said, "Well, it's interesting, anyway. All that stuff ... I don't think you leave any margin for the most elementary psychology. I mean I think all those religious experiences have a very obvious psychological background-you know what I mean.... It's interesting, though. I mean you can't deny that." He looked over at Franny and smiled at her. "Anyway. Just in case I forgot to mention it. I love you. Did I get around to mentioning that?"
"Lane, would you excuse me again for just a second?" Franny said. She had got up before the question was completely out.
Lane got up, too, slowly, looking at her. "You all right?" he asked. "You feel sick again, or what?"
"Just funny. I'll be right back."
She walked briskly through the dining room, taking the same route she had taken earlier. But she stopped quite short at the small cocktail bar at the far end of the room. The bartender, who was wiping a sherry glass dry, looked at her. She put her right hand on the bar, then lowered her head-bowed it-and put her left hand to her forehead, just touching it with the fingertips. She weaved a trifle, then fainted, collapsing to the floor.

It was nearly five minutes before Franny came thoroughly to. She was on a couch in the manager's office, and Lane was sitting beside her. His face, suspended anxiously over hers, had a remarkable pallor of its own now.
"How are ya?" he said, in a rather hospital-room voice. "You feel any better?"
Franny nodded. She closed her eyes for a second against the overhead light, then reopened them. "Am I supposed to say 'Where am I?' " she said. "Where am I?"
Lane laughed. "You're in the manager's office. They're all running around looking for spirits of ammonia and doctors and things to bring you to. They'd just run out of ammonia, apparently. How do you feel? No kidding."
"Fine. Stupid, but fine. Did I honestly faint?"
"And how. You really conked out," Lane said. He took her hand in his. "What do you think's the matter with you anyway? I mean you sounded so-you know-so perfect when I talked to you on the phone last week. Didn't you eat any breakfast, or what?"
Franny shrugged. Her eyes looked around the room. "It's so embarrassing," she said. "Did somebody have to carry me in here?"
"The bartender and I. We sort of hoisted you in. You scared the hell out of me, I'm not kidding."
Franny looked thoughtfully, without blinking, at the ceiling while her hand was held. Then she turned and, with her free hand, made a gesture as though to push back the puff of Lane's sleeve. "What time is it?" she asked.
"Never mind that," Lane said. "We're in no hurry."
"You wanted to go to that cocktail party."
"The hell with it."
"Is it too late for the game, too?" Franny asked.
"Listen, I said the hell with it. You're going to go back to your room at whosis-Blue Shutters-and get some rest, that's the important thing," Lane said. He sat a trifle closer to her and bent down and kissed her, briefly. He turned and looked over at the door, then back at Franny. "You're just going to rest this afternoon. That's all you're going to do." He stroked her arm for a moment. "Then maybe after a while, if you get any decent rest, I can get upstairs somehow. I think there's a goddam back staircase. I can find out."
Franny didn't say anything. She looked at the ceiling.
"You know how long it's been?" Lane said. "When was that Friday night? Way the hell early last month, wasn't it?" He shook his head. "That's no good. Too goddam long between drinks. To put it crassly." He looked down at Franny more closely. "You really feel better?"
She nodded. She turned her head toward him. "I'm terribly thirsty, that's all. Do you think I could have some water? Would it be too much trouble?"
"Hell, no! Will you be all right if I leave you for a second? You know what I think I'll do?"
Franny shook her head to the second question.
"I'll get somebody to bring you some water. Then I'll get the headwaiter and call off the spirits of ammonia-and, incidentally, pay the check. Then I'll get a cab all ready, so we won't have to hunt all around for one. It may take a few minutes, because most of them will be cruising around for people going out to the game." He let go Franny's hand and got up. "O.K.?" he said.
"Fine."
"O.K., I'll be right back. Don't move." He left the room.
Alone, Franny lay quite still, looking at the ceiling. Her lips began to move, forming soundless words, and they continued to move.
 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrása” Franny” appeared in THE NEW YORKER January 1955

Franny (Magyar)

Ragyogó napsütés volt ezen a szombat délelőttön, de azért mégiscsak felöltő-idő az egész heti ballonkabát-idő után, pedig mindenki azt remélte már, hogy a jó idő megmarad a várva várt hétvégére is – a Yale-meccs víkendjére. Vagy huszonöt diák várta az állomáson, hogy a tíz-ötvenkettessel befusson a szerelme, de legfeljebb hatan vagy heten merészkedtek ki a nyitott, szeles peronra. A többiek kis csoportokban ácsorogtak a fűtött váróteremben – itt is, ott is két, három, négy, füstöt eregető fiatalember, hajadonfőtt –, és nagy hangon vitatkoztak, egymást túlkiabálva, mintha mindegyikük harsány, polemizáló szenvedéllyel, megfellebbezhetetlenül döntene el, egyszer és mindenkorra, egy olyan vitás ügyet, amelyet természetesen az egyetemen kívüli világ tüntetőleg-e vagy sem, de évszázadokon keresztül elkontárkodott.
Lane Coutell börberi kabátjában – amelybe nyilván teveszőr bélést is gombolt – szintén ott várakozott öthat másik fiúval együtt a nyitott peronon. Vagy inkább velük is, meg nem is. Tíz percig vagy talán még tovább kívül maradt társai beszélgetésének lőtávolán, így álldogált, hátát a Christian Science rácsos hirdetőtáblájának vetve, kesztyűtlen kezét a kabátzsebébe süllyesztve. Vörösesbarna kasmírsálja magasra csúszott a nyakán, és jóformán semmi védelmet nem nyújtott a hideg ellen. Egyszerre csak szórakozottan kihúzta jobb kezét a kabátzsebéből, és igazgatni kezdte sálját, de még mielőtt helyére igazította volna, meggondolta magát – benyúlt a kabátja alá, és a zakója belső zsebéből egy levelet vett elő. Mindjárt olvasni is kezdte, kissé eltátott szájjal.
A levelet halványkék levélpapírra írták, gépírással. Gyűrött papírján meglátszott, hogy a címzett sokszor kivette a borítékból, és jó néhányszor elolvasta már.
Kedd, legalábbis azt hiszem
Drága Lane!
Fogalmam sincs, hogyan fogod kisilabizálni ezt az egészet, mert olyan pokoli a lárma ma este a hálóban, hogy jóformán a saját gondolatait se hallja az ember. Így aztán, ha melléütök, leszel szíves elnézni. Különben megfogadtam a tanácsodat, és újabban elég sokat forgatom az értelmező szótárt, úgyhogy, ha most begörcsölt a stílusom, magadra vess. Az a lényeg, hogy most kaptam meg gyönyörű leveledet, és szeretlek, imádlak az őrülésig stb., és alig várom a hétvégét. Elég baj, hogy nem tudtál benyomni a Croft House-ba, de végül is nem sokat törődöm vele, hol lakom, csak meleg legyen, de ne legyen poloskás, és láthassalak néha, azazhogy minden percben. Mostanában ti. teljesen becsavarodtam. Egyszerűen imádom a leveledet, különösen azt a részét, ahol Eliotról írsz. Én már kezdek nem sokat törődni az összes költőkkel, az egy Szapphót kivéve. Őt valósággal őrülten bújom, de kérlek, hagyjuk a közönséges célzásokat, légy szíves. Lehet, hogy róla írom az évfolyamdolgozatomat, persze ha egyáltalán nekimegyek a speciálszigorlatnak, és feltéve, hogy az a tökfej, a tanárvezetőm, megengedi. „Meghal a kedves Adonisz, már mit tehetünk, Küthereia? – Hantoljátok el őt, leányok, megszaggatva ruhátokat!” Hát nem isteni? Ő végig ilyen. Szeretsz? Egyszer sem írtad abban az utálatos levélben. Utállak, amikor olyan reménytelenül szuperférfias és rezervuált vagy. (Jól írtam?) Persze nem igaz, hogy utállak, de nem bírom az erős, szófukar férfiakat. Nem mintha te nem volnál erős, de megértesz. Lassan akkora lesz a zsivaj, hogy a saját gondolataimat is alig hallom. Az a lényeg, hogy szeretlek, és szeretném már elküldeni a levelet expressz, hogy minél előbb megkapd, feltéve, hogy egyáltalán találok bélyeget ebben a bolondokházában. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Tudod te egyáltalán, hogy összesen kétszer táncoltunk tizenegy hónap alatt? Azt az estét a Vanguardban nem számítom, ott úgy be voltál szíva. Nyilván irtó zavarban leszek. Mellesleg megöllek, ha ezt rám hagyod. A szombati viszontlátásig, bogaram!
Imádlak
Franny
Ui. Apa megkapta a röntgenjét a kórházból, mindannyian nagyon megnyugodtunk. Valamivel nagyobb, de nem rosszindulatú. Tegnap este beszéltem anyával telefonon. Mellesleg üdvözöl téged. Ezek szerint nem kell izgulnod a péntek éjszaka miatt. Nyilván nem is hallották, amikor bejöttünk.
U. Ui. Ha neked írok, mindjárt unintelligens liba lesz belőlem. Vajon miért? Ezennel engedélyezem, hogy kianalizáld. Egyelőre az a fontos, hogy istenien sikerüljön ez a hétvége. Szóval, légy szíves, most az egyszer ne analizálj agyon mindent, főképpen pedig engemet ne!
