Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Salinger, J. D.: The Catcher in the Rye (Novel)

Salinger, J. D. portréja

The Catcher in the Rye (Novel) (Angol)

To my Mother

1
If you really want to hear about it, the first thing you'll probably want to know is where I was born, an what my lousy childhood was like, and how my parents were occupied and all before they had me, and all that David Copperfield kind of crap, but I don't feel like going into it, if you want to know the truth. In the first place, that stuff bores me, and in the second place, my parents would have about two hemorrhages apiece if I told anything pretty personal about them. They're quite touchy about anything like that, especially my father. They're nice and all-I'm not saying that-but they're also touchy as hell. Besides, I'm not going to tell you my whole goddam autobiography or anything. I'll just tell you about this madman stuff that happened to me around last Christmas just before I got pretty run-down and had to come out here and take it easy. I mean that's all I told D. B. about, and he's my brother and all. He's in Hollywood. That isn't too far from this crumby place, and he comes over and visits me practically every week end. He's going to drive me home when I go home next month maybe. He just got a Jaguar. One of those little English jobs that can do around two hundred miles an hour. It cost him damn near four thousand bucks. He's got a lot of dough, now. He didn't use to. He used to be just a regular writer, when he was home. He wrote this terrific book of short stories, The Secret Goldfish, in case you never heard of him. The best one in it was “The Secret Goldfish.” It was about this little kid that wouldn't let anybody look at his goldfish because he'd bought it with his own money. It killed me. Now he's out in Hollywood, D. B., being a prostitute. If there's one thing I hate, it's the movies. Don't even mention them to me.
Where I want to start telling is the day I left Pencey Prep. Pencey Prep is this school that's in Agerstown, Pennsylvania. You probably heard of it. You've probably seen the ads, anyway. They advertise in about a thousand magazines, always showing some hotshot guy on a horse jumping over a fence. Like as if all you ever did at Pencey was play polo all the time. I never even once saw a horse anywhere near the place. And underneath the guy on the horse's picture, it always says: “Since 1888 we have been molding boys into splendid, clear-thinking young men.” Strictly for the birds. They don't do any damn more molding at Pencey than they do at any other school. And I didn't know anybody there that was splendid and clear-thinking and all. Maybe two guys. If that many. And they probably came to Pencey that way.
Anyway, it was the Saturday of the football game with Saxon Hall. The game with Saxon Hall was supposed to be a very big deal around Pencey. It was the last game of the year, and you were supposed to commit suicide or something if old Pencey didn't win. I remember around three o'clock that afternoon I was standing way the hell up on top of Thomsen Hill, right next to this crazy cannon that was in the Revolutionary War and all. You could see the whole field from there, and you could see the two teams bashing each other all over the place. You couldn't see the grandstand too hot, but you could hear them all yelling, deep and terrific on the Pencey side, because practically the whole school except me was there, and scrawny and faggy on the Saxon Hall side, because the visiting team hardly ever brought many people with them.
There were never many girls at all at the football games. Only seniors were allowed to bring girls with them. It was a terrible school, no matter how you looked at it. I like to be somewhere at least where you can see a few girls around once in a while, even if they're only scratching their arms or blowing their noses or even just giggling or something.
Old Selma Thurmer-she was the headmaster's daughter-showed up at the games quite often, but she wasn't exactly the type that drove you mad with desire. She was a pretty nice girl, though. I sat next to her once in the bus from Agerstown and we sort of struck up a conversation. I liked her. She had a big nose and her nails were all bitten down and bleedy-looking and she had on those damn falsies that point all over the place, but you felt sort of sorry for her. What I liked about her, she didn't give you a lot of horse manure about what a great guy her father was. She probably knew what a phony slob he was.
The reason I was standing way up on Thomsen Hill, instead of down at the game, was because I'd just got back from New York with the fencing team. I was the goddam manager of the fencing team. Very big deal. We'd gone in to New York that morning for this fencing meet with McBurney School. Only, we didn't have the meet. I left all the foils and equipment and stuff on the goddam subway. It wasn't all my fault. I had to keep getting up to look at this map, so we'd know where to get off. So we got back to Pencey around two-thirty instead of around dinnertime. The whole team ostracized me the whole way back on the train. It was pretty funny, in a way.
The other reason I wasn't down at the game was because I was on my way to say good-by to old Spencer, my history teacher. He had the grippe, and I figured I probably wouldn't see him again till Christmas vacation started. He wrote me this note saying he wanted to see me before I went home. He knew I wasn't coming back to Pencey.
I forgot to tell you about that. They kicked me out. I wasn't supposed to come back after Christmas vacation on account of I was flunking four subjects and not applying myself and all. They gave me frequent warning to start applying myself-especially around midterms, when my parents came up for a conference with old Thurmer-but I didn't do it. So I got the ax. They give guys the ax quite frequently at Pencey. It has a very good academic rating, Pencey. It really does.
Anyway, it was December and all, and it was cold as a witch's teat, especially on top of that stupid hill. I only had on my reversible and no gloves or anything. The week before that, somebody'd stolen my camel's-hair coat right out of my room, with my fur-lined gloves right in the pocket and all. Pencey was full of crooks. Quite a few guys came from these very wealthy families, but it was full of crooks anyway. The more expensive a school is, the more crooks it has-I'm not kidding. Anyway, I kept standing next to that crazy cannon, looking down at the game and freezing my ass off. Only, I wasn't watching the game too much. What I was really hanging around for, I was trying to feel some kind of a good-by. I mean I've left schools and places I didn't even know I was leaving them. I hate that. I don't care if it's a sad good-by or a bad goodby, but when I leave a place I like to know I'm leaving it. If you don't, you feel even worse.
I was lucky. All of a sudden I thought of something that helped make me know I was getting the hell out. I suddenly remembered this time, in around October, that I and Robert Tichener and Paul Campbell were chucking a football around, in front of the academic building. They were nice guys, especially Tichener. It was just before dinner and it was getting pretty dark out, but we kept chucking the ball around anyway. It kept getting darker and darker, and we could hardly see the ball any more, but we didn't want to stop doing what we were doing. Finally we had to. This teacher that taught biology, Mr. Zambesi, stuck his head out of this window in the academic building and told us to go back to the dorm and get ready for dinner. If I get a chance to remember that kind of stuff, I can get a good-by when I need one-at least, most of the time I can. As soon as I got it, I turned around and started running down the other side of the hill, toward old Spencer's house. He didn't live on the campus. He lived on Anthony Wayne Avenue.
I ran all the way to the main gate, and then I waited a second till I got my breath. I have no wind, if you want to know the truth. I'm quite a heavy smoker, for one thing-that is, I used to be. They made me cut it out. Another thing, I grew six and a half inches last year. That's also how I practically got t. b. and came out here for all these goddam checkups and stuff. I'm pretty healthy, though.
Anyway, as soon as I got my breath back I ran across Route 204. It was icy as hell and I damn near fell down. I don't even know what I was running for-I guess I just felt like it. After I got across the road, I felt like I was sort of disappearing. It was that kind of a crazy afternoon, terrifically cold, and no sun out or anything, and you felt like you were disappearing every time you crossed a road.
Boy, I rang that doorbell fast when I got to old Spencer's house. I was really frozen. My ears were hurting and I could hardly move my fingers at all. “C'mon, c'mon,” I said right out loud, almost, “somebody open the door.”
Finally old Mrs. Spencer opened. it. They didn't have a maid or anything, and they always opened the door themselves. They didn't have too much dough.
“Holden!” Mrs. Spencer said. “How lovely to see you! Come in, dear! Are you frozen to death?”
I think she was glad to see me. She liked me. At least, I think she did.
Boy, did I get in that house fast.
“How are you, Mrs. Spencer?” I said. “How's Mr. Spencer?”
“Let me take your coat, dear,” she said. She didn't hear me ask her how Mr. Spencer was. She was sort of deaf.
She hung up my coat in the hall closet, and I sort of brushed my hair back with my hand. I wear a crew cut quite frequently and I never have to comb it much.
“How've you been, Mrs. Spencer?” I said again, only louder, so she'd hear me.
“I've been just fine, Holden.” She closed the closet door. “How have you been?”
The way she asked me, I knew right away old Spencer'd told her I'd been kicked out.
“Fine,” I said. “How's Mr. Spencer? He over his grippe yet?”
“Over it! Holden, he's behaving like a perfect-I don't know what... He's in his room, dear. Go right in.”

2
They each had their own room and all. They were both around seventy years old, or even more than that. They got a bang out of things, though-in a half-assed way, of course. I know that sounds mean to say, but I don't mean it mean. I just mean that I used to think about old Spencer quite a lot, and if you thought about him too much, you wondered what the heck he was still living for. I mean he was all stooped over, and he had very terrible posture, and in class, whenever he dropped a piece of chalk at the blackboard, some guy in the first row always had to get up and pick it up and hand it to him. That's awful, in my opinion. But if you thought about him just enough and not too much, you could figure it out that he wasn't doing too bad for himself. For instance, one Sunday when some other guys and I were over there for hot chocolate, he showed us this old beat-up Navajo blanket that he and Mrs. Spencer'd bought off some Indian in Yellowstone Park. You could tell old Spencer'd got a big bang out of buying it. That's what I mean. You take somebody old as hell, like old Spencer, and they can get a big bang out of buying a blanket.
His door was open, but I sort of knocked on it anyway, just to be polite and all. I could see where he was sitting. He was sitting in a big leather chair, all wrapped up in that blanket I just told you about. He looked over at me when I knocked.
“Who's that?” he yelled. “Caulfield? Come in, boy.”
He was always yelling, outside class. It got on your nerves sometimes.
The minute I went in, I was sort of sorry. I'd come. He was reading the Atlantic Monthly, and there were pills and medicine all over the place, and everything smelled like Vicks Nose Drops. It was pretty depressing. I'm not too crazy about sick people, anyway. What made it even more depressing, old Spencer had on this very sad, ratty old bathrobe that he was probably born in or something. I don't much like to see old guys in their pajamas and bathrobes anyway. Their bumpy old chests are always showing. And their legs. Old guys' legs, at beaches and places, always look so white and unhairy.
“Hello, sir,” I said. “I got your note. Thanks a lot.”
He'd written me this note asking me to stop by and say good-by before vacation started, on account of I wasn't coming back.
“You didn't have to do all that. I'd have come over to say good-by anyway.”
“Have a seat there, boy,” old Spencer said. He meant the bed.
I sat down on it.
“How's your grippe, sir?”
“M'boy, if I felt any better I'd have to send for the doctor,” old Spencer said. That knocked him out. He started chuckling like a madman. Then he finally straightened himself out and said, “Why aren't you down at the game? I thought this was the day of the big game.”
“It is. I was. Only, I just got back from New York with the fencing team,” I said.
Boy, his bed was like a rock.
He started getting serious as hell. I knew he would.
“So you're leaving us, eh?” he said.
“Yes, sir. I guess I am.”
He started going into this nodding routine. You never saw anybody nod as much in your life as old Spencer did. You never knew if he was nodding a lot because he was thinking and all, or just because he was a nice old guy that didn't know his ass from his elbow.
“What did Dr. Thurmer say to you, boy? I understand you had quite a little chat.”
“Yes, we did. We really did. I was in his office for around two hours, I guess.”
“What'd he say to you?”
“Oh... well, about Life being a game and all. And how you should play it according to the rules. He was pretty nice about it. I mean he didn't hit the ceiling or anything. He just kept talking about Life being a game and all. You know.”
“Life is a game, boy. Life is a game that one plays according to the rules.”
“Yes, sir. I know it is. I know it.”
Game, my ass. Some game. If you get on the side where all the hot-shots are, then it's a game, all right-I'll admit that. But if you get on the other side, where there aren't any hot-shots, then what's a game about it? Nothing. No game.
“Has Dr. Thurmer written to your parents yet?” old Spencer asked me.
“He said he was going to write them Monday.”
“Have you yourself communicated with them?”
“No, sir, I haven't communicated with them, because I'll probably see them Wednesday night when I get home.”
“And how do you think they'll take the news?”
“Well... they'll be pretty irritated about it,” I said. “They really will. This is about the fourth school I've gone to.” I shook my head. I shake my head quite a lot. “Boy!” I said. I also say “Boy!” quite a lot. Partly because I have a lousy vocabulary and partly because I act quite young for my age sometimes. I was sixteen then, and I'm seventeen now, and sometimes I act like I'm about thirteen. It's really ironical, because I'm six foot two and a half and I have gray hair. I really do. The one side of my head-the right side-is full of millions of gray hairs. I've had them ever since I was a kid. And yet I still act sometimes like I was only about twelve. Everybody says that, especially my father. It's partly true, too, but it isn't all true. People always think something's all true. I don't give a damn, except that I get bored sometimes when people tell me to act my age. Sometimes I act a lot older than I am-I really do-but people never notice it. People never notice anything.
Old Spencer started nodding again. He also started picking his nose. He made out like he was only pinching it, but he was really getting the old thumb right in there. I guess he thought it was all right to do because it was only me that was in the room. I didn't care, except that it's pretty disgusting to watch somebody pick their nose.
Then he said, “I had the privilege of meeting your mother and dad when they had their little chat with Dr. Thurmer some weeks ago. They're grand people.”
“Yes, they are. They're very nice.”
Grand. There's a word I really hate. It's a phony. I could puke every time I hear it.
Then all of a sudden old Spencer looked like he had something very good, something sharp as a tack, to say to me. He sat up more in his chair and sort of moved around. It was a false alarm, though. All he did was lift the Atlantic Monthly off his lap and try to chuck it on the bed, next to me. He missed. It was only about two inches away, but he missed anyway. I got up and picked it up and put it down on the bed. All of a sudden then, I wanted to get the hell out of the room. I could feel a terrific lecture coming on. I didn't mind the idea so much, but I didn't feel like being lectured to and smell Vicks Nose Drops and look at old Spencer in his pajamas and bathrobe all at the same time. I really didn't.
It started, all right.
“What's the matter with you, boy?” old Spencer said. He said it pretty tough, too, for him. “How many subjects did you carry this term?”
“Five, sir.”
“Five. And how many are you failing in?”
“Four.” I moved my ass a little bit on the bed. It was the hardest bed I ever sat on. “I passed English all right,” I said, “because I had all that Beowulf and Lord Randal My Son stuff when I was at the Whooton School. I mean I didn't have to do any work in English at all hardly, except write compositions once in a while.”
He wasn't even listening. He hardly ever listened to you when you said something.
“I flunked you in history because you knew absolutely nothing.”
“I know that, sir. Boy, I know it. You couldn't help it.”
“Absolutely nothing,” he said over again.
That's something that drives me crazy. When people say something twice that way, after you admit it the first time.
Then he said it three times.
“But absolutely nothing. I doubt very much if you opened your textbook even once the whole term. Did you? Tell the truth, boy.”
“Well, I sort of glanced through it a couple of times,” I told him. I didn't want to hurt his feelings. He was mad about history.
“You glanced through it, eh?” he said-very sarcastic. “Your, ah, exam paper is over there on top of my chiffonier. On top of the pile. Bring it here, please.”
It was a very dirty trick, but I went over and brought it over to him-I didn't have any alternative or anything. Then I sat down on his cement bed again. Boy, you can't imagine how sorry I was getting that I'd stopped by to say good-by to him.
He started handling my exam paper like it was a turd or something.
“We studied the Egyptians from November 4th to December 2nd,” he said. “You chose to write about them for the optional essay question. Would you care to hear what you had to say?”
“No, sir, not very much,” I said.
He read it anyway, though. You can't stop a teacher when they want to do something. They just do it.
The Egyptians were an ancient race of Caucasians residing in one of the northern sections of Africa. The latter as we all know is the largest continent in the Eastern Hemisphere.
I had to sit there and listen to that crap. It certainly was a dirty trick.
The Egyptians are extremely interesting to us today for various reasons. Modern science would still like to know what the secret ingredients were that the Egyptians used when they wrapped up dead people so that their faces would not rot for innumerable centuries. This interesting riddle is still quite a challenge to modern science in the twentieth century.
He stopped reading and put my paper down. I was beginning to sort of hate him.
“Your essay, shall we say, ends there,” he said in this very sarcastic voice. You wouldn't think such an old guy would be so sarcastic and all. “However, you dropped me a little note, at the bottom of the page,” he said.
“I know I did,” I said. I said it very fast because I wanted to stop him before he started reading that out loud. But you couldn't stop him. He was hot as a firecracker.
DEAR MR. SPENCER [he read out loud]. That is all I know about the Egyptians. I can't seem to get very interested in them although your lectures are very interesting. It is all right with me if you flunk me though as I am flunking everything else except English anyway. Respectfully yours, HOLDEN CAULFIELD.
He put my goddam paper down then and looked at me like he'd just beaten hell out of me in ping-pong or something. I don't think I'll ever forgive him for reading me that crap out loud. I wouldn't've read it out loud to him if he'd written it-I really wouldn't. In the first place, I'd only written that damn note so that he wouldn't feel too bad about flunking me.
“Do you blame me for flunking you, boy?” he said.
“No, sir! I certainly don't,” I said. I wished to hell he'd stop calling me “boy” all the time.
He tried chucking my exam paper on the bed when he was through with it. Only, he missed again, naturally. I had to get up again and pick it up and put it on top of the Atlantic Monthly. It's boring to do that every two minutes.
“What would you have done in my place?” he said. “Tell the truth, boy.”
Well, you could see he really felt pretty lousy about flunking me. So I shot the bull for a while. I told him I was a real moron, and all that stuff. I told him how I would've done exactly the same thing if I'd been in his place, and how most people didn't appreciate how tough it is being a teacher. That kind of stuff. The old bull.
The funny thing is, though, I was sort of thinking of something else while I shot the bull. I live in New York, and I was thinking about the lagoon in Central Park, down near Central Park South. I was wondering if it would be frozen over when I got home, and if it was, where did the ducks go. I was wondering where the ducks went when the lagoon got all icy and frozen over. I wondered if some guy came in a truck and took them away to a zoo or something. Or if they just flew away.
I'm lucky, though. I mean I could shoot the old bull to old Spencer and think about those ducks at the same time. It's funny. You don't have to think too hard when you talk to a teacher. All of a sudden, though, he interrupted me while I was shooting the bull. He was always interrupting you.
“How do you feel about all this, boy? I'd be very interested to know. Very interested.”
“You mean about my flunking out of Pencey and all?” I said. I sort of wished he'd cover up his bumpy chest. It wasn't such a beautiful view.
“If I'm not mistaken, I believe you also had some difficulty at the Whooton School and at Elkton Hills.”
He didn't say it just sarcastic, but sort of nasty, too.
“I didn't have too much difficulty at Elkton Hills,” I told him. “I didn't exactly flunk out or anything. I just quit, sort of.”
“Why, may I ask?”
“Why? Oh, well it's a long story, sir. I mean it's pretty complicated.”
I didn't feel like going into the whole thing with him. He wouldn't have understood it anyway. It wasn't up his alley at all. One of the biggest reasons I left Elkton Hills was because I was surrounded by phonies. That's all. They were coming in the goddam window. For instance, they had this headmaster, Mr. Haas, that was the phoniest bastard I ever met in my life. Ten times worse than old Thurmer. On Sundays, for instance, old Haas went around shaking hands with everybody's parents when they drove up to school. He'd be charming as hell and all. Except if some boy had little old funny-looking parents. You should've seen the way he did with my roommate's parents. I mean if a boy's mother was sort of fat or corny-looking or something, and if somebody's father was one of those guys that wear those suits with very big shoulders and corny black-and-white shoes, then old Hans would just shake hands with them and give them a phony smile and then he'd go talk, for maybe a half an hour, with somebody else's parents. I can't stand that stuff. It drives me crazy. It makes me so depressed I go crazy. I hated that goddam Elkton Hills.
Old Spencer asked me something then, but I didn't hear him. I was thinking about old Haas.
“What, sir?” I said.
“Do you have any particular qualms about leaving Pencey?”
“Oh, I have a few qualms, all right. Sure... but not too many. Not yet, anyway. I guess it hasn't really hit me yet. It takes things a while to hit me. All I'm doing right now is thinking about going home Wednesday. I'm a moron.”
“Do you feel absolutely no concern for your future, boy?”
“Oh, I feel some concern for my future, all right. Sure. Sure, I do.” I thought about it for a minute. “But not too much, I guess. Not too much, I guess.”
“You will,” old Spencer said. “You will, boy. You will when it's too late.”
I didn't like hearing him say that. It made me sound dead or something. It was very depressing.
“I guess I will,” I said.
“I'd like to put some sense in that head of yours, boy. I'm trying to help you. I'm trying to help you, if I can.”
He really was, too. You could see that. But it was just that we were too much on opposite sides of the pole, that's all.
“I know you are, sir,” I said. “Thanks a lot. No kidding. I appreciate it. I really do.” I got up from the bed then. Boy, I couldn't've sat there another ten minutes to save my life. “The thing is, though, I have to get going now. I have quite a bit of equipment at the gym I have to get to take home with me. I really do.”
He looked up at me and started nodding again, with this very serious look on his face. I felt sorry as hell for him, all of a sudden. But I just couldn't hang around there any longer, the way we were on opposite sides of the pole, and the way he kept missing the bed whenever he chucked something at it, and his sad old bathrobe with his chest showing, and that grippy smell of Vicks Nose Drops all over the place.
“Look, sir. Don't worry about me,” I said. “I mean it. I'll be all right. I'm just going through a phase right now. Everybody goes through phases and all, don't they?”
“I don't know, boy. I don't know.”
I hate it when somebody answers that way.
“Sure. Sure, they do,” I said. “I mean it, sir. Please don't worry about me.” I sort of put my hand on his shoulder. “Okay?” I said.
“Wouldn't you like a cup of hot chocolate before you go? Mrs. Spencer would be-”
“I would, I really would, but the thing is, I have to get going. I have to go right to the gym. Thanks, though. Thanks a lot, sir.”
Then we shook hands. And all that crap. It made me feel sad as hell, though.
“I'll drop you a line, sir. Take care of your grippe, now.”
“Good-by, boy.” After I shut the door and started back to the living room, he yelled something at me, but I couldn't exactly hear him. I'm pretty sure he yelled “Good luck!” at me, I hope to hell not. I'd never yell “Good luck!” at anybody. It sounds terrible, when you think about it.

3
I'm the most terrific liar you ever saw in your life. It's awful. If I'm on my way to the store to buy a magazine, even, and somebody asks me where I'm going, I'm liable to say I'm going to the opera. It's terrible. So when I told old Spencer I had to go to the gym and get my equipment and stuff, that was a sheer lie. I don't even keep my goddam equipment in the gym.
Where I lived at Pencey, I lived in the Ossenburger Memorial Wing of the new dorms. It was only for juniors and seniors. I was a junior. My roommate was a senior. It was named after this guy Ossenburger that went to Pencey. He made a pot of dough in the undertaking business after he got out of Pencey. What he did, he started these undertaking parlors all over the country that you could get members of your family buried for about five bucks apiece. You should see old Ossenburger. He probably just shoves them in a sack and dumps them in the river. Anyway, he gave Pencey a pile of dough, and they named our wing alter him. The first football game of the year, he came up to school in this big goddam Cadillac, and we all had to stand up in the grandstand and give him a locomotive-that's a cheer. Then, the next morning, in chapel, be made a speech that lasted about ten hours. He started off with about fifty corny jokes, just to show us what a regular guy he was. Very big deal. Then he started telling us how he was never ashamed, when he was in some kind of trouble or something, to get right down his knees and pray to God. He told us we should always pray to God-talk to Him and all-wherever we were. He told us we ought to think of Jesus as our buddy and all. He said he talked to Jesus all the time. Even when he was driving his car. That killed me. I just see the big phony bastard shifting into first gear and asking Jesus to send him a few more stiffs. The only good part of his speech was right in the middle of it. He was telling us all about what a swell guy he was, what a hot-shot and all, then all of a sudden this guy sitting in the row in front of me, Edgar Marsalla, laid this terrific fart. It was a very crude thing to do, in chapel and all, but it was also quite amusing. Old Marsalla. He damn near blew the roof off. Hardly anybody laughed out loud, and old Ossenburger made out like he didn't even hear it, but old Thurmer, the headmaster, was sitting right next to him on the rostrum and all, and you could tell he heard it. Boy, was he sore. He didn't say anything then, but the next night he made us have compulsory study hall in the academic building and he came up and made a speech. He said that the boy that had created the disturbance in chapel wasn't fit to go to Pencey. We tried to get old Marsalla to rip off another one, right while old Thurmer was making his speech, but be wasn't in the right mood.
Anyway, that's where I lived at Pencey. Old Ossenburger Memorial Wing, in the new dorms. It was pretty nice to get back to my room, after I left old Spencer, because everybody was down at the game, and the heat was on in our room, for a change. It felt sort of cosy. I took off my coat and my tie and unbuttoned my shirt collar; and then I put on this hat that I'd bought in New York that morning. It was this red hunting hat, with one of those very, very long peaks. I saw it in the window of this sports store when we got out of the subway, just after I noticed I'd lost all the goddam foils. It only cost me a buck. The way I wore it, I swung the old peak way around to the back-very corny, I'll admit, but I liked it that way. I looked good in it that way. Then I got this book I was reading and sat down in my chair. There were two chairs in every room. I had one and my roommate, Ward Stradlater, had one. The arms were in sad shape, because everybody was always sitting on them, but they were pretty comfortable chairs.
The book I was reading was this book I took out of the library by mistake. They gave me the wrong book, and I didn't notice it till I got back to my room. They gave me Out of Africa, by Isak Dinesen. I thought it was going to stink, but it didn't. It was a very good book. I'm quite illiterate, but I read a lot. My favorite author is my brother D. B., and my next favorite is Ring Lardner. My brother gave me a book by Ring Lardner for my birthday, just before I went to Pencey. It had these very funny, crazy plays in it, and then it had this one story about a traffic cop that falls in love with this very cute girl that's always speeding. Only, he's married, the cop, so be can't marry her or anything. Then this girl gets killed, because she's always speeding. That story just about killed me. What I like best is a book that's at least funny once in a while. I read a lot of classical books, like The Return of the Native and all, and I like them, and I read a lot of war books and mysteries and all, but they don't knock me out too much. What really knocks me out is a book that, when you're all done reading it, you wish the author that wrote it was a terrific friend of yours and you could call him up on the phone whenever you felt like it. That doesn't happen much, though. I wouldn't mind calling this Isak Dinesen up. And Ring Lardner, except that D. B. told me he's dead. You take that book Of Human Bondage, by Somerset Maugham, though. I read it last summer. It's a pretty good book and all, but I wouldn't want to call Somerset Maugham up. I don't know, He just isn't the kind of guy I'd want to call up, that's all. I'd rather call old Thomas Hardy up. I like that Eustacia Vye. Anyway, I put on my new hat and sat down and started reading that book Out of Africa. I'd read it already, but I wanted to read certain parts over again. I'd only read about three pages, though, when I heard somebody coming through the shower curtains. Even without looking up, I knew right away who it was. It was Robert Ackley, this guy that roomed right next to me. There was a shower right between every two rooms in our wing, and about eighty-five times a day old Ackley barged in on me. He was probably the only guy in the whole dorm, besides me, that wasn't down at the game. He hardly ever went anywhere. He was a very peculiar guy. He was a senior, and he'd been at Pencey the whole four years and all, but nobody ever called him anything except “Ackley.” Not even Herb Gale, his own roommate, ever called him “Bob” or even “Ack.” If he ever gets married, his own wife'll probably call him “Ackley.” He was one of these very, very tall, round-shouldered guys-he was about six four-with lousy teeth. The whole time he roomed next to me, I never even once saw him brush his teeth. They always looked mossy and awful, and he damn near made you sick if you saw him in the dining room with his mouth full of mashed potatoes and peas or something. Besides that, he had a lot of pimples. Not just on his forehead or his chin, like most guys, but all over his whole face. And not only that, he had a terrible personality. He was also sort of a nasty guy. I wasn't too crazy about him, to tell you the truth.
I could feel him standing on the shower ledge, right behind my chair, taking a look to see if Stradlater was around. He hated Stradlater's guts and he never came in the room if Stradlater was around. He hated everybody's guts, damn near.
He came down off the shower ledge and came in the room.
“Hi,” he said. He always said it like he was terrifically bored or terrifically tired. He didn't want you to think he was visiting you or anything. He wanted you to think he'd come in by mistake, for God's sake.
“Hi,” I said, but I didn't look up from my book. With a guy like Ackley, if you looked up from your book you were a goner. You were a goner anyway, but not as quick if you didn't look up right away.
He started walking around the room, very slow and all, the way he always did, picking up your personal stuff off your desk and chiffonier. He always picked up your personal stuff and looked at it. Boy, could he get on your nerves sometimes.
“How was the fencing?” he said. He just wanted me to quit reading and enjoying myself. He didn't give a damn about the fencing. “We win, or what?” he said.
“Nobody won,” I said. Without looking up, though.
“What?” he said. He always made you say everything twice.
“Nobody won,” I said. I sneaked a look to see what he was fiddling around with on my chiffonier. He was looking at this picture of this girl I used to go around with in New York, Sally Hayes. He must've picked up that goddam picture and looked at it at least five thousand times since I got it. He always put it back in the wrong place, too, when he was finished. He did it on purpose. You could tell.
“Nobody won,” he said. “How come?”
“I left the goddam foils and stuff on the subway.” I still didn't look up at him.
“On the subway, for Chrissake! Ya lost them, ya mean?”
“We got on the wrong subway. I had to keep getting up to look at a goddam map on the wall.”
He came over and stood right in my light.
“Hey,” I said. “I've read this same sentence about twenty times since you came in.”
Anybody else except Ackley would've taken the goddam hint. Not him, though.
“Think they'll make ya pay for em?” he said.
“I don't know, and I don't give a damn. How 'bout sitting down or something, Ackley kid? You're right in my goddam light.”
He didn't like it when you called him “Ackley kid.” He was always telling me I was a goddam kid, because I was sixteen and he was eighteen. It drove him mad when I called him “Ackley kid.” He kept standing there. He was exactly the kind of a guy that wouldn't get out of your light when you asked him to. He'd do it, finally, but it took him a lot longer if you asked him to.
“What the hellya reading?” he said.
“Goddam book.”
He shoved my book back with his hand so that he could see the name of it.
“Any good?” he said.
“This sentence I'm reading is terrific.” I can be quite sarcastic when I'm in the mood. He didn't get It, though. He started walking around the room again, picking up all my personal stuff, and Stradlater's. Finally, I put my book down on the floor. You couldn't read anything with a guy like Ackley around. It was impossible.
I slid way the hell down in my chair and watched old Ackley making himself at home. I was feeling sort of tired from the trip to New York and all, and I started yawning. Then I started horsing around a little bit. Sometimes I horse around quite a lot, just to keep from getting bored. What I did was, I pulled the old peak of my hunting hat around to the front, then pulled it way down over my eyes. That way, I couldn't see a goddam thing.
“I think I'm going blind,” I said in this very hoarse voice. “Mother darling, everything's getting so dark in here.”
“You're nuts. I swear to God,” Ackley said.
“Mother darling, give me your hand, Why won't you give me your hand?”
“For Chrissake, grow up.”
I started groping around in front of me, like a blind guy, but without getting up or anything. I kept saying, “Mother darling, why won't you give me your hand?”
I was only horsing around, naturally. That stuff gives me a bang sometimes. Besides, I know it annoyed hell out of old Ackley. He always brought out the old sadist in me. I was pretty sadistic with him quite often. Finally, I quit, though. I pulled the peak around to the back again, and relaxed.
“Who belongsa this?” Ackley said. He was holding my roommate's knee supporter up to show me.
That guy Ackley'd pick up anything. He'd even pick up your jock strap or something. I told him it was Stradlater's. So he chucked it on Stradlater's bed. He got it off Stradlater's chiffonier, so he chucked it on the bed.
He came over and sat down on the arm of Stradlater's chair. He never sat down in a chair. Just always on the arm.
“Where the hellja get that hat?” he said. “New York.”
“How much?”
“A buck.”
“You got robbed.” He started cleaning his goddam fingernails with the end of a match. He was always cleaning his fingernails. It was funny, in a way. His teeth were always mossy-looking, and his ears were always dirty as hell, but he was always cleaning his fingernails. I guess he thought that made him a very neat guy. He took another look at my hat while he was cleaning them. “Up home we wear a hat like that to shoot deer in, for Chrissake,” he said. “That's a deer shooting hat.”
“Like hell it is.” I took it off and looked at it. I sort of closed one eye, like I was taking aim at it. “This is a people shooting hat,” I said. “I shoot people in this hat.”
“Your folks know you got kicked out yet?”
“Nope.”
“Where the hell's Stradlater at, anyway?”
“Down at the game. He's got a date.” I yawned. I was yawning all over the place. For one thing, the room was too damn hot. It made you sleepy. At Pencey, you either froze to death or died of the heat.
“The great Stradlater,” Ackley said. “-Hey. Lend me your scissors a second, willya? Ya got 'em handy?”
“No. I packed them already. They're way in the top of the closet.”
“Get 'em a second, willya?” Ackley said, “I got this hangnail I want to cut off.”
He didn't care if you'd packed something or not and had it way in the top of the closet. I got them for him though. I nearly got killed doing it, too. The second I opened the closet door, Stradlater's tennis racket-in its wooden press and all-fell right on my head. It made a big clunk, and it hurt like hell. It damn near killed old Ackley, though. He started laughing in this very high falsetto voice. He kept laughing the whole time I was taking down my suitcase and getting the scissors out for him. Something like that-a guy getting hit on the head with a rock or something-tickled the pants off Ackley.
“You have a damn good sense of humor, Ackley kid,” I told him. “You know that?” I handed him the scissors. “Lemme be your manager. I'll get you on the goddam radio.”
I sat down in my chair again, and he started cutting his big horny-looking nails.
“How 'bout using the table or something?” I said. “Cut 'em over the table, willya? I don't feel like walking on your crumby nails in my bare feet tonight.”
He kept right on cutting them over the floor, though. What lousy manners. I mean it.
“Who's Stradlater's date?” he said. He was always keeping tabs on who Stradlater was dating, even though he hated Stradlater's guts.
“I don't know. Why?”
“No reason. Boy, I can't stand that sonuvabitch. He's one sonuvabitch I really can't stand.”
“He's crazy about you. He told me he thinks you're a goddam prince,” I said. I call people a “prince” quite often when I'm horsing around. It keeps me from getting bored or something.
“He's got this superior attitude all the time,” Ackley said. “I just can't stand the sonuvabitch. You'd think he-”
“Do you mind cutting your nails over the table, hey?” I said. “I've asked you about fifty-”
“He's got this goddam superior attitude all the time,” Ackley said. “I don't even think the sonuvabitch is intelligent. He thinks he is. He thinks he's about the most-”
“Ackley! For Chrissake. Willya please cut your crumby nails over the table? I've asked you fifty times.”
He started cutting his nails over the table, for a change. The only way he ever did anything was if you yelled at him.
I watched him for a while.
Then I said, “The reason you're sore at Stradlater is because he said that stuff about brushing your teeth once in a while. He didn't mean to insult you, for cryin' out loud. He didn't say it right or anything, but he didn't mean anything insulting. All he meant was you'd look better and feel better if you sort of brushed your teeth once in a while.”
“I brush my teeth. Don't gimme that.”
“No, you don't. I've seen you, and you don't,” I said. I didn't say it nasty, though. I felt sort of sorry for him, in a way. I mean it isn't too nice, naturally, if somebody tells you you don't brush your teeth. “Stradlater's all right He's not too bad,” I said. “You don't know him, thats the trouble.”
“I still say he's a sonuvabitch. He's a conceited sonuvabitch.”
“He's conceited, but he's very generous in some things. He really is,” I said. “Look. Suppose, for instance, Stradlater was wearing a tie or something that you liked. Say he had a tie on that you liked a helluva lot-I'm just giving you an example, now. You know what he'd do? He'd probably take it off and give it ta you. He really would. Or-you know what he'd do? He'd leave it on your bed or something. But he'd give you the goddam tie. Most guys would probably just-”
“Hell,” Ackley said. “If I had his dough, I would, too.”
“No, you wouldn't.” I shook my head. “No, you wouldn't, Ackley kid. If you had his dough, you'd be one of the biggest-”
“Stop calling me 'Ackley kid,' God damn it. I'm old enough to be your lousy father.”
“No, you're not.” Boy, he could really be aggravating sometimes. He never missed a chance to let you know you were sixteen and he was eighteen. “In the first place, I wouldn't let you in my goddam family,” I said.
“Well, just cut out calling me-”
All of a sudden the door opened, and old Stradlater barged in, in a big hurry. He was always in a big hurry. Everything was a very big deal. He came over to me and gave me these two playful as hell slaps on both cheeks-which is something that can be very annoying.
“Listen,” he said. “You going out anywheres special tonight?”
“I don't know. I might. What the hell's it doing out-snowing?”
He had snow all over his coat.
“Yeah. Listen. If you're not going out anyplace special, how 'bout lending me your hound's-tooth jacket?”
“Who won the game?” I said.
“It's only the half. We're leaving,” Stradlater said. “No kidding, you gonna use your hound's-tooth tonight or not? I spilled some crap all over my gray flannel.”
“No, but I don't want you stretching it with your goddam shoulders and all,” I said.
We were practically the same heighth, but he weighed about twice as much as I did. He had these very broad shoulders.
“I won't stretch it.” He went over to the closet in a big hurry. “How'sa boy, Ackley?” he said to Ackley. He was at least a pretty friendly guy, Stradlater. It was partly a phony kind of friendly, but at least he always said hello to Ackley and all.
Ackley just sort of grunted when he said “How'sa boy?” He wouldn't answer him, but he didn't have guts enough not to at least grunt. Then he said to me, “I think I'll get going. See ya later.”
“Okay,” I said. He never exactly broke your heart when he went back to his own room.
Old Stradlater started taking off his coat and tie and all.
“I think maybe I'll take a fast shave,” he said. He had a pretty heavy beard. He really did.
“Where's your date?” I asked him.
“She's waiting in the Annex.” He went out of the room with his toilet kit and towel under his arm. No shirt on or anything. He always walked around in his bare torso because he thought he had a damn good build. He did, too. I have to admit it.