Szeretlek.
Frances s. k.
Lane ezúttal a levél felénél tarthatott, amikor erőszakosan, tolakodóan megzavarta az olvasásban egy tagbaszakadt fiatal fiú, bizonyos Ray Sorenson, aki az iránt érdeklődött, nem tudná-e megmondani, hogy egyáltalán mi a fenét akar az a süket Rilke. Sorenson is a modern európai irodalom szemináriumra jár, ahová Lane (kizárólag negyedévesek és doktorálók részére), és hétfőn Rilke Negyedik duinói elégiá-ja a kitűzött téma. Lane ugyan alig ismerte Sorensont, de valami meghatározatlan undort keltett benne a fiú képe és modora, eltette a levelet, és közölte, hogy egyelőre ő se tudja, de gondolja, minden különösebb nehézség nélkül meg fogja érteni. – Irigyellek – mondta Sorenson. – Szerencsés pasas vagy! – Olyan álmatagon lökte ki a szavakat, mintha csak az unalom vagy türelmetlenség hajtotta volna oda Lane-hez, nem pedig az a szándék, hogy valami emberi diskurzust kezdjen vele. – Az istenit, hideg van – mondta, és egy csomag cigarettát vett elő a zsebéből. Lane észrevett egy meghalványult, de azért még elég feltűnő rúzsfoltot Sorenson teveszőr kabátjának reverjén. Úgy festett, mintha már hetek, sőt hónapok óta volna ott, de Lane nem ismerte elég jól Sorensont ahhoz, hogy szóljon róla, és különben se érdekelte az egész. Meg aztán jött is már a vonat. Mindketten félbalra-át-félét csináltak, a berobogó mozdony felé fordulva. Ekkor kivágódott a váróterem ajtaja, és azok a fiúk is, akik eddig odabent melegedtek, jöttek kifelé a peronra egymás után, legtöbbjük olyan izgalomban, mintha mindegyik legalább három parázsló cigarettát szorongatna a kezében.
Lane is rágyújtott, miközben a vonat bedübörgött az állomásra. Aztán azoknak a szokása szerint, akiknek nincs valami nagy gyakorlatuk vonatok várásában, igyekezett szenvtelen arcot vágni, ami elég jól, sőt ragyogóan elárulta az érzéseit.
Franny az elsők között szállt le a vonatról, messze, a peron északi végén. Lane tüstént meglátta, és akárhogy próbálta is fegyelmezni az arcvonásait, magasba röppenő karja mindjárt elárulta a teljes igazságot. Franny észrevette, vadul visszaintegetett. Rövid mosómedve bundát viselt, és Lane, miközben lassan mozduló arccal, de gyors léptekkel ment feléje, visszafojtott örömmel nyugtázta magában, hogy ő az egyetlen ember a peronon, aki ismeri ezt a bundát. Eszébe jutott, hogy egyszer egy kölcsönkért autóban, félórás csókolózás után, a bundája hajtókáját is csókolgatta, mintha az is kívánatos része lett volna Frannynek.
– Lane! – üdvözölte Franny kitörő örömmel. Ő aztán igazán nem tudott szenvtelen arcot vágni. Megölelte, megcsókolta a fiút. Afféle peroncsók volt: spontánul, ígéretesen kezdődő, de mindjárt megtorpanó és csak amolyan homlok-összekoccantásba átszaladó. – Megkaptad a levelemet? – kérdezte a lány, és jóformán még egy lélegzetre hozzátette: – Egészen összefagytál, te szegény. Miért nem odabent vártál? Megkaptad a levelemet?
– Melyiket? – kérdezte Lane, miközben felkapta a lány bőröndjét. Sötétkék bőrönd volt, fehér szíjjal. Vagy egy féltucat ugyanilyet emeltek le éppen a vonatról.

– Nem kaptad meg? Már szerdán feladtam. Direkt levittem a postára...
– Ja, azt? Megkaptam. Ez az egész poggyászod? Mi ez a könyv?
Franny lepillantott a bal kezére, amelyben borsózöld vászonkötésű könyvecskét szorongatott. – Ez? Semmi különös – mondta. Kinyitotta a kézitáskáját, és belegyömöszölte a könyvet, aztán elindult Lane nyomában a hosszú peronon a taxiállomás felé. Belekarolt Lane-be, és beszélt, beszélt, alig vagy egyáltalán nem hagyva szóhoz jutni a fiút. Először valami ruhát említett, amelyik itt van a bőröndjében, de ki kellene vasalni. Aztán azt mondta, hogy vett egy édes kis vasalót, olyan cuki, hogy babaszobában volna a helye, de otthon felejtette. Meg azt is mondta, nem hinné, hogy három lánynál többet ismert volna az egész vonaton: Martha Farrart, Tippie Tobbettet meg ezt az Eleanor Izét, akit évekkel ezelőttről ismer, még a középiskolából, Exeterből vagy honnan. A többiek mind jellegzetes Smith-pofák voltak – közölte Franny –, kivéve két lányt, akinek kiköpött Vassar-képe volt, és egy harmadikat, aki meg kiköpött Bennington- vagy Sarah Lawrence-pofa. Erről a Bennington-Sarah Lawrencepofáról már azt lehetett hinni, egyáltalán ki se jön a vécéből – talán a falra firkált, vagy jégert hord, és azzal vacakolt egy óráig. Lane, miközben szaporán szedte a lábát, elmondta, mennyire sajnálja, hogy nem sikerült elintéznie Frannynek a Croft House-t – persze eleve reménytelen volt –, viszont sikerült egy nagyon szép, otthonos penziót találnia. Kicsi, de tiszta, meg ami kell. Frannynek tetszeni fog, nyugtatta meg Lane, és Franny szeme előtt mindjárt meg is jelent egy kis fehér penzió deszkaburkolata. Három vadidegen lány egy szobában. Amelyik elsőnek ér oda, megkaparintja magának a hepehupás díványt, a másik kettő osztozhat a rémes matracú franciaágyon. – Remek – mondta lelkesen. Néha képtelen volt leplezni bosszúságát a férfiak tehetetlensége miatt általában, és Lane-é miatt különösen. Eszébe jutott egy New York-i esős éjszaka, amikor a színházból hazamenet, Lane a járdaszéli jótékonyság gyanús nagylelkűségi rohamában hagyta, hogy az a szörnyű szmokingos pasas elhappolja a taxit az orra elől. Nem mintha nagyon fennakadt volna a dolgon – istenem, szörnyű lehet férfinak lenni és taxikat szerezni az esőben –, de az emlékezetébe vésődött, hogy milyen ijesztő, szinte ellenséges volt Lane arca, amikor visszajött hozzá a járdára. Furdalta a lelkiismeret, hogy ilyesmiken jár az esze, és színlelt gyengédséggel megszorította a fiú karját. Taxiba ültek. A fehér szíjas sötétkék bőröndöt a sofőr mellé tették.
– Bedobjuk a bőröndöt meg a cuccot a szobádba, csak éppen behajítjuk az ajtón, és megyünk ebédelni – mondta Lane. – Szörnyű éhes vagyok. – Előrehajolt, és bemondta a címet.
– Jaj de nagyszerű, hogy látlak! – mondta Franny, amikor a taxi elindult. – Nagyon hiányoztál. – Mire kimondta, már rá is jött, hogy nem ezt akarta mondani. Ismét lelkiismeret-furdalást érzett, a kezébe vette Lane kezét, és szoros, meleg kapocsba fűzte ujjait a fiú ujjaival.
Egy óra múlva ott ültek egy viszonylag magányos asztalnál, Sicklernél a belvárosban. Nagyon népszerű étterem volt, elsősorban a filoszok körében: ezek azok a fiúk, akik a Yale-en éppúgy, mint a Harvardon, valahogy úgy intézik, hogy elkormányozzák szerelmüket a Mory- vagy a Cronin-féle vendéglők közeléből. A Sickler volt talán az egyetlen étterem a városban, ahol nem volt „öregem, ilyen vastag” a sült (hüvelyk- és mutatóujj széttartva). Sicklernél a csiga volt a divat, Sicklernél ha egy diák a nőjével ebédelt, vagy mind a ketten rendeltek salátát, vagy rendszerint nem rendelt egyikük sem, a fokhagymára való tekintettel. Franny és Lane Martinit kért. Tíz vagy tizenöt perce kihozták már, de Lane éppen csak megkóstolta a magáét, aztán hátradőlt a székén, tekintetét végigjártatta az éttermen, és az a nyilvánvaló érzés töltötte el, hogy „ez igen” (mert ez aztán igazán vitathatatlan volt): a megfelelő helyen van, egy vitathatatlanul megfelelőnek látszó lánnyal, aki nemcsak különlegesen csinos, hanem ami ennél is több, nem az a tipikus flanellszoknyás, kasmír-kardigános fajta. Franny észrevette ezt a pillanatnyi önelégültséget, és annak vette, ami volt: se többnek, se kevesebbnek. De azért puszta megszokásból ismét lelkiismeret-furdalást érzett, amiért rajtakapta Lane-t, és most büntetésül arra ítélte magát, hogy odaadó figyelmet színlelve fogja végighallgatni a fiú előadását.
Lane-ből ömlött a szó, mintha jó negyedórára, vagy talán többre is monopolizálta volna a beszéd jogát, és azt hinné magáról, hogy ezzel az ékesszólással nem foghat mellé.
– Szóval, hogy kereken kimondjam, ami hiányzik belőle, az a tesztikularitás. Érted, ugye?
Szónoki mozdulattal előrehajolt a székén, két karját Martinije két oldalán támadásba lendítve, célba vette Frannyt, aki odaadóan hallgatta.
– Micsoda hiányzik belőle? – kérdezte Franny. Előbb meg kellett köszörülnie a torkát, hogy egyáltalán szólni tudjon, olyan régen jutott szóhoz utoljára.
Lane tétovázott. – A férfiasság – mondta.
– Először hallom tőled.
– Szóval, hogy úgy mondjam, ez volt az alapgondolata a dolgozatomnak, ezt próbáltam kifejteni, persze elég finoman – mondta Lane, továbbfűzve előadását. – Őszintén szólva, azt hittem, hogy éppen csak átpöccen, mint egy necces labda, és amikor visszakaptam azzal a bazi nagy jelessel a tetején, esküszöm, azt hittem, elájulok.
Franny ismét megköszörülte a torkát. Alighanem úgy döntött, hogy letöltötte már a nyájas hallgatással magára mért penitenciát. – Miért? – kérdezte.
Lane egy kissé meghökkent a közbeszóláson: – Hogyhogy miért?
– Azt kérdeztem, miért hitted, hogy éppen csak átpöccen, mint egy necces labda?
– De hiszen most mondtam. Egy félórája azt magyarázom. Ez a Brughman pokoli nagy Flaubert-szakértő, vagy legalábbis én azt hittem róla.
– Aha – mondta Franny. Elmosolyodott. Belekortyolt a Martinijébe. – Isteni – mondta, és a poharat bámulta. – Úgy örülök, hogy itt nem húsz az egyhez keverik. Utálom, amikor telerakják ginnel.
Lane bólintott. – Különben, azt hiszem, a szobámban megvan valahol az a nyavalyás dolgozat. Ha lesz rá időnk, felolvasom neked, még a víkenden.
– Isteni. Irtó kíváncsi vagyok rá.
– Lane ismét bólintott. – Szóval nem mondtam semmi világmegváltót, vagy mit tudom én, mit. – Kényelmesebben helyezkedett el a széken. – De legalábbis azt hiszem, hogy az, hogy a miért-re tettem a hangsúlyt, arra, hogy miért vonzódott olyan neurotikusan a mot juste-höz, az talán egész szerencsés volt. Szóval legalábbis a mai tudásunk szerint. Nemcsak holmi pszichoanalizálás meg mindenféle kutyaszar, de persze azért az is egy bizonyos mértékig. Érted, ugye? Én nem vagyok egy Freud-imádó, vagy ehhez hasonló, de vannak dolgok, amelyeket nem lehet egyszerűen átengedni a nagy freudosoknak. Szóval azt hiszem, bizonyos mértékben sikerült végigvezetnem, hogy az igazi nagyok – Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Shakespeare, a hétszentségit neki – sosem voltak holmi szófacsarók. Egyszerűen csak írtak. Érted, mire gondolok? – Lane várakozóan nézett Frannyre. Úgy érezte, hogy a lány most szupernagy odaadással hallgatja.
– Az olajbogyót megeszed belőle?
Lane egy futó pillantást vetett a Martinijére, aztán megint Frannyre emelte a tekintetét. – Nem – mondta hűvösen –, kéred?
– Csak ha úgyis otthagynád-mondta Franny. Lane hangjából megértette, hogy nem ezt kellett volna kérdeznie. És az volt a legrémesebb, hogy nem is kívánta már azt az olajbogyót, és csodálkozott magán, hogy egyáltalán minek kérte el. De amikor Lane odanyújtotta neki a Martinis poharat, nem tehetett mást, mint hogy kihalássza belőle az olajbogyót, és szemmel látható élvezettel megegye. Aztán kivett egy cigarettát Lane csomagjából, amely ott hevert az asztalon, Lane meg is gyújtotta neki, és maga is rágyújtott.
Az olajbogyó-intermezzo után rövid hallgatás nehezedett az asztalra. Végül is Lane törte meg a csendet, mert nem az az ember volt, aki két percig is titkolni tudja az aduit. – Ennek a Brughmannek az a véleménye, hogy publikálnom kellene valahol ezt a nyavalyás dolgozatot – szólalt meg hirtelen. – Különben még nem tudom. – Aztán, mintha egyszerre kimerült volna, vagy még inkább: mintha az intellektusának gyümölcseire éhes világ kifárasztotta volna örökös követeléseivel, tenyerével masszírozni kezdte az arcát, és anélkül, hogy észrevette volna a modortalanságát, kidörzsölte a csipát az egyik szeméből. – Szóval azok a Flaubert-esszék meg azok a fickók elég közepesek. – Egy kicsit morózus képet vágva töprengett egy darabig. – Nem hinném, hogy az utóbbi időben valaki is írt volna róla valami lényegbevágót...
– Úgy beszélsz, mint valami demonstrátor. De szóról szóra.
– Tessék? – kérdezte Lane kimérten.
– Szóról szóra úgy beszélsz, mint valami demonstrátor. Bocsáss meg, de így van. Szó szerint.
– Tényleg? És hogy beszél egy demonstrátor, ha szabad kérdeznem?
Franny látta rajta, hogy meg van sértve, méghozzá nem is akárhogyan, mégis a kajánság küzdött benne a lelkiismeret-furdalással, és ki akarta önteni a szívét.
– Persze, én nem tudom, hogy hogy van nálatok, de nálunk a demonstrátor az a pasas, aki átveszi az órát, ha a professzor éppen nincs ott, vagy migrénje van, vagy a fogorvosnál ül, vagy mit tudom én. Általában egy doktoráló pasas, vagy efféle. Na most, bejön például egy orosz irodalomórára a kis nettül legombolt nyakú ingében, a csíkos nyakkendőjével, és egy félóráig pocskondiázza Turgenyevet. Amikor aztán végzett vele, amikor porrá zúzta Turgenyevet a szemedben, akkor szépen rátér Stendhalra, vagy mit tudom én, kire, aszerint, hogy kiről írta a doktori értekezését. Nálunk az angol tanszéken tíz ilyen kis demonstrátor muki is van, akik nyüzsögnek, és lerombolnak mindenfélét az ember szemében, és ráadásul mind a tíz olyan zseniális, hogy a száját is alig tudja kinyitni – elnézést az ellentmondásért. Szóval, ha érvekkel jössz nekik, akkor mást se tudnak, mint hogy állati nyájas arckifejezéssel végighallgatnak...
– Kukacos kedvedben vagy ma, tudod? Mi az isten bújt beléd?
Franny egy gyors mozdulattal leverte a cigaretta hamuját, és közelebb húzta magához a hamutartót. – Bocsáss meg, rémes vagyok – mondta. – Egész héten ilyen destruktív hangulatban vagyok. Rémes. Szörnyű vagyok.
– A leveledben nem lehetett érezni ezt a nyavalyás destruktívságot.
Franny ünnepélyesen bólintott. A napfény apró foltocskáját figyelte az abroszon. Akkora volt, mint egy pókerzseton. – Elég nehezemre esett, hogy megirjam.
Lane mondani akart valamit, de éppen jött a pincér, hogy elvigye az üres Martinis poharakat. – Kérsz még egyet? – kérdezte Lane.
Nem kapott választ. Franny még mindig az apró napfényfoltocskát szemlélte az asztalon, olyan ehnélyedéssel, mintha az lenne a szándéka, hogy odaheveredjen napozni.
– Franny – szólt újra Lane, türelmesen, mert ott állt a pincér. – Kérsz még egy Martinit, vagy valami mást?
Franny felpillantott: – Bocsáss meg! – Az üres poharakat nézte a pincér kezében. – Nem. De. Nem tudom.
Lane elnevette magát, felnézett a pincérre. – Kérsz vagy nem kérsz? – kérdezte.
– Kérek. – Most már jobban odafigyelt.
A pincér elment. Lane a tekintetével követte az ajtóig, csak aztán nézett Frannyre. Franny a cigaretta hamuját verte le a friss hamutartón, amelyet az imént hozott a pincér: a szája kissé nyitva volt. Lane egy darabig egyre növekvő ingerültséggel figyelte, és szemlátomást bosszús volt: riadozva fedezte fel a közöny újabb jelét a lányban. Most már számolt a lehetőséggel, hogy ez a nyughatatlan Franny elronthatja az egész víkendet. Lane hirtelen előrehajolt, kezét az asztalra tette, mintha félre akarná söpörni az útból ezt a bosszantó témát, de még mielőtt megtehette volna, Franny beszélni kezdett: – Ocsmány hangulatban vagyok ma. Egyszerűen nem vagyok semmire se használható. – Azon kapta magát, hogy úgy néz Lane-re, mint egy idegen férfira, vagy akár egy linóleumreklámra a földalattiban. Ismét lelkiismeret-furdalást érzett, úgy látszik, ma már ez volt napirenden, és az önvádtól indíttatva kinyújtotta kezét, hogy rátegye Lane-éra. De mindjárt vissza is húzta, és hogy értelme legyen mozdulatának, inkább a cigarettáját vette el a hamutartóról. – Egy perc, és túl leszek rajta. Becsszóra megígérem. – Rámosolygott Lane-re; voltaképpen őszintén, és egy válaszmosoly legalábbis csökkenthette volna a következő eseményeket, de Lane most azzal volt elfoglalva, hogy a saját közönyét fitogtassa, és nem mosolygott vissza. Franny szippantott a cigarettájából. – Ha nem volna késő, meg egyáltalán – mondta –, és ha nem lettem volna olyan hülye, hogy vállaljam a spec-szigorlatot, egyszerűen hagynám az egész angolt a fenébe. Különben nem tudom. – Leverte a hamut. – Torkig vagyok a tudálékos hülyékkel meg a kis beképzelt, eszményromboló majmokkal: sírni tudnék. – Lane-re pillantott: – Bocsáss meg, mindjárt abbahagyom, becsszavamra. Csak annyi az egész, hogyha volna hozzá merszem, nem mennék vissza az egyetemre egész évben. Különben nem tudom. Szóval egyszerűen képtelen cirkusz az egész.