4
I didn't have anything special to do, so I went down to the can and chewed the rag with him while he was shaving. We were the only ones in the can, because everybody was still down at the game. It was hot as hell and the windows were all steamy. There were about ten washbowls, all right against the wall. Stradlater had the middle one. I sat down on the one right next to him and started turning the cold water on and off-this nervous habit I have. Stradlater kept whistling 'Song of India” while he shaved. He had one of those very piercing whistles that are practically never in tune, and he always picked out some song that's hard to whistle even if you're a good whistler, like “Song of India” or “Slaughter on Tenth Avenue.” He could really mess a song up.
You remember I said before that Ackley was a slob in his personal habits? Well, so was Stradlater, but in a different way. Stradlater was more of a secret slob. He always looked all right, Stradlater, but for instance, you should've seen the razor he shaved himself with. It was always rusty as hell and full of lather and hairs and crap. He never cleaned it or anything. He always looked good when he was finished fixing himself up, but he was a secret slob anyway, if you knew him the way I did. The reason he fixed himself up to look good was because he was madly in love with himself. He thought he was the handsomest guy in the Western Hemisphere. He was pretty handsome, too-I'll admit it. But he was mostly the kind of a handsome guy that if your parents saw his picture in your Year Book, they'd right away say, “Who's this boy?” I mean he was mostly a Year Book kind of handsome guy. I knew a lot of guys at Pencey I thought were a lot handsomer than Stradlater, but they wouldn't look handsome if you saw their pictures in the Year Book. They'd look like they had big noses or their ears stuck out. I've had that experience frequently.
Anyway, I was sitting on the washbowl next to where Stradlater was shaving, sort of turning the water on and off. I still had my red hunting hat on, with the peak around to the back and all. I really got a bang out of that hat.
“Hey,” Stradlater said. “Wanna do me a big favor?”
“What?” I said. Not too enthusiastic. He was always asking you to do him a big favor. You take a very handsome guy, or a guy that thinks he's a real hot-shot, and they're always asking you to do them a big favor. Just because they're crazy about themseif, they think you're crazy about them, too, and that you're just dying to do them a favor. It's sort of funny, in a way.
“You goin' out tonight?” he said.
“I might. I might not. I don't know. Why?”
“I got about a hundred pages to read for history for Monday,” he said. “How 'bout writing a composition for me, for English? I'll be up the creek if I don't get the goddam thing in by Monday, the reason I ask. How 'bout it?”
It was very ironical. It really was.
“I'm the one that's flunking out of the goddam place, and you're asking me to write you a goddam composition,” I said.
“Yeah, I know. The thing is, though, I'll be up the creek if I don't get it in. Be a buddy. Be a buddyroo. Okay?”
I didn't answer him right away. Suspense is good for some bastards like Stradlater.
“What on?” I said.
“Anything. Anything descriptive. A room. Or a house. Or something you once lived in or something- you know. Just as long as it's descriptive as hell.” He gave out a big yawn while he said that. Which is something that gives me a royal pain in the ass. I mean if somebody yawns right while they're asking you to do them a goddam favor. “Just don't do it too good, is all,” he said. “That sonuvabitch Hartzell thinks you're a hot-shot in English, and he knows you're my roommate. So I mean don't stick all the commas and stuff in the right place.”
That's something else that gives me a royal pain. I mean if you're good at writing compositions and somebody starts talking about commas. Stradlater was always doing that. He wanted you to think that the only reason he was lousy at writing compositions was because he stuck all the commas in the wrong place. He was a little bit like Ackley, that way. I once sat next to Ackley at this basketball game. We had a terrific guy on the team, Howie Coyle, that could sink them from the middle of the floor, without even touching the backboard or anything. Ackley kept saying, the whole goddam game, that Coyle had a perfect build for basketball. God, how I hate that stuff.
I got bored sitting on that washbowl after a while, so I backed up a few feet and started doing this tap dance, just for the hell of it. I was just amusing myself. I can't really tap-dance or anything, but it was a stone floor in the can, and it was good for tap-dancing. I started imitating one of those guys in the movies. In one of those musicals. I hate the movies like poison, but I get a bang imitating them. Old Stradlater watched me in the mirror while he was shaving. All I need's an audience. I'm an exhibitionist.
“I'm the goddarn Governor's son,” I said. I was knocking myself out. Tap-dancing all over the place. “He doesn't want me to be a tap dancer. He wants me to go to Oxford. But it's in my goddam blood, tap-dancing.”
Old Stradlater laughed. He didn't have too bad a sense of humor.
“It's the opening night of the Ziegfeld Follies.” I was getting out of breath. I have hardly any wind at all. “The leading man can't go on. He's drunk as a bastard. So who do they get to take his place? Me, that's who. The little ole goddam Governor's son.”
“Where'dja get that hat?” Stradlater said. He meant my hunting hat. He'd never seen it before.
I was out of breath anyway, so I quit horsing around. I took off my hat and looked at it for about the ninetieth time.
“I got it in New York this morning. For a buck. Ya like it?”
Stradlater nodded.
“Sharp,” he said. He was only flattering me, though, because right away he said, “Listen. Are ya gonna write that composition for me? I have to know.”
“If I get the time, I will. If I don't, I won't,” I said. I went over and sat down at the washbowl next to him again. “Who's your date?” I asked him. “Fitzgerald?”
“Hell, no! I told ya. I'm through with that pig.”
“Yeah? Give her to me, boy. No kidding. She's my type.”
“Take her... She's too old for you.”
All of a sudden-for no good reason, really, except that I was sort of in the mood for horsing around-I felt like jumping off the washbowl and getting old Stradlater in a half nelson. That's a wrestling hold, in case you don't know, where you get the other guy around the neck and choke him to death, if you feel like it. So I did it. I landed on him like a goddam panther.
“Cut it out, Holden, for Chrissake!” Stradlater said. He didn't feel like horsing around. He was shaving and all. “Wuddaya wanna make me do-cut my goddam head off?”
I didn't let go, though. I had a pretty good half nelson on him.
“Liberate yourself from my viselike grip.” I said.
“Je-sus Christ.” He put down his razor, and all of a sudden jerked his arms up and sort of broke my hold on him. He was a very strong guy. I'm a very weak guy. “Now, cut out the crap,” he said. He started shaving himself all over again. He always shaved himself twice, to look gorgeous. With his crumby old razor.
“Who is your date if it isn't Fitzgerald?” I asked him. I sat down on the washbowl next to him again. “That Phyllis Smith babe?”
“No. It was supposed to he, but the arrangements got all screwed up. I got Bud Thaw's girl's roommate now... Hey. I almost forgot. She knows you.”
“Who does?” I said.
“My date.”
“Yeah?” I said. “What's her name?” I was pretty interested.
“I'm thinking... Uh. Jean Gallagher.”
Boy, I nearly dropped dead when he said that.
“Jane Gallagher,” I said. I even got up from the washbowl when he said that. I damn near dropped dead. “You're damn right I know her. She practically lived right next door to me, the summer before last. She had this big damn Doberman pinscher. That's how I met her. Her dog used to keep coming over in our-”
“You're right in my light, Holden, for Chrissake,” Stradlater said. “Ya have to stand right there?”
Boy, was I excited, though. I really was.
“Where is she?” I asked him. “I oughta go down and say hello to her or something. Where is she? In the Annex?”
“Yeah.”
“How'd she happen to mention me? Does she go to B. M. now? She said she might go there. She said she might go to Shipley, too. I thought she went to Shipley. How'd she happen to mention me?” I was pretty excited. I really was.
“I don't know, for Chrissake. Lift up, willya? You're on my towel,” Stradlater said.
I was sitting on his stupid towel.
“Jane Gallagher,” I said. I couldn't get over it. “Jesus H. Christ.”
Old Stradlater was putting Vitalis on his hair. My Vitalis.
“She's a dancer,” I said. “Ballet and all. She used to practice about two hours every day, right in the middle of the hottest weather and all. She was worried that it might make her legs lousy-all thick and all. I used to play checkers with her all the time.”
“You used to play what with her all the time?”
“Checkers.”
“Checkers, for Chrissake!”
“Yeah. She wouldn't move any of her kings. What she'd do, when she'd get a king, she wouldn't move it. She'd just leave it in the back row. She'd get them all lined up in the back row. Then she'd never use them. She just liked the way they looked when they were all in the back row.”
Stradlater didn't say anything. That kind of stuff doesn't interest most people.
“Her mother belonged to the same club we did,” I said. “I used to caddy once in a while, just to make some dough. I caddy'd for her mother a couple of times. She went around in about a hundred and seventy, for nine holes.”
Stradlater wasn't hardly listening. He was combing his gorgeous locks.
“I oughta go down and at least say hello to her,” I said.
“Why don'tcha?”
“I will, in a minute.”
He started parting his hair all over again. It took him about an hour to comb his hair.
“Her mother and father were divorced. Her mother was married again to some booze hound,” I said. “Skinny guy with hairy legs. I remember him. He wore shorts all the time. Jane said he was supposed to be a playwright or some goddam thing, but all I ever saw him do was booze all the time and listen to every single goddam mystery program on the radio. And run around the goddam house, naked. With Jane around, and all.”
“Yeah?” Stradlater said. That really interested him. About the booze hound running around the house naked, with Jane around. Stradlater was a very sexy bastard.
“She had a lousy childhood. I'm not kidding.”
That didn't interest Stradlater, though. Only very sexy stuff interested him.
“Jane Gallagher. Jesus... I couldn't get her off my mind. I really couldn't. “I oughta go down and say hello to her, at least.”
“Why the hell don'tcha, instead of keep saying it?” Stradlater said.
I walked over to the window, but you couldn't see out of it, it was so steamy from all the heat in the can..
“I'm not in the mood right now,” I said. I wasn't, either. You have to be in the mood for those things. “I thought she went to Shipley. I could've sworn she went to Shipley.” I walked around the can for a little while. I didn't have anything else to do. “Did she enjoy the game?” I said.
“Yeah, I guess so. I don't know.”
“Did she tell you we used to play checkers all the time, or anything?”
“I don't know. For Chrissake, I only just met her,” Stradlater said. He was finished combing his goddam gorgeous hair. He was putting away all his crumby toilet articles.
“Listen. Give her my regards, willya?”
“Okay,” Stradlater said, but I knew he probably wouldn't. You take a guy like Stradlater, they never give your regards to people.
He went back to the room, but I stuck around in the can for a while, thinking about old Jane. Then I went back to the room, too.
Stradlater was putting on his tie, in front of the mirror, when I got there. He spent around half his goddam life in front of the mirror. I sat down in my chair and sort of watched him for a while.
“Hey,” I said. “Don't tell her I got kicked out, willya?”
“Okay.”
That was one good thing about Stradlater. You didn't have to explain every goddam little thing with him, the way you had to do with Ackley. Mostly, I guess, because he wasn't too interested. That's really why. Ackley, it was different. Ackley was a very nosy bastard.
He put on my hound's-tooth jacket.
“Jesus, now, try not to stretch it all over the place” I said. I'd only worn it about twice.
“I won't. Where the hell's my cigarettes?”
“On the desk.”
He never knew where he left anything.
“Under your muffler.”
He put them in his coat pocket-my coat pocket.
I pulled the peak of my hunting hat around to the front all of a sudden, for a change. I was getting sort of nervous, all of a sudden. I'm quite a nervous guy.
“Listen, where ya going on your date with her?” I asked him. “Ya know yet?”
“I don't know. New York, if we have time. She only signed out for nine-thirty, for Chrissake.”
I didn't like the way he said it, so I said, “The reason she did that, she probably just didn't know what a handsome, charming bastard you are. If she'd known, she probably would've signed out for nine-thirty in the morning.”
“Goddam right,” Stradlater said. You couldn't rile him too easily. He was too conceited. “No kidding, now. Do that composition for me,” he said. He had his coat on, and he was all ready to go. “Don't knock yourself out or anything, but just make it descriptive as hell. Okay?”
I didn't answer him. I didn't feel like it. All I said was, “Ask her if she still keeps all her kings in the back row.”
“Okay,” Stradlater said, but I knew he wouldn't. “Take it easy, now.” He banged the hell out of the room.
I sat there for about a half hour after he left. I mean I just sat in my chair, not doing anything. I kept thinking about Jane, and about Stradlater having a date with her and all. It made me so nervous I nearly went crazy. I already told you what a sexy bastard Stradlater was.
All of a sudden, Ackley barged back in again, through the damn shower curtains, as usual. For once in my stupid life, I was really glad to see him. He took my mind off the other stuff.
He stuck around till around dinnertime, talking about all the guys at Pencey that he hated their guts, and squeezing this big pimple on his chin. He didn't even use his handkerchief. I don't even think the bastard had a handkerchief, if you want to know the truth. I never saw him use one, anyway.

5
We always had the same meal on Saturday nights at Pencey. It was supposed to be a big deal, because they gave you steak. I'll bet a thousand bucks the reason they did that was because a lot of guys' parents came up to school on Sunday, and old Thurmer probably figured everybody's mother would ask their darling boy what he had for dinner last night, and he'd say, “Steak.” What a racket. You should've seen the steaks. They were these little hard, dry jobs that you could hardly even cut. You always got these very lumpy mashed potatoes on steak night, and for dessert you got Brown Betty, which nobody ate, except maybe the little kids in the lower school that didn't know any better-and guys like Ackley that ate everything.
It was nice, though, when we got out of the dining room. There were about three inches of snow on the ground, and it was still coming down like a madman. It looked pretty as hell, and we all started throwing snowballs and horsing around all over the place. It was very childish, but everybody was really enjoying themselves.
I didn't have a date or anything, so I and this friend of mine, Mal Brossard, that was on the wrestling team, decided we'd take a bus into Agerstown and have a hamburger and maybe see a lousy movie. Neither of us felt like sitting around on our ass all night. I asked Mal if he minded if Ackley came along with us. The reason I asked was because Ackley never did anything on Saturday night, except stay in his room and squeeze his pimples or something. Mal said he didn't mind but that he wasn't too crazy about the idea. He didn't like Ackley much. Anyway, we both went to our rooms to get ready and all, and while I was putting on my galoshes and crap, I yelled over and asked old Ackley if he wanted to go to the movies. He could hear me all right through the shower curtains, but he didn't answer me right away. He was the kind of a guy that hates to answer you right away. Finally he came over, through the goddam curtains, and stood on the shower ledge and asked who was going besides me. He always had to know who was going. I swear, if that guy was shipwrecked somewhere, and you rescued him in a goddam boat, he'd want to know who the guy was that was rowing it before he'd even get in. I told him Mal Brossard was going. He said,
“That bastard... All right. Wait a second.”
You'd think he was doing you a big favor.
It took him about five hours to get ready. While he was doing it, I went over to my window and opened it and packed a snowball with my bare hands. The snow was very good for packing. I didn't throw it at anything, though. I started to throw it. At a car that was parked across the street. But I changed my mind. The car looked so nice and white. Then I started to throw it at a hydrant, but that looked too nice and white, too. Finally I didn't throw it at anything. All I did was close the window and walk around the room with the snowball, packing it harder. A little while later, I still had it with me when I and Brossnad and Ackley got on the bus. The bus driver opened the doors and made me throw it out. I told him I wasn't going to chuck it at anybody, but he wouldn't believe me. People never believe you.
Brossard and Ackley both had seen the picture that was playing, so all we did, we just had a couple of hamburgers and played the pinball machine for a little while, then took the bus back to Pencey. I didn't care about not seeing the movie, anyway. It was supposed to be a comedy, with Cary Grant in it, and all that crap. Besides, I'd been to the movies with Brossard and Ackley before. They both laughed like hyenas at stuff that wasn't even funny. I didn't even enjoy sitting next to them in the movies.
It was only about a quarter to nine when we got back to the dorm. Old Brossard was a bridge fiend, and he started looking around the dorm for a game. Old Ackley parked himself in my room, just for a change. Only, instead of sitting on the arm of Stradlater's chair, he laid down on my bed, with his face right on my pillow and all. He started talking in this very monotonous voice, and picking at all his pimples. I dropped about a thousand hints, but I couldn't get rid of him. All he did was keep talking in this very monotonous voice about some babe he was supposed to have had sexual intercourse with the summer before. He'd already told me about it about a hundred times. Every time he told it, it was different. One minute he'd be giving it to her in his cousin's Buick, the next minute he'd be giving it to her under some boardwalk. It was all a lot of crap, naturally. He was a virgin if ever I saw one. I doubt if he ever even gave anybody a feel. Anyway, finally I had to come right out and tell him that I had to write a composition for Stradlater, and that he had to clear the hell out, so I could concentrate. He finally did, but he took his time about it, as usual. After he left, I put on my pajamas and bathrobe and my old hunting hat, and started writing the composition.
The thing was, I couldn't think of a room or a house or anything to describe the way Stradlater said he had to have. I'm not too crazy about describing rooms and houses anyway. So what I did, I wrote about my brother Allie's baseball mitt. It was a very descriptive subject. It really was. My brother Allie had this left-handed fielder's mitt. He was left-handed. The thing that was descriptive about it, though, was that he had poems written all over the fingers and the pocket and everywhere. In green ink. He wrote them on it so that he'd have something to read when he was in the field and nobody was up at bat. He's dead now. He got leukemia and died when we were up in Maine, on July 18, 1946. You'd have liked him. He was two years younger than I was, but he was about fifty times as intelligent. He was terrifically intelligent. His teachers were always writing letters to my mother, telling her what a pleasure it was having a boy like Allie in their class. And they weren't just shooting the crap. They really meant it. But it wasn't just that he was the most intelligent member in the family. He was also the nicest, in lots of ways. He never got mad at anybody. People with red hair are supposed to get mad very easily, but Allie never did, and he had very red hair. I'll tell you what kind of red hair he had. I started playing golf when I was only ten years old. I remember once, the summer I was around twelve, teeing off and all, and having a hunch that if I turned around all of a sudden, I'd see Allie. So I did, and sure enough, he was sitting on his bike outside the fence-there was this fence that went all around the course-and he was sitting there, about a hundred and fifty yards behind me, watching me tee off. That's the kind of red hair he had. God, he was a nice kid, though. He used to laugh so hard at something he thought of at the dinner table that he just about fell off his chair. I was only thirteen, and they were going to have me psychoanalyzed and all, because I broke all the windows in the garage. I don't blame them. I really don't. I slept in the garage the night he died, and I broke all the goddam windows with my fist, just for the hell of it. I even tried to break all the windows on the station wagon we had that summer, but my hand was already broken and everything by that time, and I couldn't do it. It was a very stupid thing to do, I'll admit, but I hardly didn't even know I was doing it, and you didn't know Allie. My hand still hurts me once in a while when it rains and all, and I can't make a real fist any more-not a tight one, I mean-but outside of that I don't care much. I mean I'm not going to be a goddam surgeon or a violinist or anything anyway.
Anyway, that's what I wrote Stradlater's composition about. Old Allie's baseball mitt. I happened to have it with me, in my suitcase, so I got it out and copied down the poems that were written on it. All I had to do was change Allie's name so that nobody would know it was my brother and not Stradlater's. I wasn't too crazy about doing it, but I couldn't think of anything else descriptive. Besides, I sort of liked writing about it. It took me about an hour, because I had to use Stradlater's lousy typewriter, and it kept jamming on me. The reason I didn't use my own was because I'd lent it to a guy down the hall.
It was around ten-thirty, I guess, when I finished it. I wasn't tired, though, so I looked out the window for a while. It wasn't snowing out any more, but every once in a while you could hear a car somewhere not being able to get started. You could also hear old Ackley snoring. Right through the goddam shower curtains you could hear him. He had sinus trouble and he couldn't breathe too hot when he was asleep. That guy had just about everything. Sinus trouble, pimples, lousy teeth, halitosis, crumby fingernails. You had to feel a little sorry for the crazy sonuvabitch.

6
Some things are hard to remember. I'm thinking now of when Stradlater got back from his date with Jane. I mean I can't remember exactly what I was doing when I heard his goddam stupid footsteps coming down the corridor. I probably was still looking out the window, but I swear I can't remember. I was so damn worried, that's why. When I really worry about something, I don't just fool around. I even have to go to the bathroom when I worry about something. Only, I don't go. I'm too worried to go. I don't want to interrupt my worrying to go. If you knew Stradlater, you'd have been worried, too. I'd double-dated with that bastard a couple of times, and I know what I'm talking about. He was unscrupulous. He really was.
Anyway, the corridor was all linoleum and all, and you could hear his goddam footsteps coming right towards the room. I don't even remember where I was sitting when he came in-at the window, or in my chair or his. I swear I can't remember.
He came in griping about how cold it was out. Then he said,
“Where the hell is everybody? It's like a goddam morgue around here.”
I didn't even bother to answer him. If he was so goddam stupid not to realize it was Saturday night and everybody was out or asleep or home for the week end, I wasn't going to break my neck telling him. He started getting undressed. He didn't say one goddam word about Jane. Not one. Neither did I. I just watched him. All he did was thank me for letting him wear my hound's-tooth. He hung it up on a hanger and put it in the closet.
Then when he was taking off his tie, he asked me if I'd written his goddam composition for him. I told him it was over on his goddam bed. He walked over and read it while he was unbuttoning his shirt. He stood there, reading it, and sort of stroking his bare chest and stomach, with this very stupid expression on his face. He was always stroking his stomach or his chest. He was mad about himself.
All of a sudden, he said,
“For Chrissake, Holden. This is about a goddam baseball glove.”
“So what?” I said. Cold as hell.
“Wuddaya mean so what? I told ya it had to be about a goddam room or a house or something.”
“You said it had to be descriptive. What the hell's the difference if it's about a baseball glove?”
“God damn it.” He was sore as hell. He was really furious. “You always do everything backasswards.” He looked at me. “No wonder you're flunking the hell out of here,” he said. “You don't do one damn thing the way you're supposed to. I mean it. Not one damn thing.”
“All right, give it back to me, then,” I said. I went over and pulled it right out of his goddam hand. Then I tore it up.
“What the hellja do that for?” he said.
I didn't even answer him. I just threw the pieces in the wastebasket. Then I lay down on my bed, and we both didn't say anything for a long time. He got all undressed, down to his shorts, and I lay on my bed and lit a cigarette. You weren't allowed to smoke in the dorm, but you could do it late at night when everybody was asleep or out and nobody could smell the smoke. Besides, I did it to annoy Stradlater. It drove him crazy when you broke any rules. He never smoked in the dorm. It was only me.
He still didn't say one single solitary word about Jane. So finally I said,
“You're back pretty goddam late if she only signed out for nine-thirty. Did you make her be late signing in?”
He was sitting on the edge of his bed, cutting his goddam toenails, when I asked him that.
“Coupla minutes,” he said. “Who the hell signs out for nine-thirty on a Saturday night?”
God, how I hated him.
“Did you go to New York?” I said.
“Ya crazy? How the hell could we go to New York if she only signed out for nine-thirty?”
“That's tough.”
He looked up at me.
“Listen,” he said, “if you're gonna smoke in the room, how 'bout going down to the can and do it? You may be getting the hell out of here, but I have to stick around long enough to graduate.”
I ignored him. I really did. I went right on smoking like a madman. All I did was sort of turn over on my side and watched him cut his damn toenails. What a school. You were always watching somebody cut their damn toenails or squeeze their pimples or something.
“Did you give her my regards?” I asked him.
“Yeah.”
The hell he did, the bastard.
“What'd she say?” I said. “Did you ask her if she still keeps all her kings in the back row?”
“No, I didn't ask her. What the hell ya think we did all night-play checkers, for Chrissake?”
I didn't even answer him. God, how I hated him.
“If you didn't go to New York, where'd ya go with her?” I asked him, after a little while. I could hardly keep my voice from shaking all over the place. Boy, was I getting nervous. I just had a feeling something had gone funny.
He was finished cutting his damn toenails. So he got up from the bed, in just his damn shorts and all, and started getting very damn playful. He came over to my bed and started leaning over me and taking these playful as hell socks at my shoulder.
“Cut it out,” I said. “Where'd you go with her if you didn't go to New York?”
“Nowhere. We just sat in the goddam car.” He gave me another one of those playtul stupid little socks on the shoulder.
“Cut it out,” I said. “Whose car?”
“Ed Banky's.”
Ed Banky was the basketball coach at Pencey. Old Stradlater was one of his pets, because he was the center on the team, and Ed Banky always let him borrow his car when he wanted it. It wasn't allowed for students to borrow faculty guys' cars, but all the athletic bastards stuck together. In every school I've gone to, all the athletic bastards stick together.
Stradlater kept taking these shadow punches down at my shoulder. He had his toothbrush in his hand, and he put it in his mouth.
“What'd you do?” I said. “Give her the time in Ed Banky's goddam car?” My voice was shaking something awful.
“What a thing to say. Want me to wash your mouth out with soap?”
“Did you?”
“That's a professional secret, buddy.”
This next part I don't remember so hot. All I know is I got up from the bed, like I was going down to the can or something, and then I tried to sock him, with all my might, right smack in the toothbrush, so it would split his goddam throat open. Only, I missed. I didn't connect. All I did was sort of get him on the side of the head or something. It probably hurt him a little bit, but not as much as I wanted. It probably would've hurt him a lot, but I did it with my right hand, and I can't make a good fist with that hand. On account of that injury I told you about.
Anyway, the next thing I knew, I was on the goddam floor and he was sitting on my chest, with his face all red. That is, he had his goddam knees on my chest, and he weighed about a ton. He had hold of my wrists, too, so I couldn't take another sock at him. I'd've killed him.
“What the hell's the matter with you?” he kept saying, and his stupid race kept getting redder and redder.
“Get your lousy knees off my chest,” I told him. I was almost bawling. I really was. “Go on, get off a me, ya crumby bastard.”
He wouldn't do it, though. He kept holding onto my wrists and I kept calling him a sonuvabitch and all, for around ten hours. I can hardly even remember what all I said to him. I told him he thought he could give the time to anybody he felt like. I told him he didn't even care if a girl kept all her kings in the back row or not, and the reason he didn't care was because he was a goddam stupid moron.
He hated it when you called a moron. All morons hate it when you call them a moron.
“Shut up, now, Holden,” he said with his big stupid red face. “just shut up, now.”
“You don't even know if her first name is Jane or Jean, ya goddam moron!”
“Now, shut up, Holden, God damn it-I'm warning ya,” he said-I really had him going.
“If you don't shut up, I'm gonna slam ya one.”
“Get your dirty stinking moron knees off my chest.”
“If I letcha up, will you keep your mouth shut?”
I didn't even answer him.
He said it over again.
“Holden. If I letcha up, willya keep your mouth shut?”
“Yes.”
He got up off me, and I got up, too. My chest hurt like hell from his dirty knees.
“You're a dirty stupid sonuvabitch of a moron,” I told him.
That got him really mad. He shook his big stupid finger in my face.
“Holden, God damn it, I'm warning you, now. For the last time. If you don't keep your yap shut, I'm gonna-”
“Why should I?” I said-I was practically yelling. “That's just the trouble with all you morons. You never want to discuss anything. That's the way you can always tell a moron. They never want to discuss anything intellig-”
Then he really let one go at me, and the next thing I knew I was on the goddam floor again. I don't remember if he knocked me out or not, but I don't think so. It's pretty hard to knock a guy out, except in the goddam movies. But my nose was bleeding all over the place. When I looked up old Stradlater was standing practically right on top of me. He had his goddam toilet kit under his arm.
“Why the hell don'tcha shut up when I tellya to?” he said. He sounded pretty nervous. He probably was scared he'd fractured my skull or something when I hit the floor. It's too bad I didn't. “You asked for it, God damn it,” he said. Boy, did he look worried.
I didn't even bother to get up. I just lay there in the floor for a while, and kept calling him a moron sonuvabitch. I was so mad, I was practically bawling.
“Listen. Go wash your face,” Stradlater said. “Ya hear me?”
I told him to go wash his own moron face-which was a pretty childish thing to say, but I was mad as hell. I told him to stop off on the way to the can and give Mrs. Schmidt the time. Mrs. Schmidt was the janitor's wife. She was around sixty-five.
I kept sitting there on the floor till I heard old Stradlater close the door and go down the corridor to the can. Then I got up. I couldn't find my goddam hunting hat anywhere. Finally I found it. It was under the bed. I put it on, and turned the old peak around to the back, the way I liked it, and then I went over and took a look at my stupid face in the mirror. You never saw such gore in your life. I had blood all over my mouth and chin and even on my pajamas and bath robe. It partly scared me and it partly fascinated me. All that blood and all sort of made me look tough. I'd only been in about two fights in my life, and I lost both of them. I'm not too tough. I'm a pacifist, if you want to know the truth.
I had a feeling old Ackley'd probably heard all the racket and was awake. So I went through the shower curtains into his room, just to see what the hell he was doing. I hardly ever went over to his room. It always had a funny stink in it, because he was so crumby in his personal habits.