– Óriási vagy. Mondhatom, óriási.
Franny jogosnak érezte a gúnyt. – Bocsáss meg! – mondta.
– Hagyd már abba ez a hülye „bocsássmegezést”, jó? Nem zavar, hogy ekkora általánosításokkal ítélsz? Ha az egész angol tanszék csupa kis eszményromboló hülyéből állna, akkor persze másképpen...
Franny közbeszólt, de alig lehetett hallani a szavát. Elnézett a fiú fekete flanelválla fölött, valahová a távolba, az étterem túlsó végébe.
– Tessék? – kérdezte Lane.
– Azt mondom, hogy én is tudom jól. Igazad van. Kivagyok, és kész. Nem kell rám figyelni.
De Lane nem az az ember volt, aki abbahagy egy vitát, mielőtt elismernék az igazát. – A fene vigye el, az élet minden területén vannak tehetségtelen nullák – mondta. – Ez persze általános. Most egy pillanatig hagyd a tökfej demonstrátorokat. – Ránézett Frannyre. – Egyáltalán figyelsz rám?
– Figyelek. – Ott van nálatok az egész ország két legjobb koponyája. Éppen azon a ti nyavalya angol tanszéketeken. Manlius. Esposito. Bárcsak itt volnának nálunk! Azok legalább költők, a hétszentségit.
– Nem költők – mondta Franny. – És éppen ez a legrémesebb. Szóval, nem igazi költök. Egyszerűen csak verseket írnak, és kiadják a műveiket, meg belerakják őket mindenféle antológiába, de nem költők. – Zavartan elhallgatott, kioltotta a cigarettáját. Néhány pillanatig úgy látszott, hogy egészen kifut a vér az arcából. Hirtelen a rúzsa is egy árnyalattal vagy kettővel is halványabbnak látszott, mintha letörölte volna egy frissítőkendővel. – Ne beszéljünk erről! – mondta jóformán közömbösen, s közben a cigarettavéget nyomkodta a hamutartóba. – Rosszkedvem van. A végén még eltolom az egész víkendet. De talán van egy süllyesztő a székem alatt, és egyszerűen eltűnök.
A pincér jött feléjük gyors léptekkel, és letette a második Martinit is eléjük. Lane ujjait a pohár talpa köré fonta. Keskeny, hosszú ujjai voltak, lehetőleg sosem dugta el őket. – Nem teszel tönkre semmit – mondta csendesen –, de azért szeretném megtudni, mi az isten van veled. Szóval teszerinted valami hülye bohémnek vagy halottnak kell lenni ahhoz, hogy igazi költő lehessen valaki? A hétszentségit. Mit akarsz, valami hullámos hajú marhát, mi?
– Nem. Kérlek, hagyjuk ezt, jó? Ocsmányul érzem magam, és érzem, hogy valami rémes...
– Én volnék a legboldogabb, ha hagynánk a fenébe az egész témát. Csak még azt az egyet mondd meg, légy szíves, hogy szerinted ki az igazi költő? Kíváncsi lennék a véleményedre. Egészen komolyan.
Franny homlokán halvány fénnyel kigyöngyözött a veríték. Jelenthette egyszerűen azt is, hogy túl meleg van a teremben, vagy hogy nincs rendben a gyomra, vagy hogy túl erős volt a két Martini. Lane mintha nem vett volna róla tudomást.
– Nem tudom, milyen az igazi költő. És nagyon szeretném, ha abbahagynád ezt a témát, Lane. Komolyan kérlek. Nagyon furcsán érzem magam. És képtelen vagyok...
– Jól van, jól van. Békén hagylak, pihenj – mondta Lane. – Én csak azt akartam megtudni...
– Én ennyit tudok erről, és ez minden – mondta Franny. – Ha költő vagy, alkoss valami gyönyörűt, úgy értem, hogy kell magad után hagynod valami gyönyörűt, amikor te már leléptél a színről, és egyáltalán. Akikről te beszélsz, azok egy árva sort sem hagynak maguk után, egyetlen igazán gyönyörű verset sem. Legfeljebb a jobb verseik eljutnak az agyadig, és hagynak benne valami nyomot, de csak azért, mert eljutottak az agyadig, mert tudják, hogyan maradjon valami utánuk. De ettől még nem lesz vers a vers, az istenbe is. Lehetnek nagyon hatásos szintaktikai lócitromok – bocsáss meg a hasonlatért. Így van Manlius meg Esposito, meg a többi szerencsétlen.
Lane előbb rágyújtott egy cigarettára. Csak aztán válaszolt: – Azt hittem, szereted Manliust. Ami az igazat illeti, egy hónapja még, ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy drága pofa, és hogy...
– Igenis, kedvelem... De már belerohadok ezekbe az emberekbe, akiket csak kedvelni lehet. Hogy én miért nem tudok találkozni valakivel, akit tisztelni is tudok? Megbocsátasz egy pillanatra? – Franny hirtelen felállt, táskáját a kezébe fogta, az arca falfehér volt.
Lane hátrarúgta a székét, és felugrott: a szája is elnyílt egy kissé. – Mi bajod? – kérdezte. – Rosszul vagy? Fáj valamid?
– Egy másodperc és jövök.
Franny kiment, anélkül, hogy bárkitől is kérdezte volna az irányt, mintha mindig idejárt volna ebédelni Sicklerhez.
Lane egyedül maradt az asztalnál, cigarettázott, és óvatos kis kortyokban itta a Martinijét, hogy kitartson, míg Franny visszatér. Nyilvánvaló volt, hogy a félórával ezelőtti jóérzés, hogy a megfelelő helyen ül, a megfelelő vagy megfelelőnek látszó lánnyal, tökéletesen elmúlt. Pillantása végigfutott a mosómedve bundán, amely ott lógott, kicsit félrecsúszva Franny üresen maradt székének támláján. Ugyanaz a bunda volt, amely olyan örömmel töltötte el az állomáson, egyszerűen azért, mert egyes-egyedül ő ismerte régről ezt a bundát. Most tökéletes közönnyel vizsgálgatta. A selyembélés gyűrődései valami okból bosszantották. Elfordította hát a tekintetét, és most már a martinis pohár talpát bámulta, amely üresen és kihívóan csillogott, mintha forralna ellene valamit. Egyvalami bizonyos volt. A víkend elég nyavalyásan indult. Ebben a percben felemelte tekintetét az asztalról, ismerőst pillantott meg: egy évfolyamtársa ment végig a termen egy nővel. Lane feljebb csúszott a széken, és olyan arckifejezést öltött, mint az a férfi, akinek a nője egy percre kiment a toalettre, magára hagyva őt, ahogy azt a nők általában szokták, és ezért a jelen pillanatban nem tehet mást, mint hogy cigarettázik, és mutatós unalommal bámul maga elé.
A női mosdó Sicklernél majdnem akkora volt, mint maga az étterem, sőt tulajdonképpen ugyanolyan tágasnak hatott. Amikor Franny belépett, a helyiség üresnek látszott. Franny egy pillanatig tétovázott a kőpadló közepén, mintha csak valami randevúzó helyen volna. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, kissé lihegett, és most még sápadtabb volt.
Aztán hirtelen elhatározással, sebes léptekkel elindult a legtávolabbi, a legelhagyatottabbnak látszó fülke felé. Szerencséjére nem kellett pénzt bedobnia, az ajtó nyitva volt. Behúzta maga után, és némi erőlködés árán bekattintotta a reteszt. Nyilvánvalóan zavarta a környezet. Leült. Térdét szorosan összezárta, mintha minél kisebb, minél tömörebb egységbe szeretné zsugorítani magát. Kezét szemére szorította, a karját a törzséhez feszítette, és préselte, préselte össze a sarkát, mintha el akarná zsibbasztani a látóidegét, hogy boruljon minden kép üres feketeségbe körülötte. Szétterpesztett ujjai remegtek, mégis – vagy talán éppen ezért – ördögien finomnak és szépnek látszottak. Ebben az összekuporodott, szinte embrionális helyzetben egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán kitört belőle a sírás. Öt teljes percig zokogott. Meg se próbálta elnyomni a fájdalom és kétségbeesés hangos kitörését, torkából görcsösen bugyborékoltak fel a hangok, mint a hisztérikus gyermek lélegzése a félig tárt gégefedőn át. De amikor abbahagyta, el is némult, nem következett nála a fájdalmas, éles zihálás, ami az efféle vad kitöréseket rendszerint követni szokta. Úgy csitult el, mintha egyetlen pillanat alatt fordulat következett volna be lelkivilága polarizációjában, aminek hatására teste is hirtelen megbékélt. Könnybarázdált arca jóformán kifejezéstelen, sőt majdnem üres volt. Felvette táskáját a földről, kinyitotta, és kivette belőle a borsózöld vászonkötésű könyvecskét. Az ölébe tette, vagy inkább a térdére, és lenézett rá. Lenézett, lebámult rá, mintha ez lett volna a legjobb helye annak a borsózöld vászonkötésű könyvecskének. Aztán felkapta a melle magasságába, és oda is szorította, szinte odapréselte, ha csak egy pillanatra is. Aztán visszatette a könyvet a táskájába, felállt és kiment a fülkéből. A hideg csapnál megmosta az arcát, megtörölte a fali tartón lógó törülközővel, frissen kirúzsozta a száját, megfésülködött, és kilépett az ajtón.
Klassz látvány volt, amint végigsétált az éttermen az asztalukhoz, tökéletesen az az ifjú hölgy, aki istenien akarja eltölteni az egyetemi nagyvíkendet. Amikor frissen mosolyogva odalépett a székéhez, Lane lassú mozdulattal felállt, szalvétáját a bal kezében szorongatva.
– Jaj, bocsáss meg – mondta Franny. – Már azt hitted, hogy meghaltam?
– Nem hittem – mondta Lane, miközben alátolta a széket. – De nem tudtam, hogy mi a fene történhetett veled. – Megkerülte az asztalt, visszaült a helyére. – Különben nincs sok időnk, te is tudod. – Leült. – Jól vagy? Egy kicsit véres a szemed. – Még figyelmesebben nézte. – Mi van veled?
Franny rágyújtott: – Most már istenien vagyok. De még soha életemben nem éreztem ilyen nyavalyásan magamat, mint az előbb. Rendeltél?
– Rád vártam – mondta Lane, és még mindig közvetlen közelről fürkészte az arcát. – Mégis, mi volt? A gyomrod?
– Nem. Igenis meg nem is. Nem tudom – mondta Franny. A tányérján heverő étlapra bámult, és tanulmányozni kezdte, de nem emelte fel. – Én nem kérek semmi mást, csak egy csirkés szendvicset és esetleg egy pohár tejet. De te azért csak rendelj, amit akarsz. Szóval egyél csak csigát, polipot és így tovább. Pohiposzt. Én egyáltalán nem vagyok éhes.
Lane ránézett, aztán vékony, de erős sávban tányérjára fújta a cigarettafüstöt. – Megjátszod magad, mint egy igazi víkendbaba – mondta. – Egy csirkés szendvicset, te atyaisten.
Franny sértődötten felelte: – Nem vagyok éhes, bocsáss meg, Lane, a nyavalyába. Te csak rendelj, amit akarsz, attól még rendelhetsz. Nem? Majd én is csipegetek, amíg te eszel. De étvágyat nem tudok rendelni magamnak, csak azért, mert neked úgy tetszik.
– Jól van, na. – Lane a nyakát nyújtogatta, amíg elkapta a pincér tekintetét. Egy perc, és már meg is rendelte a csirkés szendvicset meg a pohár tejet Frannynek, magának pedig csigát, békacombot, és salátát. Mikor a pincér elment az asztaltól, Lane megnézte a karóráját, és azt mondta: – Egy óra tizenötre, de legkésőbb egy-harmincra a Tenbridge-ben kell lennünk. Azt mondtam Wallynak, hogy valószínűleg beugrunk hozzá egy pohár whiskyre, és talán együtt megyünk ki a stadionba, az ő kocsiján. Jó lesz, ugye? Szereted Wallyt, nem?
– Azt se tudom, ki az?
– Az ég áldjon meg, legalább hússzor találkoztatok. Wally Campbell. A hétszentségit. Ha egyszer találkoztál volna vele, de legalább...
– Aha, most már emlékszem rá... Azért nem kell mindjárt rám támadnod, mert valaki nem jut rögtön eszembe. Pláne ha pontosan úgy néz ki, mint a többi. És ugyanaz a dumája, és pontosan úgy öltözködik, és nincs egy jellemző mozdulata sem. – Franny elharapta a többit. Meghallotta a saját hangjában a gáncsoskodást, a nyafogást, hirtelen megutálta önmagát, igen, megutálta, és ettől újra kigyöngyözött homlokán a veríték. De aztán akarata ellenére újra ömleni kezdett belőle a szó: – Szóval, nem mintha valami rémes pasas volna, vagy mit tudom én. Egyszerűen csak arról van szó, hogy négy éve mást se látok, csak ilyen Wally Campbelleket, akárhova megyek. Pontosan tudom, melyik percben kezdenek bájologni, mikor kezdenek ocsmány pletykákat mesélni valamelyik szobatársnőmről, előre tudom, hogy meg fogják kérdezni, mit csináltam a nyáron, pontosan ismerem a mozdulatukat, amellyel odahúzzák mellém a széküket, hogy aztán lovaglóölésben rátelepedjenek, és halkan, egészen halkan fölvágjanak előttem, vagy elejtik valakinek a nevét, egészen csendesen, kajánul, szinte mellékesen. Van valami íratlan szabálya annak, ahogyan egy bizonyos társadalmi vagy jövedelmi kategórián belül az emberek be tudnak dobni egy nevet, és mindjárt valami irtózatosan diszkreditáló dolgot is közölnek az illetőről – hogy csirkefogó vagy nimfomániás vagy kábítós, vagy más szörnyűség. – Megint elakadt a szava. Egy pillanatig hallgatott, a hamutartót forgatta az ujjai között. Nem nézett fel, nehogy meglássa Lane tekintetét. – Bocsáss meg – mondta. – Nemcsak Wally Campbellröl van szó. Csak azért választottam őt, mert említetted. Meg azért, mert üvölt róla, hogy Olaszországban tölti a nyarat, vagy mit tudom én, hol.
– Múlt nyáron Franciaországban volt, ha éppen tudni akarod – közölte Lane, és gyorsan hozzátette: – Értem, mire gondolsz, de pokolian...
– Jó, legyen – mondta Franny megadóan –, akkor Franciaországban. – Kivett egy cigarettát az asztalon heverő csomagból. – Nem pont Wallyról van szó. Éppúgy lehetne akármelyik lány is, az isten szerelmére. Például ha egy lány volna, mondjuk a mi hálónkból, akkor biztosan díszletet festene egész nyáron valamelyik profi színházban. Vagy végigbiciklizné Walest. Vagy lakást bérelne New Yorkban, és bedolgozna egy magazinnak vagy egy reklámcégnek. Szóval mindenkiről beszélek. Ez az egész, amit mindenki csinál, ez – mit tudom én – nem rossz, nem ocsmány, még csak nem is feltétlenül ostoba dolog, de olyan kicsinyes, olyan jelentéktelen, olyan elszomorító. És az a legrosszabb az egészben, hogyha bohémeskedni kezdesz, vagy más hülyeséggel akarod megnyugtatni magadat, mint a társaid, akkor se csinálhatsz mást, legfeljebb másképp csinálod. – Elhallgatott. Megrázta a fejét. Az arca jóformán fehér volt, egy pillanat törtrészére homlokához érintette a kezét – nem annyira azért, hogy meggyőződjék róla, verítékes-e, mint inkább azért, hogy megnézze, nincs-e láza, ahogy az anyák szokták. – Olyan furcsán érzem magam – mondta. – Azt hiszem, be fogok dilizni. Vagy talán már be is diliztem.
Lane őszinte aggodalommal nézte, több volt az aggodalom a tekintetében, mint a kíváncsiság: – Pokolian sápadt vagy. Irtózatosan sápadt. Tudod? – kérdezte.
Franny megrázta a fejét: – Jól vagyok. Egy perc, és kutya bajom. – Felnézett, mert a pincér jött az étellel. – Irtó guszták a csigáid. – Ajkához emelte a cigarettát, de az már kialudt. – Hová raktad a gyufát?
Lane tüzet adott, miután a pincér elment. – Túl sokat dohányzol – mondta. Kezébe vette a kisvillát, amelyet a csigás tányér mellé készítettek, de még elnézte Frannyt egy darabig, csak aztán látott neki az evésnek. – Nyugtalan vagyok miattad. Komolyan mondom. Mi a fene történt veled az utolsó pár hétben?
Franny ránézett, aztán egyetlen mozdulattal megvonta a vállát és megrázta a fejét: – Semmi. Egyáltalán semmi... Egyél! Edd meg a csigáidat. Pocsék hidegen.
– Te egyél!
Franny bólintott, és lenézett a csirkés szendvicsére. Enyhe hányingert érzett, gyorsan felpillantott, és szippantott egyet a cigarettájából.
– Hogy megy a darab? – kérdezte Lane, miközben a csigáival bajlódott.
– Nem tudom. Nem vagyok benne. Kiszálltam belőle.
– Kiszálltál belőle? – nézett Lane. – Azt hittem, úgy odavagy azért a szerepért. Mi történt? Odaadták valaki másnak?