7
A tiny bit of light came through the shower curtains and all from our room, and I could see him lying in bed. I knew damn well he was wide awake.
“Ackley?” I said. “Y'awake?”
“Yeah.”
It was pretty dark, and I stepped on somebody's shoe on the floor and danm near fell on my head. Ackley sort of sat up in bed and leaned on his arm. He had a lot of white stuff on his face, for his pimples. He looked sort of spooky in the dark.
“What the hellya doing, anyway?” I said.
“Wuddaya mean what the hell am I doing? I was tryna sleep before you guys started making all that noise. What the hell was the fight about, anyhow?”
“Where's the light?” I couldn't find the light. I was sliding my hand all over the wall.
“Wuddaya want the light for?... Right next to your hand.”
I finally found the switch and turned It on. Old Ackley put his hand up so the light wouldn't hurt his eyes.
“Jesus!” he said. “What the hell happened to you?”
He meant all the blood and all. “I had a little goddam tiff with Stradlater,” I said. Then I sat down on the floor. They never had any chairs in their room. I don't know what the hell they did with their chairs.
“Listen,” I said, “do you feel like playing a little Canasta?” He was a Canasta fiend.
“You're still bleeding, for Chrissake. You better put something on it.”
“It'll stop. Listen. Ya wanna play a little Canasta or don'tcha?”
“Canasta, for Chrissake. Do you know what time it is, by any chance?”
“It isn't late. It's only around eleven, eleven-thirty.”
“Only around!” Ackley said. “Listen. I gotta get up and go to Mass in the morning, for Chrissake. You guys start hollering and fighting in the middle of the goddam-What the hell was the fight about, anyhow?”
“It's a long story. I don't wanna bore ya, Ackley. I'm thinking of your welfare,” I told him. I never discussed my personal life with him. In the first place, he was even more stupid than Stradlater. Stradlater was a goddam genius next to Ackley. “Hey,” I said, “is it okay if I sleep in Ely's bed tonight? He won't be back till tomorrow night, will he?” I knew damn well he wouldn't. Ely went home damn near every week end.
“I don't know when the hell he's coming back,” Ackley said.
Boy, did that annoy me.
“What the hell do you mean you don't know when he's coming back? He never comes back till Sunday night, does he?”
“No, but for Chrissake, I can't just tell somebody they can sleep in his goddam bed if they want to.”
That killed me. I reached up from where I was sitting on the floor and patted him on the goddam shoulder.
“You're a prince, Ackley kid,” I said. “You know that?”
“No, I mean it-I can't just tell somebody they can sleep in-”
“You're a real prince. You're a gentleman and a scholar, kid,” I said. He really was, too. “Do you happen to have any cigarettes, by any chance?-Say 'no' or I'll drop dead.”
“No, I don't, as a matter of fact. Listen, what the hell was the fight about?”
I didn't answer him. All I did was, I got up and went over and looked out the window. I felt so lonesome, all of a sudden. I almost wished I was dead.
“What the hell was the fight about, anyhow?” Ackley said, for about the fiftieth time. He certainly was a bore about that.
“About you,” I said.
“About me, for Chrissake?”
“Yeah. I was defending your goddam honor. Stradlater said you had a lousy personality. I couldn't let him get away with that stuff.”
That got him excited.
“He did? No kidding? He did?”
I told him I was only kidding, and then I went over and laid down on Ely's bed. Boy, did I feel rotten. I felt so damn lonesome.
“This room stinks,” I said. “I can smell your socks from way over here. Don'tcha ever send them to the laundry?”
“If you don't like it, you know what you can do,” Ackley said. What a witty guy. “How 'bout turning off the goddam light?”
I didn't turn it off right away, though. I just kept laying there on Ely's bed, thinking about Jane and all. It just drove me stark staring mad when I thought about her and Stradlater parked somewhere in that fat-assed Ed Banky's car. Every time I thought about it, I felt like jumping out the window. The thing is, you didn't know Stradlater. I knew him. Most guys at Pencey just talked about having sexual intercourse with girls all the time-like Ackley, for instance-but old Stradlater really did it. I was personally acquainted with at least two girls he gave the time to. That's the truth.
“Tell me the story of your fascinating life, Ackley kid,” I said.
“How 'bout turning off the goddam light? I gotta get up for Mass in the morning.”
I got up and turned it off, if it made him happy. Then I laid down on Ely's bed again.
“What're ya gonna do-sleep in Ely's bed?” Ackley said. He was the perfect host, boy.
“I may. I may not. Don't worry about it.”
“I'm not worried about it. Only, I'd hate like hell if Ely came in all of a sudden and found some guy-”
“Relax. I'm not gonna sleep here. I wouldn't abuse your goddam hospitality.”
A couple of minutes later, he was snoring like mad. I kept laying there in the dark anyway, though, trying not to think about old Jane and Stradlater in that goddam Ed Banky's car. But it was almost impossible. The trouble was, I knew that guy Stradlater's technique. That made it even worse. We once double-dated, in Ed Banky's car, and Stradlater was in the back, with his date, and I was in the front with mine. What a technique that guy had. What he'd do was, he'd start snowing his date in this very quiet, sincere voice-like as if he wasn't only a very handsome guy but a nice, sincere guy, too. I damn near puked, listening to him. His date kept saying, “No-please. Please, don't. Please.” But old Stradlater kept snowing her in this Abraham Lincoln, sincere voice, and finally there'd be this terrific silence in the back of the car. It was really embarrassing. I don't think he gave that girl the time that night-but damn near. Damn near.
While I was laying there trying not to think, I heard old Stradlater come back from the can and go in our room. You could hear him putting away his crumby toilet articles and all, and opening the window. He was a fresh-air fiend. Then, a little while later, he turned off the light. He didn't even look around to see where I was at.
It was even depressing out in the street. You couldn't even hear any cars any more. I got feeling so lonesome and rotten, I even felt like waking Ackley up.
“Hey, Ackley,” I said, in sort of a whisper, so Stradlater couldn't hear me through the shower curtain.
Ackley didn't hear me, though.
“Hey, Ackley!”
He still didn't hear me. He slept like a rock.
“Hey, Ackley!”
He heard that, all right.
“What the hell's the matter with you?” he said. “I was asleep, for Chrissake.”
“Listen. What's the routine on joining a monastery?” I asked him. I was sort of toying with the idea of joining one. “Do you have to be a Catholic and all?”
“Certainly you have to be a Catholic. You bastard, did you wake me just to ask me a dumb ques-”
“Aah, go back to sleep. I'm not gonna join one anyway. The kind of luck I have, I'd probably join one with all the wrong kind of monks in it. All stupid bastards. Or just bastards.”
When I said that, old Ackley sat way the hell up in bed.
“Listen,” he said, “I don't care what you say about me or anything, but if you start making cracks about my goddam religion, for Chrissake-”
“Relax,” I said. “Nobody's making any cracks about your goddam religion.” I got up off Ely's bed, and started towards the door. I didn't want to hang around in that stupid atmosphere any more. I stopped on the way, though, and picked up Ackley's hand, and gave him a big, phony handshake. He pulled it away from me.
“What's the idea?” he said.
“No idea. I just want to thank you for being such a goddam prince, that's all,” I said. I said it in this very sincere voice. “You're aces, Ackley kid,” I said. “You know that?”
“Wise guy. Someday somebody's gonna bash your-”
I didn't even bother to listen to him. I shut the damn door and went out in the corridor.
Everybody was asleep or out or home for the week end, and it was very, very quiet and depressing in the corridor. There was this empty box of Kolynos toothpaste outside Leahy and Hoffman's door, and while I walked down towards the stairs, I kept giving it a boot with this sheep-lined slipper I had on. What I thought I'd do, I thought I might go down and see what old Mal Brossard was doing. But all of a sudden, I changed my mind. All of a sudden, I decided what I'd really do, I'd get the hell out of Pencey-right that same night and all. I mean not wait till Wednesday or anything. I just didn't want to hang around any more. It made me too sad and lonesome. So what I decided to do, I decided I'd take a room in a hotel in New York-some very inexpensive hotel and all-and just take it easy till Wednesday. Then, on Wednesday, I'd go home all rested up and feeling swell. I figured my parents probably wouldn't get old Thurmer's letter saying I'd been given the ax till maybe Tuesday or Wednesday. I didn't want to go home or anything till they got it and thoroughly digested it and all. I didn't want to be around when they first got it. My mother gets very hysterical. She's not too bad after she gets something thoroughly digested, though. Besides, I sort of needed a little vacation. My nerves were shot. They really were.
Anyway, that's what I decided I'd do. So I went back to the room and turned on the light, to start packing and all. I already had quite a few things packed. Old Stradlater didn't even wake up. I lit a cigarette and got all dressed and then I packed these two Gladstones I have. It only took me about two minutes. I'm a very rapid packer.
One thing about packing depressed me a little. I had to pack these brand-new ice skates my mother had practically just sent me a couple of days before. That depressed me. I could see my mother going in Spaulding's and asking the salesman a million dopy questions-and here I was getting the ax again. It made me feel pretty sad. She bought me the wrong kind of skates-I wanted racing skates and she bought hockey-but it made me sad anyway. Almost every time somebody gives me a present, it ends up making me sad.
After I got all packed, I sort of counted my dough. I don't remember exactly how much I had, but I was pretty loaded. My grandmother'd just sent me a wad about a week before. I have this grandmother that's quite lavish with her dough. She doesn't have all her marbles any more-she's old as hell-and she keeps sending me money for my birthday about four times a year. Anyway, even though I was pretty loaded, I figured I could always use a few extra bucks. You never know. So what I did was, I went down the hail and woke up Frederick Woodruff, this guy I'd lent my typewriter to. I asked him how much he'd give me for it. He was a pretty wealthy guy. He said he didn't know. He said he didn't much want to buy it. Finally he bought it, though. It cost about ninety bucks, and all he bought it for was twenty. He was sore because I'd woke him up.
When I was all set to go, when I had my bags and all, I stood for a while next to the stairs and took a last look down the goddam corridor. I was sort of crying. I don't know why. I put my red hunting hat on, and turned the peak around to the back, the way I liked it, and then I yelled at the top of my goddam voice,
“Sleep tight, ya morons!”
I'll bet I woke up every bastard on the whole floor. Then I got the hell out. Some stupid guy had thrown peanut shells all over the stairs, and I damn near broke my crazy neck.

8
It was too late to call up for a cab or anything, so I walked the whole way to the station. It wasn't too far, but it was cold as hell, and the snow made it hard for walking, and my Gladstones kept banging hell out of my legs. I sort of enjoyed the air and all, though. The only trouble was, the cold made my nose hurt, and right under my upper lip, where old Stradlater'd laid one on me. He'd smacked my lip right on my teeth, and it was pretty sore. My ears were nice and warm, though. That hat I bought had earlaps in it, and I put them on-I didn't give a damn how I looked. Nobody was around anyway. Everybody was in the sack.
I was quite lucky when I got to the station, because I only had to wait about ten minutes for a train. While I waited, I got some snow in my hand and washed my face with it. I still had quite a bit of blood on.
Usually I like riding on trains, especially at night, with the lights on and the windows so black, and one of those guys coming up the aisle selling coffee and sandwiches and magazines. I usually buy a ham sandwich and about four magazines. If I'm on a train at night, I can usually even read one of those dumb stories in a magazine without puking. You know. One of those stories with a lot of phony, lean-jawed guys named David in it, and a lot of phony girls named Linda or Marcia that are always lighting all the goddam Davids' pipes for them. I can even read one of those lousy stories on a train at night, usually. But this time, it was different. I just didn't feel like it. I just sort of sat and not did anything. All I did was take off my hunting hat and put it in my pocket.
All of a sudden, this lady got on at Trenton and sat down next to me. Practically the whole car was empty, because it was pretty late and all, but she sat down next to me, instead of an empty seat, because she had this big bag with her and I was sitting in the front seat. She stuck the bag right out in the middle of the aisle, where the conductor and everybody could trip over it. She had these orchids on, like she'd just been to a big party or something. She was around forty or forty-five, I guess, but she was very good looking. Women kill me. They really do. I don't mean I'm oversexed or anything like that-although I am quite sexy. I just like them, I mean. They're always leaving their goddam bags out in the middle of the aisle.
Anyway, we were sitting there, and all of a sudden she said to me, “Excuse me, but isn't that a Pencey Prep sticker?”
She was looking up at my suitcases, up on the rack.
“Yes, it is,” I said. She was right. I did have a goddam Pencey sticker on one of my Gladstones. Very corny, I'll admit.
“Oh, do you go to Pencey?” she said. She had a nice voice. A nice telephone voice, mostly. She should've carried a goddam telephone around with her.
“Yes, I do,” I said.
“Oh, how lovely! Perhaps you know my son, then, Ernest Morrow? He goes to Pencey.”
“Yes, I do. He's in my class.”
Her son was doubtless the biggest bastard that ever went to Pencey, in the whole crumby history of the school. He was always going down the corridor, after he'd had a shower, snapping his soggy old wet towel at people's asses. That's exactly the kind of a guy he was.
“Oh, how nice!” the lady said. But not corny. She was just nice and all. “I must tell Ernest we met,” she said. “May I ask your name, dear?”
“Rudolf Schmidt,” I told her. I didn't feel like giving her my whole life history. Rudolf Schmidt was the name of the janitor of our dorm.
“Do you like Pencey?” she asked me.
“Pencey? It's not too bad. It's not paradise or anything, but it's as good as most schools. Some of the faculty are pretty conscientious.”
“Ernest just adores it.”
“I know he does,” I said. Then I started shooting the old crap around a little bit. “He adapts himself very well to things. He really does. I mean he really knows how to adapt himself.”
“Do you think so?” she asked me. She sounded interested as hell.
“Ernest? Sure,” I said. Then I watched her take off her gloves. Boy, was she lousy with rocks.
“I just broke a nail, getting out of a cab,” she said. She looked up at me and sort of smiled. She had a terrifically nice smile. She really did. Most people have hardly any smile at all, or a lousy one.
“Ernest's father and I sometimes worry about him,” she said. “We sometimes feel he's not a terribly good mixer.”
“How do you mean?”
“Well. He's a very sensitive boy. He's really never been a terribly good mixer with other boys. Perhaps he takes things a little more seriously than he should at his age.”
Sensitive. That killed me. That guy Morrow was about as sensitive as a goddam toilet seat.
I gave her a good look. She didn't look like any dope to me. She looked like she might have a pretty damn good idea what a bastard she was the mother of. But you can't always tell-with somebody's mother, I mean. Mothers are all slightly insane. The thing is, though, I liked old Morrow's mother. She was all right.
“Would you care for a cigarette?” I asked her.
She looked all around.
“I don't believe this is a smoker, Rudolf,” she said. Rudolf. That killed me.
“That's all right. We can smoke till they start screaming at us,” I said.
She took a cigarette off me, and I gave her a light.
She looked nice, smoking. She inhaled and all, but she didn't wolf the smoke down, the way most women around her age do. She had a lot of charm. She had quite a lot of sex appeal, too, if you really want to know.
She was looking at me sort of funny. I may be wrong but I believe your nose is bleeding, dear, she said, all of a sudden. I nodded and took out my handkerchief.
“I got hit with a snowball,” I said. “One of those very icy ones.”
I probably would've told her what really happened, but it would've taken too long. I liked her, though. I was beginning to feel sort of sorry I'd told her my name was Rudolf Schmidt.
“Old Ernie,” I said. “He's one of the most popular boys at Pencey. Did you know that?”
“No, I didn't.”
I nodded.
“It really took everybody quite a long time to get to know him. He's a funny guy. A strange guy, in lots of ways-know what I mean? Like when I first met him. When I first met him, I thought he was kind of a snobbish person. That's what I thought. But he isn't. He's just got this very original personality that takes you a little while to get to know him.”
Old Mrs. Morrow didn't say anything, but boy, you should've seen her. I had her glued to her seat. You take somebody's mother, all they want to hear about is what a hot-shot their son is.
Then I really started chucking the old crap around.
“Did he tell you about the elections?” I asked her. “The class elections?”
She shook her head. I had her in a trance, like. I really did.
“Well, a bunch of us wanted old Ernie to be president of the class. I mean he was the unanimous choice. I mean he was the only boy that could really handle the job,” I said-boy, was I chucking it. “But this other boy-Harry Fencer-was elected. And the reason he was elected, the simple and obvious reason, was because Ernie wouldn't let us nominate him. Because he's so darn shy and modest and all. He refused... Boy, he's really shy. You oughta make him try to get over that.” I looked at her. “Didn't he tell you about it?”
“No, he didn't.”
I nodded.
“That's Ernie. He wouldn't. That's the one fault with him-he's too shy and modest. You really oughta get him to try to relax occasionally.”
Right that minute, the conductor came around for old Mrs. Morrow's ticket, and it gave me a chance to quit shooting it. I'm glad I shot it for a while, though. You take a guy like Morrow that's always snapping their towel at people's asses-really trying to hurt somebody with it-they don't just stay a rat while they're a kid. They stay a rat their whole life. But I'll bet, after all the crap I shot, Mrs. Morrow'll keep thinking of him now as this very shy, modest guy that wouldn't let us nominate him for president. She might. You can't tell. Mothers aren't too sharp about that stuff.
“Would you care for a cocktail?” I asked her. I was feeling in the mood for one myself. “We can go in the club car. All right?”
“Dear, are you allowed to order drinks?” she asked me. Not snotty, though. She was too charming and all to be snotty.
“Well, no, not exactly, but I can usually get them on account of my heighth,” I said. “And I have quite a bit of gray hair.” I turned sideways and showed her my gray hair. It fascinated hell out of her. “C'mon, join me, why don't you?” I said. I'd've enjoyed having her.
“I really don't think I'd better. Thank you so much, though, dear,” she said. “Anyway, the club car's most likely closed. It's quite late, you know.”
She was right. I'd forgotten all about what time it was.
Then she looked at me and asked me what I was afraid she was going to ask me.
“Ernest wrote that he'd be home on Wednesday, that Christmas vacation would start on Wednesday,” she said. “I hope you weren't called home suddenly because of illness in the family.”
She really looked worried about it. She wasn't just being nosy, you could tell.
“No, everybody's fine at home,” I said. “It's me. I have to have this operation.”
“Oh! I'm so sorry,” she said. She really was, too. I was right away sorry I'd said it, but it was too late.
“It isn't very serious. I have this tiny little tumor on the brain.”
“Oh, no!” She put her hand up to her mouth and all.
“Oh, I'll be all right and everything! It's right near the outside. And it's a very tiny one. They can take it out in about two minutes.”
Then I started reading this timetable I had in my pocket. Just to stop lying. Once I get started, I can go on for hours if I feel like it. No kidding. Hours.
We didn't talk too much after that. She started reading this Vogue she had with her, and I looked out the window for a while. She got off at Newark. She wished me a lot of luck with the operation and all. She kept calling me Rudolf. Then she invited me to visit Ernie during the summer, at Gloucester, Massachusetts. She said their house was right on the beach, and they had a tennis court and all, but I just thanked her and told her I was going to South America with my grandmother. Which was really a hot one, because my grandmother hardly ever even goes out of the house, except maybe to go to a goddam matinee or something. But I wouldn't visit that sonuvabitch Morrow for all the dough in the world, even if I was desperate.

9
The first thing I did when I got off at Penn Station, I went into this phone booth. I felt like giving somebody a buzz. I left my bags right outside the booth so that I could watch them, but as soon as I was inside, I couldn't think of anybody to call up. My brother D. B. was in Hollywood. My kid sister Phoebe goes to bed around nine o'clock-so I couldn't call her up. She wouldn't've cared if I'd woke her up, but the trouble was, she wouldn't've been the one that answered the phone. My parents would be the ones. So that was out. Then I thought of giving Jane Gallagher's mother a buzz, and find out when Jane's vacation started, but I didn't feel like it. Besides, it was pretty late to call up. Then I thought of calling this girl I used to go around with quite frequently, Sally Hayes, because I knew her Christmas vacation had started already-she'd written me this long, phony letter, inviting me over to help her trim the Christmas tree Christmas Eve and all-but I was afraid her mother'd answer the phone. Her mother knew my mother, and I could picture her breaking a goddam leg to get to the phone and tell my mother I was in New York. Besides, I wasn't crazy about talking to old Mrs. Hayes on the phone. She once told Sally I was wild. She said I was wild and that I had no direction in life. Then I thought of calling up this guy that went to the Whooton School when I was there, Carl Luce, but I didn't like him much. So I ended up not calling anybody. I came out of the booth, after about twenty minutes or so, and got my bags and walked over to that tunnel where the cabs are and got a cab.
I'm so damn absent-minded, I gave the driver my regular address, just out of habit and all-I mean I completely forgot I was going to shack up in a hotel for a couple of days and not go home till vacation started. I didn't think of it till we were halfway through the park.
Then I said, “Hey, do you mind turning around when you get a chance? I gave you the wrong address. I want to go back downtown.”
The driver was sort of a wise guy.
“I can't turn around here, Mac. This here's a one-way. I'll have to go all the way to Ninedieth Street now.”
I didn't want to start an argument.
“Okay,” I said. Then I thought of something, all of a sudden. “Hey, listen,” I said. “You know those ducks in that lagoon right near Central Park South? That little lake? By any chance, do you happen to know where they go, the ducks, when it gets all frozen over? Do you happen to know, by any chance?”
I realized it was only one chance in a million.
He turned around and looked at me like I was a madman.
“What're ya tryna do, bud?” he said. “Kid me?”
“No-I was just interested, that's all.”
He didn't say anything more, so I didn't either. Until we came out of the park at Ninetieth Street.
Then he said, “All right, buddy. Where to?”
“Well, the thing is, I don't want to stay at any hotels on the East Side where I might run into some acquaintances of mine. I'm traveling incognito,” I said. I hate saying corny things like “traveling incognito.” But when I'm with somebody that's corny, I always act corny too. “Do you happen to know whose band's at the Taft or the New Yorker, by any chance?”
“No idear, Mac.” “Well-take me to the Edmont then,” I said.
“Would you care to stop on the way and join me for a cocktail? On me. I'm loaded.”
“Can't do it, Mac. Sorry.
He certainly was good company. Terrific personality.
We got to the Edmont Hotel, and I checked in. I'd put on my red hunting cap when I was in the cab, just for the hell of it, but I took it off before I checked in. I didn't want to look like a screwball or something. Which is really ironic. I didn't know then that the goddam hotel was full of perverts and morons. Screwballs all over the place.
They gave me this very crumby room, with nothing to look out of the window at except the other side of the hotel. I didn't care much. I was too depressed to care whether I had a good view or not. The bellboy that showed me to the room was this very old guy around sixty-five. He was even more depressing than the room was. He was one of those bald guys that comb all their hair over from the side to cover up the baldness. I'd rather be bald than do that. Anyway, what a gorgeous job for a guy around sixty-five years old. Carrying people's suitcases and waiting around for a tip. I suppose he wasn't too intelligent or anything, but it was terrible anyway.
After he left, I looked out the window for a while, with my coat on and all. I didn't have anything else to do. You'd be surprised what was going on on the other side of the hotel. They didn't even bother to pull their shades down. I saw one guy, a gray-haired, very distinguished-looking guy with only his shorts on, do something you wouldn't believe me if I told you. First he put his suitcase on the bed. Then he took out all these women's clothes, and put them on. Real women's clothes-silk stockings, high-heeled shoes, brassiere, and one of those corsets with the straps hanging down and all. Then he put on this very tight black evening dress. I swear to God. Then he started walking up and down the room, taking these very small steps, the way a woman does, and smoking a cigarette and looking at himself in the mirror. He was all alone, too. Unless somebody was in the bathroom-I couldn't see that much. Then, in the window almost right over his, I saw a man and a woman squirting water out of their mouths at each other. It probably was highballs, not water, but I couldn't see what they had in their glasses. Anyway, first he'd take a swallow and squirt it all over her, then she did it to him-they took turns, for God's sake. You should've seen them. They were in hysterics the whole time, like it was the funniest thing that ever happened. I'm not kidding, the hotel was lousy with perverts. I was probably the only normal bastard in the whole place-and that isn't saying much. I damn near sent a telegram to old Stradlater telling him to take the first train to New York. He'd have been the king of the hotel.
The trouble was, that kind of junk is sort of fascinating to watch, even if you don't want it to be. For instance, that girl that was getting water squirted all over her face, she was pretty good-looking. I mean that's my big trouble. In my mind, I'm probably the biggest sex maniac you ever saw. Sometimes I can think of very crumby stuff I wouldn't mind doing if the opportunity came up. I can even see how it might be quite a lot of fun, in a crumby way, and if you were both sort of drunk and all, to get a girl and squirt water or something all over each other's face. The thing is, though, I don't like the idea. It stinks, if you analyze it. I think if you don't really like a girl, you shouldn't horse around with her at all, and if you do like her, then you're supposed to like her face, and if you like her face, you ought to be careful about doing crumby stuff to it, like squirting water all over it. It's really too bad that so much crumby stuff is a lot of fun sometimes. Girls aren't too much help, either, when you start trying not to get too crumby, when you start trying not to spoil anything really good. I knew this one girl, a couple of years ago, that was even crumbier than I was. Boy, was she crumby! We had a lot of fun, though, for a while, in a crumby way. Sex is something I really don't understand too hot. You never know where the hell you are. I keep making up these sex rules for myself, and then I break them right away. Last year I made a rule that I was going to quit horsing around with girls that, deep down, gave me a pain in the ass. I broke it, though, the same week I made it-the same night, as a matter of fact. I spent the whole night necking with a terrible phony named Anne Louise Sherman. Sex is something I just don't understand. I swear to God I don't.
I started toying with the idea, while I kept standing there, of giving old Jane a buzz-I mean calling her long distance at B. M., where she went, instead of calling up her mother to find out when she was coming home. You weren't supposed to call students up late at night, but I had it all figured out. I was going to tell whoever answered the phone that I was her uncle. I was going to say her aunt had just got killed in a car accident and I had to speak to her immediately. It would've worked, too. The only reason I didn't do it was because I wasn't in the mood. If you're not in the mood, you can't do that stuff right.
After a while I sat down in a chair and smoked a couple of cigarettes. I was feeling pretty horny. I have to admit it. Then, all of a sudden, I got this idea. I took out my wallet and started looking for this address a guy I met at a party last summer, that went to Princeton, gave me. Finally I found it. It was all a funny color from my wallet, but you could still read it. It was the address of this girl that wasn't exactly a whore or anything but that didn't mind doing it once in a while, this Princeton guy told me. He brought her to a dance at Princeton once, and they nearly kicked him out for bringing her. She used to be a burlesque stripper or something. Anyway, I went over to the phone and gave her a buzz. Her name was Faith Cavendish, and she lived at the Stanford Arms Hotel on Sixty-fifth and Broadway. A dump, no doubt.
For a while, I didn t think she was home or something. Nobody kept answering. Then, finally, somebody picked up the phone.
“Hello?” I said. I made my voice quite deep so that she wouldn't suspect my age or anything. I have a pretty deep voice anyway.
“Hello,” this woman's voice said. None too friendly, either.
“Is this Miss Faith Cavendish?”
“Who's this?” she said. “Who's calling me up at this crazy goddam hour?”
That sort of scared me a little bit.
“Well, I know it's quite late,” I said, in this very mature voice and all. “I hope you'll forgive me, but I was very anxious to get in touch with you.” I said it suave as hell. I really did.
“Who is this?” she said.
“Well, you don't know me, but I'm a friend of Eddie Birdsell's. He suggested that if I were in town sometime, we ought to get together for a cocktail or two.”
“Who? You're a friend of who?” Boy, she was a real tigress over the phone. She was damn near yelling at me.
“Edmund Birdsell. Eddie Birdsell,” I said. I couldn't remember if his name was Edmund or Edward. I only met him once, at a goddam stupid party.
“I don't know anybody by that name, Jack. And if you think I enjoy bein' woke up in the middle-”
“Eddie Birdsell? From Princeton?” I said.
You could tell she was running the name over in her mind and all. “Birdsell, Birdsell... from Princeton... Princeton College?”
“That's right,” I said.
“You from Princeton College?”
“Well, approximately.”
“Oh... How is Eddie?” she said. “This is certainly a peculiar time to call a person up, though. Jesus Christ.”
“He's fine. He asked to be remembered to you.”
“Well, thank you. Remember me to him,” she said. “He's a grand person. What's he doing now?” She was getting friendly as hell, all of a sudden.
“Oh, you know. Same old stuff,” I said. How the hell did I know what he was doing? I hardly knew the guy. I didn't even know if he was still at Princeton. “Look,” I said. “Would you be interested in meeting me for a cocktail somewhere?”
“By any chance do you have any idea what time it is?” she said. “What's your name, anyhow, may I ask?” She was getting an English accent, all of a sudden. “You sound a little on the young side.”
I laughed.
“Thank you for the compliment,” I said- suave as hell. “Holden Caulfield's my name.” I should've given her a phony name, but I didn't think of it.
“Well, look, Mr. Cawffle. I'm not in the habit of making engagements in the middle of the night. I'm a working gal.”
“Tomorrow's Sunday,” I told her.
“Well, anyway. I gotta get my beauty sleep. You know how it is.”
“I thought we might have just one cocktail together. It isn't too late.”
“Well. You're very sweet,” she said. “Where ya callin' from? Where ya at now, anyways?”
“Me? I'm in a phone booth.”
“Oh,” she said. Then there was this very long pause. “Well, I'd like awfully to get together with you sometime, Mr. Cawffle. You sound very attractive. You sound like a very attractive person. But it is late.”
“I could come up to your place.”
“Well, ordinary, I'd say grand. I mean I'd love to have you drop up for a cocktail, but my roommate happens to be ill. She's been laying here all night without a wink of sleep. She just this minute closed her eyes and all. I mean.”
“Oh. That's too bad.”
“Where ya stopping at? Perhaps we could get together for cocktails tomorrow.”
“I can't make it tomorrow,” I said. “Tonight's the only time I can make it.”
What a dope I was. I shouldn't've said that.
“Oh. Well, I'm awfully sorry.”
“I'll say hello to Eddie for you.”
“Willya do that? I hope you enjoy your stay in New York. It's a grand place.”
“I know it is. Thanks. Good night,” I said. Then I hung up.
Boy, I really fouled that up. I should've at least made it for cocktails or something.

10
It was still pretty early. I'm not sure what time it was, but it wasn't too late. The one thing I hate to do is go to bed when I'm not even tired. So I opened my suitcases and took out a clean shirt, and then I went in the bathroom and washed and changed my shirt. What I thought I'd do, I thought I'd go downstairs and see what the hell was going on in the Lavender Room. They had this night club, the Lavender Room, in the hotel.
While I was changing my shirt, I damn near gave my kid sister Phoebe a buzz, though. I certainly felt like talking to her on the phone. Somebody with sense and all. But I couldn't take a chance on giving her a buzz, because she was only a little kid and she wouldn't have been up, let alone anywhere near the phone. I thought of maybe hanging up if my parents answered, but that wouldn't've worked, either. They'd know it was me. My mother always knows it's me. She's psychic. But I certainly wouldn't have minded shooting the crap with old Phoebe for a while.
You should see her. You never saw a little kid so pretty and smart in your whole life. She's really smart. I mean she's had all A's ever since she started school. As a matter of fact, I'm the only dumb one in the family. My brother D. B. 's a writer and all, and my brother Allie, the one that died, that I told you about, was a wizard. I'm the only really dumb one. But you ought to see old Phoebe. She has this sort of red hair, a little bit like Allie's was, that's very short in the summertime. In the summertime, she sticks it behind her ears. She has nice, pretty little ears. In the wintertime, it's pretty long, though. Sometimes my mother braids it and sometimes she doesn't. It's really nice, though. She's only ten. She's quite skinny, like me, but nice skinny. Roller-skate skinny. I watched her once from the window when she was crossing over Fifth Avenue to go to the park, and that's what she is, roller-skate skinny. You'd like her. I mean if you tell old Phoebe something, she knows exactly what the hell you're talking about. I mean you can even take her anywhere with you. If you take her to a lousy movie, for instance, she knows it's a lousy movie. If you take her to a pretty good movie, she knows it's a pretty good movie. D. B. and I took her to see this French movie, The Baker's Wife, with Raimu in it. It killed her. Her favorite is The 39 Steps, though, with Robert Donat. She knows the whole goddam movie by heart, because I've taken her to see it about ten times. When old Donat comes up to this Scotch farmhouse, for instance, when he's running away from the cops and all, Phoebe'll say right out loud in the movie-right when the Scotch guy in the picture says it-”Can you eat the herring?” She knows all the talk by heart. And when this professor in the picture, that's really a German spy, sticks up his little finger with part of the middle joint missing, to show Robert Donat, old Phoebe beats him to it-she holds up her little finger at me in the dark, right in front of my face. She's all right. You'd like her. The only trouble is, she's a little too affectionate sometimes. She's very emotional, for a child. She really is. Something else she does, she writes books all the time. Only, she doesn't finish them. They're all about some kid named Hazel Weatherfield-only old Phoebe spells it “Hazle.” Old Hazle Weatherfield is a girl detective. She's supposed to be an orphan, but her old man keeps showing up. Her old man's always a “tall attractive gentleman about 20 years of age.” That kills me. Old Phoebe. I swear to God you'd like her. She was smart even when she was a very tiny little kid. When she was a very tiny little kid, I and Allie used to take her to the park with us, especially on Sundays. Allie had this sailboat he used to like to fool around with on Sundays, and we used to take old Phoebe with us. She'd wear white gloves and walk right between us, like a lady and all. And when Allie and I were having some conversation about things in general, old Phoebe'd be listening. Sometimes you'd forget she was around, because she was such a little kid, but she'd let you know. She'd interrupt you all the time. She'd give Allie or I a push or something, and say, “Who? Who said that? Bobby or the lady?” And we'd tell her who said it, and she'd say, “Oh,” and go right on listening and all. She killed Allie, too. I mean he liked her, too. She's ten now, and not such a tiny little kid any more, but she still kills everybody-everybody with any sense, anyway.
Anyway, she was somebody you always felt like talking to on the phone. But I was too afraid my parents would answer, and then they'd find out I was in New York and kicked out of Pencey and all. So I just finished putting on my shirt. Then I got all ready and went down in the elevator to the lobby to see what was going on.
Except for a few pimpy-looking guys, and a few whory-looking blondes, the lobby was pretty empty. But you could hear the band playing in the Lavender Room, and so I went in there. It wasn't very crowded, but they gave me a lousy table anyway-way in the back. I should've waved a buck under the head-waiter's nose. In New York, boy, money really talks-I'm not kidding.
The band was putrid. Buddy Singer. Very brassy, but not good brassy-corny brassy. Also, there were very few people around my age in the place. In fact, nobody was around my age. They were mostly old, show-offy-looking guys with their dates. Except at the table right next to me. At the table right next to me, there were these three girls around thirty or so. The whole three of them were pretty ugly, and they all had on the kind of hats that you knew they didn't really live in New York, but one of them, the blonde one, wasn't too bad. She was sort of cute, the blonde one, and I started giving her the old eye a little bit, but just then the waiter came up for my order. I ordered a Scotch and soda, and told him not to mix it-I said it fast as hell, because if you hem and haw, they think you're under twenty-one and won't sell you any intoxicating liquor. I had trouble with him anyway, though.
“I'm sorry, sir,” he said, “but do you have some verification of your age? Your driver's license, perhaps?”
I gave him this very cold stare, like he'd insulted the hell out of me, and asked him, “Do I look like I'm under twenty-one?”
“I'm sorry, sir, but we have our-”
“Okay, okay,” I said. I figured the hell with it. “Bring me a Coke.”
He started to go away, but I called him back.
“Can'tcha stick a little rum in it or something?” I asked him. I asked him very nicely and all. “I can't sit in a corny place like this cold sober. Can'tcha stick a little rum in it or something?”
“I'm very sorry, sir...” he said, and beat it on me. I didn't hold it against him, though. They lose their jobs if they get caught selling to a minor. I'm a goddam minor.
I started giving the three witches at the next table the eye again. That is, the blonde one. The other two were strictly from hunger. I didn't do it crudely, though. I just gave all three of them this very cool glance and all. What they did, though, the three of them, when I did it, they started giggling like morons. They probably thought I was too young to give anybody the once-over. That annoyed hell out of me- you'd've thought I wanted to marry them or something. I should've given them the freeze, after they did that, but the trouble was, I really felt like dancing. I'm very fond of dancing, sometimes, and that was one of the times.
So all of a sudden, I sort of leaned over and said, “Would any of you girls care to dance?” I didn't ask them crudely or anything. Very suave, in fact. But God damn it, they thought that was a panic, too. They started giggling some more. I'm not kidding, they were three real morons. “C'mon,” I said. “I'll dance with you one at a time. All right? How 'bout it? C'mon!” I really felt like dancing.
Finally, the blonde one got up to dance with me, because you could tell I was really talking to her, and we walked out to the dance floor. The other two grools nearly had hysterics when we did. I certainly must've been very hard up to even bother with any of them.
But it was worth it. The blonde was some dancer. She was one of the best dancers I ever danced with. I'm not kidding, some of these very stupid girls can really knock you out on a dance floor. You take a really smart girl, and half the time she's trying to lead you around the dance floor, or else she's such a lousy dancer, the best thing to do is stay at the table and just get drunk with her. “You really can dance,” I told the blonde one. “You oughta be a pro. I mean it. I danced with a pro once, and you're twice as good as she was. Did you ever hear of Marco and Miranda?”
“What?” she said. She wasn't even listening to me. She was looking all around the place. “I said did you ever hear of Marco and Miranda?”
“I don't know. No. I don't know.”
“Well, they're dancers, she's a dancer. She's not too hot, though. She does everything she's supposed to, but she's not so hot anyway. You know when a girl's really a terrific dancer?”
“Wudga say?” she said. She wasn't listening to me, even. Her mind was wandering all over the place.
“I said do you know when a girl's really a terrific dancer?”
“Uh-uh.”
“Well-where I have my hand on your back. If I think there isn't anything underneath my hand-no can, no legs, no feet, no anything-then the girl's really a terrific dancer.”
She wasn't listening, though. So I ignored her for a while. We just danced. God, could that dopey girl dance. Buddy Singer and his stinking band was playing “Just One of Those Things” and even they couldn't ruin it entirely. It's a swell song. I didn't try any trick stuff while we danced-I hate a guy that does a lot of show-off tricky stuff on the dance floor-but I was moving her around plenty, and she stayed with me. The funny thing is, I thought she was enjoying it, too, till all of a sudden she came out with this very dumb remark.
“I and my girl friends saw Peter Lorre last night,” she said. “The movie actor. In person. He was buyin' a newspaper. He's cute.”
“You're lucky,” I told her. “You're really lucky. You know that?” She was really a moron. But what a dancer. I could hardly stop myself from sort of giving her a kiss on the top of her dopey head-you know- right where the part is, and all. She got sore when I did it.
“Hey! What's the idea?”
“Nothing. No idea. You really can dance,” I said. “I have a kid sister that's only in the goddam fourth grade. You're about as good as she is, and she can dance better than anybody living or dead.”
“Watch your language, if you don't mind.” What a lady, boy. A queen, for Chrissake.
“Where you girls from?” I asked her. She didn't answer me, though. She was busy looking around for old Peter Lorre to show up, I guess.
“Where you girls from?” I asked her again.
“What?” she said.
“Where you girls from? Don't answer if you don't feel like it. I don't want you to strain yourself.”
“Seattle, Washington,” she said. She was doing me a big favor to tell me.
“You're a very good conversationalist,” I told her. “You know that?”
“What?”
I let it drop. It was over her head, anyway.
“Do you feel like jitterbugging a little bit, if they play a fast one? Not corny jitterbug, not jump or anything-just nice and easy. Everybody'll all sit down when they play a fast one, except the old guys and the fat guys, and we'll have plenty of room. Okay?”
“It's immaterial to me,” she said. “Hey-how old are you, anyhow?”
That annoyed me, for some reason.
“Oh, Christ. Don't spoil it,” I said. “I'm twelve, for Chrissake. I'm big for my age.”
“Listen. I toleja about that. I don't like that type language,” she said. “If you're gonna use that type language, I can go sit down with my girl friends, you know.”
I apologized like a madman, because the band was starting a fast one. She started jitterbugging with me- but just very nice and easy, not corny. She was really good. All you had to do was touch her. And when she turned around, her pretty little butt twitched so nice and all. She knocked me out. I mean it. I was half in love with her by the time we sat down. That's the thing about girls. Every time they do something pretty, even if they're not much to look at, or even if they're sort of stupid, you fall half in love with them, and then you never know where the hell you are. Girls. Jesus Christ. They can drive you crazy. They really can. They didn't invite me to sit down at their table- mostly because they were too ignorant-but I sat down anyway. The blonde I'd been dancing with's name was Bernice something-Crabs or Krebs. The two ugly ones' names were Marty and Laverne. I told them my name was Jim Steele, just for the hell of it. Then I tried to get them in a little intelligent conversation, but it was practically impossible. You had to twist their arms. You could hardly tell which was the stupidest of the three of them. And the whole three of them kept looking all around the goddam room, like as if they expected a flock of goddam movie stars to come in any minute. They probably thought movie stars always hung out in the Lavender Room when they came to New York, instead of the Stork Club or El Morocco and all. Anyway, it took me about a half hour to find out where they all worked and all in Seattle. They all worked in the same insurance office. I asked them if they liked it, but do you think you could get an intelligent answer out of those three dopes? I thought the two ugly ones, Marty and Laverne, were sisters, but they got very insulted when I asked them. You could tell neither one of them wanted to look like the other one, and you couldn't blame them, but it was very amusing anyway.
I danced with them all-the whole three of them-one at a time. The one ugly one, Laverne, wasn't too bad a dancer, but the other one, old Marty, was murder. Old Marty was like dragging the Statue of Liberty around the floor. The only way I could even half enjoy myself dragging her around was if I amused myself a little. So I told her I just saw Gary Cooper, the movie star, on the other side of the floor.
“Where?” she asked me-excited as hell. “Where?”
“Aw, you just missed him. He just went out. Why didn't you look when I told you?”
She practically stopped dancing, and started looking over everybody's heads to see if she could see him.
“Oh, shoot!” she said.
I'd just about broken her heart- I really had. I was sorry as hell I'd kidded her. Some people you shouldn't kid, even if they deserve it.
Here's what was very funny, though. When we got back to the table, old Marty told the other two that Gary Cooper had just gone out. Boy, old Laverne and Bernice nearly committed suicide when they heard that. They got all excited and asked Marty if she'd seen him and all. Old Mart said she'd only caught a glimpse of him. That killed me.
The bar was closing up for the night, so I bought them all two drinks apiece quick before it closed, and I ordered two more Cokes for myself. The goddam table was lousy with glasses. The one ugly one, Laverne, kept kidding me because I was only drinking Cokes. She had a sterling sense of humor. She and old Marty were drinking Tom Collinses-in the middle of December, for God's sake. They didn't know any better. The blonde one, old Bernice, was drinking bourbon and water. She was really putting it away, too. The whole three of them kept looking for movie stars the whole time. They hardly talked-even to each other. Old Marty talked more than the other two. She kept saying these very corny, boring things, like calling the can the “little girls' room,” and she thought Buddy Singer's poor old beat-up clarinet player was really terrific when he stood up and took a couple of ice-cold hot licks. She called his clarinet a “licorice stick.” Was she corny. The other ugly one, Laverne, thought she was a very witty type. She kept asking me to call up my father and ask him what he was doing tonight. She kept asking me if my father had a date or not. Four times she asked me that-she was certainly witty. Old Bernice, the blonde one, didn't say hardly anything at all. Every time I'd ask her something, she said “What?” That can get on your nerves after a while.
All of a sudden, when they finished their drink, all three of them stood up on me and said they had to get to bed. They said they were going to get up early to see the first show at Radio City Music Hall. I tried to get them to stick around for a while, but they wouldn't. So we said good-by and all. I told them I'd look them up in Seattle sometime, if I ever got there, but I doubt if I ever will. Look them up, I mean.
With cigarettes and all, the check came to about thirteen bucks. I think they should've at least offered to pay for the drinks they had before I joined them-I wouldn't've let them, naturally, but they should've at least offered. I didn't care much, though. They were so ignorant, and they had those sad, fancy hats on and all. And that business about getting up early to see the first show at Radio City Music Hall depressed me. If somebody, some girl in an awful-looking hat, for instance, comes all the way to New York-from Seattle, Washington, for God's sake-and ends up getting up early in the morning to see the goddam first show at Radio City Music Hall, it makes me so depressed I can't stand it. I'd've bought the whole three of them a hundred drinks if only they hadn't told me that.
I left the Lavender Room pretty soon after they did. They were closing it up anyway, and the band had quit a long time ago. In the first place, it was one of those places that are very terrible to be in unless you have somebody good to dance with, or unless the waiter lets you buy real drinks instead of just Cokes. There isn't any night club in the world you can sit in for a long time unless you can at least buy some liquor and get drunk. Or unless you're with some girl that really knocks you out.