– Nem, nem ők a hibásak. Miattam van az egész. De ronda dolog.
– De hát mi történt? Talán mindenből kiszálltál? Az egész egyetemi színházból?
Franny bólintott, és kortyintott a tejből.
Lane megrágta és lenyelte a falatot, csak aztán mondta: – De hát, az isten szerelmére, miért? Azt hittem, a nagyfene színház a legfőbb szenvedélyed. Az egyetlen dolog volt, amiről valaha is azt hallottam tőled...
– Egyszerűen kiszálltam belőle, és kész – mondta Franny. – Kezdett kínos lenni. Úgy éreztem magam, mint valami hülye kis monomániás. – Töprengett magában. – Különben tudom is én. Szánalmas dolog volt, afféle szereplési viszketegség. Szóval az ego, a sok kis ego, azzal volt a baj. És ha játszottam valamilyen darabban, utáltam magamat a kulisszák mögötti hűhó miatt, minden előadás után. Utáltam a sok kis hülye „egyéniséget”, aki mind nyüzsög, és nyájasnak és barátságosnak hiszi magát. A kis „egyéniségeket”, akik sorra csókolnak mindenkit, és a világ minden kincséért le nem maszkíroznának, és közben igyekeznek pokoli természetesen és pokoli barátságosan viselkedni mindenkivel, aki bejön hozzájuk az öltözőbe. Egyszerűen utáltam magamat... És a legrémesebb az volt az egészben, hogy legtöbbször lesült a pofámról a bőr, olyan darabokban játszottam, főképp nyáron. – Ránézett Lane-re. – Tévedsz, jó szerepeket kaptam, ne nézz így rám. Nem amiatt. Egyszerűen csak azért sült le a pofámról a bőr, mert arra gondoltam, mi lenne, ha megnézne valaki, akit tartok valamire? Például ha a bátyáim hallanák, micsoda szöveget kell mondanom. Az ismerőseimnek írtam is, hogy ne jöjjenek el megnézni. – Egy darabig töprengett. – Kivéve Pegeent A nyugati világ bajnoká-ban, tavaly nyáron. Szóval az tényleg jó lehetett volna, ha az a majom, aki a címszerepet játszotta, el nem veszi minden örömömet. Mert olyan lírai volt, de olyan lírai, te jóisten!
Lane végzett a csigákkal. Arcán szándékolt közömbösség tükröződött.– Azt írták, hogy óriási volt – mondta. – Elküldted a kritikákat, ha emlékszel még rá.
Franny sóhajtott: – Igen, elküldtem.
– Úgy beszélsz itt egy félórája, mintha az egész világon te volnál az egyetlen, akiben van egy szikrányi átok értelem, vagy egy mákszem kritikusi tehetség. Szóval nézd: ha a legjobb kritikusok azt írták, hogy óriási, akkor lehet, hogy tényleg óriási volt, és talán te tévedsz. Ez még nem jutott eszedbe? Meg nem gondoltál arra, hogy talán még nem vagy elég okos és elég tapasztalt ahhoz, hogy...
– Óriási lett volna, ha ide elég egy kis tehetség. Csakhogy A nyugati világ bajnoká-hoz zseniálisnak kell lenni, érted? Zseniálisnak, sajnos, nem tehetek róla. – Franny egy kicsit meggörbítette a hátát, gyengén lihegett, tenyerét a fejére szorította. – Olyan bizonytalanul, olyan különösen érzem magam. Nem tudom, mi lehet velem.
– Azt hiszed, te zseniális vagy?
Franny levette kezét a fejéről. – Lane, nagyon kérlek, ne bánj így velem.
– Én nem mondtam semmit, amit...
– Én csak azt tudom, hogy be fogok csavarodni – mondta Franny. – Egyszerűen belebetegszem ezekbe az örökös egók-ba. A magaméba meg a másokéba. Egyszerűen rosszul leszek mindenkitől, aki vinni akarja valamire, aki valami kiválót akar alkotni, meg mit tudom én, mindenkitől, aki érdekes jelenség akar lenni. Undorító... az, undorító. Akárki akármit mond is.
Lane felvonta a szemöldökét erre a kitörésre, és hátradőlt a székén, hogy nagyobb nyomatéka legyen a szavának. – Biztos vagy benne, nem attól félsz, hogy mások talán tehetségesebbek? – kérdezte mesterkélt nyugalommal. – Nem nagyon értek a dologhoz, de fogadnék, hogy egy jó pszichoanalitikus bizonyára meg tudná állapítani rólad...
– Nem félek attól, hogy összemérjem a tehetségemet a másokéval. Éppen ellenkezőleg. Mondd, vak vagy? Éppen attól félek, hogy végül is én akarom majd összemérni a tehetségemet a másokéval. Ez az, ami megrémít. Ezért szálltam ki az egyetemi színházból. Mert túlságosan is hozzászoktam a dicséretekhez, a tapsokhoz, az ömlengésekhez, sőt még örülök is neki. Azt hiszed, jót tesz az embernek? Lesült a bőr a pofámról. Belebetegedtem. Belebetegedtem abba, hogy nincs annyi merszem, hogy nulla merjek lenni. Belebetegedtem a magam meg a mások becsvágyába, abba, hogy úgy odavoltunk azért a hűhóért. – Szünetet tartott, fölkapta a tejespoharat, és az ajkához emelte. – Már megint! – mondta, és letette a poharat. – Ez soha azelőtt nem fordult elő velem. A fogam marháskodik. Vacogok. Tegnap majdnem szétharaptam egy poharat. Lehet, hogy tisztára meghülyültem, csak nem tudok róla. – A pincér közelebb jött, hogy kitálalja Lane-nek a békacombot és a salátát. Franny felnézett rá. A pincér még visszafordultában egy pillantást vetett a lány érintetlen csirkés szendvicsére. Megkérdezte, hogy a hölgy nem kíván-e inkább valami mást. Franny megköszönte: – Nem. Csak nagyon lassú evő vagyok – mondta. A pincér, aki már nem volt fiatal ember, mintha egy pillanatig fürkészte volna a lány sápadtságát és izzadságtól nedves homlokát, aztán meghajolt és elment.
– Nem parancsolod egy pillanatra? – kérdezte Lane: egy összehajtogatott fehér zsebkendőt tartott a kezében. A hangja kedves és együttérző volt, pedig kicsendült belőle az igyekezet, hogy szeretne erőnek erejével hűvösebbnek mutatkozni.
– Miért? Talán szükségem van rá?
– Kiver a veríték. Pontosabban csak a homlokod gyöngyözik egy kicsit.
– Csakugyan? Rémes! Igazán bocsáss meg... – Franny felemelte táskáját az asztal magasságába, kinyitotta és kotorászni kezdett benne. – Kell nálam lenni egy frissítőkendőnek.
– Használd a zsebkendőmet, az isten áldjon meg. Mi bajod van vele?
– Nem, köszönöm. Imádom a zsebkendődet, nem akarom, hogy verítékes legyen – mondta Franny. A táskája tele volt mindenfélével. Hogy könnyebben megtalálja a frissítőkendőt, kirakodott az abroszra, a még mindig érintetlen szendvicstől balra. – Megvan – mondta. Púderdobozának a tükrében megnézte magát, és gyors, könnyed mozdulattal megtörölte a homlokát. – Szent Isten! Úgy nézek ki, mint egy kísértet. Hogy tudsz egyáltalán rám nézni?
– Mi az a könyv? – kérdezte Lane.
Franny felpattant. Lenézett a táskájából kirakott holmi rendetlen kis halmazára, amely ott éktelenkedett az abroszon. – Milyen könyv? – kérdezte. – Erre gondolsz? – És felvette a vászonkötésű könyvecskét, aztán visszasüllyesztette a táskájába. – Semmi különös. Csak elhoztam, hogy legyen olvasnivalóm a vonaton.
– Mutasd, mi a címe?
Franny úgy tett, mintha nem hallotta volna. Kinyitotta a kompaktját, és egy pillantást vetett a tükörbe. – Uramisten – mondta. Aztán rendbe rakta a holmiját. A kompaktot, a levéltárcáját, egy mosodacédulát, a fogkeféjét, egy doboz aszpirint és egy dublé rudacskát. Visszarakta az egészet a táskájába. – Nem tudom, miért cipelem örökösen magammal ezt a hülye dublé rudacskát. Egy irtó lila fiútól kaptam másodéves koromban a születésnapomra. Ő persze azt hitte, hogy borzasztó ötletes, gyönyörű szép ajándék, és csak úgy leste az arcomat, amikor kibontom a csomagot. Már ezerszer elhatároztam, hogy kidobom, de nem tudom megtenni. Úgy látszik, magammal viszem már a sírba. – Töprengett. – Az a fiú folyton vigyorgott rám, mint a fakutya; és folyton azt magyarázta, hogy ha magammal hordom ezt a vacakot, szerencsét hoz nekem.
Lane nekikezdett a békacombnak. – Mégis, mi az a könyv? Vagy ez is valami hülye titok? – kérdezte.