11
All of a sudden, on my way out to the lobby, I got old Jane Gallagher on the brain again. I got her on, and I couldn't get her off. I sat down in this vomity-looking chair in the lobby and thought about her and Stradlater sitting in that goddam Ed Banky's car, and though I was pretty damn sure old Stradlater hadn't given her the time-I know old Jane like a book-I still couldn't get her off my brain. I knew her like a book. I really did. I mean, besides checkers, she was quite fond of all athletic sports, and after I got to know her, the whole summer long we played tennis together almost every morning and golf almost every afternoon. I really got to know her quite intimately. I don't mean it was anything physical or anything-it wasn't-but we saw each other all the time. You don't always have to get too sexy to get to know a girl.
The way I met her, this Doberman pinscher she had used to come over and relieve himself on our lawn, and my mother got very irritated about it. She called up Jane's mother and made a big stink about it. My mother can make a very big stink about that kind of stuff. Then what happened, a couple of days later I saw Jane laying on her stomach next to the swimming pool, at the club, and I said hello to her. I knew she lived in the house next to ours, but I'd never conversed with her before or anything. She gave me the big freeze when I said hello that day, though. I had a helluva time convincing her that I didn't give a good goddam where her dog relieved himself. He could do it in the living room, for all I cared. Anyway, after that, Jane and I got to be friends and all. I played golf with her that same afternoon. She lost eight balls, I remember. Eight. I had a terrible time getting her to at least open her eyes when she took a swing at the ball. I improved her game immensely, though. I'm a very good golfer. If I told you what I go around in, you probably wouldn't believe me. I almost was once in a movie short, but I changed my mind at the last minute. I figured that anybody that hates the movies as much as I do, I'd be a phony if I let them stick me in a movie short.
She was a funny girl, old Jane. I wouldn't exactly describe her as strictly beautiful. She knocked me out, though. She was sort of muckle-mouthed. I mean when she was talking and she got excited about something, her mouth sort of went in about fifty directions, her lips and all. That killed me. And she never really closed it all the way, her mouth. It was always just a little bit open, especially when she got in her golf stance, or when she was reading a book. She was always reading, and she read very good books. She read a lot of poetry and all. She was the only one, outside my family, that I ever showed Allie's baseball mitt to, with all the poems written on it. She'd never met Allie or anything, because that was her first summer in Maine-before that, she went to Cape Cod-but I told her quite a lot about him. She was interested in that kind of stuff.
My mother didn't like her too much. I mean my mother always thought Jane and her mother were sort of snubbing her or something when they didn't say hello. My mother saw them in the village a lot, because Jane used to drive to market with her mother in this LaSalle convertible they had. My mother didn't think Jane was pretty, even. I did, though. I just liked the way she looked, that's all.
I remember this one afternoon. It was the only time old Jane and I ever got close to necking, even. It was a Saturday and it was raining like a bastard out, and I was over at her house, on the porch-they had this big screened-in porch. We were playing checkers. I used to kid her once in a while because she wouldn't take her kings out of the back row. But I didn't kid her much, though. You never wanted to kid Jane too much. I think I really like it best when you can kid the pants off a girl when the opportunity arises, but it's a funny thing. The girls I like best are the ones I never feel much like kidding. Sometimes I think they'd like it if you kidded them-in fact, I know they would-but it's hard to get started, once you've known them a pretty long time and never kidded them. Anyway, I was telling you about that afternoon Jane and I came close to necking. It was raining like hell and we were out on her porch, and all of a sudden this booze hound her mother was married to came out on the porch and asked Jane if there were any cigarettes in the house. I didn't know him too well or anything, but he looked like the kind of guy that wouldn't talk to you much unless he wanted something off you. He had a lousy personality. Anyway, old Jane wouldn't answer him when he asked her if she knew where there was any cigarettes. So the guy asked her again, but she still wouldn't answer him. She didn't even look up from the game. Finally the guy went inside the house. When he did, I asked Jane what the hell was going on. She wouldn't even answer me, then. She made out like she was concentrating on her next move in the game and all. Then all of a sudden, this tear plopped down on the checkerboard. On one of the red squares-boy, I can still see it. She just rubbed it into the board with her finger. I don't know why, but it bothered hell out of me. So what I did was, I went over and made her move over on the glider so that I could sit down next to her-I practically sat down in her lap, as a matter of fact. Then she really started to cry, and the next thing I knew, I was kissing her all over-anywhere-her eyes, her nose, her forehead, her eyebrows and all, her ears-her whole face except her mouth and all. She sort of wouldn't let me get to her mouth. Anyway, it was the closest we ever got to necking. After a while, she got up and went in and put on this red and white sweater she had, that knocked me out, and we went to a goddam movie.
I asked her, on the way, if Mr. Cudahy-that was the booze hound's name-had ever tried to get wise with her. She was pretty young, but she had this terrific figure, and I wouldn't've put it past that Cudahy bastard. She said no, though. I never did find out what the hell was the matter. Some girls you practically never find out what's the matter.
I don't want you to get the idea she was a goddam icicle or something, just because we never necked or horsed around much. She wasn't. I held hands with her all the time, for instance. That doesn't sound like much, I realize, but she was terrific to hold hands with. Most girls if you hold hands with them, their goddam hand dies on you, or else they think they have to keep moving their hand all the time, as if they were afraid they'd bore you or something. Jane was different. We'd get into a goddam movie or something, and right away we'd start holding hands, and we wouldn't quit till the movie was over. And without changing the position or making a big deal out of it. You never even worried, with Jane, whether your hand was sweaty or not. All you knew was, you were happy. You really were.
One other thing I just thought of. One time, in this movie, Jane did something that just about knocked me out. The newsreel was on or something, and all of a sudden I felt this hand on the back of my neck, and it was Jane's. It was a funny thing to do. I mean she was quite young and all, and most girls if you see them putting their hand on the back of somebody's neck, they're around twenty-five or thirty and usually they're doing it to their husband or their little kid-I do it to my kid sister Phoebe once in a while, for instance. But if a girl's quite young and all and she does it, it's so pretty it just about kills you.
Anyway, that's what I was thinking about while I sat in that vomity-looking chair in the lobby. Old Jane. Every time I got to the part about her out with Stradlater in that damn Ed Banky's car, it almost drove me crazy. I knew she wouldn't let him get to first base with her, but it drove me crazy anyway. I don't even like to talk about it, if you want to know the truth.
There was hardly anybody in the lobby any more. Even all the whory-looking blondes weren't around any more, and all of a sudden I felt like getting the hell out of the place. It was too depressing. And I wasn't tired or anything. So I went up to my room and put on my coat. I also took a look out the window to see if all the perverts were still in action, but the lights and all were out now. I went down in the elevator again and got a cab and told the driver to take me down to Ernie's. Ernie's is this night club in Greenwich Village that my brother D. B. used to go to quite frequently before he went out to Hollywood and prostituted himself. He used to take me with him once in a while. Ernie's a big fat colored guy that plays the piano. He's a terrific snob and he won't hardly even talk to you unless you're a big shot or a celebrity or something, but he can really play the piano. He's so good he's almost corny, in fact. I don't exactly know what I mean by that, but I mean it. I certainly like to hear him play, but sometimes you feel like turning his goddam piano over. I think it's because sometimes when he plays, he sounds like the kind of guy that won't talk to you unless you're a big shot.

12
The cab I had was a real old one that smelled like someone'd just tossed his cookies in it. I always get those vomity kind of cabs if I go anywhere late at night. What made it worse, it was so quiet and lonesome out, even though it was Saturday night. I didn't see hardly anybody on the street. Now and then you just saw a man and a girl crossing a street, with their arms around each other's waists and all, or a bunch of hoodlumy-looking guys and their dates, all of them laughing like hyenas at something you could bet wasn't funny. New York's terrible when somebody laughs on the street very late at night. You can hear it for miles. It makes you feel so lonesome and depressed. I kept wishing I could go home and shoot the bull for a while with old Phoebe. But finally, after I was riding a while, the cab driver and I sort of struck up a conversation. His name was Horwitz. He was a much better guy than the other driver I'd had. Anyway, I thought maybe he might know about the ducks.
“Hey, Horwitz,” I said. “You ever pass by the lagoon in Central Park? Down by Central Park South?”
“The what?”
“The lagoon. That little lake, like, there. Where the ducks are. You know.”
“Yeah, what about it?”
“Well, you know the ducks that swim around in it? In the springtime and all? Do you happen to know where they go in the wintertime, by any chance?”
“Where who goes?”
“The ducks. Do you know, by any chance? I mean does somebody come around in a truck or something and take them away, or do they fly away by themselves-go south or something?”
Old Horwitz turned all the way around and looked at me. He was a very impatient-type guy. He wasn't a bad guy, though.
“How the hell should I know?” he said. “How the hell should I know a stupid thing like that?”
“Well, don't get sore about it,” I said. He was sore about it or something.
“Who's sore? Nobody's sore.”
I stopped having a conversation with him, if he was going to get so damn touchy about it. But he started it up again himself. He turned all the way around again, and said, “The fish don't go no place. They stay right where they are, the fish. Right in the goddam lake.”
“The fish-that's different. The fish is different. I'm talking about the ducks,” I said.
“What's different about it? Nothin's different about it,” Horwitz said. Everything he said, he sounded sore about something. “It's tougher for the fish, the winter and all, than it is for the ducks, for Chrissake. Use your head, for Chrissake.”
I didn't say anything for about a minute. Then I said, “All right. What do they do, the fish and all, when that whole little lake's a solid block of ice, people skating on it and all?”
Old Horwitz turned around again.
“What the hellaya mean what do they do?” he yelled at me. “They stay right where they are, for Chrissake.”
“They can't just ignore the ice. They can't just ignore it.”
“Who's ignoring it? Nobody's ignoring it!” Horwitz said. He got so damn excited and all, I was afraid he was going to drive the cab right into a lamppost or something. “They live right in the goddam ice. It's their nature, for Chrissake. They get frozen right in one position for the whole winter.”
“Yeah? What do they eat, then? I mean if they're frozen solid, they can't swim around looking for food and all.”
“Their bodies, for Chrissake-what'sa matter with ya? Their bodies take in nutrition and all, right through the goddam seaweed and crap that's in the ice. They got their pores open the whole time. That's their nature, for Chrissake. See what I mean?”
He turned way the hell around again to look at me.
“Oh,” I said. I let it drop. I was afraid he was going to crack the damn taxi up or something. Besides, he was such a touchy guy, it wasn't any pleasure discussing anything with him. “Would you care to stop off and have a drink with me somewhere?” I said.

He didn't answer me, though. I guess he was still thinking. I asked him again, though. He was a pretty good guy. Quite amusing and all.
“I ain't got no time for no liquor, bud,” he said. “How the hell old are you, anyways? Why ain'tcha home in bed?”
“I'm not tired.”
When I got out in front of Ernie's and paid the fare, old Horwitz brought up the fish again. He certainly had it on his mind.
“Listen,” he said. “If you was a fish, Mother Nature'd take care of you, wouldn't she? Right? You don't think them fish just die when it gets to be winter, do ya?”
“No, but-”
“You're goddam right they don't,” Horwitz said, and drove off like a bat out of hell. He was about the touchiest guy I ever met. Everything you said made him sore.
Even though it was so late, old Ernie's was jampacked. Mostly with prep school jerks and college jerks. Almost every damn school in the world gets out earlier for Christmas vacation than the schools I go to. You could hardly check your coat, it was so crowded. It was pretty quiet, though, because Ernie was playing the piano. It was supposed to be something holy, for God's sake, when he sat down at the piano. Nobody's that good. About three couples, besides me, were waiting for tables, and they were all shoving and standing on tiptoes to get a look at old Ernie while he played. He had a big damn mirror in front of the piano, with this big spotlight on him, so that everybody could watch his face while he played. You couldn't see his fingers while he played-just his big old face. Big deal. I'm not too sure what the name of the song was that he was playing when I came in, but whatever it was, he was really stinking it up. He was putting all these dumb, show-offy ripples in the high notes, and a lot of other very tricky stuff that gives me a pain in the ass. You should've heard the crowd, though, when he was finished. You would've puked. They went mad. They were exactly the same morons that laugh like hyenas in the movies at stuff that isn't funny. I swear to God, if I were a piano player or an actor or something and all those dopes thought I was terrific, I'd hate it. I wouldn't even want them to clap for me. People always clap for the wrong things. If I were a piano player, I'd play it in the goddam closet. Anyway, when he was finished, and everybody was clapping their heads off, old Ernie turned around on his stool and gave this very phony, humble bow. Like as if he was a helluva humble guy, besides being a terrific piano player. It was very phony-I mean him being such a big snob and all. In a funny way, though, I felt sort of sorry for him when he was finished. I don't even think he knows any more when he's playing right or not. It isn't all his fault. I partly blame all those dopes that clap their heads off-they'd foul up anybody, if you gave them a chance. Anyway, it made me feel depressed and lousy again, and I damn near got my coat back and went back to the hotel, but it was too early and I didn't feel much like being all alone.
They finally got me this stinking table, right up against a wall and behind a goddam post, where you couldn't see anything. It was one of those tiny little tables that if the people at the next table don't get up to let you by-and they never do, the bastards-you practically have to climb into your chair. I ordered a Scotch and soda, which is my favorite drink, next to frozen Daiquiris. If you were only around six years old, you could get liquor at Ernie's, the place was so dark and all, and besides, nobody cared how old you were. You could even be a dope fiend and nobody'd care.
I was surrounded by jerks. I'm not kidding. At this other tiny table, right to my left, practically on top of me, there was this funny-looking guy and this funny-looking girl. They were around my age, or maybe just a little older. It was funny. You could see they were being careful as hell not to drink up the minimum too fast. I listened to their conversation for a while, because I didn't have anything else to do. He was telling her about some pro football game he'd seen that afternoon. He gave her every single goddam play in the whole game-I'm not kidding. He was the most boring guy I ever listened to. And you could tell his date wasn't even interested in the goddam game, but she was even funnier-looking than he was, so I guess she had to listen. Real ugly girls have it tough. I feel so sorry for them sometimes. Sometimes I can't even look at them, especially if they're with some dopey guy that's telling them all about a goddam football game. On my right, the conversation was even worse, though. On my right there was this very Joe Yale-looking guy, in a gray flannel suit and one of those flitty-looking Tattersall vests. All those Ivy League bastards look alike. My father wants me to go to Yale, or maybe Princeton, but I swear, I wouldn't go to one of those Ivy League colleges, if I was dying, for God's sake. Anyway, this Joe Yale-looking guy had a terrific-looking girl with him. Boy, she was good-looking. But you should've heard the conversation they were having. In the first place, they were both slightly crocked. What he was doing, he was giving her a feel under the table, and at the same time telling her all about some guy in his dorm that had eaten a whole bottle of aspirin and nearly committed suicide. His date kept saying to him, “How horrible... Don't, darling. Please, don't. Not here.” Imagine giving somebody a feel and telling them about a guy committing suicide at the same time! They killed me.
I certainly began to feel like a prize horse's ass, though, sitting there all by myself. There wasn't anything to do except smoke and drink. What I did do, though, I told the waiter to ask old Ernie if he'd care to join me for a drink. I told him to tell him I was D. B. 's brother. I don't think he ever even gave him my message, though. Those bastards never give your message to anybody.
All of a sudden, this girl came up to me and said, “Holden Caulfield!”
Her name was Lillian Simmons. My brother D. B. used to go around with her for a while. She had very big knockers.
“Hi,” I said. I tried to get up, naturally, but it was some job getting up, in a place like that. She had some Navy officer with her that looked like he had a poker up his ass.
“How marvelous to see you!” old Lillian Simmons said. Strictly a phony. “How's your big brother?” That's all she really wanted to know.
“He's fine. He's in Hollywood.”
“In Hollywood! How marvelous! What's he doing?”
“I don't know. Writing,” I said. I didn't feel like discussing it. You could tell she thought it was a big deal, his being in Hollywood. Almost everybody does. Mostly people who've never read any of his stories. It drives me crazy, though.
“How exciting,” old Lillian said. Then she introduced me to the Navy guy. His name was Commander Blop or something. He was one of those guys that think they're being a pansy if they don't break around forty of your fingers when they shake hands with you. God, I hate that stuff. “Are you all alone, baby?” old Lillian asked me. She was blocking up the whole goddam traffic in the aisle. You could tell she liked to block up a lot of traffic. This waiter was waiting for her to move out of the way, but she didn't even notice him. It was funny. You could tell the waiter didn't like her much, you could tell even the Navy guy didn't like her much, even though he was dating her. And I didn't like her much. Nobody did. You had to feel sort of sorry for her, in a way.
“Don't you have a date, baby?” she asked me.
I was standing up now, and she didn't even tell me to sit down. She was the type that keeps you standing up for hours.
“Isn't he handsome?” she said to the Navy guy. “Holden, you're getting handsomer by the minute.”
The Navy guy told her to come on. He told her they were blocking up the whole aisle.
“Holden, come join us,” old Lillian said. “Bring your drink.”
“I was just leaving,” I told her. “I have to meet somebody.”
You could tell she was just trying to get in good with me. So that I'd tell old D. B. about it.
“Well, you little so-and-so. All right for you. Tell your big brother I hate him, when you see him.”
Then she left. The Navy guy and I told each other we were glad to've met each other. Which always kills me. I'm always saying “Glad to've met you” to somebody I'm not at all glad I met. If you want to stay alive, you have to say that stuff, though.
After I'd told her I had to meet somebody, I didn't have any goddam choice except to leave. I couldn't even stick around to hear old Ernie play something halfway decent. But I certainly wasn't going to sit down at a table with old Lillian Simmons and that Navy guy and be bored to death. So I left. It made me mad, though, when I was getting my coat. People are always ruining things for you.

13
I walked all the way back to the hotel. Forty-one gorgeous blocks. I didn't do it because I felt like walking or anything. It was more because I didn't feel like getting in and out of another taxicab. Sometimes you get tired of riding in taxicabs the same way you get tired riding in elevators. All of a sudden, you have to walk, no matter how far or how high up. When I was a kid, I used to walk all the way up to our apartment very frequently. Twelve stories.
You wouldn't even have known it had snowed at all. There was hardly any snow on the sidewalks. But it was freezing cold, and I took my red hunting hat out of my pocket and put it on-I didn't give a damn how I looked. I even put the earlaps down. I wished I knew who'd swiped my gloves at Pencey, because my hands were freezing. Not that I'd have done much about it even if I had known. I'm one of these very yellow guys. I try not to show it, but I am. For instance, if I'd found out at Pencey who'd stolen my gloves, I probably would've gone down to the crook's room and said, “Okay. How 'bout handing over those gloves?” Then the crook that had stolen them probably would've said, his voice very innocent and all, “What gloves?” Then what I probably would've done, I'd have gone in his closet and found the gloves somewhere. Hidden in his goddam galoshes or something, for instance. I'd have taken them out and showed them to the guy and said, “I suppose these are your goddam gloves?” Then the crook probably would've given me this very phony, innocent look, and said, “I never saw those gloves before in my life. If they're yours, take 'em. I don't want the goddam things.”
Then I probably would've just stood there for about five minutes. I'd have the damn gloves right in my hand and all, but I'd feel I ought to sock the guy in the jaw or something-break his goddam jaw. Only, I wouldn't have the guts to do it. I'd just stand there, trying to look tough. What I might do, I might say something very cutting and snotty, to rile him up-instead of socking him in the jaw. Anyway if I did say something very cutting and snotty, he'd probably get up and come over to me and say, “Listen, Caulfield. Are you calling me a crook?” Then, instead of saying, “You're goddam right I am, you dirty crooked bastard!” all I probably would've said would be, “All I know is my goddam gloves were in your goddam galoshes.” Right away then, the guy would know for sure that I wasn't going to take a sock at him, and he probably would've said, “Listen. Let's get this straight. Are you calling me a thief?” Then I probably would've said, “Nobody's calling anybody a thief. All I know is my gloves were in your goddam galoshes.” It could go on like that for hours.
Finally, though, I'd leave his room without even taking a sock at him. I'd probably go down to the can and sneak a cigarette and watch myself getting tough in the mirror. Anyway, that's what I thought about the whole way back to the hotel. It's no fun to he yellow. Maybe I'm not all yellow. I don't know. I think maybe I'm just partly yellow and partly the type that doesn't give much of a damn if they lose their gloves. One of my troubles is, I never care too much when I lose something-it used to drive my mother crazy when I was a kid. Some guys spend days looking for something they lost. I never seem to have anything that if I lost it I'd care too much. Maybe that's why I'm partly yellow. It's no excuse, though. It really isn't. What you should be is not yellow at all. If you're supposed to sock somebody in the jaw, and you sort of feel like doing it, you should do it. I'm just no good at it, though. I'd rather push a guy out the window or chop his head off with an ax than sock him in the jaw. I hate fist fights. I don't mind getting hit so much-although I'm not crazy about it, naturally-but what scares me most in a fist fight is the guy's face. I can't stand looking at the other guy's face, is my trouble. It wouldn't be so bad if you could both be blindfolded or something. It's a funny kind of yellowness, when you come to think of it, but it's yellowness, all right. I'm not kidding myself.
The more I thought about my gloves and my yellowness, the more depressed I got, and I decided, while I was walking and all, to stop off and have a drink somewhere. I'd only had three drinks at Ernie's, and I didn't even finish the last one. One thing I have, it's a terrific capacity. I can drink all night and not even show it, if I'm in the mood. Once, at the Whooton School, this other boy, Raymond Goldfarb, and I bought a pint of Scotch and drank it in the chapel one Saturday night, where nobody'd see us. He got stinking, but I hardly didn't even show it. I just got very cool and nonchalant. I puked before I went to bed, but I didn't really have to-I forced myself.
Anyway, before I got to the hotel, I started to go in this dumpy-looking bar, but two guys came out, drunk as hell, and wanted to know where the subway was. One of them was this very Cuban-looking guy, and he kept breathing his stinking breath in my face while I gave him directions. I ended up not even going in the damn bar. I just went back to the hotel.
The whole lobby was empty. It smelled like fifty million dead cigars. It really did. I wasn't sleepy or anything, but I was feeling sort of lousy. Depressed and all. I almost wished I was dead.
Then, all of a sudden, I got in this big mess.
The first thing when I got in the elevator, the elevator guy said to me, “Innarested in having a good time, fella? Or is it too late for you?
“How do you mean?” I said. I didn't know what he was driving at or anything. “Innarested in a little tail t'night?”
“Me?” I said. Which was a very dumb answer, but it's quite embarrassing when somebody comes right up and asks you a question like that.
“How old are you, chief?” the elevator guy said.
“Why?” I said. “Twenty-two.”
“Uh huh. Well, how 'bout it? Y'innarested? Five bucks a throw. Fifteen bucks the whole night.” He looked at his wrist watch. “Till noon. Five bucks a throw, fifteen bucks till noon.”
“Okay,” I said. It was against my principles and all, but I was feeling so depressed I didn't even think. That's the whole trouble. When you're feeling very depressed, you can't even think.
“Okay what? A throw, or till noon? I gotta know.”
“Just a throw.”
“Okay, what room ya in?”
I looked at the red thing with my number on it, on my key.
“Twelve twenty-two,” I said. I was already sort of sorry I'd let the thing start rolling, but it was too late now.
“Okay. I'll send a girl up in about fifteen minutes.” He opened the doors and I got out.
“Hey, is she good-looking?” I asked him. “I don't want any old bag.”
“No old bag. Don't worry about it, chief.
“Who do I pay?”
“Her,” he said. “Let's go, chief.” He shut the doors, practically right in my face.
I went to my room and put some water on my hair, but you can't really comb a crew cut or anything. Then I tested to see if my breath stank from so many cigarettes and the Scotch and sodas I drank at Ernie's. All you do is hold your hand under your mouth and blow your breath up toward the old nostrils. It didn't seem to stink much, but I brushed my teeth anyway. Then I put on another clean shirt. I knew I didn't have to get all dolled up for a prostitute or anything, but it sort of gave me something to do. I was a little nervous. I was starting to feel pretty sexy and all, but I was a little nervous anyway. If you want to know the truth, I'm a virgin. I really am. I've had quite a few opportunities to lose my virginity and all, but I've never got around to it yet. Something always happens. For instance, if you're at a girl's house, her parents always come home at the wrong time-or you're afraid they will. Or if you're in the back seat of somebody's car, there's always somebody's date in the front seat-some girl, I mean-that always wants to know what's going on all over the whole goddam car. I mean some girl in front keeps turning around to see what the hell's going on. Anyway, something always happens. I came quite close to doing it a couple of times, though. One time in particular, I remember. Something went wrong, though -I don't even remember what any more. The thing is, most of the time when you're coming pretty close to doing it with a girl-a girl that isn't a prostitute or anything, I mean-she keeps telling you to stop. The trouble with me is, I stop. Most guys don't. I can't help it. You never know whether they really want you to stop, or whether they're just scared as hell, or whether they're just telling you to stop so that if you do go through with it, the blame'll be on you, not them. Anyway, I keep stopping. The trouble is, I get to feeling sorry for them. I mean most girls are so dumb and all. After you neck them for a while, you can really watch them losing their brains. You take a girl when she really gets passionate, she just hasn't any brains. I don't know. They tell me to stop, so I stop. I always wish I hadn't, after I take them home, but I keep doing it anyway.
Anyway, while I was putting on another clean shirt, I sort of figured this was my big chance, in a way. I figured if she was a prostitute and all, I could get in some practice on her, in case I ever get married or anything. I worry about that stuff sometimes. I read this book once, at the Whooton School, that had this very sophisticated, suave, sexy guy in it. Monsieur Blanchard was his name, I can still remember. It was a lousy book, but this Blanchard guy was pretty good. He had this big chвteau and all on the Riviera, in Europe, and all he did in his spare time was beat women off with a club. He was a real rake and all, but he knocked women out. He said, in this one part, that a woman's body is like a violin and all, and that it takes a terrific musician to play it right. It was a very corny book-I realize that-but I couldn't get that violin stuff out of my mind anyway. In a way, that's why I sort of wanted to get some practice in, in case I ever get married. Caulfield and his Magic Violin, boy. It's corny, I realize, but it isn't too corny. I wouldn't mind being pretty good at that stuff. Half the time, if you really want to know the truth, when I'm horsing around with a girl, I have a helluva lot of trouble just finding what I'm looking for, for God's sake, if you know what I mean. Take this girl that I just missed having sexual intercourse with, that I told you about. It took me about an hour to just get her goddam brassiere off. By the time I did get it off, she was about ready to spit in my eye.
Anyway, I kept walking around the room, waiting for this prostitute to show up. I kept hoping she'd be good-looking. I didn't care too much, though. I sort of just wanted to get it over with. Finally, somebody knocked on the door, and when I went to open it, I had my suitcase right in the way and I fell over it and damn near broke my knee. I always pick a gorgeous time to fall over a suitcase or something.
When I opened the door, this prostitute was standing there. She had a polo coat on, and no hat. She was sort of a blonde, but you could tell she dyed her hair. She wasn't any old bag, though.
“How do you do,” I said. Suave as hell, boy.
“You the guy Maurice said?” she asked me. She didn't seem too goddam friendly.
“Is he the elevator boy?”
“Yeah,” she said.
“Yes, I am. Come in, won't you?” I said. I was getting more and more nonchalant as it went along. I really was.
She came in and took her coat off right away and sort of chucked it on the bed. She had on a green dress underneath. Then she sort of sat down sideways on the chair that went with the desk in the room and started jiggling her foot up and down. She crossed her legs and started jiggling this one foot up and down. She was very nervous, for a prostitute. She really was. I think it was because she was young as hell. She was around my age. I sat down in the big chair, next to her, and offered her a cigarette.
“I don't smoke,” she said. She had a tiny little wheeny-whiny voice. You could hardly hear her. She never said thank you, either, when you offered her something. She just didn't know any better.
“Allow me to introduce myself. My name is Jim Steele,” I said.
“Ya got a watch on ya?” she said. She didn't care what the hell my name was, naturally. “Hey, how old are you, anyways?”
“Me? Twenty-two.”
“Like fun you are.” It was a funny thing to say. It sounded like a real kid. You'd think a prostitute and all would say “Like hell you are” or “Cut the crap” instead of “Like fun you are.”
“How old are you?” I asked her. “Old enough to know better,” she said. She was really witty. “Ya got a watch on ya?” she asked me again, and then she stood up and pulled her dress over her head.
I certainly felt peculiar when she did that. I mean she did it so sudden and all. I know you're supposed to feel pretty sexy when somebody gets up and pulls their dress over their head, but I didn't. Sexy was about the last thing I was feeling. I felt much more depressed than sexy.
“Ya got a watch on ya, hey?”
“No. No, I don't,” I said. Boy, was I feeling peculiar. “What's your name?” I asked her. All she had on was this pink slip. It was really quite embarrassing. It really was.
“Sunny,” she said. “Let's go, hey.”
“Don't you feel like talking for a while?” I asked her. It was a childish thing to say, but I was feeling so damn peculiar. “Are you in a very big hurry?”
She looked at me like I was a madman.
“What the heck ya wanna talk about?” she said.
“I don't know. Nothing special. I just thought perhaps you might care to chat for a while.”
She sat down in the chair next to the desk again. She didn't like it, though, you could tell. She started jiggling her foot again-boy, she was a nervous girl.
“Would you care for a cigarette now?” I said. I forgot she didn't smoke.
“I don't smoke. Listen, if you're gonna talk, do it. I got things to do.”
I couldn't think of anything to talk about, though. I thought of asking her how she got to be a prostitute and all, but I was scared to ask her. She probably wouldn't've told me anyway.
“You don't come from New York, do you?” I said finally. That's all I could think of.
“Hollywood,” she said. Then she got up and went over to where she'd put her dress down, on the bed. “Ya got a hanger? I don't want to get my dress all wrinkly. It's brand-clean.”
“Sure,” I said right away.
I was only too glad to get up and do something. I took her dress over to the closet and hung it up for her. It was funny. It made me feel sort of sad when I hung it up. I thought of her going in a store and buying it, and nobody in the store knowing she was a prostitute and all. The salesman probably just thought she was a regular girl when she bought it. It made me feel sad as hell-I don't know why exactly.
I sat down again and tried to keep the old conversation going. She was a lousy conversationalist.
“Do you work every night?” I asked her-it sounded sort of awful, after I'd said it.
“Yeah.” She was walking all around the room. She picked up the menu off the desk and read it.
“What do you do during the day?”
She sort of shrugged her shoulders. She was pretty skinny.
“Sleep. Go to the show.” She put down the menu and looked at me. “Let's go, hey. I haven't got all-”
“Look,” I said. “I don't feel very much like myself tonight. I've had a rough night. Honest to God. I'll pay you and all, but do you mind very much if we don't do it? Do you mind very much?”
The trouble was, I just didn't want to do it. I felt more depressed than sexy, if you want to know the truth. She was depressing. Her green dress hanging in the closet and all. And besides, I don't think I could ever do it with somebody that sits in a stupid movie all day long. I really don't think I could.
She came over to me, with this funny look on her face, like as if she didn't believe me.
“What'sa matter?” she said. “Nothing's the matter.” Boy, was I getting nervous. “The thing is, I had an operation very recently.”
“Yeah? Where?”
“On my wuddayacallit-my clavichord.”
“Yeah? Where the hell's that?”
“The clavichord?” I said. “Well, actually, it's in the spinal canal. I mean it's quite a ways down in the spinal canal.”
“Yeah?” she said. “That's tough.” Then she sat down on my goddam lap. “You're cute.”
She made me so nervous, I just kept on lying my head off.
“I'm still recuperating,” I told her.
“You look like a guy in the movies. You know. Whosis. You know who I mean. What the heck's his name?”
“I don't know,” I said. She wouldn't get off my goddam lap.
“Sure you know. He was in that pitcher with Mel-vine Douglas? The one that was Mel-vine Douglas's kid brother? That falls off this boat? You know who I mean.”
“No, I don't. I go to the movies as seldom as I can.”
Then she started getting funny. Crude and all.
“Do you mind cutting it out?” I said. “I'm not in the mood, I just told you. I just had an operation.”
She didn't get up from my lap or anything, but she gave me this terrifically dirty look.
“Listen,” she said. “I was sleepin' when that crazy Maurice woke me up. If you think I'm-”
“I said I'd pay you for coming and all. I really will. I have plenty of dough. It's just that I'm practically just recovering from a very serious-”
“What the heck did you tell that crazy Maurice you wanted a girl for, then? If you just had a goddam operation on your goddam wuddayacallit. Huh?”
“I thought I'd be feeling a lot better than I do. I was a little premature in my calculations. No kidding. I'm sorry. If you'll just get up a second, I'll get my wallet. I mean it.”
She was sore as hell, but she got up off my goddam lap so that I could go over and get my wallet off the chiffonier. I took out a five-dollar bill and handed it to her.
“Thanks a lot,” I told her. “Thanks a million.”
“This is a five. It costs ten.”
She was getting funny, you could tell. I was afraid something like that would happen-I really was.
“Maurice said five,” I told her. “He said fifteen till noon and only five for a throw.”
“Ten for a throw.”
“He said five. I'm sorry-I really am-but that's all I'm gonna shell out.”
She sort of shrugged her shoulders, the way she did before, and then she said, very cold, “Do you mind getting me my frock? Or would it be too much trouble?”
She was a pretty spooky kid. Even with that little bitty voice she had, she could sort of scare you a little bit. If she'd been a big old prostitute, with a lot of makeup on her face and all, she wouldn't have been half as spooky.
I went and got her dress for her. She put it on and all, and then she picked up her polo coat off the bed.
“So long, crumb-bum,” she said.
“So long,” I said. I didn't thank her or anything. I'm glad I didn't.

14
After Old Sunny was gone, I sat in the chair for a while and smoked a couple of cigarettes. It was getting daylight outside. Boy, I felt miserable. I felt so depressed, you can't imagine. What I did, I started talking, sort of out loud, to Allie. I do that sometimes when I get very depressed. I keep telling him to go home and get his bike and meet me in front of Bobby Fallon's house. Bobby Fallon used to live quite near us in Maine-this is, years ago. Anyway, what happened was, one day Bobby and I were going over to Lake Sedebego on our bikes. We were going to take our lunches and all, and our BB guns-we were kids and all, and we thought we could shoot something with our BB guns. Anyway, Allie heard us talking about it, and he wanted to go, and I wouldn't let him. I told him he was a child. So once in a while, now, when I get very depressed, I keep saying to him, “Okay. Go home and get your bike and meet me in front of Bobby's house. Hurry up.”
It wasn't that I didn't use to take him with me when I went somewhere. I did. But that one day, I didn't. He didn't get sore about it-he never got sore about anything- but I keep thinking about it anyway, when I get very depressed.
Finally, though, I got undressed and got in bed. I felt like praying or something, when I was in bed, but I couldn't do it. I can't always pray when I feel like it. In the first place, I'm sort of an atheist. I like Jesus and all, but I don't care too much for most of the other stuff in the Bible. Take the Disciples, for instance. They annoy the hell out of me, if you want to know the truth. They were all right after Jesus was dead and all, but while He was alive, they were about as much use to Him as a hole in the head. All they did was keep letting Him down. I like almost anybody in the Bible better than the Disciples. If you want to know the truth, the guy I like best in the Bible, next to Jesus, was that lunatic and all, that lived in the tombs and kept cutting himself with stones. I like him ten times as much as the Disciples, that poor bastard. I used to get in quite a few arguments about it, when I was at Whooton School, with this boy that lived down the corridor, Arthur Childs. Old Childs was a Quaker and all, and he read the Bible all the time. He was a very nice kid, and I liked him, but I could never see eye to eye with him on a lot of stuff in the Bible, especially the Disciples. He kept telling me if I didn't like the Disciples, then I didn't like Jesus and all. He said that because Jesus picked the Disciples, you were supposed to like them. I said I knew He picked them, but that He picked them at random. I said He didn't have time to go around analyzing everybody. I said I wasn't blaming Jesus or anything. It wasn't His fault that He didn't have any time. I remember I asked old Childs if he thought Judas, the one that betrayed Jesus and all, went to Hell after he committed suicide. Childs said certainly. That's exactly where I disagreed with him. I said I'd bet a thousand bucks that Jesus never sent old Judas to Hell. I still would, too, if I had a thousand bucks. I think any one of the Disciples would've sent him to Hell and all-and fast, too-but I'll bet anything Jesus didn't do it. Old Childs said the trouble with me was that I didn't go to church or anything. He was right about that, in a way. I don't. In the first place, my parents are different religions, and all the children in our family are atheists. If you want to know the truth, I can't even stand ministers. The ones they've had at every school I've gone to, they all have these Holy Joe voices when they start giving their sermons. God, I hate that. I don't see why the hell they can't talk in their natural voice. They sound so phony when they talk.
Anyway, when I was in bed, I couldn't pray worth a damn. Every time I got started, I kept picturing old Sunny calling me a crumb-bum. Finally, I sat up in bed and smoked another cigarette. It tasted lousy. I must've smoked around two packs since I left Pencey.
All of a sudden, while I was laying there smoking, somebody knocked on the door. I kept hoping it wasn't my door they were knocking on, but I knew damn well it was. I don't know how I knew, but I knew. I knew who it was, too. I'm psychic.
“Who's there?” I said. I was pretty scared. I'm very yellow about those things.
They just knocked again, though. Louder.
Finally I got out of bed, with just my pajamas on, and opened the door. I didn't even have to turn the light on in the room, because it was already daylight. Old Sunny and Maurice, the pimpy elevator guy, were standing there.
“What's the matter? Wuddaya want?” I said. Boy, my voice was shaking like hell.
“Nothin' much,” old Maurice said. “Just five bucks.” He did all the talking for the two of them. Old Sunny just stood there next to him, with her mouth open and all.
“I paid her already. I gave her five bucks. Ask her,” I said. Boy, was my voice shaking.
“It's ten bucks, chief. I tole ya that. Ten bucks for a throw, fifteen bucks till noon. I tole ya that.”
“You did not tell me that. You said five bucks a throw. You said fifteen bucks till noon, all right, but I distinctly heard you-”
“Open up, chief.”
“What for?” I said. God, my old heart was damn near beating me out of the room. I wished I was dressed at least. It's terrible to be just in your pajamas when something like that happens.
“Let's go, chief,” old Maurice said. Then he gave me a big shove with his crumby hand. I damn near fell over on my can-he was a huge sonuvabitch. The next thing I knew, he and old Sunny were both in the room. They acted like they owned the damn place. Old Sunny sat down on the window sill. Old Maurice sat down in the big chair and loosened his collar and all-he was wearing this elevator operator's uniform. Boy, was I nervous.
“All right, chief, let's have it. I gotta get back to work.”
“I told you about ten times, I don't owe you a cent. I already gave her the five-”
“Cut the crap, now. Let's have it.”
“Why should I give her another five bucks?” I said. My voice was cracking all over the place. “You're trying to chisel me.”
Old Maurice unbuttoned his whole uniform coat. All he had on underneath was a phony shirt collar, but no shirt or anything. He had a big fat hairy stomach.
“Nobody's tryna chisel nobody,” he said. “Let's have it, chief.”
“No.”
When I said that, he got up from his chair and started walking towards me and all. He looked like he was very, very tired or very, very bored. God, was I scared. I sort of had my arms folded, I remember. It wouldn't have been so bad, I don't think, if I hadn't had just my goddam pajamas on.
“Let's have it, chief.” He came right up to where I was standing. That's all he could say. “Let's have it, chief.” He was a real moron.
“No.”
“Chief, you're gonna force me inna roughin' ya up a little bit. I don't wanna do it, but that's the way it looks,” he said. “You owe us five bucks.”
“I don't owe you five bucks,” I said. “If you rough me up, I'll yell like hell. I'll wake up everybody in the hotel. The police and all.” My voice was shaking like a bastard.
“Go ahead. Yell your goddam head off. Fine,” old Maurice said. “Want your parents to know you spent the night with a whore? High-class kid like you?” He was pretty sharp, in his crumby way. He really was.
“Leave me alone. If you'd said ten, it'd be different. But you distinctly-”
“Are ya gonna let us have it?” He had me right up against the damn door. He was almost standing on top of me, his crumby old hairy stomach and all. “Leave me alone. Get the hell out of my room,” I said. I still had my arms folded and all. God, what a jerk I was. Then Sunny said something for the first time.
“Hey, Maurice. Want me to get his wallet?” she said. “It's right on the wutchamacallit.”
“Yeah, get it.”
“Leave my wallet alone!”
“I awreddy got it,” Sunny said. She waved five bucks at me. “See? All I'm takin' is the five you owe me. I'm no crook.”
All of a sudden I started to cry. I'd give anything if I hadn't, but I did.
“No, you're no crooks,” I said. “You're just stealing five-”
“Shut up,” old Maurice said, and gave me a shove.
“Leave him alone, hey,” Sunny said. “C'mon, hey. We got the dough he owes us. Let's go. C'mon, hey.”
“I'm comin',” old Maurice said. But he didn't. “I mean it, Maurice, hey. Leave him alone.”
“Who's hurtin' anybody?” he said, innocent as hell. Then what he did, he snapped his finger very hard on my pajamas. I won't tell you where he snapped it, but it hurt like hell. I told him he was a goddam dirty moron.
“What's that?” he said. He put his hand behind his ear, like a deaf guy. “What's that? What am I?”
I was still sort of crying. I was so damn mad and nervous and all.
“You're a dirty moron,” I said. “You're a stupid chiseling moron, and in about two years you'll be one of those scraggy guys that come up to you on the street and ask for a dime for coffee. You'll have snot all over your dirty filthy overcoat, and you'll be-”
Then he smacked me. I didn't even try to get out of the way or duck or anything. All I felt was this terrific punch in my stomach. I wasn't knocked out or anything, though, because I remember looking up from the floor and seeing them both go out the door and shut it. Then I stayed on the floor a fairly long time, sort of the way I did with Stradlater. Only, this time I thought I was dying. I really did. I thought I was drowning or something. The trouble was, I could hardly breathe. When I did finally get up, I had to walk to the bathroom all doubled up and holding onto my stomach and all.
But I'm crazy. I swear to God I am. About halfway to the bathroom, I sort of started pretending I had a bullet in my guts. Old 'Maurice had plugged me. Now I was on the way to the bathroom to get a good shot of bourbon or something to steady my nerves and help me really go into action. I pictured myself coming out of the goddam bathroom, dressed and all, with my automatic in my pocket, and staggering around a little bit. Then I'd walk downstairs, instead of using the elevator. I'd hold onto the banister and all, with this blood trickling out of the side of my mouth a little at a time. What I'd do, I'd walk down a few floors-holding onto my guts, blood leaking all over the place- and then I'd ring the elevator bell. As soon as old Maurice opened the doors, he'd see me with the automatic in my hand and he'd start screaming at me, in this very high-pitched, yellow-belly voice, to leave him alone. But I'd plug him anyway. Six shots right through his fat hairy belly. Then I'd throw my automatic down the elevator shaft-after I'd wiped off all the finger prints and all. Then I'd crawl back to my room and call up Jane and have her come over and bandage up my guts. I pictured her holding a cigarette for me to smoke while I was bleeding and all.
The goddam movies. They can ruin you. I'm not kidding.
I stayed in the bathroom for about an hour, taking a bath and all. Then I got back in bed. It took me quite a while to get to sleep-I wasn't even tired-but finally I did. What I really felt like, though, was committing suicide. I felt like jumping out the window. I probably would've done it, too, if I'd been sure somebody'd cover me up as soon as I landed. I didn't want a bunch of stupid rubbernecks looking at me when I was all gory.

15
I didn't sleep too long, because I think it was only around ten o'clock when I woke up. I felt pretty hungry as soon as I had a cigarette. The last time I'd eaten was those two hamburgers I had with Brossard and Ackley when we went in to Agerstown to the movies. That was a long time ago. It seemed like fifty years ago. The phone was right next to me, and I started to call down and have them send up some breakfast, but I was sort of afraid they might send it up with old Maurice. If you think I was dying to see him again, you're crazy. So I just laid around in bed for a while and smoked another cigarette. I thought of giving old Jane a buzz, to see if she was home yet and all, but I wasn't in the mood.
What I did do, I gave old Sally Hayes a buzz. She went to Mary A. Woodruff, and I knew she was home because I'd had this letter from her a couple of weeks ago. I wasn't too crazy about her, but I'd known her for years. I used to think she was quite intelligent, in my stupidity. The reason I did was because she knew quite a lot about the theater and plays and literature and all that stuff. If somebody knows quite a lot about those things, it takes you quite a while to find out whether they're really stupid or not. It took me years to find it out, in old Sally's case. I think I'd have found it out a lot sooner if we hadn't necked so damn much. My big trouble is, I always sort of think whoever I'm necking is a pretty intelligent person. It hasn't got a goddam thing to do with it, but I keep thinking it anyway.
Anyway, I gave her a buzz. First the maid answered. Then her father. Then she got on.
“Sally?” I said.
“Yes-who is this?” she said. She was quite a little phony. I'd already told her father who it was.
“Holden Caulfield. How are ya?”
“Holden! I'm fine! How are you?”
“Swell. Listen. How are ya, anyway? I mean how's school?”
“Fine,” she said. “I mean-you know.”
“Swell. Well, listen. I was wondering if you were busy today. It's Sunday, but there's always one or two matinees going on Sunday. Benefits and that stuff. Would you care to go?”
“I'd love to. Grand.”
Grand. If there's one word I hate, it's grand. It's so phony. For a second, I was tempted to tell her to forget about the matinee. But we chewed the fat for a while. That is, she chewed it. You couldn't get a word in edgewise. First she told me about some Harvard guy- it probably was a freshman, but she didn't say, naturally-that was rushing hell out of her. Calling her up night and day. Night and day-that killed me. Then she told me about some other guy, some West Point cadet, that was cutting his throat over her too. Big deal. I told her to meet me under the clock at the Biltmore at two o'clock, and not to be late, because the show probably started at two-thirty. She was always late. Then I hung up. She gave me a pain in the ass, but she was very good-looking.
After I made the date with old Sally, I got out of bed and got dressed and packed my bag. I took a look out the window before I left the room, though, to see how all the perverts were doing, but they all had their shades down. They were the heighth of modesty in the morning. Then I went down in the elevator and checked out. I didn't see old Maurice around anywhere. I didn't break my neck looking for him, naturally, the bastard.
I got a cab outside the hotel, but I didn't have the faintest damn idea where I was going. I had no place to go. It was only Sunday, and I couldn't go home till Wednesday-or Tuesday the soonest. And I certainly didn't feel like going to another hotel and getting my brains beat out. So what I did, I told the driver to take me to Grand Central Station. It was right near the Biltmore, where I was meeting Sally later, and I figured what I'd do, I'd check my bags in one of those strong boxes that they give you a key to, then get some breakfast. I was sort of hungry. While I was in the cab, I took out my wallet and sort of counted my money. I don't remember exactly what I had left, but it was no fortune or anything. I'd spent a king's ransom in about two lousy weeks. I really had. I'm a goddam spendthrift at heart. What I don't spend, I lose. Half the time I sort of even forget to pick up my change, at restaurants and night clubs and all. It drives my parents crazy. You can't blame them. My father's quite wealthy, though. I don't know how much he makes-he's never discussed that stuff with me-but I imagine quite a lot. He's a corporation lawyer. Those boys really haul it in. Another reason I know he's quite well off, he's always investing money in shows on Broadway. They always flop, though, and it drives my mother crazy when he does it. She hasn't felt too healthy since my brother Allie died. She's very nervous. That's another reason why I hated like hell for her to know I got the ax again.
After I put my bags in one of those strong boxes at the station, I went into this little sandwich bar and bad breakfast. I had quite a large breakfast, for me-orange juice, bacon and eggs, toast and coffee. Usually I just drink some orange juice. I'm a very light eater. I really am. That's why I'm so damn skinny. I was supposed to be on this diet where you eat a lot of starches and crap, to gain weight and all, but I didn't ever do it. When I'm out somewhere, I generally just eat a Swiss cheese sandwich and a malted milk. It isn't much, but you get quite a lot of vitamins in the malted milk. H. V. Caulfield. Holden Vitamin Caulfield.
While I was eating my eggs, these two nuns with suitcases and all-I guessed they were moving to another convent or something and were waiting for a train-came in and sat down next to me at the counter. They didn't seem to know what the hell to do with their suitcases, so I gave them a hand. They were these very inexpensive-looking suitcases-the ones that aren't genuine leather or anything. It isn't important, I know, but I hate it when somebody has cheap suitcases. It sounds terrible to say it, but I can even get to hate somebody, just looking at them, if they have cheap suitcases with them. Something happened once. For a while when I was at Elkton Hills, I roomed with this boy, Dick Slagle, that had these very inexpensive suitcases. He used to keep them under the bed, instead of on the rack, so that nobody'd see them standing next to mine. It depressed holy hell out of me, and I kept wanting to throw mine out or something, or even trade with him. Mine came from Mark Cross, and they were genuine cowhide and all that crap, and I guess they cost quite a pretty penny. But it was a funny thing. Here's what happened. What I did, I finally put my suitcases under my bed, instead of on the rack, so that old Slagle wouldn't get a goddam inferiority complex about it. But here's what he did. The day after I put mine under my bed, he took them out and put them back on the rack. The reason he did it, it took me a while to find out, was because he wanted people to think my bags were his. He really did. He was a very funny guy, that way. He was always saying snotty things about them, my suitcases, for instance. He kept saying they were too new and bourgeois. That was his favorite goddam word. He read it somewhere or heard it somewhere. Everything I had was bourgeois as hell. Even my fountain pen was bourgeois. He borrowed it off me all the time, but it was bourgeois anyway. We only roomed together about two months. Then we both asked to be moved. And the funny thing was, I sort of missed him after we moved, because he had a helluva good sense of humor and we had a lot of fun sometimes. I wouldn't be surprised if he missed me, too. At first he only used to be kidding when he called my stuff bourgeois, and I didn't give a damn-it was sort of funny, in fact. Then, after a while, you could tell he wasn't kidding any more. The thing is, it's really hard to be roommates with people if your suitcases are much better than theirs-if yours are really good ones and theirs aren't. You think if they're intelligent and all, the other person, and have a good sense of humor, that they don't give a damn whose suitcases are better, but they do. They really do. It's one of the reasons why I roomed with a stupid bastard like Stradlater. At least his suitcases were as good as mine.
Anyway, these two nuns were sitting next to me, and we sort of struck up a conversation. The one right next to me had one of those straw baskets that you see nuns and Salvation Army babes collecting dough with around Christmas time. You see them standing on corners, especially on Fifth Avenue, in front of the big department stores and all. Anyway, the one next to me dropped hers on the floor and I reached down and picked it up for her. I asked her if she was out collecting money for charity and all. She said no. She said she couldn't get it in her suitcase when she was packing it and she was just carrying it. She had a pretty nice smile when she looked at you. She had a big nose, and she had on those glasses with sort of iron rims that aren't too attractive, but she had a helluva kind face.
“I thought if you were taking up a collection,” I told her, “I could make a small contribution. You could keep the money for when you do take up a collection.”
“Oh, how very kind of you,” she said, and the other one, her friend, looked over at me. The other one was reading a little black book while she drank her coffee. It looked like a Bible, but it was too skinny. It was a Bible-type book, though. All the two of them were eating for breakfast was toast and coffee. That depressed me. I hate it if I'm eating bacon and eggs or something and somebody else is only eating toast and coffee. They let me give them ten bucks as a contribution.
They kept asking me if I was sure I could afford it and all. I told them I had quite a bit of money with me, but they didn't seem to believe me. They took it, though, finally. The both of them kept thanking me so much it was embarrassing. I swung the conversation around to general topics and asked them where they were going. They said they were schoolteachers and that they'd just come from Chicago and that they were going to start teaching at some convent on 168th Street or 186th Street or one of those streets way the hell uptown. The one next to me, with the iron glasses, said she taught English and her friend taught history and American government. Then I started wondering like a bastard what the one sitting next to me, that taught English, thought about, being a nun and all, when she read certain books for English. Books not necessarily with a lot of sexy stuff in them, but books with lovers and all in them. Take old Eustacia Vye, in The Return of the Native by Thomas Hardy. She wasn't too sexy or anything, but even so you can't help wondering what a nun maybe thinks about when she reads about old Eustacia. I didn't say anything, though, naturally. All I said was English was my best subject.
“Oh, really? Oh, I'm so glad!” the one with the glasses, that taught English, said. “What have you read this year? I'd be very interested to know.”
She was really nice.
“Well, most of the time we were on the Anglo-Saxons. Beowulf, and old Grendel, and Lord Randal My Son, and all those things. But we had to read outside books for extra credit once in a while. I read The Return of the Native by Thomas Hardy, and Romeo and Juliet and Julius-”
“Oh, Romeo and Juliet! Lovely! Didn't you just love it?” She certainly didn't sound much like a nun.
“Yes. I did. I liked it a lot. There were a few things I didn't like about it, but it was quite moving, on the whole.”
“What didn't you like about it? Can you remember?”
To tell you the truth, it was sort of embarrassing, in a way, to be talking about Romeo and Juliet with her. I mean that play gets pretty sexy in some parts, and she was a nun and all, but she asked me, so I discussed it with her for a while.
“Well, I'm not too crazy about Romeo and Juliet,” I said. “I mean I like them, but-I don't know. They get pretty annoying sometimes. I mean I felt much sorrier when old Mercutio got killed than when Romeo and Juliet did. The think is, I never liked Romeo too much after Mercutio gets stabbed by that other man-Juliet's cousin-what's his name?”
“Tybalt.”
“That's right. Tybalt,” I said-I always forget that guy's name. “It was Romeo's fault. I mean I liked him the best in the play, old Mercutio. I don't know. All those Montagues and Capulets, they're all right-especially Juliet-but Mercutio, he was-it's hard to explain. He was very smart and entertaining and all. The thing is, it drives me crazy if somebody gets killed- especially somebody very smart and entertaining and all-and it's somebody else's fault. Romeo and Juliet, at least it was their own fault.”
“What school do you go to?” she asked me. She probably wanted to get off the subject of Romeo and Juliet.
I told her Pencey, and she'd heard of it. She said it was a very good school. I let it pass, though. Then the other one, the one that taught history and government, said they'd better be running along. I took their check off them, but they wouldn't let me pay it. The one with the glasses made me give it back to her.
“You've been more than generous,” she said. “You're a very sweet boy.” She certainly was nice. She reminded me a little bit of old Ernest Morrow's mother, the one I met on the train. When she smiled, mostly. “We've enjoyed talking to you so much,” she said.
I said I'd enjoyed talking to them a lot, too. I meant it, too. I'd have enjoyed it even more though, I think, if I hadn't been sort of afraid, the whole time I was talking to them, that they'd all of a sudden try to find out if I was a Catholic. Catholics are always trying to find out if you're a Catholic. It happens to me a lot, I know, partly because my last name is Irish, and most people of Irish descent are Catholics. As a matter of fact, my father was a Catholic once. He quit, though, when he married my mother. But Catholics are always trying to find out if you're a Catholic even if they don't know your last name. I knew this one Catholic boy, Louis Shaney, when I was at the Whooton School. He was the first boy I ever met there. He and I were sitting in the first two chairs outside the goddam infirmary, the day school opened, waiting for our physicals, and we sort of struck up this conversation about tennis. He was quite interested in tennis, and so was I. He told me he went to the Nationals at Forest Hills every summer, and I told him I did too, and then we talked about certain hot-shot tennis players for quite a while. He knew quite a lot about tennis, for a kid his age. He really did. Then, after a while, right in the middle of the goddam conversation, he asked me, “Did you happen to notice where the Catholic church is in town, by any chance?” The thing was, you could tell by the way he asked me that he was trying to find out if I was a Catholic. He really was. Not that he was prejudiced or anything, but he just wanted to know. He was enjoying the conversation about tennis and all, but you could tell he would've enjoyed it more if I was a Catholic and all. That kind of stuff drives me crazy. I'm not saying it ruined our conversation or anything-it didn't-but it sure as hell didn't do it any good. That's why I was glad those two nuns didn't ask me if I was a Catholic. It wouldn't have spoiled the conversation if they had, but it would've been different, probably. I'm not saying I blame Catholics. I don't. I'd be the same way, probably, if I was a Catholic. It's just like those suitcases I was telling you about, in a way. All I'm saying is that it's no good for a nice conversation. That's all I'm saying.
When they got up to go, the two nuns, I did something very stupid and embarrassing. I was smoking a cigarette, and when I stood up to say good-by to them, by mistake I blew some smoke in their face. I didn't mean to, but I did it. I apologized like a madman, and they were very polite and nice about it, but it was very embarrassing anyway.
After they left, I started getting sorry that I'd only given them ten bucks for their collection. But the thing was, I'd made that date to go to a matinee with old Sally Hayes, and I needed to keep some dough for the tickets and stuff. I was sorry anyway, though. Goddam money. It always ends up making you blue as hell.