– Az a könyvecske a táskámban? – kérdezte Franny. Figyelni kezdte, amint a fiú szétoperál egy békacombot, aztán kivett egy cigarettát az asztalon heverő csomagból, és rágyújtott. – Nem is tudom – mondta. – Az a címe, hogy A zarándok útja. – Egy percig figyelte, hogyan eszik Lane. – A könyvtárból vettem ki. Az a pasas, aki vallástörténetet ad elő, tudod, azt is felvettem ebben a félévben, az említette. – Szippantott a cigarettájából. – Hetek óta nálam van. Mindig elfelejtem visszavinni.
– Ki írta?
– Nem tudom – mondta Franny foghegyről. – Alighanem valami orosz paraszt. – Tovább figyelte, hogyan eszi Lane a békacombot. – Egyetlenegyszer sem említi a nevét. Csak azt mondja el, hogy parasztember, harminchárom éves, és elsorvadt a karja. És meghalt a felesége. A tizenkilencedik századból való.
Lane most már figyelmét a békacombról a salátára fordította. – Legalább jó? – kérdezte. – Miről szól?
– Nem tudom. Elég furcsa. Szóval elsősorban vallásos könyv. Azt is rá lehetne mondani bizonyos értelemben, hogy iszonyú fanatikus, de más szempontból nem az. Szóval azzal kezdődik, hogy ez a paraszt, mármint a zarándok, meg akarja tudni, hogy mit jelent a Bibliában az a hely, amely szerint az embernek szüntelenül imádkoznia kell. Érted? Megállás nélkül. A Thessalonikiakhoz írott levélben van, de az is lehet, hogy másutt. Nekivág Oroszországnak, hogy találjon valakit, aki megmondaná neki, hogyan lehet szüntelenül imádkozni. És mit kell mondani abban az imában. – Franny úgy tett, mintha rettentően érdekelné, hogyan darabolja Lane a békacombot. Szemét mereven a fiú tányérjára szegezte, miközben folytatta: – Nem visz mást magával, csak a tarisznyáját, sóval és kenyérrel. Aztán találkozik egy öregemberrel, akit az oroszok sztarecnek hívnak, ez afféle rettentően nagyhitű, vallásos személy, és a sztarec mesél neki egy könyvről, amelyiknek Philokalia a címe. Ezt a könyvet alighanem egy csomó rettentően nagyhitű szerzetes írta, akik megmagyarázták az imádkozásnak ezt a valóban hihetetlen módját.
– Nyughass – mondta Lane az egyik pár békacombnak.
– Szóval a zarándok megtanulja, hogyan kell imádkozni ezeknek a rettentő misztikus öregeknek a tanácsa szerint, megtartja a tanácsukat és tökéletesedik, és hasonlók. Végigvándorol Oroszországon, mindenféle csodálatos emberekkel hozza össze a jósors, és elmondja nekik, hogyan kell imádkozni e szerint a hihetetlen módszer szerint. Szóval ez az egész könyv.
– Tudom, hogy nem vág ide, de irtózatos fokhagymaszagom lesz – mondta Lane.
– Aztán találkozik egy házaspárral a vándorlása közben, és mondhatom, én azt a házaspárt jobban imádom, mint bármelyik figurát, akiről valaha olvastam – mondta Franny. – A paraszt vándorol az országúton, tarisznyával az oldalán, és két apró kölyök szalad utána: „Koldus bácsi! Kedves koldus bácsi! Gyere velünk anyukához. Ő szereti a koldusokat.” Odamegy a két gyerekkel, és a mamájuk csakugyan remek asszony, kijön a házból elébe, sürög-forog körülötte, segít lehúzni az ócska, piszkos csizmáját, és megkínálja egy csésze teával. Aztán hazajön a férje is, és úgy látszik, ő is szereti a koldusokat meg a zarándokokat, hát mind vacsorához ülnek. Miközben vacsoráznak, a zarándok kíváncsi lesz, hogy ki az a sok nő, aki mind ott ül az asztal körül, és a házigazda elmondja, hogy azok mind szolgálóik, de mindig velük esznek, mert ők is testvéreik a Krisztusban. – Franny kicsit feszengve hirtelen feljebb csúszott a széken, és jobban kihúzta magát. – Szóval imádom ezt a zarándokot, amiért tudni akarta, hogy kik azok a nők az asztal körül. – Franny figyelte, hogyan vajaz meg magának Lane egy szelet kenyeret. – Szóval a zarándok ott marad éjszakára, és a házigazdával késő éjszakáig beszélgetnek arról, hogyan kell szüntelenül imádkozni. A zarándok elmeséli a módszerét. Aztán reggel megy tovább, és még néhány kaland történik vele. Mindenféle emberrel találkozik, mert voltaképpen erről szól az egész könyv, és ő mindegyiknek elmondja, hogyan kell imádkozni ezzel a különleges módszerrel.
Lane bólintott. Villáját beledöfte a salátába. – Remélem, tudunk időt szakítani rá, hogy legalább belenézhess abba a nyavalyás dolgozatba, amelyikről meséltem – mondta. – Különben... nem tudom. Lehet, hogy semmit sem csinálok vele, lehet, hogy meg se próbálom publikálni, de azért szeretném, ha legalább belenéznél, amíg itt vagy.
– Rettentő kíváncsi vagyok rá – mondta Franny. Figyelte, hogy vajaz meg a fiú egy másik szelet kenyeret. – Azt hiszem, tetszene neked ez a könyv – mondta váratlanul. – Szóval egészen egyszerű.
– Nagyon érdekesen hangzik. Otthagyod a vajat?
– Igen, edd csak meg. Nem adhatom kölcsön, mert már így is lejárt, de azt hiszem, kiveheted az itteni könyvtárból. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy itt is megvan.
– Hozzá sem nyúltál még ahhoz a vacak szendvicshez sem – mondta Lane. – Tudsz róla?
Franny úgy nézett a tányérjára, mintha most tették volna eléje. – Mindjárt megeszem – mondta. Egy percig csendben ült, bal kezében tartotta a cigarettáját, nem szippantott belőle, jobb kezével szorosan markolta a tejespoharat. – Érdekel, hogy mi az a speciális imádkozási módszer, amelyikről a sztarec beszélt a parasztnak? – kérdezte. – Valahogy nagyon érdekes az egész.
Lane belevágott az utolsó békacombba, és bólintott. – Hogyne – mondta. – Persze.
– Szóval, ahogy már mondtam, a zarándok egyszerű parasztember, aki azért indul el az egész zarándokútra, hogy választ találjon rá, mit jelent a Bibliában az a hely, amely szerint szüntelenül imádkozni kell. Tudod, mondtam már, hogy találkozik egy sztareccel, aki nagyon nagyhitű, vallásos ember, és hosszú, hosszú évek óta olvassa a Philokaliá-t. – Franny hirtelen elhallgatott, hogy összeszedje gondolatait. – Szóval ez a sztarec megmondja neki, hogy elsősorban a Jézus-imádságot kell ismételni: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj. rajtam.” Szóval ennyi az egész; megmagyarázza neki, hogy ezek a legjobb szavak az imádkozásra. Különösen az, hogy „könyörülj”, mert az olyan óriási szó, hogy rengeteg mindent jelenthet. Szóval nemcsak azt jelenti, hogy „könyörülj” – Franny megint egy kis szünetet tartott, hogy rendezze gondolatait. Most már nem bámulta Lane tányérját, a távolba révedt a válla fölött. – Szóval a sztarec elmondja a zarándoknak – folytatta –, hogy ha az ember örökösen ismételgeti ezt az imádságot, eleinte persze még csak az ajka mozog, de egy idő után valami történik; az imádság már magától hat. Nem tudom, hogy mi, de valami történik; a szavak szinkronba jönnek a szívveréssel, és akkor már az ember szüntelenül imádkozik. Ez aztán óriási misztikus hatással van az ember egész felfogására. Szóval megtisztítja az egész felfogását. És egy teljesen új koncepciót ad az ember gondolkodásának mindenről.
Lane befejezte az evést. Most, hogy Franny ismét szünetet tartott, hátradőlt a székén, rágyújtott, és figyelte a lány arcát. Franny még mindig a semmibe révedt, és alig látszott tudomást venni a jelenlétéről.
– De az egész dologban az a legcsodálatosabb, hogy amikor az ember elkezdi, az se baj, ha még nem hisz az egészben. Ha eleinte rettenetes zavarban van is, az sem változtat a dolgon. Szóval nem sért vele senkit és semmit. Más szóval, senki se kéri, hogy bármiben is higgyél, amikor elkezded. Nem is kell gondolkoznod azon, amit mondasz, így mondja a sztarec. Mert eleinte csak a mennyiség a fontos. Ez aztán később magától átcsap minőségbe. Az önerejéből, vagy valahogy így. Azt mondja a sztarec, hogy az Isten bármelyik nevének, de tényleg, akármelyiknek, megvan a maga saját különös ereje, és magától hat, mihelyt az ember elkezdi ezt a dolgot.
Lane kissé görnyedten ült a székén. Cigarettázott. Keskenyre vont szeme Franny arcát fürkészte. A lány arca még mindig halvány volt, de volt már halványabb is nemegyszer, mióta itt ültek Sicklernél.
– Tulajdonképpen ez adja a dolog értelmét – mondta Franny –, mert például a nembucu szekták buddhistái is állandóan azt hajtogatják, hogy „Namu Amida Bucu” – ami azt jelenti, hogy „Dicsőség Buddhának”, vagy valami effélét, és ugyanaz történik. Szó szerint ugyanaz.