16
After I had my breakfast, it was only around noon, and I wasn't meeting old Sally till two o'clock, so I started taking this long walk. I couldn't stop thinking about those two nuns. I kept thinking about that beatup old straw basket they went around collecting money with when they weren't teaching school. I kept trying to picture my mother or somebody, or my aunt, or Sally Hayes's crazy mother, standing outside some department store and collecting dough for poor people in a beat-up old straw basket. It was hard to picture. Not so much my mother, but those other two. My aunt's pretty charitable-she does a lot of Red Cross work and all-but she's very well-dressed and all, and when she does anything charitable she's always very well-dressed and has lipstick on and all that crap. I couldn't picture her doing anything for charity if she had to wear black clothes and no lipstick while she was doing it. And old Sally Hayes's mother. Jesus Christ. The only way she could go around with a basket collecting dough would be if everybody kissed her ass for her when they made a contribution. If they just dropped their dough in her basket, then walked away without saying anything to her, ignoring her and all, she'd quit in about an hour. She'd get bored. She'd hand in her basket and then go someplace swanky for lunch. That's what I liked about those nuns. You could tell, for one thing, that they never went anywhere swanky for lunch. It made me so damn sad when I thought about it, their never going anywhere swanky for lunch or anything. I knew it wasn't too important, but it made me sad anyway.
I started walking over toward Broadway, just for the hell of it, because I hadn't been over there in years. Besides, I wanted to find a record store that was open on Sunday. There was this record I wanted to get for Phoebe, called “Little Shirley Beans.” It was a very hard record to get. It was about a little kid that wouldn't go out of the house because two of her front teeth were out and she was ashamed to. I heard it at Pencey. A boy that lived on the next floor had it, and I tried to buy it off him because I knew it would knock old Phoebe out, but he wouldn't sell it. It was a very old, terrific record that this colored girl singer, Estelle Fletcher, made about twenty years ago. She sings it very Dixieland and whorehouse, and it doesn't sound at all mushy. If a white girl was singing it, she'd make it sound cute as hell, but old Estelle Fletcher knew what the hell she was doing, and it was one of the best records I ever heard. I figured I'd buy it in some store that was open on Sunday and then I'd take it up to the park with me. It was Sunday and Phoebe goes rollerskating in the park on Sundays quite frequently. I knew where she hung out mostly.
It wasn't as cold as it was the day before, but the sun still wasn't out, and it wasn't too nice for walking. But there was one nice thing. This family that you could tell just came out of some church were walking right in front of me-a father, a mother, and a little kid about six years old. They looked sort of poor. The father had on one of those pearl-gray hats that poor guys wear a lot when they want to look sharp. He and his wife were just walking along, talking, not paying any attention to their kid. The kid was swell. He was walking in the street, instead of on the sidewalk, but right next to the curb. He was making out like he was walking a very straight line, the way kids do, and the whole time he kept singing and humming. I got up closer so I could hear what he was singing. He was singing that song, “If a body catch a body coming through the rye.” He had a pretty little voice, too. He was just singing for the hell of it, you could tell. The cars zoomed by, brakes screeched all over the place, his parents paid no attention to him, and he kept on walking next to the curb and singing “If a body catch a body coming through the rye.” It made me feel better. It made me feel not so depressed any more.
Broadway was mobbed and messy. It was Sunday, and only about twelve o'clock, but it was mobbed anyway. Everybody was on their way to the movies-the Paramount or the Astor or the Strand or the Capitol or one of those crazy places. Everybody was all dressed up, because it was Sunday, and that made it worse. But the worst part was that you could tell they all wanted to go to the movies. I couldn't stand looking at them. I can understand somebody going to the movies because there's nothing else to do, but when somebody really wants to go, and even walks fast so as to get there quicker, then it depresses hell out of me. Especially if I see millions of people standing in one of those long, terrible lines, all the way down the block, waiting with this terrific patience for seats and all. Boy, I couldn't get off that goddam Broadway fast enough.
I was lucky. The first record store I went into had a copy of “Little Shirley Beans.” They charged me five bucks for it, because it was so hard to get, but I didn't care. Boy, it made me so happy all of a sudden. I could hardly wait to get to the park to see if old Phoebe was around so that I could give it to her.
When I came out of the record store, I passed this drugstore, and I went in. I figured maybe I'd give old Jane a buzz and see if she was home for vacation yet. So I went in a phone booth and called her up. The only trouble was, her mother answered the phone, so I had to hang up. I didn't feel like getting involved in a long conversation and all with her. I'm not crazy about talking to girls' mothers on the phone anyway. I should've at least asked her if Jane was home yet, though. It wouldn't have killed me. But I didn't feel like it. You really have to be in the mood for that stuff.
I still had to get those damn theater tickets, so I bought a paper and looked up to see what shows were playing. On account of it was Sunday, there were only about three shows playing. So what I did was, I went over and bought two orchestra seats for I Know My Love. It was a benefit performance or something. I didn't much want to see it, but I knew old Sally, the queen of the phonies, would start drooling all over the place when I told her I had tickets for that, because the Lunts were in it and all. She liked shows that are supposed to be very sophisticated and dry and all, with the Lunts and all. I don't. I don't like any shows very much, if you want to know the truth. They're not as bad as movies, but they're certainly nothing to rave about. In the first place, I hate actors. They never act like people. They just think they do. Some of the good ones do, in a very slight way, but not in a way that's fun to watch. And if any actor's really good, you can always tell he knows he's good, and that spoils it. You take Sir Laurence Olivier, for example. I saw him in Hamlet. D. B. took Phoebe and I to see it last year. He treated us to lunch first, and then he took us. He'd already seen it, and the way he talked about it at lunch, I was anxious as hell to see it, too. But I didn't enjoy it much. I just don't see what's so marvelous about Sir Laurence Olivier, that's all. He has a terrific voice, and he's a helluva handsome guy, and he's very nice to watch when he's walking or dueling or something, but he wasn't at all the way D. B. said Hamlet was. He was too much like a goddam general, instead of a sad, screwed-up type guy. The best part in the whole picture was when old Ophelia's brother-the one that gets in the duel with Hamlet at the very end-was going away and his father was giving him a lot of advice. While the father kept giving him a lot of advice, old Ophelia was sort of horsing around with her brother, taking his dagger out of the holster, and teasing him and all while he was trying to look interested in the bull his father was shooting. That was nice. I got a big bang out of that. But you don't see that kind of stuff much. The only thing old Phoebe liked was when Hamlet patted this dog on the head. She thought that was funny and nice, and it was. What I'll have to do is, I'll have to read that play. The trouble with me is, I always have to read that stuff by myself. If an actor acts it out, I hardly listen. I keep worrying about whether he's going to do something phony every minute.
After I got the tickets to the Lunts' show, I took a cab up to the park. I should've taken a subway or something, because I was getting slightly low on dough, but I wanted to get off that damn Broadway as fast as I could.
It was lousy in the park. It wasn't too cold, but the sun still wasn't out, and there didn't look like there was anything in the park except dog crap and globs of spit and cigar butts from old men, and the benches all looked like they'd be wet if you sat down on them. It made you depressed, and every once in a while, for no reason, you got goose flesh while you walked. It didn't seem at all like Christmas was coming soon. It didn't seem like anything was coming. But I kept walking over to the Mall anyway, because that's where Phoebe usually goes when she's in the park. She likes to skate near the bandstand. It's funny. That's the same place I used to like to skate when I was a kid.
When I got there, though, I didn't see her around anywhere. There were a few kids around, skating and all, and two boys were playing Flys Up with a soft ball, but no Phoebe. I saw one kid about her age, though, sitting on a bench all by herself, tightening her skate. I thought maybe she might know Phoebe and could tell me where she was or something, so I went over and sat down next to her and asked her, “Do you know Phoebe Caulfield, by any chance?”
“Who?” she said. All she had on was jeans and about twenty sweaters. You could tell her mother made them for her, because they were lumpy as hell.
“Phoebe Caulfield. She lives on Seventy-first Street. She's in the fourth grade, over at-”
“You know Phoebe?”
“Yeah, I'm her brother. You know where she is?”
“She's in Miss Callon's class, isn't she?” the kid said.
“I don't know. Yes, I think she is.” “She's prob'ly in the museum, then. We went last Saturday,” the kid said.
“Which museum?” I asked her.
She shrugged her shoulders, sort of.
“I don't know,” she said. “The museum.”
“I know, but the one where the pictures are, or the one where the Indians are?”
“The one where the Indians.”
“Thanks a lot,” I said. I got up and started to go, but then I suddenly remembered it was Sunday.
“This is Sunday,” I told the kid.
She looked up at me.
“Oh. Then she isn't.”
She was having a helluva time tightening her skate. She didn't have any gloves on or anything and her hands were all red and cold. I gave her a hand with it. Boy, I hadn't had a skate key in my hand for years. It didn't feel funny, though. You could put a skate key in my hand fifty years from now, in pitch dark, and I'd still know what it is. She thanked me and all when I had it tightened for her. She was a very nice, polite little kid. God, I love it when a kid's nice and polite when you tighten their skate for them or something. Most kids are. They really are. I asked her if she'd care to have a hot chocolate or something with me, but she said no, thank you. She said she had to meet her friend. Kids always have to meet their friend. That kills me.
Even though it was Sunday and Phoebe wouldn't be there with her class or anything, and even though it was so damp and lousy out, I walked all the way through the park over to the Museum of Natural History. I knew that was the museum the kid with the skate key meant. I knew that whole museum routine like a book. Phoebe went to the same school I went to when I was a kid, and we used to go there all the time. We had this teacher, Miss Aigletinger, that took us there damn near every Saturday. Sometimes we looked at the animals and sometimes we looked at the stuff the Indians had made in ancient times. Pottery and straw baskets and all stuff like that. I get very happy when I think about it. Even now. I remember after we looked at all the Indian stuff, usually we went to see some movie in this big auditorium. Columbus. They were always showing Columbus discovering America, having one helluva time getting old Ferdinand and Isabella to lend him the dough to buy ships with, and then the sailors mutinying on him and all. Nobody gave too much of a damn about old Columbus, but you always had a lot of candy and gum and stuff with you, and the inside of that auditorium had such a nice smell. It always smelled like it was raining outside, even if it wasn't, and you were in the only nice, dry, cosy place in the world. I loved that damn museum. I remember you had to go through the Indian Room to get to the auditorium. It was a long, long room, and you were only supposed to whisper. The teacher would go first, then the class. You'd be two rows of kids, and you'd have a partner. Most of the time my partner was this girl named Gertrude Levine. She always wanted to hold your hand, and her hand was always sticky or sweaty or something. The floor was all stone, and if you had some marbles in your hand and you dropped them, they bounced like madmen all over the floor and made a helluva racket, and the teacher would hold up the class and go back and see what the hell was going on. She never got sore, though, Miss Aigletinger. Then you'd pass by this long, long Indian war canoe, about as long as three goddam Cadillacs in a row, with about twenty Indians in it, some of them paddling, some of them just standing around looking tough, and they all had war paint all over their faces. There was one very spooky guy in the back of the canoe, with a mask on. He was the witch doctor. He gave me the creeps, but I liked him anyway. Another thing, if you touched one of the paddles or anything while you were passing, one of the guards would say to you, “Don't touch anything, children,” but he always said it in a nice voice, not like a goddam cop or anything. Then you'd pass by this big glass case, with Indians inside it rubbing sticks together to make a fire, and a squaw weaving a blanket. The squaw that was weaving the blanket was sort of bending over, and you could see her bosom and all. We all used to sneak a good look at it, even the girls, because they were only little kids and they didn't have any more bosom than we did. Then, just before you went inside the auditorium, right near the doors, you passed this Eskimo. He was sitting over a hole in this icy lake, and he was fishing through it. He had about two fish right next to the hole, that he'd already caught. Boy, that museum was full of glass cases. There were even more upstairs, with deer inside them drinking at water holes, and birds flying south for the winter. The birds nearest you were all stuffed and hung up on wires, and the ones in back were just painted on the wall, but they all looked like they were really flying south, and if you bent your head down and sort of looked at them upside down, they looked in an even bigger hurry to fly south. The best thing, though, in that museum was that everything always stayed right where it was. Nobody'd move. You could go there a hundred thousand times, and that Eskimo would still be just finished catching those two fish, the birds would still be on their way south, the deers would still be drinking out of that water hole, with their pretty antlers and their pretty, skinny legs, and that squaw with the naked bosom would still be weaving that same blanket. Nobody'd be different. The only thing that would be different would be you. Not that you'd be so much older or anything. It wouldn't be that, exactly. You'd just be different, that's all. You'd have an overcoat on this time. Or the kid that was your partner in line the last time had got scarlet fever and you'd have a new partner. Or you'd have a substitute taking the class, instead of Miss Aigletinger. Or you'd heard your mother and father having a terrific fight in the bathroom. Or you'd just passed by one of those puddles in the street with gasoline rainbows in them. I mean you'd be different in some way-I can't explain what I mean. And even if I could, I'm not sure I'd feel like it.
I took my old hunting hat out of my pocket while I walked, and put it on. I knew I wouldn't meet anybody that knew me, and it was pretty damp out. I kept walking and walking, and I kept thinking about old Phoebe going to that museum on Saturdays the way I used to. I thought how she'd see the same stuff I used to see, and how she'd be different every time she saw it. It didn't exactly depress me to think about it, but it didn't make me feel gay as hell, either. Certain things they should stay the way they are. You ought to be able to stick them in one of those big glass cases and just leave them alone. I know that's impossible, but it's too bad anyway. Anyway, I kept thinking about all that while I walked.
I passed by this playground and stopped and watched a couple of very tiny kids on a seesaw. One of them was sort of fat, and I put my hand on the skinny kid's end, to sort of even up the weight, but you could tell they didn't want me around, so I let them alone.
Then a funny thing happened. When I got to the museum, all of a sudden I wouldn't have gone inside for a million bucks. It just didn't appeal to me-and here I'd walked through the whole goddam park and looked forward to it and all. If Phoebe'd been there, I probably would have, but she wasn't. So all I did, in front of the museum, was get a cab and go down to the Biltmore. I didn't feel much like going. I'd made that damn date with Sally, though.

17
I was way early when I got there, so I just sat down on one of those leather couches right near the clock in the lobby and watched the girls. A lot of schools were home for vacation already, and there were about a million girls sitting and standing around waiting for their dates to show up. Girls with their legs crossed, girls with their legs not crossed, girls with terrific legs, girls with lousy legs, girls that looked like swell girls, girls that looked like they'd be bitches if you knew them. It was really nice sightseeing, if you know what I mean. In a way, it was sort of depressing, too, because you kept wondering what the hell would happen to all of them. When they got out of school and college, I mean. You figured most of them would probably marry dopey guys. Guys that always talk about how many miles they get to a gallon in their goddam cars. Guys that get sore and childish as hell if you beat them at golf, or even just some stupid game like ping-pong. Guys that are very mean. Guys that never read books. Guys that are very boring-But I have to be careful about that. I mean about calling certain guys bores. I don't understand boring guys. I really don't. When I was at Elkton Hills, I roomed for about two months with this boy, Harris Mackim. He was very intelligent and all, but he was one of the biggest bores I ever met. He had one of these very raspy voices, and he never stopped talking, practically. He never stopped talking, and what was awful was, he never said anything you wanted to hear in the first place. But he could do one thing. The sonuvabitch could whistle better than anybody I ever heard. He'd be making his bed, or hanging up stuff in the closet-he was always hanging up stuff in the closet-it drove me crazy-and he'd be whistling while he did it, if he wasn't talking in this raspy voice. He could even whistle classical stuff, but most of the time he just whistled jazz. He could take something very jazzy, like “Tin Roof Blues,” and whistle it so nice and easy-right while he was hanging stuff up in the closet-that it could kill you. Naturally, I never told him I thought he was a terrific whistler. I mean you don't just go up to somebody and say, “You're a terrific whistler.” But I roomed with him for about two whole months, even though he bored me till I was half crazy, just because he was such a terrific whistler, the best I ever heard. So I don't know about bores. Maybe you shouldn't feel too sorry if you see some swell girl getting married to them. They don't hurt anybody, most of them, and maybe they're secretly all terrific whistlers or something. Who the hell knows? Not me.
Finally, old Sally started coming up the stairs, and I started down to meet her. She looked terrific. She really did. She had on this black coat and sort of a black beret. She hardly ever wore a hat, but that beret looked nice. The funny part is, I felt like marrying her the minute I saw her. I'm crazy. I didn't even like her much, and yet all of a sudden I felt like I was in love with her and wanted to marry her. I swear to God I'm crazy. I admit it.
“Holden!” she said. “It's marvelous to see you! It's been ages.” She had one of these very loud, embarrassing voices when you met her somewhere. She got away with it because she was so damn good-looking, but it always gave me a pain in the ass.
“Swell to see you,” I said. I meant it, too. “How are ya, anyway?”
“Absolutely marvelous. Am I late?”
I told her no, but she was around ten minutes late, as a matter of fact. I didn't give a damn, though. All that crap they have in cartoons in the Saturday Evening Post and all, showing guys on street corners looking sore as hell because their dates are late-that's bunk. If a girl looks swell when she meets you, who gives a damn if she's late? Nobody.
“We better hurry,” I said. “The show starts at two-forty.”
We started going down the stairs to where the taxis are.
“What are we going to see?” she said.
“I don't know. The Lunts. It's all I could get tickets for.”
“The Lunts! Oh, marvelous!”
I told you she'd go mad when she heard it was for the Lunts.
We horsed around a little bit in the cab on the way over to the theater. At first she didn't want to, because she had her lipstick on and all, but I was being seductive as hell and she didn't have any alternative. Twice, when the goddam cab stopped short in traffic, I damn near fell off the seat. Those damn drivers never even look where they're going, I swear they don't. Then, just to show you how crazy I am, when we were coming out of this big clinch, I told her I loved her and all. It was a lie, of course, but the thing is, I meant it when I said it. I'm crazy. I swear to God I am.
“Oh, darling, I love you too,” she said. Then, right in the same damn breath, she said, “Promise me you'll let your hair grow. Crew cuts are getting corny. And your hair's so lovely.”
Lovely my ass.
The show wasn't as bad as some I've seen. It was on the crappy side, though. It was about five hundred thousand years in the life of this one old couple. It starts out when they're young and all, and the girl's parents don't want her to marry the boy, but she marries him anyway. Then they keep getting older and older. The husband goes to war, and the wife has this brother that's a drunkard. I couldn't get very interested. I mean I didn't care too much when anybody in the family died or anything. They were all just a bunch of actors. The husband and wife were a pretty nice old couple-very witty and all-but I couldn't get too interested in them. For one thing, they kept drinking tea or some goddam thing all through the play. Every time you saw them, some butler was shoving some tea in front of them, or the wife was pouring it for somebody. And everybody kept coming in and going out all the time-you got dizzy watching people sit down and stand up. Alfred Lunt and Lynn Fontanne were the old couple, and they were very good, but I didn't like them much. They were different, though, I'll say that. They didn't act like people and they didn't act like actors. It's hard to explain. They acted more like they knew they were celebrities and all. I mean they were good, but they were too good. When one of them got finished making a speech, the other one said something very fast right after it. It was supposed to be like people really talking and interrupting each other and all. The trouble was, it was too much like people talking and interrupting each other. They acted a little bit the way old Ernie, down in the Village, plays the piano. If you do something too good, then, after a while, if you don't watch it, you start showing off. And then you're not as good any more. But anyway, they were the only ones in the show-the Lunts, I mean-that looked like they had any real brains. I have to admit it.
At the end of the first act we went out with all the other jerks for a cigarette. What a deal that was. You never saw so many phonies in all your life, everybody smoking their ears off and talking about the play so that everybody could hear and know how sharp they were. Some dopey movie actor was standing near us, having a cigarette. I don't know his name, but he always plays the part of a guy in a war movie that gets yellow before it's time to go over the top. He was with some gorgeous blonde, and the two of them were trying to be very blasй and all, like as if he didn't even know people were looking at him. Modest as hell. I got a big bang out of it. Old Sally didn't talk much, except to rave about the Lunts, because she was busy rubbering and being charming. Then all of a sudden, she saw some jerk she knew on the other side of the lobby. Some guy in one of those very dark gray flannel suits and one of those checkered vests. Strictly Ivy League. Big deal. He was standing next to the wall, smoking himself to death and looking bored as hell. Old Sally kept saying, “I know that boy from somewhere.”
She always knew somebody, any place you took her, or thought she did. She kept saying that till I got bored as hell, and I said to her, “Why don't you go on over and give him a big soul kiss, if you know him? He'll enjoy it.”
She got sore when I said that. Finally, though, the jerk noticed her and came over and said hello. You should've seen the way they said hello. You'd have thought they hadn't seen each other in twenty years. You'd have thought they'd taken baths in the same bathtub or something when they were little kids. Old buddyroos. It was nauseating. The funny part was, they probably met each other just once, at some phony party. Finally, when they were all done slobbering around, old Sally introduced us. His name was George something-I don't even remember-and he went to Andover. Big, big deal. You should've seen him when old Sally asked him how he liked the play. He was the kind of a phony that have to give themselves room when they answer somebody's question. He stepped back, and stepped right on the lady's foot behind him. He probably broke every toe in her body. He said the play itself was no masterpiece, but that the Lunts, of course, were absolute angels. Angels. For Chrissake. Angels. That killed me.
Then he and old Sally started talking about a lot of people they both knew. It was the phoniest conversation you ever heard in your life. They both kept thinking of places as fast as they could, then they'd think of somebody that lived there and mention their name. I was all set to puke when it was time to go sit down again. I really was. And then, when the next act was over, they continued their goddam boring conversation. They kept thinking of more places and more names of people that lived there. The worst part was, the jerk had one of those very phony, Ivy League voices, one of those very tired, snobby voices. He sounded just like a girl. He didn't hesitate to horn in on my date, the bastard. I even thought for a minute that he was going to get in the goddam cab with us when the show was over, because he walked about two blocks with us, but he had to meet a bunch of phonies for cocktails, he said. I could see them all sitting around in some bar, with their goddam checkered vests, criticizing shows and books and women in those tired, snobby voices. They kill me, those guys.
I sort of hated old Sally by the time we got in the cab, after listening to that phony Andover bastard for about ten hours. I was all set to take her home and all-I really was-but she said, “I have a marvelous idea!”
She was always having a marvelous idea.
“Listen,” she said. “What time do you have to be home for dinner? I mean are you in a terrible hurry or anything? Do you have to be home any special time?”
“Me? No. No special time,” I said. Truer word was never spoken, boy. “Why?”
“Let's go ice-skating at Radio City!”
That's the kind of ideas she always had.
“Ice-skating at Radio City? You mean right now?”
“Just for an hour or so. Don't you want to? If you don't want to-”
“I didn't say I didn't want to,” I said.
“Sure. If you want to.”
“Do you mean it? Don't just say it if you don't mean it. I mean I don't give a darn, one way or the other.”
Not much she didn't.
“You can rent those darling little skating skirts,” old Sally said. “Jeannette Cultz did it last week.”
That's why she was so hot to go. She wanted to see herself in one of those little skirts that just come down over their butt and all.
So we went, and after they gave us our skates, they gave Sally this little blue butt-twitcher of a dress to wear. She really did look damn good in it, though. I save to admit it. And don't think she didn't know it. The kept walking ahead of me, so that I'd see how cute her little ass looked. It did look pretty cute, too. I have to admit it.
The funny part was, though, we were the worst skaters on the whole goddam rink. I mean the worst. And there were some lulus, too. Old Sally's ankles kept bending in till they were practically on the ice. They not only looked stupid as hell, but they probably hurt like hell, too. I know mine did. Mine were killing me. We must've looked gorgeous. And what made it worse, there were at least a couple of hundred rubbernecks that didn't have anything better to do than stand around and watch everybody falling all over themselves.
“Do you want to get a table inside and have a drink or something?” I said to her finally.
“That's the most marvelous idea you've had all day,” the said. She was killing herself. It was brutal. I really felt sorry for her.
We took off our goddam skates and went inside this bar where you can get drinks and watch the skaters in just your stocking feet. As soon as we sat down, old Sally took off her gloves, and I gave her a cigarette. She wasn't looking too happy. The waiter came up, and I ordered a Coke for her-she didn't drink-and a Scotch and soda for myself, but the sonuvabitch wouldn't bring me one, so I had a Coke, too. Then I sort of started lighting matches. I do that quite a lot when I'm in a certain mood. I sort of let them burn down till I can't hold them any more, then I drop them in the ashtray. It's a nervous habit.
Then all of a sudden, out of a clear blue sky, old Sally said, “Look. I have to know. Are you or aren't you coming over to help me trim the tree Christmas Eve? I have to know.”
She was still being snotty on account of her ankles when she was skating.
“I wrote you I would. You've asked me that about twenty times. Sure, I am.”
“I mean I have to know,” she said. She started looking all around the goddam room.
All of a sudden I quit lighting matches, and sort of leaned nearer to her over the table. I had quite a few topics on my mind.
“Hey, Sally,” I said.
“What?” she said. She was looking at some girl on the other side of the room.
“Did you ever get fed up?” I said. “I mean did you ever get scared that everything was going to go lousy unless you did something? I mean do you like school, and all that stuff?”
“It's a terrific bore.”
“I mean do you hate it? I know it's a terrific bore, but do you hate it, is what I mean.”
“Well, I don't exactly hate it. You always have to-”
“Well, I hate it. Boy, do I hate it,” I said. “But it isn't just that. It's everything. I hate living in New York and all. Taxicabs, and Madison Avenue buses, with the drivers and all always yelling at you to get out at the rear door, and being introduced to phony guys that call the Lunts angels, and going up and down in elevators when you just want to go outside, and guys fitting your pants all the time at Brooks, and people always-”
“Don't shout, please,” old Sally said.
Which was very funny, because I wasn't even shouting.
“Take cars,” I said. I said it in this very quiet voice. “Take most people, they're crazy about cars. They worry if they get a little scratch on them, and they're always talking about how many miles they get to a gallon, and if they get a brand-new car already they start thinking about trading it in for one that's even newer. I don't even like old cars. I mean they don't even interest me. I'd rather have a goddam horse. A horse is at least human, for God's sake. A horse you can at least-”
“I don't know what you're even talking about,” old Sally said. “You jump from one-”
“You know something?” I said. “You're probably the only reason I'm in New York right now, or anywhere. If you weren't around, I'd probably be someplace way the hell off. In the woods or some goddam place. You're the only reason I'm around, practically.” “You're sweet,” she said. But you could tell she wanted me to change the damn subject. “You ought to go to a boys' school sometime. Try it sometime,” I said. “It's full of phonies, and all you do is study so that you can learn enough to be smart enough to be able to buy a goddam Cadillac some day, and you have to keep making believe you give a damn if the football team loses, and all you do is talk about girls and liquor and sex all day, and everybody sticks together in these dirty little goddam cliques. The guys that are on the basketball team stick together, the Catholics stick together, the goddam intellectuals stick together, the guys that play bridge stick together. Even the guys that belong to the goddam Book-of-the-Month Club stick together. If you try to have a little intelligent-”
“Now, listen,” old Sally said. “Lots of boys get more out of school than that.”
“I agree! I agree they do, some of them! But that's all I get out of it. See? That's my point. That's exactly my goddam point,” I said. “I don't get hardly anything out of anything. I'm in bad shape. I'm in lousy shape.”
“You certainly are.”
Then, all of a sudden, I got this idea.
“Look,” I said. “Here's my idea. How would you like to get the hell out of here? Here's my idea. I know this guy down in Greenwich Village that we can borrow his car for a couple of weeks. He used to go to the same school I did and he still owes me ten bucks. What we could do is, tomorrow morning we could drive up to Massachusetts and Vermont, and all around there, see. It's beautiful as hell up there, It really is.” I was getting excited as hell, the more I thought of it, and I sort of reached over and took old Sally's goddam hand. What a goddam fool I was. “No kidding,” I said. “I have about a hundred and eighty bucks in the bank. I can take it out when it opens in the morning, and then I could go down and get this guy's car. No kidding. We'll stay in these cabin camps and stuff like that till the dough runs out. Then, when the dough runs out, I could get a job somewhere and we could live somewhere with a brook and all and, later on, we could get married or something. I could chop all our own wood in the wintertime and all. Honest to God, we could have a terrific time! Wuddaya say? C'mon! Wuddaya say? Will you do it with me? Please!”
“You can't just do something like that,” old Sally said. She sounded sore as hell.
“Why not? Why the hell not?”
“Stop screaming at me, please,” she said. Which was crap, because I wasn't even screaming at her.
“Why can'tcha? Why not?”
“Because you can't, that's all. In the first place, we're both practically children. And did you ever stop to think what you'd do if you didn't get a job when your money ran out? We'd starve to death. The whole thing's so fantastic, it isn't even-”
“It isn't fantastic. I'd get a job. Don't worry about that. You don't have to worry about that. What's the matter? Don't you want to go with me? Say so, if you don't.”
“It isn't that. It isn't that at all,” old Sally said. I was beginning to hate her, in a way. “We'll have oodles of time to do those things-all those things. I mean after you go to college and all, and if we should get married and all. There'll be oodles of marvelous places to go to. You're just-”
“No, there wouldn't be. There wouldn't be oodles of places to go to at all. It'd be entirely different,” I said. I was getting depressed as hell again.
“What?” she said. “I can't hear you. One minute you scream at me, and the next you-”
“I said no, there wouldn't be marvelous places to go to after I went to college and all. Open your ears. It'd be entirely different. We'd have to go downstairs in elevators with suitcases and stuff. We'd have to phone up everybody and tell 'em good-by and send 'em postcards from hotels and all. And I'd be working in some office, making a lot of dough, and riding to work in cabs and Madison Avenue buses, and reading newspapers, and playing bridge all the time, and going to the movies and seeing a lot of stupid shorts and coming attractions and newsreels. Newsreels. Christ almighty. There's always a dumb horse race, and some dame breaking a bottle over a ship, and some chimpanzee riding a goddam bicycle with pants on. It wouldn't be the same at all. You don't see what I mean at all.”
“Maybe I don't! Maybe you don't, either,” old Sally said. We both hated each other's guts by that time. You could see there wasn't any sense trying to have an intelligent conversation. I was sorry as hell I'd started it.
“C'mon, let's get outa here,” I said. “You give me a royal pain in the ass, if you want to know the truth.”
Boy, did she hit the ceiling when I said that. I know I shouldn't've said it, and I probably wouldn't've ordinarily, but she was depressing the hell out of me. Usually I never say crude things like that to girls. Boy, did she hit the ceiling. I apologized like a madman, but she wouldn't accept my apology. She was even crying. Which scared me a little bit, because I was a little afraid she'd go home and tell her father I called her a pain in the ass. Her father was one of those big silent bastards, and he wasn't too crazy about me anyhow. He once told old Sally I was too goddam noisy.
“No kidding. I'm sorry,” I kept telling her.
“You're sorry. You're sorry. That's very funny,” she said. She was still sort of crying, and all of a sudden I did feel sort of sorry I'd said it.
“C'mon, I'll take ya home. No kidding.”
“I can go home by myself, thank you. If you think I'd let you take me home, you're mad. No boy ever said that to me in my entire life.”
The whole thing was sort of funny, in a way, if you thought about it, and all of a sudden I did something I shouldn't have. I laughed. And I have one of these very loud, stupid laughs. I mean if I ever sat behind myself in a movie or something, I'd probably lean over and tell myself to please shut up. It made old Sally madder than ever.
I stuck around for a while, apologizing and trying to get her to excuse me, but she wouldn't. She kept telling me to go away and leave her alone. So finally I did it. I went inside and got my shoes and stuff, and left without her. I shouldn't've, but I was pretty goddam fed up by that time.
If you want to know the truth, I don't even know why I started all that stuff with her. I mean about going away somewhere, to Massachusetts and Vermont and all. I probably wouldn't've taken her even if she'd wanted to go with me. She wouldn't have been anybody to go with. The terrible part, though, is that I meant it when I asked her. That's the terrible part. I swear to God I'm a madman.

18
When I left the skating rink I felt sort of hungry, so I went in this drugstore and had a Swiss cheese sandwich and a malted, and then I went in a phone booth. I thought maybe I might give old Jane another buzz and see if she was home yet. I mean I had the whole evening free, and I thought I'd give her a buzz and, if she was home yet, take her dancing or something somewhere. I never danced with her or anything the whole time I knew her. I saw her dancing once, though. She looked like a very good dancer. It was at this Fourth of July dance at the club. I didn't know her too well then, and I didn't think I ought to cut in on her date. She was dating this terrible guy, Al Pike, that went to Choate. I didn't know him too well, but he was always hanging around the swimming pool. He wore those white Lastex kind of swimming trunks, and he was always going off the high dive. He did the same lousy old half gainer all day long. It was the only dive he could do, but he thought he was very hot stuff. All muscles and no brains. Anyway, that's who Jane dated that night. I couldn't understand it. I swear I couldn't. After we started going around together, I asked her how come she could date a showoff bastard like Al Pike. Jane said he wasn't a show-off. She said he had an inferiority complex. She acted like she felt sorry for him or something, and she wasn't just putting it on. She meant it. It's a funny thing about girls. Every time you mention some guy that's strictly a bastard-very mean, or very conceited and all-and when you mention it to the girl, she'll tell you he has an inferiority complex. Maybe he has, but that still doesn't keep him from being a bastard, in my opinion. Girls. You never know what they're going to think. I once got this girl Roberta Walsh's roommate a date with a friend of mine. His name was Bob Robinson and he really had an inferiority complex. You could tell he was very ashamed of his parents and all, because they said “he don't” and “she don't” and stuff like that and they weren't very wealthy. But he wasn't a bastard or anything. He was a very nice guy. But this Roberta Walsh's roommate didn't like him at all. She told Roberta he was too conceited-and the reason she thought he was conceited was because he happened to mention to her that he was captain of the debating team. A little thing like that, and she thought he was conceited! The trouble with girls is, if they like a boy, no matter how big a bastard he is, they'll say he has an inferiority complex, and if they don't like him, no matter how nice a guy he is, or how big an inferiority complex he has, they'll say he's conceited. Even smart girls do it.
Anyway, I gave old Jane a buzz again, but her phone didn't answer, so I had to hang up. Then I had to look through my address book to see who the hell might be available for the evening. The trouble was, though, my address book only has about three people in it. Jane, and this man, Mr. Antolini, that was my teacher at Elkton Hills, and my father's office number. I keep forgetting to put people's names in. So what I did finally, I gave old Carl Luce a buzz. He graduated from the Whooton School after I left. He was about three years older than I was, and I didn't like him too much, but he was one of these very intellectual guys- he had the highest I. Q. of any boy at Whooton-and I thought he might want to have dinner with me somewhere and have a slightly intellectual conversation. He was very enlightening sometimes. So I gave him a buzz. He went to Columbia now, but he lived on 65th Street and all, and I knew he'd be home. When I got him on the phone, he said he couldn't make it for dinner but that he'd meet me for a drink at ten o'clock at the Wicker Bar, on 54th. I think he was pretty surprised to hear from me. I once called him a fat-assed phony.
I had quite a bit of time to kill till ten o'clock, so what I did, I went to the movies at Radio City. It was probably the worst thing I could've done, but it was near, and I couldn't think of anything else.
I came in when the goddam stage show was on. The Rockettes were kicking their heads off, the way they do when they're all in line with their arms around each other's waist. The audience applauded like mad, and some guy behind me kept saying to his wife, “You know what that is? That's precision.” He killed me. Then, after the Rockettes, a guy came out in a tuxedo and roller skates on, and started skating under a bunch of little tables, and telling jokes while he did it. He was a very good skater and all, but I couldn't enjoy it much because I kept picturing him practicing to be a guy that roller-skates on the stage. It seemed so stupid. I guess I just wasn't in the right mood. Then, after him, they had this Christmas thing they have at Radio City every year. All these angels start coming out of the boxes and everywhere, guys carrying crucifixes and stuff all over the place, and the whole bunch of them-thousands of them-singing “Come All Ye Faithful!” like mad. Big deal. It's supposed to be religious as hell, I know, and very pretty and all, but I can't see anything religious or pretty, for God's sake, about a bunch of actors carrying crucifixes all over the stage. When they were all finished and started going out the boxes again, you could tell they could hardly wait to get a cigarette or something. I saw it with old Sally Hayes the year before, and she kept saying how beautiful it was, the costumes and all. I said old Jesus probably would've puked if He could see it-all those fancy costumes and all. Sally said I was a sacrilegious atheist. I probably am. The thing Jesus really would've liked would be the guy that plays the kettle drums in the orchestra. I've watched that guy since I was about eight years old. My brother Allie and I, if we were with our parents and all, we used to move our seats and go way down so we could watch him. He's the best drummer I ever saw. He only gets a chance to bang them a couple of times during a whole piece, but he never looks bored when he isn't doing it. Then when he does bang them, he does it so nice and sweet, with this nervous expression on his face. One time when we went to Washington with my father, Allie sent him a postcard, but I'll bet he never got it. We weren't too sure how to address it.
After the Christmas thing was over, the goddam picture started. It was so putrid I couldn't take my eyes off it. It was about this English guy, Alec something, that was in the war and loses his memory in the hospital and all. He comes out of the hospital carrying a cane and limping all over the place, all over London, not knowing who the hell he is. He's really a duke, but he doesn't know it. Then he meets this nice, homey, sincere girl getting on a bus. Her goddam hat blows off and he catches it, and then they go upstairs and sit down and start talking about Charles Dickens. He's both their favorite author and all. He's carrying this copy of Oliver Twist and so's she. I could've puked. Anyway, they fell in love right away, on account of they're both so nuts about Charles Dickens and all, and he helps her run her publishing business. She's a publisher, the girl. Only, she's not doing so hot, because her brother's a drunkard and he spends all their dough. He's a very bitter guy, the brother, because he was a doctor in the war and now he can't operate any more because his nerves are shot, so he boozes all the time, but he's pretty witty and all. Anyway, old Alec writes a book, and this girl publishes it, and they both make a hatful of dough on it. They're all set to get married when this other girl, old Marcia, shows up. Marcia was Alec's fiancйe before he lost his memory, and she recognizes him when he's in this store autographing books. She tells old Alec he's really a duke and all, but he doesn't believe her and doesn't want to go with her to visit his mother and all. His mother's blind as a bat. But the other girl, the homey one, makes him go. She's very noble and all. So he goes. But he still doesn't get his memory back, even when his great Dane jumps all over him and his mother sticks her fingers all over his face and brings him this teddy bear he used to slobber around with when he was a kid. But then, one day, some kids are playing cricket on the lawn and he gets smacked in the head with a cricket ball. Then right away he gets his goddam memory back and he goes in and kisses his mother on the forehead and all. Then he starts being a regular duke again, and he forgets all about the homey babe that has the publishing business. I'd tell you the rest of the story, but I might puke if I did. It isn't that I'd spoil it for you or anything. There isn't anything to spoil for Chrissake. Anyway, it ends up with Alec and the homey babe getting married, and the brother that's a drunkard gets his nerves back and operates on Alec's mother so she can see again, and then the drunken brother and old Marcia go for each other. It ends up with everybody at this long dinner table laughing their asses off because the great Dane comes in with a bunch of puppies. Everybody thought it was a male, I suppose, or some goddam thing. All I can say is, don't see it if you don't want to puke all over yourself.
The part that got me was, there was a lady sitting next to me that cried all through the goddam picture. The phonier it got, the more she cried. You'd have thought she did it because she was kindhearted as hell, but I was sitting right next to her, and she wasn't. She had this little kid with her that was bored as hell and had to go to the bathroom, but she wouldn't take him. She kept telling him to sit still and behave himself. She was about as kindhearted as a goddam wolf. You take somebody that cries their goddam eyes out over phony stuff in the movies, and nine times out of ten they're mean bastards at heart. I'm not kidding.
After the movie was over, I started walking down to the Wicker Bar, where I was supposed to meet old Carl Luce, and while I walked I sort of thought about war and all. Those war movies always do that to me. I don't think I could stand it if I had to go to war. I really couldn't. It wouldn't be too bad if they'd just take you out and shoot you or something, but you have to stay in the Army so goddam long. That's the whole trouble. My brother D. B. was in the Army for four goddam years. He was in the war, too-he landed on D-Day and all-but I really think he hated the Army worse than the war. I was practically a child at the time, but I remember when he used to come home on furlough and all, all he did was lie on his bed, practically. He hardly ever even came in the living room. Later, when he went overseas and was in the war and all, he didn't get wounded or anything and he didn't have to shoot anybody. All he had to do was drive some cowboy general around all day in a command car. He once told Allie and I that if he'd had to shoot anybody, he wouldn't've known which direction to shoot in. He said the Army was practically as full of bastards as the Nazis were. I remember Allie once asked him wasn't it sort of good that he was in the war because he was a writer and it gave him a lot to write about and all. He made Allie go get his baseball mitt and then he asked him who was the best war poet, Rupert Brooke or Emily Dickinson. Allie said Emily Dickinson. I don't know too much about it myself, because I don't read much poetry, but I do know it'd drive me crazy if I had to be in the Army and be with a bunch of guys like Ackley and Stradlater and old Maurice all the time, marching with them and all. I was in the Boy Scouts once, for about a week, and I couldn't even stand looking at the back of the guy's neck in front of me. They kept telling you to look at the back of the guy's neck in front of you. I swear if there's ever another war, they better just take me out and stick me in front of a firing squad. I wouldn't object. What gets me about D. B., though, he hated the war so much, and yet he got me to read this book A Farewell to Arms last summer. He said it was so terrific. That's what I can't understand. It had this guy in it named Lieutenant Henry that was supposed to be a nice guy and all. I don't see how D. B. could hate the Army and war and all so much and still like a phony like that. I mean, for instance, I don't see how he could like a phony book like that and still like that one by Ring Lardner, or that other one he's so crazy about, The Great Gatsby. D. B. got sore when I said that, and said I was too young and all to appreciate it, but I don't think so. I told him I liked Ring Lardner and The Great Gatsby and all. I did, too. I was crazy about The Great Gatsby. Old Gatsby. Old sport. That killed me.
Anyway, I'm sort of glad they've got the atomic bomb invented. If there's ever another war, I'm going to sit right the hell on top of it. I'll volunteer for it, I swear to God I will.