– Csak nyugodtan. Nyugalom, nyugalom – vágott a szavába Lane. – Mindenekelőtt figyelmeztetni szeretnélek, hogy pillanatokon belül leég a fél kezed.
Franny futó pillantást vetett a bal kezére, és belehajította a még mindig égő cigarettavéget a hamutartóba. – Tulajdonképpen ugyanez van A tudattalanság felhőjében is, legfeljebb ott a szó egyszerűen: Isten. Szóval ott állandóan ezt az egy szót kell ismételgetni: Isten. – Most sokkal inkább Lane szemébe nézett, mint az előbb. – Szóval az a lényeg, hogy ilyen fantasztikus egyezéssel még nyilván soha életedben nem találkoztál. Hát nem elképesztő? – Elakadt a szava. Lane nyugtalanul mocorgott a székén. Ezt a mostani arckifejezését Franny nagyon jól ismerte, a szemöldökráncolás dominált benne. Meg is kérdezte: – Mi bajod?
– Te voltaképpen hiszel ebben az egészben?
Franny a cigarettacsomagért nyúlt, és kivett belőle egy szálat. – Nem azt mondtam, hogy hiszek benne vagy nem hiszek benne – mondta, és a gyufatartót kereste az asztalon. – Azt mondtam, hogy elképesztő. – Elfogadta Lane tüzét. – Egyszerűen azt gondolom róla, hogy különös összetalálkozása a dolgoknak – mondta, miközben kifújta a füstöt. – Szóval az, hogy mindegyik nagyhitű ugyanazt a tanácsot adja: hogy ha szüntelenül ismételed Isten nevét, akkor valaminek történnie kell. Még Indiában is azt ajánlják, hogy meditálj az Om-ról, ami voltaképpen ugyanazt jelenti, és az eredménynek is ugyanannak kell lennie. Szóval nem lehet csak úgy racionálisan elintézni az egészet.
– És mi az eredmény? – kérdezte Lane kurtán.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, mi az eredménye ennek az egész szinkronizáló mesének meg a hókuszpókusznak? Szívdobogást kapsz a ritmusától? Nem tudom, hallottál-e róla, de valaki úgy elintézheti magát...
– Az ember meglátja az Istent. Valami történik a szívednek abban a zugában, amelyiknek egyáltalán nincs testi jellege, ahol a hinduk szerint Atmán lakozik, ha egyáltalán van valami fogalmad a vallásokról, és az ember meglátja az Istent, ennyi az egész. – Nagy figyelemmel hajította a hamutartóba a cigarettavéget, de elhibázta. Megfogta és betette a hamutartóba. – Csak most azt ne kérdezd tőlem, hogy kicsoda, micsoda az Isten. Szóval azt sem tudom, hogy egyáltalán létezik-e. Amikor kislány voltam, mindig azt hittem... – Elhallgatott. A pincér állt az asztalnál, azért jött, hogy leszedjen. Egyúttal ismét az étlapot kínálta.
– Kérsz valami desszertet vagy kávét? – kérdezte Lane.
– Köszönöm, nekem elég a tej. De te azért egyél valamit – mondta Franny. A pincér éppen most vette el előle az érintetlen csirkés szendvicset. Franny nem mert felnézni a pincérre.
Lane a karórájára pillantott. – Szent isten, kifutottunk az időből. Még jó, ha egyáltalán odaérünk a meccsre – mondta. Felnézett a pincérre. – Nekem egy kávét, lesz szíves. – Megvárta, míg a pincér elmegy, aztán kezét az asztalra fektetve, előredőlt. Elernyedt a pihenésben, a gyomra tele volt, már csak a kávé hiányzott. Megszólalt: – Azért mindenesetre érdekes. Ez az egész cirkusz... Persze nem hinném, hogy a legelemibb lélektan szempontjából végiggondoltad volna. Szóval mindenfajta ilyen vallási kísérlet mögött nagyon is nyilvánvaló lélektani háttér húzódik meg. Érted?... De azért érdekes. Ez tagadhatatlan. – Rámosolygott Frannyre. – Mellesleg a nagy vitában majd elfelejtettem mondani: szeretlek. Vagy említettem már?
– Lane, nem haragszol, ha még egy percre magadra hagylak? – kérdezte Franny. De már fel is állt, mire befejezte a mondatot.
Lane is lassan felállt, tekintetét le nem véve a lányról. – Rosszul vagy? – kérdezte. – Megint rosszul lettél?
– Egy kicsit furcsán érzem magam. Mindjárt visszajövök.
Franny szapora léptekkel ment végig az éttermen, most is ugyanazt az utat választotta, mint az előbb. A terem távoli végében, a kis bárpultnál rövid pihenőt tartott. A mixer, aki éppen egy sherrys poharat törölgetett, rámeredt. Franny jobb kezét a pultra tette, fejét megbiccentette, bal kezét a homlokához emelte, de csak éppen az ujja végét érintve oda. Egy kissé megtántorodott, aztán ájultan végigzuhant a padlón.
Beletelt öt percbe, míg magához tért. Az üzletvezető irodájában fektették le egy heverőre, Lane ott ült most mellette. A fiú tekintete aggódva csüngött a lányon, és most már ő is észrevehetően sápadt volt. – Hogy vagy? -kérdezte kórház-látogató hangon. – Jobban vagy egy kicsit?
Franny bólintott. Egy pillanatra behunyta a szemét, mert bántotta a lámpa fénye, de aztán kinyitotta újra.
– Most nyilván azt kellene kérdeznem: „Hol vagyok?” – mondta. És megkérdezte: – Hol vagyok?
Lane nevetett: – Az üzletvezető irodájában vagy. Ahányan vannak, annyifelé szaladtak, hogy szalmiákszeszt, orvost, meg mit tudom én, mit szerezzenek neked. Úgy látszik, éppen kifogyott a szalmiákszesz. Hogy érzed magad? De komolyan kérdem.
– Jól. Hülyén, de jól. Tényleg elájultam?
– De még hogy. Eldőltél, mint egy krumplis zsák – mondta Lane, és a tenyerébe fogta a lány kezét. – Mit gondolsz, mégis mi lehet veled? Amikor a múlt héten beszéltünk telefonon, akkor még egészen... Akkor egészen normális volt a hangod. Nem reggeliztél, vagy mi a fene?
Franny megrándította a vállát. Tekintete körbeszaladt a szobán. – Szégyellem magam – mondta. – Úgy kellett behozni ide?
– A mixerrel hoztunk be ketten. Jóformán úgy vonszoltunk be. Halálra rémítettél, komolyan mondom.
Franny tűnődve, mereven bámulta a mennyezetet, még csak nem is pislogott, a keze a fiúéban pihent. Aztán megfordult, és a szabad kezével olyan mozdulatot tett, mintha fel akarná tolni Lane mandzsettáját. – Hány óra? – kérdezte.
– Ne törődj vele – mondta Lane. – Ráérünk.
– Azt mondtad, szeretnél elmenni arra a koktélpartira.
– Ott egye meg a fene.
– A meccshez is későn van? – kérdezte Franny.
– Mondtam már, hogy ott egye meg a fene. Most visszamész a szobádba, és szépen pihensz egy kicsit. Ez a legfontosabb – mondta Lane. Egy kicsit közelebb ült a lányhoz, és lehajolt hozzá, hogy megcsókolja, ha csak egy pillanatra is. Hátrafordult az ajtó felé, aztán megint Frannyre fordította a tekintetét: – Ma délután csak pihenni fogsz. Nem csinálsz semmi mást. – Egy futó mozdulattal megsimogatta a karját. – Aztán, ha már pihentél egy kicsit, majd valahogy fellógok hozzád. Kell ott lenni valami hátsó lépcsőnek, vagy mifenének. Bízd rám!
Franny nem szólt. A plafont bámulta.
– Hosszú idő, mi? Mikor is volt az a péntek? Talán a múlt hónap elején, nem? – kérdezte Lane, és megrázta a fejét. – Nem jó ez így. Túl nagy a szünet két kortyintás között, hogy finoman fejezzem ki magamat. – Most még közelebbről fürkészte Frannyt. – Tényleg jobban vagy?
Franny bólintott. Fejét Lane felé fordította: – Pokolian szomjas vagyok, ez az egész. Tudnál szerezni egy kis vizet? Vagy túl nehezet kérek?
– Ugyan már! Nem baj, ha itt hagylak egy másodpercre?
Franny megrázta a fejét.
– Beküldök egy kis vizet valakivel. Aztán megkeresem a főpincért, lemondom a szalmiákszeszt, és egyúttal kifizetem a számlát. Aztán szerzek egy taxit, hogy ne kelljen az utcán vadásznunk rá. Lehet, hogy beletelik egypár percbe, mert a legtöbb taxi most a pályaudvarra vezető utakon cirkál. – Elengedte Franny kezét, és felállt. – Rendben van? – kérdezte.
– Nagyszerű.
– Rendben. Mindjárt visszajövök. Fel ne kelj. – És azzal kiment a szobából.
Franny magára maradt. Csöndben feküdt, és a plafont bámulta. Aztán hangtalan szavakra mozdult az ajka, és csak mozgott, mozgott egyre.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaEurópa Könyvkiadó, Modern Könyvtár

Kapcsolódó videók


minimap