19
In case you don't live in New York, the Wicker Bar is in this sort of swanky hotel, the Seton Hotel. I used to go there quite a lot, but I don't any more. I gradually cut it out. It's one of those places that are supposed to be very sophisticated and all, and the phonies are coming in the window. They used to have these two French babes, Tina and Janine, come out and play the piano and sing about three times every night. One of them played the piano-strictly lousy-and the other one sang, and most of the songs were either pretty dirty or in French. The one that sang, old Janine, was always whispering into the goddam microphone before she sang. She'd say, “And now we like to geeve you our impression of Vooly Voo Fransay. Eet ees the story of a leetle Fransh girl who comes to a beeg ceety, just like New York, and falls een love wees a leetle boy from Brookleen. We hope you like eet.” Then, when she was all done whispering and being cute as hell, she'd sing some dopey song, half in English and half in French, and drive all the phonies in the place mad with joy. If you sat around there long enough and heard all the phonies applauding and all, you got to hate everybody in the world, I swear you did. The bartender was a louse, too. He was a big snob. He didn't talk to you at all hardly unless you were a big shot or a celebrity or something. If you were a big shot or a celebrity or something, then he was even more nauseating. He'd go up to you and say, with this big charming smile, like he was a helluva swell guy if you knew him, “Well! How's Connecticut?” or “How's Florida?” It was a terrible place, I'm not kidding. I cut out going there entirely, gradually.
It was pretty early when I got there. I sat down at the bar-it was pretty crowded-and had a couple of Scotch and sodas before old Luce even showed up. I stood up when I ordered them so they could see how tall I was and all and not think I was a goddam minor. Then I watched the phonies for a while. Some guy next to me was snowing hell out of the babe he was with. He kept telling her she had aristocratic hands. That killed me. The other end of the bar was full of flits. They weren't too flitty-looking-I mean they didn't have their hair too long or anything-but you could tell they were flits anyway. Finally old Luce showed up.
Old Luce. What a guy. He was supposed to be my Student Adviser when I was at Whooton. The only thing he ever did, though, was give these sex talks and all, late at night when there was a bunch of guys in his room. He knew quite a bit about sex, especially perverts and all. He was always telling us about a lot of creepy guys that go around having affairs with sheep, and guys that go around with girls' pants sewed in the lining of their hats and all. And flits and Lesbians. Old Luce knew who every flit and Lesbian in the United States was. All you had to do was mention somebody-anybody-and old Luce'd tell you if he was a flit or not. Sometimes it was hard to believe, the people he said were flits and Lesbians and all, movie actors and like that. Some of the ones he said were flits were even married, for God's sake. You'd keep saying to him, “You mean Joe Blow's a flit? Joe Blow? That big, tough guy that plays gangsters and cowboys all the time?” Old Luce'd say, “Certainly.” He was always saying “Certainly.” He said it didn't matter if a guy was married or not. He said half the married guys in the world were flits and didn't even know it. He said you could turn into one practically overnight, if you had all the traits and all. He used to scare the hell out of us. I kept waiting to turn into a flit or something. The funny thing about old Luce, I used to think he was sort of flitty himself, in a way. He was always saying, “Try this for size,” and then he'd goose the hell out of you while you were going down the corridor. And whenever he went to the can, he always left the goddam door open and talked to you while you were brushing your teeth or something. That stuff's sort of flitty. It really is. I've known quite a few real flits, at schools and all, and they're always doing stuff like that, and that's why I always had my doubts about old Luce. He was a pretty intelligent guy, though. He really was.
He never said hello or anything when he met you. The first thing he said when he sat down was that he could only stay a couple of minutes. He said he had a date. Then he ordered a dry Martini. He told the bartender to make it very dry, and no olive.
“Hey, I got a flit for you,” I told him. “At the end of the bar. Don't look now. I been saving him for ya.”
“Very funny,” he said. “Same old Caulfield. When are you going to grow up?”
I bored him a lot. I really did. He amused me, though. He was one of those guys that sort of amuse me a lot.
“How's your sex life?” I asked him. He hated you to ask him stuff like that.
“Relax,” he said. “Just sit back and relax, for Chrissake.”
“I'm relaxed,” I said. “How's Columbia? Ya like it?”
“Certainly I like it. If I didn't like it I wouldn't have gone there,” he said. He could be pretty boring himself sometimes.
“What're you majoring in?” I asked him. “Perverts?” I was only horsing around.
“What're you trying to be-funny?”
“No. I'm only kidding,” I said. “Listen, hey, Luce. You're one of these intellectual guys. I need your advice. I'm in a terrific-”
He let out this big groan on me.
“Listen, Caulfield. If you want to sit here and have a quiet, peaceful drink and a quiet, peaceful conver-”
“All right, all right,” I said. “Relax.”
You could tell he didn't feel like discussing anything serious with me. That's the trouble with these intellectual guys. They never want to discuss anything serious unless they feel like it. So all I did was, I started discussing topics in general with him.
“No kidding, how's your sex life?” I asked him. “You still going around with that same babe you used to at Whooton? The one with the terrffic-”
“Good God, no,” he said. “How come? What happened to her?”
“I haven't the faintest idea. For all I know, since you ask, she's probably the Whore of New Hampshire by this time.”
“That isn't nice. If she was decent enough to let you get sexy with her all the time, you at least shouldn't talk about her that way.”
“Oh, God!” old Luce said. “Is this going to be a typical Caulfield conversation? I want to know right now.”
“No,” I said, “but it isn't nice anyway. If she was decent and nice enough to let you-”
“Must we pursue this horrible trend of thought?”
I didn't say anything. I was sort of afraid he'd get up and leave on me if I didn't shut up. So all I did was, I ordered another drink. I felt like getting stinking drunk.
“Who're you going around with now?” I asked him. “You feel like telling me?”
“Nobody you know.”
“Yeah, but who? I might know her.”
“Girl lives in the Village. Sculptress. If you must know.”
“Yeah? No kidding? How old is she?”
“I've never asked her, for God's sake.”
“Well, around how old?”
“I should imagine she's in her late thirties,” old Luce said.
“In her late thirties? Yeah? You like that?” I asked him. “You like 'em that old?” The reason I was asking was because he really knew quite a bit about sex and all. He was one of the few guys I knew that did. He lost his virginity when he was only fourteen, in Nantucket. He really did.
“I like a mature person, if that's what you mean. Certainly.”
“You do? Why? No kidding, they better for sex and all?”
“Listen. Let's get one thing straight. I refuse to answer any typical Caulfield questions tonight. When in hell are you going to grow up?”
I didn't say anything for a while. I let it drop for a while. Then old Luce ordered another Martini and told the bartender to make it a lot dryer.
“Listen. How long you been going around with her, this sculpture babe?” I asked him. I was really interested. “Did you know her when you were at Whooton?”
“Hardly. She just arrived in this country a few months ago.”
“She did? Where's she from?”
“She happens to be from Shanghai.”
“No kidding! She Chinese, for Chrissake?”
“Obviously.”
“No kidding! Do you like that? Her being Chinese?”
“Obviously.”
“Why? I'd be interested to know-I really would.”
“I simply happen to find Eastern philosophy more satisfactory than Western. Since you ask.”
“You do? Wuddaya mean 'philosophy'? Ya mean sex and all? You mean it's better in China? That what you mean?”
“Not necessarily in China, for God's sake. The East I said. Must we go on with this inane conversation?”
“Listen, I'm serious,” I said. “No kidding. Why's it better in the East?”
“It's too involved to go into, for God's sake,” old Luce said. “They simply happen to regard sex as both a physical and a spiritual experience. If you think I'm-”
“So do I! So do I regard it as a wuddayacallit-a physical and spiritual experience and all. I really do. But it depends on who the hell I'm doing it with. If I'm doing it with somebody I don't even-”
“Not so loud, for God's sake, Caulfield. If you can't manage to keep your voice down, let's drop the whole-”
“All right, but listen,” I said. I was getting excited and I was talking a little too loud. Sometimes I talk a little loud when I get excited. “This is what I mean, though,” I said. “I know it's supposed to be physical and spiritual, and artistic and all. But what I mean is, you can't do it with everybody-every girl you neck with and all-and make it come out that way. Can you?”
“Let's drop it,” old Luce said. “Do you mind?”
“All right, but listen. Take you and this Chinese babe. What's so good about you two?”
“Drop it, I said.”
I was getting a little too personal. I realize that. But that was one of the annoying things about Luce. When we were at Whooton, he'd make you describe the most personal stuff that happened to you, but if you started asking him questions about himself, he got sore. These intellectual guys don't like to have an intellectual conversation with you unless they're running the whole thing. They always want you to shut up when they shut up, and go back to your room when they go back to their room. When I was at Whooton old Luce used to hate it-you really could tell he did-when after he was finished giving his sex talk to a bunch of us in his room we stuck around and chewed the fat by ourselves for a while. I mean the other guys and myself. In somebody else's room. Old Luce hated that. He always wanted everybody to go back to their own room and shut up when he was finished being the big shot. The thing he was afraid of, he was afraid somebody'd say something smarter than he had. He really amused me.
“Maybe I'll go to China. My sex life is lousy,” I said.
“Naturally. Your mind is immature.”
“It is. It really is. I know it,” I said. “You know what the trouble with me is? I can never get really sexy-I mean really sexy-with a girl I don't like a lot. I mean I have to like her a lot. If I don't, I sort of lose my goddam desire for her and all. Boy, it really screws up my sex life something awful. My sex life stinks.”
“Naturally it does, for God's sake. I told you the last time I saw you what you need.”
“You mean to go to a psychoanalyst and all?” I said. That's what he'd told me I ought to do. His father was a psychoanalyst and all.
“It's up to you, for God's sake. It's none of my goddam business what you do with your life.”
I didn't say anything for a while. I was thinking.
“Supposing I went to your father and had him psychoanalyze me and all,” I said. “What would he do to me? I mean what would he do to me?”
“He wouldn't do a goddam thing to you. He'd simply talk to you, and you'd talk to him, for God's sake. For one thing, he'd help you to recognize the patterns of your mind.”
“The what?”
“The patterns of your mind. Your mind runs in- Listen. I'm not giving an elementary course in psychoanalysis. If you're interested, call him up and make an appointment. If you're not, don't. I couldn't care less, frankly.”
I put my hand on his shoulder. Boy, he amused me.
“You're a real friendly bastard,” I told him. “You know that?”
He was looking at his wrist watch.
“I have to tear,” he said, and stood up. “Nice seeing you.” He got the bartender and told him to bring him his check.
“Hey,” I said, just before he beat it. “Did your father ever psychoanalyze you?”
“Me? Why do you ask?”
“No reason. Did he, though? Has he?”
“Not exactly. He's helped me to adjust myself to a certain extent, but an extensive analysis hasn't been necessary. Why do you ask?”
“No reason. I was just wondering.”
“Well. Take it easy,” he said. He was leaving his tip and all and he was starting to go.
“Have just one more drink,” I told him. “Please. I'm lonesome as hell. No kidding.”
He said he couldn't do it, though. He said he was late now, and then he left.
Old Luce. He was strictly a pain in the ass, but he certainly had a good vocabulary. He had the largest vocabulary of any boy at Whooton when I was there. They gave us a test.

20
I kept sitting there getting drunk and waiting for old Tina and Janine to come out and do their stuff, but they weren't there. A flitty-looking guy with wavy hair came out and played the piano, and then this new babe, Valencia, came out and sang. She wasn't any good, but she was better than old Tina and Janine, and at least she sang good songs. The piano was right next to the bar where I was sitting and all, and old Valencia was standing practically right next to me. I sort of gave her the old eye, but she pretended she didn't even see me. I probably wouldn't have done it, but I was getting drunk as hell. When she was finished, she beat it out of the room so fast I didn't even get a chance to invite her to join me for a drink, so I called the headwaiter over. I told him to ask old Valencia if she'd care to join me for a drink. He said he would, but he probably didn't even give her my message. People never give your message to anybody.
Boy, I sat at that goddam bar till around one o'clock or so, getting drunk as a bastard. I could hardly see straight. The one thing I did, though, I was careful as hell not to get boisterous or anything. I didn't want anybody to notice me or anything or ask how old I was. But, boy, I could hardly see straight. When I was really drunk, I started that stupid business with the bullet in my guts again. I was the only guy at the bar with a bullet in their guts. I kept putting my hand under my jacket, on my stomach and all, to keep the blood from dripping all over the place. I didn't want anybody to know I was even wounded. I was concealing the fact that I was a wounded sonuvabitch. Finally what I felt like, I felt like giving old Jane a buzz and see if she was home yet. So I paid my check and all. Then I left the bar and went out where the telephones were. I kept keeping my hand under my jacket to keep the blood from dripping. Boy, was I drunk.
But when I got inside this phone booth, I wasn't much in the mood any more to give old Jane a buzz. I was too drunk, I guess. So what I did, I gave old Sally Hayes a buzz.
I had to dial about twenty numbers before I got the right one. Boy, was I blind.
“Hello,” I said when somebody answered the goddam phone. I sort of yelled it, I was so drunk.
“Who is this?” this very cold lady's voice said.
“This is me. Holden Caulfield. Lemme speaka Sally, please.”
“Sally's asleep. This is Sally's grandmother. Why are you calling at this hour, Holden? Do you know what time it is?”
“Yeah. Wanna talka Sally. Very important. Put her on.”
“Sally's asleep, young man. Call her tomorrow. Good night.”
“Wake 'er up! Wake 'er up, hey. Attaboy.”
Then there was a different voice.
“Holden, this is me.” It was old Sally. “What's the big idea?”
“Sally? That you?”
“Yes-stop screaming. Are you drunk?”
“Yeah. Listen. Listen, hey. I'll come over Christmas Eve. Okay? Trimma goddarn tree for ya. Okay? Okay, hey, Sally?”
“Yes. You're drunk. Go to bed now. Where are you? Who's with you?”
“Sally? I'll come over and trimma tree for ya, okay? Okay, hey?”
“Yes. Go to bed now. Where are you? Who's with you?”
“Nobody. Me, myself and I.” Boy was I drunk! I was even still holding onto my guts. “They got me. Rocky's mob got me. You know that? Sally, you know that?”
“I can't hear you. Go to bed now. I have to go. Call me tomorrow.” “Hey, Sally! You want me trimma tree for ya? Ya want me to? Huh?”
“Yes. Good night. Go home and go to bed.”
She hung up on me.
“G'night. G'night, Sally baby. Sally sweetheart darling,” I said. Can you imagine how drunk I was?
I hung up too, then. I figured she probably just came home from a date. I pictured her out with the Lunts and all somewhere, and that Andover jerk. All of them swimming around in a goddam pot of tea and saying sophisticated stuff to each other and being charming and phony. I wished to God I hadn't even phoned her. When I'm drunk, I'm a madman.
I stayed in the damn phone booth for quite a while. I kept holding onto the phone, sort of, so I wouldn't pass out. I wasn't feeling too marvelous, to tell you the truth. Finally, though, I came out and went in the men's room, staggering around like a moron, and filled one of the washbowls with cold water. Then I dunked my head in it, right up to the ears. I didn't even bother to dry it or anything. I just let the sonuvabitch drip. Then I walked over to this radiator by the window and sat down on it. It was nice and warm. It felt good because I was shivering like a bastard. It's a funny thing, I always shiver like hell when I'm drunk.
I didn't have anything else to do, so I kept sitting on the radiator and counting these little white squares on the floor. I was getting soaked. About a gallon of water was dripping down my neck, getting all over my collar and tie and all, but I didn't give a damn. I was too drunk to give a damn. Then, pretty soon, the guy that played the piano for old Valencia, this very wavyhaired, flitty-looking guy, came in to comb his golden locks. We sort of struck up a conversation while he was combing it, except that he wasn't too goddam friendly.
“Hey. You gonna see that Valencia babe when you go back in the bar?” I asked him.
“It's highly probable,” he said. Witty bastard. All I ever meet is witty bastards.
“Listen. Give her my compliments. Ask her if that goddam waiter gave her my message, willya?”
“Why don't you go home, Mac? How old are you, anyway?”
“Eighty-six. Listen. Give her my compliments. Okay?”
“Why don't you go home, Mac?”
“Not me. Boy, you can play that goddam piano.” I told him.
I was just flattering him. He played the piano stinking, if you want to know the truth.
“You oughta go on the radio,” I said. “Handsome chap like you. All those goddam golden locks. Ya need a manager?”
“Go home, Mac, like a good guy. Go home and hit the sack.”
“No home to go to. No kidding-you need a manager?”
He didn't answer me. He just went out. He was all through combing his hair and patting it and all, so he left. Like Stradlater. All these handsome guys are the same. When they're done combing their goddam hair, they beat it on you.
When I finally got down off the radiator and went out to the hat-check room, I was crying and all. I don't know why, but I was. I guess it was because I was feeling so damn depressed and lonesome. Then, when I went out to the checkroom, I couldn't find my goddam check. The hat-check girl was very nice about it, though. She gave me my coat anyway. And my “Little Shirley Beans” record-I still had it with me and all. I gave her a buck for being so nice, but she wouldn't take it. She kept telling me to go home and go to bed. I sort of tried to make a date with her for when she got through working, but she wouldn't do it. She said she was old enough to be my mother and all. I showed her my goddam gray hair and told her I was forty-two-I was only horsing around, naturally. She was nice, though. I showed her my goddam red hunting hat, and she liked it. She made me put it on before I went out, because my hair was still pretty wet. She was all right.
I didn't feel too drunk any more when I went outside, but it was getting very cold out again, and my teeth started chattering like hell. I couldn't make them stop. I walked over to Madison Avenue and started to wait around for a bus because I didn't have hardly any money left and I had to start economizing on cabs and all. But I didn't feel like getting on a damn bus. And besides, I didn't even know where I was supposed to go. So what I did, I started walking over to the park. I figured I'd go by that little lake and see what the hell the ducks were doing, see if they were around or not, I still didn't know if they were around or not. It wasn't far over to the park, and I didn't have anyplace else special to go to-I didn't even know where I was going to sleep yet-so I went. I wasn't tired or anything. I just felt blue as hell.
Then something terrible happened just as I got in the park. I dropped old Phoebe's record. It broke-into about fifty pieces. It was in a big envelope and all, but it broke anyway. I damn near cried, it made me feel so terrible, but all I did was, I took the pieces out of the envelope and put them in my coat pocket. They weren't any good for anything, but I didn't feel like just throwing them away. Then I went in the park. Boy, was it dark.
I've lived in New York all my life, and I know Central Park like the back of my hand, because I used to roller-skate there all the time and ride my bike when I was a kid, but I had the most terrific trouble finding that lagoon that night. I knew right where it was-it was right near Central Park South and all-but I still couldn't find it. I must've been drunker than I thought. I kept walking and walking, and it kept getting darker and darker and spookier and spookier. I didn't see one person the whole time I was in the park. I'm just as glad. I probably would've jumped about a mile if I had. Then, finally, I found it. What it was, it was partly frozen and partly not frozen. But I didn't see any ducks around. I walked all around the whole damn lake-I damn near fell in once, in fact-but I didn't see a single duck. I thought maybe if there were any around, they might be asleep or something near the edge of the water, near the grass and all. That's how I nearly fell in. But I couldn't find any.
Finally I sat down on this bench, where it wasn't so goddam dark. Boy, I was still shivering like a bastard, and the back of my hair, even though I had my hunting hat on, was sort of full of little hunks of ice. That worried me. I thought probably I'd get pneumonia and die. I started picturing millions of jerks coming to my funeral and all. My grandfather from Detroit, that keeps calling out the numbers of the streets when you ride on a goddam bus with him, and my aunts-I have about fifty aunts-and all my lousy cousins. What a mob'd be there. They all came when Allie died, the whole goddam stupid bunch of them. I have this one stupid aunt with halitosis that kept saying how peaceful he looked lying there, D. B. told me. I wasn't there. I was still in the hospital. I had to go to the hospital and all after I hurt my hand.
Anyway, I kept worrying that I was getting pneumonia, with all those hunks of ice in my hair, and that I was going to die. I felt sorry as hell for my mother and father. Especially my mother, because she still isn't over my brother Allie yet. I kept picturing her not knowing what to do with all my suits and athletic equipment and all. The only good thing, I knew she wouldn't let old Phoebe come to my goddam funeral because she was only a little kid. That was the only good part. Then I thought about the whole bunch of them sticking me in a goddam cemetery and all, with my name on this tombstone and all. Surrounded by dead guys. Boy, when you're dead, they really fix you up. I hope to hell when I do die somebody has sense enough to just dump me in the river or something. Anything except sticking me in a goddam cemetery. People coming and putting a bunch of flowers on your stomach on Sunday, and all that crap. Who wants flowers when you're dead? Nobody.
When the weather's nice, my parents go out quite frequently and stick a bunch of flowers on old Allie's grave. I went with them a couple of times, but I cut it out. In the first place, I certainly don't enjoy seeing him in that crazy cemetery. Surrounded by dead guys and tombstones and all. It wasn't too bad when the sun was out, but twice-twice-we were there when it started to rain. It was awful. It rained on his lousy tombstone, and it rained on the grass on his stomach. It rained all over the place. All the visitors that were visiting the cemetery started running like hell over to their cars. That's what nearly drove me crazy. All the visitors could get in their cars and turn on their radios and all and then go someplace nice for dinner-everybody except Allie. I couldn't stand it. I know it's only his body and all that's in the cemetery, and his soul's in Heaven and all that crap, but I couldn't stand it anyway. I just wish he wasn't there. You didn't know him. If you'd known him, you'd know what I mean. It's not too bad when the sun's out, but the sun only comes out when it feels like coming out.
After a while, just to get my mind off getting pneumonia and all, I took out my dough and tried to count it in the lousy light from the street lamp. All I had was three singles and five quarters and a nickel left-boy, I spent a fortune since I left Pencey. Then what I did, I went down near the lagoon and I sort of skipped the quarters and the nickel across it, where it wasn't frozen. I don't know why I did it, but I did it. I guess I thought it'd take my mind off getting pneumonia and dying. It didn't, though.
I started thinking how old Phoebe would feel if I got pneumonia and died. It was a childish way to think, but I couldn't stop myself. She'd feel pretty bad if something like that happened. She likes me a lot. I mean she's quite fond of me. She really is. Anyway, I couldn't get that off my mind, so finally what I figured I'd do, I figured I'd better sneak home and see her, in case I died and all. I had my door key with me and all, and I figured what I'd do, I'd sneak in the apartment, very quiet and all, and just sort of chew the fat with her for a while. The only thing that worried me was our front door. It creaks like a bastard. It's a pretty old apartment house, and the superintendent's a lazy bastard, and everything creaks and squeaks. I was afraid my parents might hear me sneaking in. But I decided I'd try it anyhow.
So I got the hell out of the park, and went home. I walked all the way. It wasn't too far, and I wasn't tired or even drunk any more. It was just very cold and nobody around anywhere.

21
The best break I had in years, when I got home the regular night elevator boy, Pete, wasn't on the car. Some new guy I'd never seen was on the car, so I figured that if I didn't bump smack into my parents and all I'd be able to say hello to old Phoebe and then beat it and nobody'd even know I'd been around. It was really a terrific break. What made it even better, the new elevator boy was sort of on the stupid side. I told him, in this very casual voice, to take me up to the Dicksteins'. The Dicksteins were these people that had the other apartment on our floor. I'd already taken off my hunting hat, so as not to look suspicious or anything. I went in the elevator like I was in a terrific hurry.
He had the elevator doors all shut and all, and was all set to take me up, and then he turned around and said, “They ain't in. They're at a party on the fourteenth floor.”
“That's all right,” I said. “I'm supposed to wait for them. I'm their nephew.”
He gave me this sort of stupid, suspicious look.
“You better wait in the lobby, fella,” he said.
“I'd like to-I really would,” I said. “But I have a bad leg. I have to hold it in a certain position. I think I'd better sit down in the chair outside their door.”
He didn't know what the hell I was talking about, so all he said was “Oh” and took me up. Not bad, boy. It's funny. All you have to do is say something nobody understands and they'll do practically anything you want them to.
I got off at our floor-limping like a bastard-and started walking over toward the Dicksteins' side. Then, when I heard the elevator doors shut, I turned around and went over to our side. I was doing all right. I didn't even feel drunk anymore. Then I took out my door key and opened our door, quiet as hell. Then, very, very carefully and all, I went inside and closed the door. I really should've been a crook.
It was dark as hell in the foyer, naturally, and naturally I couldn't turn on any lights. I had to be careful not to bump into anything and make a racket. I certainly knew I was home, though. Our foyer has a funny smell that doesn't smell like anyplace else. I don't know what the hell it is. It isn't cauliflower and it isn't perfume-I don't know what the hell it is-but you always know you're home. I started to take off my coat and hang it up in the foyer closet, but that closet's full of hangers that rattle like madmen when you open the door, so I left it on. Then I started walking very, very slowly back toward old Phoebe's room. I knew the maid wouldn't hear me because she had only one eardrum. She had this brother that stuck a straw down her ear when she was a kid, she once told me. She was pretty deaf and all. But my parents, especially my mother, she has ears like a goddam bloodhound. So I took it very, very easy when I went past their door. I even held my breath, for God's sake. You can hit my father over the head with a chair and he won't wake up, but my mother, all you have to do to my mother is cough somewhere in Siberia and she'll hear you. She's nervous as hell. Half the time she's up all night smoking cigarettes.
Finally, after about an hour, I got to old Phoebe's room. She wasn't there, though. I forgot about that. I forgot she always sleeps in D. B. 's room when he's away in Hollywood or some place. She likes it because it's the biggest room in the house. Also because it has this big old madman desk in it that D. B. bought off some lady alcoholic in Philadelphia, and this big, gigantic bed that's about ten miles wide and ten miles long. I don't know where he bought that bed. Anyway, old Phoebe likes to sleep in D. B. 's room when he's away, and he lets her. You ought to see her doing her homework or something at that crazy desk. It's almost as big as the bed. You can hardly see her when she's doing her homework. That's the kind of stuff she likes, though. She doesn't like her own room because it's too little, she says. She says she likes to spread out. That kills me. What's old Phoebe got to spread out? Nothing.
Anyway, I went into D. B. 's room quiet as hell, and turned on the lamp on the desk. Old Phoebe didn't even wake up. When the light was on and all, I sort of looked at her for a while. She was laying there asleep, with her face sort of on the side of the pillow. She had her mouth way open. It's funny. You take adults, they look lousy when they're asleep and they have their mouths way open, but kids don't. Kids look all right. They can even have spit all over the pillow and they still look all right.
I went around the room, very quiet and all, looking at stuff for a while. I felt swell, for a change. I didn't even feel like I was getting pneumonia or anything any more. I just felt good, for a change. Old Phoebe's clothes were on this chair right next to the bed. She's very neat, for a child. I mean she doesn't just throw her stuff around, like some kids. She's no slob. She had the jacket to this tan suit my mother bought her in Canada hung up on the back of the chair. Then her blouse and stuff were on the seat. Her shoes and socks were on the floor, right underneath the chair, right next to each other. I never saw the shoes before. They were new. They were these dark brown loafers, sort of like this pair I have, and they went swell with that suit my mother bought her in Canada. My mother dresses her nice. She really does. My mother has terrific taste in some things. She's no good at buying ice skates or anything like that, but clothes, she's perfect. I mean Phoebe always has some dress on that can kill you. You take most little kids, even if their parents are wealthy and all, they usually have some terrible dress on. I wish you could see old Phoebe in that suit my mother bought her in Canada. I'm not kidding.
I sat down on old D. B. 's desk and looked at the stuff on it. It was mostly Phoebe's stuff, from school and all. Mostly books. The one on top was called Arithmetic Is Fun! I sort of opened the first page and took a look at it. This is what old Phoebe had on it:
PHOEBE WEATHERFIELD CAULFIELD
4B-1
That killed me. Her middle name is Josephine, for God's sake, not Weatherfield. She doesn't like it, though. Every time I see her she's got a new middle name for herself.
The book underneath the arithmetic was a geography, and the book under the geography was a speller. She's very good in spelling. She's very good in all her subjects, but she's best in spelling. Then, under the speller, there were a bunch of notebooks. She has about five thousand notebooks. You never saw a kid with so many notebooks. I opened the one on top and looked at the first page. It had on it:
Bernice meet me at recess I have something very very important to tell you.
That was all there was on that page. The next one had on it:
Why has south eastern Alaska so many caning factories?
Because theres so much salmon
Why has it valuable forests?
because it has the right climate.
What has our government done to make life easier for the alaskan eskimos?
look it up for tomorrow!!!
Phoebe Weatherfield Caulfield
Phoebe Weatherfield Caulfield
Phoebe Weatherfield Caulfield
Phoebe W. Caulfield
Phoebe Weatherfield Caulfield, Esq.
Please pass to Shirley!!!!
Shirley you said you were sagitarius but your only taurus bring your skates when you come over to my house
I sat there on D. B. 's desk and read the whole notebook. It didn't take me long, and I can read that kind of stuff, some kid's notebook, Phoebe's or anybody's, all day and all night long. Kid's notebooks kill me. Then I lit another cigarette-it was my last one. I must've smoked about three cartons that day. Then, finally, I woke her up. I mean I couldn't sit there on that desk for the rest of my life, and besides, I was afraid my parents might barge in on me all of a sudden and I wanted to at least say hello to her before they did. So I woke her up.
She wakes up very easily. I mean you don't have to yell at her or anything. All you have to do, practically, is sit down on the bed and say, “Wake up, Phoeb,” and bingo, she's awake.
“Holden!” she said right away. She put her arms around my neck and all. She's very affectionate. I mean she's quite affectionate, for a child. Sometimes she's even too affectionate. I sort of gave her a kiss, and she said, “Whenja get home?' She was glad as hell to see me. You could tell.
“Not so loud. Just now. How are ya anyway?”
“I'm fine. Did you get my letter? I wrote you a five-page-”
“Yeah-not so loud. Thanks.”
She wrote me this letter. I didn't get a chance to answer it, though. It was all about this play she was in in school. She told me not to make any dates or anything for Friday so that I could come see it.
“How's the play?” I asked her. “What'd you say the name of it was?”
“'A Christmas Pageant for Americans. ' It stinks, but I'm Benedict Arnold. I have practically the biggest part,” she said. Boy, was she wide-awake. She gets very excited when she tells you that stuff. “It starts out when I'm dying. This ghost comes in on Christmas Eve and asks me if I'm ashamed and everything. You know. For betraying my country and everything. Are you coming to it?” She was sitting way the hell up in the bed and all. “That's what I wrote you about. Are you?”
“Sure I'm coming. Certainly I'm coming.”
“Daddy can't come. He has to fly to California,” she said. Boy, was she wide-awake. It only takes her about two seconds to get wide-awake. She was sitting-sort of kneeling-way up in bed, and she was holding my goddam hand. “Listen. Mother said you'd be home Wednesday,” she said. “She said Wednesday.”
“I got out early. Not so loud. You'll wake everybody up.”
“What time is it? They won't be home till very late, Mother said. They went to a party in Norwalk, Connecticut,” old Phoebe said. “Guess what I did this afternoon! What movie I saw. Guess!”
“I don't know-Listen. Didn't they say what time they'd-”
“The Doctor,” old Phoebe said. “It's a special movie they had at the Lister Foundation. Just this one day they had it-today was the only day. It was all about this doctor in Kentucky and everything that sticks a blanket over this child's face that's a cripple and can't walk. Then they send him to jail and everything. It was excellent.”
“Listen a second. Didn't they say what time they'd-”
“He feels sorry for it, the doctor. That's why he sticks this blanket over her face and everything and makes her suffocate. Then they make him go to jail for life imprisonment, but this child that he stuck the blanket over its head comes to visit him all the time and thanks him for what he did. He was a mercy killer. Only, he knows he deserves to go to jail because a doctor isn't supposed to take things away from God. This girl in my class's mother took us. Alice Holmborg, She's my best friend. She's the only girl in the whole-”
“Wait a second, willya?” I said. “I'm asking you a question. Did they say what time they'd be back, or didn't they?”
“No, but not till very late. Daddy took the car and everything so they wouldn't have to worry about trains. We have a radio in it now! Except that Mother said nobody can play it when the car's in traffic.”
I began to relax, sort of. I mean I finally quit worrying about whether they'd catch me home or not. I figured the hell with it. If they did, they did.
You should've seen old Phoebe. She had on these blue pajamas with red elephants on the collars. Elephants knock her out.
“So it was a good picture, huh?” I said.
“Swell, except Alice had a cold, and her mother kept asking her all the time if she felt grippy. Right in the middle of the picture. Always in the middle of something important, her mother'd lean all over me and everything and ask Alice if she felt grippy. It got on my nerves.”
Then I told her about the record.
“Listen, I bought you a record,” I told her. “Only I broke it on the way home.” I took the pieces out of my coat pocket and showed her. “I was plastered,” I said.
“Gimme the pieces,” she said. “I'm saving them.” She took them right out of my hand and then she put them in the drawer of the night table. She kills me.
“D. B. coming home for Christmas?” I asked her.
“He may and he may not, Mother said. It all depends. He may have to stay in Hollywood and write a picture about Annapolis.”
“Annapolis, for God's sake!”
“It's a love story and everything. Guess who's going to be in it! What movie star. Guess!”
“I'm not interested. Annapolis, for God's sake. What's D. B. know about Annapolis, for God's sake? What's that got to do with the kind of stories he writes?” I said. Boy, that stuff drives me crazy. That goddam Hollywood. “What'd you do to your arm?” I asked her. I noticed she had this big hunk of adhesive tape on her elbow. The reason I noticed it, her pajamas didn't have any sleeves.
“This boy, Curtis Weintraub, that's in my class, pushed me while I was going down the stairs in the park,” she said. “Wanna see?” She started taking the crazy adhesive tape off her arm.
“Leave it alone. Why'd he push you down the stairs?”
“I don't know. I think he hates me,” old Phoebe said. “This other girl and me, Selma Atterbury, put ink and stuff all over his windbreaker.”
“That isn't nice. What are you-a child, for God's sake?”
“No, but every time I'm in the park, he follows me everywhere. He's always following me. He gets on my nerves.”
“He probably likes you. That's no reason to put ink all-”
“I don't want him to like me,” she said. Then she started looking at me funny. “Holden,” she said, “how come you're not home Wednesday?”
“What?”
Boy, you have to watch her every minute. If you don't think she's smart, you're mad.
“How come you're not home Wednesday?” she asked me. “You didn't get kicked out or anything, did you?”
“I told you. They let us out early. They let the whole-”
“You did get kicked out! You did!” old Phoebe said. Then she hit me on the leg with her fist. She gets very fisty when she feels like it. “You did! Oh, Holden!” She had her hand on her mouth and all. She gets very emotional, I swear to God.
“Who said I got kicked out? Nobody said I-”
“You did. You did,” she said. Then she smacked me again with her fist. If you don't think that hurts, you're crazy. “Daddy'll kill you!” she said. Then she flopped on her stomach on the bed and put the goddam pillow over her head. She does that quite frequently. She's a true madman sometimes.
“Cut it out, now,” I said. “Nobody's gonna kill me. Nobody's gonna even-C'mon, Phoeb, take that goddam thing off your head. Nobody's gonna kill me.”
She wouldn't take it off, though. You can't make her do something if she doesn't want to. All she kept saying was, “Daddy s gonna kill you.” You could hardly understand her with that goddam pillow over her head.
“Nobody's gonna kill me. Use your head. In the first place, I'm going away. What I may do, I may get a job on a ranch or something for a while. I know this guy whose grandfather's got a ranch in Colorado. I may get a job out there,” I said. “I'll keep in touch with you and all when I'm gone, if I go. C'mon. Take that off your head. C'mon, hey, Phoeb. Please. Please, willya?”
She wouldn't take it off, though I tried pulling it off, but she's strong as hell. You get tired fighting with her. Boy, if she wants to keep a pillow over her head, she keeps it.
“Phoebe, please. C'mon outa there,” I kept saying. “C'mon, hey... Hey, Weatherfield. C'mon out.”
She wouldn't come out, though. You can't even reason with her sometimes. Finally, I got up and went out in the living room and got some cigarettes out of the box on the table and stuck some in my pocket. I was all out.

22
When I came back, she had the pillow off her head all right-I knew she would-but she still wouldn't look at me, even though she was laying on her back and all. When I came around the side of the bed and sat down again, she turned her crazy face the other way. She was ostracizing the hell out of me. Just like the fencing team at Pencey when I left all the goddam foils on the subway.
“How's old Hazel Weatherfield?” I said. “You write any new stories about her? I got that one you sent me right in my suitcase. It's down at the station. It's very good.”
“Daddy'll kill you.”
Boy, she really gets something on her mind when she gets something on her mind.
“No, he won't. The worst he'll do, he'll give me hell again, and then he'll send me to that goddam military school. That's all he'll do to me. And in the first place, I won't even be around. I'll be away. I'll be-I'll probably be in Colorado on this ranch.”
“Don't make me laugh. You can't even ride a horse.”
“Who can't? Sure I can. Certainly I can. They can teach you in about two minutes,” I said. “Stop picking at that.” She was picking at that adhesive tape on her arm. “Who gave you that haircut?” I asked her. I just noticed what a stupid haircut somebody gave her. It was way too short.
“None of your business,” she said. She can be very snotty sometimes. She can be quite snotty. “I suppose you failed in every single subject again,” she said-very snotty. It was sort of funny, too, in a way. She sounds like a goddam schoolteacher sometimes, and she's only a little child.
“No, I didn't,” I said. “I passed English.” Then, just for the hell of it, I gave her a pinch on the behind. It was sticking way out in the breeze, the way she was laying on her side. She has hardly any behind. I didn't do it hard, but she tried to hit my hand anyway, but she missed.
Then all of a sudden, she said, “Oh, why did you do it?” She meant why did I get the ax again. It made me sort of sad, the way she said it.
“Oh, God, Phoebe, don't ask me. I'm sick of everybody asking me that,” I said. “A million reasons why. It was one of the worst schools I ever went to. It was full of phonies. And mean guys. You never saw so many mean guys in your life. For instance, if you were having a bull session in somebody's room, and somebody wanted to come in, nobody'd let them in if they were some dopey, pimply guy. Everybody was always locking their door when somebody wanted to come in. And they had this goddam secret fraternity that I was too yellow not to join. There was this one pimply, boring guy, Robert Ackley, that wanted to get in. He kept trying to join, and they wouldn't let him. Just because he was boring and pimply. I don't even feel like talking about it. It was a stinking school. Take my word.”
Old Phoebe didn't say anything, but she was listen ing. I could tell by the back of her neck that she was listening. She always listens when you tell her something. And the funny part is she knows, half the time, what the hell you're talking about. She really does. I kept talking about old Pencey. I sort of felt like it.
“Even the couple of nice teachers on the faculty, they were phonies, too,” I said. “There was this one old guy, Mr. Spencer. His wife was always giving you hot chocolate and all that stuff, and they were really pretty nice. But you should've seen him when the headmaster, old Thurmer, came in the history class and sat down in the back of the room. He was always coming in and sitting down in the back of the room for about a half an hour. He was supposed to be incognito or something. After a while, he'd be sitting back there and then he'd start interrupting what old Spencer was saying to crack a lot of corny jokes. Old Spencer'd practically kill himself chuckling and smiling and all, like as if Thurmer was a goddam prince or something.”
“Don't swear so much.”
“It would've made you puke, I swear it would,” I said. “Then, on Veterans' Day. They have this day, Veterans' Day, that all the jerks that graduated from Pencey around 1776 come back and walk all over the place, with their wives and children and everybody. You should've seen this one old guy that was about fifty. What he did was, he came in our room and knocked on the door and asked us if we'd mind if he used the bathroom. The bathroom was at the end of the corridor-I don't know why the hell he asked us. You know what he said? He said he wanted to see if his initials were still in one of the can doors. What he did, he carved his goddam stupid sad old initials in one of the can doors about ninety years ago, and he wanted to see if they were still there. So my roommate and I walked him down to the bathroom and all, and we had to stand there while he looked for his initials in all the can doors. He kept talking to us the whole time, telling us how when he was at Pencey they were the happiest days of his life, and giving us a lot of advice for the future and all. Boy, did he depress me! I don't mean he was a bad guy-he wasn't. But you don't have to be a bad guy to depress somebody-you can be a good guy and do it. All you have to do to depress somebody is give them a lot of phony advice while you're looking for your initials in some can door-that's all you have to do. I don't know. Maybe it wouldn't have been so bad if he hadn't been all out of breath. He was all out of breath from just climbing up the stairs, and the whole time he was looking for his initials he kept breathing hard, with his nostrils all funny and sad, while he kept telling Stradlater and I to get all we could out of Pencey. God, Phoebe! I can't explain. I just didn't like anything that was happening at Pencey. I can't explain.”
Old Phoebe said something then, but I couldn't hear her. She had the side of her mouth right smack on the pillow, and I couldn't hear her.
“What?” I said.
“Take your mouth away. I can't hear you with your mouth that way.”
“You don't like anything that's happening.”
It made me even more depressed when she said that.
“Yes I do. Yes I do. Sure I do. Don't say that. Why the hell do you say that?”
“Because you don't. You don't like any schools. You don't like a million things. You don't.”
“I do! That's where you're wrong-that's exactly where you're wrong! Why the hell do you have to say that?” I said. Boy, was she depressing me.
“Because you don't,” she said. “Name one thing.”
“One thing? One thing I like?” I said. “Okay.”
The trouble was, I couldn't concentrate too hot. Sometimes it's hard to concentrate.
“One thing I like a lot you mean?” I asked her.
She didn't answer me, though. She was in a cockeyed position way the hell over the other side of the bed. She was about a thousand miles away.
“C'mon answer me,” I said. “One thing I like a lot, or one thing I just like?”
“You like a lot.”
“All right,” I said. But the trouble was, I couldn't concentrate. About all I could think of were those two nuns that went around collecting dough in those beatup old straw baskets. Especially the one with the glasses with those iron rims. And this boy I knew at Elkton Hills. There was this one boy at Elkton Hills, named James Castle, that wouldn't take back something he said about this very conceited boy, Phil Stabile. James Castle called him a very conceited guy, and one of Stabile's lousy friends went and squealed on him to Stabile. So Stabile, with about six other dirty bastards, went down to James Castle's room and went in and locked the goddam door and tried to make him take back what he said, but he wouldn't do it. So they started in on him. I won't even tell you what they did to him-it's too repulsive-but he still wouldn't take it back, old James Castle. And you should've seen him. He was a skinny little weak-looking guy, with wrists about as big as pencils. Finally, what he did, instead of taking back what he said, he jumped out the window. I was in the shower and all, and even I could hear him land outside. But I just thought something fell out the window, a radio or a desk or something, not a boy or anything. Then I heard everybody running through the corridor and down the stairs, so I put on my bathrobe and I ran downstairs too, and there was old James Castle laying right on the stone steps and all. He was dead, and his teeth, and blood, were all over the place, and nobody would even go near him. He had on this turtleneck sweater I'd lent him. All they did with the guys that were in the room with him was expel them. They didn't even go to jail.
That was about all I could think of, though. Those two nuns I saw at breakfast and this boy James Castle I knew at Elkton Hills. The funny part is, I hardly even know James Castle, if you want to know the truth. He was one of these very quiet guys. He was in my math class, but he was way over on the other side of the room, and he hardly ever got up to recite or go to the blackboard or anything. Some guys in school hardly ever get up to recite or go to the blackboard. I think the only time I ever even had a conversation with him was that time he asked me if he could borrow this turtleneck sweater I had. I damn near dropped dead when he asked me, I was so surprised and all. I remember I was brushing my teeth, in the can, when he asked me. He said his cousin was coming in to take him for a drive and all. I didn't even know he knew I had a turtleneck sweater. All I knew about him was that his name was always right ahead of me at roll call. Cabel, R., Cabel, W., Castle, Caulfield-I can still remember it. If you want to know the truth, I almost didn't lend him my sweater. Just because I didn't know him too well.
“What?” I said to old Phoebe. She said something to me, but I didn't hear her.
“You can't even think of one thing.”
“Yes, I can. Yes, I can.”
“Well, do it, then.”
“I like Allie,” I said. “And I like doing what I'm doing right now. Sitting here with you, and talking, and thinking about stuff, and-”
“Allie's dead-You always say that! If somebody's dead and everything, and in Heaven, then it isn't really-”
“I know he's dead! Don't you think I know that? I can still like him, though, can't I? Just because somebody's dead, you don't just stop liking them, for God's sake-especially if they were about a thousand times nicer than the people you know that're alive and all.”
Old Phoebe didn't say anything. When she can't think of anything to say, she doesn't say a goddam word.
“Anyway, I like it now,” I said. “I mean right now. Sitting here with you and just chewing the fat and horsing-”
“That isn't anything really!”
“It is so something really! Certainly it is! Why the hell isn't it? People never think anything is anything really. I'm getting goddam sick of it,”
“Stop swearing. All right, name something else. Name something you'd like to be. Like a scientist. Or a lawyer or something.”
“I couldn't be a scientist. I'm no good in science.”
“Well, a lawyer-like Daddy and all.”
“Lawyers are all right, I guess-but it doesn't appeal to me,” I said. “I mean they're all right if they go around saving innocent guys' lives all the time, and like that, but you don't do that kind of stuff if you're a lawyer. All you do is make a lot of dough and play golf and play bridge and buy cars and drink Martinis and look like a hot-shot. And besides. Even if you did go around saving guys' lives and all, how would you know if you did it because you really wanted to save guys' lives, or because you did it because what you really wanted to do was be a terrific lawyer, with everybody slapping you on the back and congratulating you in court when the goddam trial was over, the reporters and everybody, the way it is in the dirty movies? How would you know you weren't being a phony? The trouble is, you wouldn't.”
I'm not too sure old Phoebe knew what the hell I was talking about. I mean she's only a little child and all. But she was listening, at least. If somebody at least listens, it's not too bad.
“Daddy's going to kill you. He's going to kill you,” she said.
I wasn't listening, though. I was thinking about something else-something crazy.
“You know what I'd like to be?” I said. “You know what I'd like to be? I mean if I had my goddam choice?”
“What? Stop swearing.”
“You know that song 'If a body catch a body comin' through the rye'? I'd like-”
“It's 'If a body meet a body coming through the rye'!” old Phoebe said. “It's a poem. By Robert Burns.”
“I know it's a poem by Robert Burns.”
She was right, though. It is “If a body meet a body coming through the rye.” I didn't know it then, though.
“I thought it was 'If a body catch a body,'” I said. “Anyway, I keep picturing all these little kids playing some game in this big field of rye and all. Thousands of little kids, and nobody's around-nobody big, I mean-except me. And I'm standing on the edge of some crazy cliff. What I have to do, I have to catch everybody if they start to go over the cliff-I mean if they're running and they don't look where they're going I have to come out from somewhere and catch them. That's all I'd do all day. I'd just be the catcher in the rye and all. I know it's crazy, but that's the only thing I'd really like to be. I know it's crazy.”
Old Phoebe didn't say anything for a long time. Then, when she said something, all she said was, “Daddy's going to kill you.”
“I don't give a damn if he does,” I said. I got up from the bed then, because what I wanted to do, I wanted to phone up this guy that was my English teacher at Elkton Hills, Mr. Antolini. He lived in New York now. He quit Elkton Hills. He took this job teaching English at N. Y. U. “I have to make a phone call,” I told Phoebe. “I'll be right back. Don't go to sleep.” I didn't want her to go to sleep while I was in the living room. I knew she wouldn't but I said it anyway, just to make sure.
While I was walking toward the door, old Phoebe said, “Holden!” and I turned around.
She was sitting way up in bed. She looked so pretty.
“I'm taking belching lessons from this girl, Phyllis Margulies,” she said. “Listen.”
I listened, and I heard something, but it wasn't much.
“Good,” I said.
Then I went out in the living room and called up this teacher I had, Mr. Antolini.

23
I made it very snappy on the phone because I was afraid my parents would barge in on me right in the middle of it. They didn't, though. Mr. Antolini was very nice. He said I could come right over if I wanted to. I think I probably woke he and his wife up, because it took them a helluva long time to answer the phone. The first thing he asked me was if anything was wrong, and I said no. I said I'd flunked out of Pencey, though. I thought I might as well tell him. He said “Good God,” when I said that. He had a good sense of humor and all. He told me to come right over if I felt like it.
He was about the best teacher I ever had, Mr. Antolini. He was a pretty young guy, not much older than my brother D. B., and you could kid around with him without losing your respect for him. He was the one that finally picked up that boy that jumped out the window I told you about, James Castle. Old Mr. Antolini felt his pulse and all, and then he took off his coat and put it over James Castle and carried him all the way over to the infirmary. He didn't even give a damn if his coat got all bloody.
When I got back to D. B. 's room, old Phoebe'd turned the radio on. This dance music was coming out. She'd turned it on low, though, so the maid wouldn't hear it. You should've seen her. She was sitting smack in the middle of the bed, outside the covers, with her legs folded like one of those Yogi guys. She was listening to the music. She kills me.
“C'mon,” I said. “You feel like dancing?”
I taught her how to dance and all when she was a tiny little kid. She's a very good dancer. I mean I just taught her a few things. She learned it mostly by herself. You can't teach somebody how to really dance.
“You have shoes on,” she said.
“I'll take 'em off. C'mon.”
She practically jumped off the bed, and then she waited while I took my shoes off, and then I danced with her for a while. She's really damn good. I don't like people that dance with little kids, because most of the time it looks terrible. I mean if you're out at a restaurant somewhere and you see some old guy take his little kid out on the dance floor. Usually they keep yanking the kid's dress up in the back by mistake, and the kid can't dance worth a damn anyway, and it looks terrible, but I don't do it out in public with Phoebe or anything. We just horse around in the house. It's different with her anyway, because she can dance. She can follow anything you do. I mean if you hold her in close as hell so that it doesn't matter that your legs are so much longer. She stays right with you. You can cross over, or do some corny dips, or even jitterbug a little, and she stays right with you. You can even tango, for God's sake.
We danced about four numbers. In between numbers she's funny as hell. She stays right in position. She won't even talk or anything. You both have to stay right in position and wait for the orchestra to start playing again. That kills me. You're not supposed to laugh or anything, either.
Anyway, we danced about four numbers, and then I turned off the radio. Old Phoebe jumped back in bed and got under the covers.
“I'm improving, aren't I?” she asked me.
“And how,” I said. I sat down next to her on the bed again. I was sort of out of breath. I was smoking so damn much, I had hardly any wind. She wasn't even out of breath.
“Feel my forehead,” she said all of a sudden.
“Why?”
“Feel it. Just feel it once.” I felt it. I didn't feel anything, though.
“Does it feel very feverish?” she said.
“No. Is it supposed to?”
“Yes-I'm making it. Feel it again.”
I felt it again, and I still didn't feel anything, but I said, “I think it's starting to, now.” I didn't want her to get a goddam inferiority complex.
She nodded.
“I can make it go up to over the thermoneter.”
“Thermometer. Who said so?”
“Alice Holmborg showed me how. You cross your legs and hold your breath and think of something very, very hot. A radiator or something. Then your whole forehead gets so hot you can burn somebody's hand.”
That killed me. I pulled my hand away from her forehead, like I was in terrific danger.
“Thanks for telling me,” I said.
“Oh, I wouldn't've burned your hand. I'd've stopped before it got too-Shhh!” Then, quick as hell, she sat way the hell up in bed. She scared hell out of me when she did that.
“What's the matter?” I said.
“The front door!” she said in this loud whisper. “It's them!”
I quick jumped up and ran over and turned off the light over the desk. Then I jammed out my cigarette on my shoe and put it in my pocket. Then I fanned hell out of the air, to get the smoke out-I shouldn't even have been smoking, for God's sake. Then I grabbed my shoes and got in the closet and shut the door. Boy, my heart was beating like a bastard. I heard my mother come in the room.
“Phoebe?” she said. “Now, stop that. I saw the light, young lady.”
“Hello!” I heard old Phoebe say. “I couldn't sleep. Did you have a good time?”
“Marvelous,” my mother said, but you could tell she didn't mean it. She doesn't enjoy herself much when she goes out. “Why are you awake, may I ask? Were you warm enough?”
“I was warm enough, I just couldn't sleep.”
“Phoebe, have you been smoking a cigarette in here? Tell me the truth, please, young lady.”
“What?” old Phoebe said.
“You heard me.”
“I just lit one for one second. I just took one puff. Then I threw it out the window.”
“Why, may I ask?”
“I couldn't sleep.”
“I don't like that, Phoebe. I don't like that at all,” my mother said. “Do you want another blanket?”
“No, thanks. G'night!” old Phoebe said. She was trying to get rid of her, you could tell.
“How was the movie?” my mother said.
“Excellent. Except Alice's mother. She kept leaning over and asking her if she felt grippy during the whole entire movie. We took a taxi home.”
“Let me feel your forehead.”
“I didn't catch anything. She didn't have anything. It was just her mother.”
“Well. Go to sleep now. How was your dinner?”
“Lousy,” Phoebe said.
“You heard what your father said about using that word. What was lousy about it? You had a lovely lamb chop. I walked all over Lexington Avenue just to-”
“The lamb chop was all right, but Charlene always breathes on me whenever she puts something down. She breathes all over the food and everything. She breathes on everything.”
“Well. Go to sleep. Give Mother a kiss. Did you say your prayers?”
“I said them in the bathroom. G'night!”
“Good night. Go right to sleep now. I have a splitting headache,” my mother said. She gets headaches quite frequently. She really does.
“Take a few aspirins,” old Phoebe said. “Holden'll be home on Wednesday, won't he?”
“So far as I know. Get under there, now. Way down.”
I heard my mother go out and close the door. I waited a couple of minutes. Then I came out of the closet. I bumped smack into old Phoebe when I did it, because it was so dark and she was out of bed and coming to tell me.
“I hurt you?” I said. You had to whisper now, because they were both home. “I gotta get a move on,” I said. I found the edge of the bed in the dark and sat down on it and started putting on my shoes. I was pretty nervous. I admit it.
“Don't go now,” Phoebe whispered. “Wait'll they're asleep!”
“No. Now. Now's the best time,” I said. “She'll be in the bathroom and Daddy'll turn on the news or something. Now's the best time.”
I could hardly tie my shoelaces, I was so damn nervous. Not that they would've killed me or anything if they'd caught me home, but it would've been very unpleasant and all.
“Where the hell are ya?” I said to old Phoebe. It was so dark I couldn't see her.
“Here.” She was standing right next to me. I didn't even see her.
“I got my damn bags at the station,” I said. “Listen. You got any dough, Phoeb? I'm practically broke.”
“Just my Christmas dough. For presents and all. I haven't done any shopping at all yet.”
“Oh.” I didn't want to take her Christmas dough.
“You want some?” she said.
“I don't want to take your Christmas dough.”
“I can lend you some,” she said. Then I heard her over at D. B. 's desk, opening a million drawers and feeling around with her hand. It was pitch-black, it was so dark in the room. “If you go away, you won't see me in the play,” she said. Her voice sounded funny when she said it.
“Yes, I will. I won't go way before that. You think I wanna miss the play?” I said. “What I'll do, I'll probably stay at Mr. Antolini's house till maybe Tuesday night. Then I'll come home. If I get a chance, I'll phone ya.”
“Here,” old Phoebe said. She was trying to give me the dough, but she couldn't find my hand. “Where?” She put the dough in my hand.
“Hey, I don't need all this,” I said. “Just give me two bucks, is all. No kidding-Here.”
I tried to give it back to her, but she wouldn't take it.
“You can take it all. You can pay me back. Bring it to the play.”
“How much is it, for God's sake?”
“Eight dollars and eighty-five cents. Sixty-five cents. I spent some.”
Then, all of a sudden, I started to cry. I couldn't help it. I did it so nobody could hear me, but I did it. It scared hell out of old Phoebe when I started doing it, and she came over and tried to make me stop, but once you get started, you can't just stop on a goddam dime. I was still sitting on the edge of the bed when I did it, and she put her old arm around my neck, and I put my arm around her, too, but I still couldn't stop for a long time. I thought I was going to choke to death or something. Boy, I scared hell out of poor old Phoebe. The damn window was open and everything, and I could feel her shivering and all, because all she had on was her pajamas. I tried to make her get back in bed, but she wouldn't go. Finally I stopped. But it certainly took me a long, long time. Then I finished buttoning my coat and all. I told her I'd keep in touch with her. She told me I could sleep with her if I wanted to, but I said no, that I'd better beat it, that Mr. Antolini was waiting for me and all. Then I took my hunting hat out of my coat pocket and gave it to her. She likes those kind of crazy hats. She didn't want to take it, but I made her. I'll bet she slept with it on. She really likes those kind of hats. Then I told her again I'd give her a buzz if I got a chance, and then I left.
It was a helluva lot easier getting out of the house than it was getting in, for some reason. For one thing, I didn't give much of a damn any more if they caught me. I really didn't. I figured if they caught me, they caught me. I almost wished they did, in a way.
I walked all the way downstairs, instead of taking the elevator. I went down the back stairs. I nearly broke my neck on about ten million garbage pails, but I got out all right. The elevator boy didn't even see me. He probably still thinks I'm up at the Dicksteins'.

24
Mr. and Mrs. Antolini had this very swanky apartment over on Sutton Place, with two steps that you go down to get in the living room, and a bar and all. I'd been there quite a few times, because after I left Elkton Hills Mr. Antoilni came up to our house for dinner quite frequently to find out how I was getting along. He wasn't married then. Then when he got married, I used to play tennis with he and Mrs. Antolini quite frequently, out at the West Side Tennis Club, in Forest Hills, Long Island. Mrs. Antolini, belonged there. She was lousy with dough. She was about sixty years older than Mr. Antolini, but they seemed to get along quite well. For one thing, they were both very intellectual, especially Mr. Antolini except that he was more witty than intellectual when you were with him, sort of like D. B. Mrs. Antolini was mostly serious. She had asthma pretty bad. They both read all D. B. 's stories-Mrs. Antolini, too-and when D. B. went to Hollywood, Mr. Antolini phoned him up and told him not to go. He went anyway, though. Mr. Antolini said that anybody that could write like D. B. had no business going out to Hollywood. That's exactly what I said, practically.
I would have walked down to their house, because I didn't want to spend any of Phoebe's Christmas dough that I didn't have to, but I felt funny when I got outside. Sort of dizzy. So I took a cab. I didn't want to, but I did. I had a helluva time even finding a cab.
Old Mr. Antolini answered the door when I rang the bell-after the elevator boy finally let me up, the bastard. He had on his bathrobe and slippers, and he had a highball in one hand. He was a pretty sophisticated guy, and he was a pretty heavy drinker.
“Holden, m'boy!” he said. “My God, he's grown another twenty inches. Fine to see you.”
“How are you, Mr. Antolini? How's Mrs. Antolini?”
“We're both just dandy. Let's have that coat.” He took my coat off me and hung it up. “I expected to see a day-old infant in your arms. Nowhere to turn. Snowflakes in your eyelashes.”
He's a very witty guy sometimes. He turned around and yelled out to the kitchen, “Lillian! How's the coffee coming?”
Lillian was Mrs. Antolini's first name.
“It's all ready,” she yelled back. “Is that Holden? Hello, Holden!”
“Hello, Mrs. Antolini!”
You were always yelling when you were there. That's because the both of them were never in the same room at the same time. It was sort of funny.
“Sit down, Holden,” Mr. Antolini said. You could tell he was a little oiled up. The room looked like they'd just had a party. Glasses were all over the place, and dishes with peanuts in them. “Excuse the appearance of the place,” he said. “We've been entertaining some Buffalo friends of Mrs. Antolini's... Some buffaloes, as a matter of fact.”
I laughed, and Mrs. Antolini yelled something in to me from the kitchen, but I couldn't hear her.
“What'd she say?” I asked Mr. Antolini.
“She said not to look at her when she comes in. She just arose from the sack. Have a cigarette. Are you smoking now?”
“Thanks,” I said. I took a cigarette from the box he offered me. “Just once in a while. I'm a moderate smoker.”
“I'll bet you are,” he said. He gave me a light from this big lighter off the table. “So. You and Pencey are no longer one,” he said.
He always said things that way. Sometimes it amused me a lot and sometimes it didn't. He sort of did it a little bit too much. I don't mean he wasn't witty or anything-he was-but sometimes it gets on your nerves when somebody's always saying things like “So you and Pencey are no longer one.” D. B. does it too much sometimes, too.
“What was the trouble?” Mr. Antolini asked me. “How'd you do in English? I'll show you the door in short order if you flunked English, you little ace composition writer.”
“Oh, I passed English all right. It was mostly literature, though. I only wrote about two compositions the whole term,” I said. “I flunked Oral Expression, though. They had this course you had to take, Oral Expression. That I flunked.”
“Why?”
“Oh, I don't know.” I didn't feel much like going into It. I was still feeling sort of dizzy or something, and I had a helluva headache all of a sudden. I really did. But you could tell he was interested, so I told him a little bit about it. “It's this course where each boy in class has to get up in class and make a speech. You know. Spontaneous and all. And if the boy digresses at all, you're supposed to yell 'Digression!' at him as fast as you can. It just about drove me crazy. I got an F in it.”
“Why?”
“Oh, I don't know. That digression business got on my nerves. I don't know. The trouble with me is, I like it when somebody digresses. It's more interesting and all.”
“You don't care to have somebody stick to the point when he tells you something?”
“Oh, sure! I like somebody to stick to the point and all. But I don't like them to stick too much to the point. I don't know. I guess I don't like it when somebody sticks to the point all the time. The boys that got the best marks in Oral Expression were the ones that stuck to the point all the time-I admit it. But there was this one boy, Richard Kinsella. He didn't stick to the point too much, and they were always yelling 'Digression!' at him. It was terrible, because in the first place, he was a very nervous guy-I mean he was a very nervous guy-and his lips were always shaking whenever it was his time to make a speech, and you could hardly hear him if you were sitting way in the back of the room. When his lips sort of quit shaking a little bit, though, I liked his speeches better than anybody else's. He practically flunked the course, though, too. He got a D plus because they kept yelling 'Digression!' at him all the time. For instance, he made this speech about this farm his father bought in Vermont. They kept yelling 'Digression!' at him the whole time he was making it, and this teacher, Mr. Vinson, gave him an F on it because he hadn't told what kind of animals and vegetables and stuff grew on the farm and all. What he did was, Richard Kinsella, he'd start telling you all about that stuff-then all of a sudden he'd start telling you about this letter his mother got from his uncle, and how his uncle got polio and all when he was forty-two years old, and how he wouldn't let anybody come to see him in the hospital because he didn't want anybody to see him with a brace on. It didn't have much to do with the farm-I admit it-but it was nice. It's nice when somebody tells you about their uncle. Especially when they start out telling you about their father's farm and then all of a sudden get more interested in their uncle. I mean it's dirty to keep yelling 'Digression!' at him when he's all nice and excited. I don't know. It's hard to explain.”
I didn't feel too much like trying, either. For one thing, I had this terrific headache all of a sudden. I wished to God old Mrs. Antolini would come in with the coffee. That's something that annoys hell out of me-I mean if somebody says the coffee's all ready and it isn't.
“Holden... One short, faintly stuffy, pedagogical question. Don't you think there's a time and place for everything? Don't you think if someone starts out to tell you about his father's farm, he should stick to his guns, then get around to telling you about his uncle's brace? Or, if his uncle's brace is such a provocative subject, shouldn't he have selected it in the first place as his subject-not the farm?”
I didn't feel much like thinking and answering and all. I had a headache and I felt lousy. I even had sort of a stomach-ache, if you want to know the truth.
“Yes-I don't know. I guess he should. I mean I guess he should've picked his uncle as a subject, instead of the farm, if that interested him most. But what I mean is, lots of time you don't know what interests you most till you start talking about something that doesn't interest you most. I mean you can't help it sometimes. What I think is, you're supposed to leave somebody alone if he's at least being interesting and he's getting all excited about something. I like it when somebody gets excited about something. It's nice. You just didn't know this teacher, Mr. Vinson. He could drive you crazy sometimes, him and the goddam class. I mean he'd keep telling you to unify and simplify all the time. Some things you just can't do that to. I mean you can't hardly ever simplify and unify something just because somebody wants you to. You didn't know this guy, Mr. Vinson. I mean he was very intelligent and all, but you could tell he didn't have too much brains.”
“Coffee, gentlemen, finally,” Mrs. Antolini said. She came in carrying this tray with coffee and cakes and stuff on it. “Holden, don't you even peek at me. I'm a mess.”
“Hello, Mrs. Antolini,” I said. I started to get up and all, but Mr. Antolini got hold of my jacket and pulled me back down. Old Mrs. Antolini's hair was full of those iron curler jobs, and she didn't have any lipstick or anything on. She didn't look too gorgeous. She looked pretty old and all.
“I'll leave this right here. Just dive in, you two,” she said. She put the tray down on the cigarette table, pushing all these glasses out of the way. “How's your mother, Holden?”
“She's fine, thanks. I haven't seen her too recently, but the last I-”
“Darling, if Holden needs anything, everything's in the linen closet. The top shelf. I'm going to bed. I'm exhausted,” Mrs. Antolini said. She looked it, too. “Can you boys make up the couch by yourselves?”
“We'll take care of everything. You run along to bed,” Mr. Antolini said. He gave Mrs. Antolini a kiss and she said good-by to me and went in the bedroom. They were always kissing each other a lot in public.
I had part of a cup of coffee and about half of some cake that was as hard as a rock. All old Mr. Antolini had was another highball, though. He makes them strong, too, you could tell. He may get to be an alcoholic if he doesn't watch his step.
“I had lunch with your dad a couple of weeks ago,” he said all of a sudden. “Did you know that?”
“No, I didn't.”
“You're aware, of course, that he's terribly concerned about you.”
“I know it. I know he is,” I said.
“Apparently before he phoned me he'd just had a long, rather harrowing letter from your latest headmaster, to the effect that you were making absolutely no effort at all. Cutting classes. Coming unprepared to all your classes. In general, being an all-around-”
“I didn't cut any classes. You weren't allowed to cut any. There were a couple of them I didn't attend once in a while, like that Oral Expression I told you about, but I didn't cut any.”
I didn't feel at all like discussing it. The coffee made my stomach feel a little better, but I still had this awful headache.
Mr. Antolini lit another cigarette. He smoked like a fiend. Then he said, “Frankly, I don't know what the hell to say to you, Holden.”
“I know. I'm very hard to talk to. I realize that.”
“I have a feeling that you're riding for some kind of a terrible, terrible fall. But I don't honestly know what kind... Are you listening to me?”
“Yes.”
You could tell he was trying to concentrate and all.
“It may be the kind where, at the age of thirty, you sit in some bar hating everybody who comes in looking as if he might have played football in college. Then again, you may pick up just enough education to hate people who say, 'It's a secret between he and I. ' Or you may end up in some business office, throwing paper clips at the nearest stenographer. I just don't know. But do you know what I'm driving at, at all?”
“Yes. Sure,” I said. I did, too. “But you're wrong about that hating business. I mean about hating football players and all. You really are. I don't hate too many guys. What I may do, I may hate them for a little while, like this guy Stradlater I knew at Pencey, and this other boy, Robert Ackley. I hated them once in a while-I admit it-but it doesn't last too long, is what I mean. After a while, if I didn't see them, if they didn't come in the room, or if I didn't see them in the dining room for a couple of meals, I sort of missed them. I mean I sort of missed them.”
Mr. Antolini didn't say anything for a while. He got up and got another hunk of ice and put it in his drink, then he sat down again. You could tell he was thinking. I kept wishing, though, that he'd continue the conversation in the morning, instead of now, but he was hot. People are mostly hot to have a discussion when you're not.
“All right. Listen to me a minute now... I may not word this as memorably as I'd like to, but I'll write you a letter about it in a day or two. Then you can get it all straight. But listen now, anyway.”
He started concentrating again. Then he said, “This fall I think you're riding for-it's a special kind of fall, a horrible kind. The man falling isn't permitted to feel or hear himself hit bottom. He just keeps falling and falling. The whole arrangement's designed for men who, at some time or other in their lives, were looking for something their own environment couldn't supply them with. Or they thought their own environment couldn't supply them with. So they gave up looking. They gave it up before they ever really even got started. You follow me?”
“Yes, sir.”
“Sure?”
“Yes.”
He got up and poured some more booze in his glass. Then he sat down again. He didn't say anything for a long time.
“I don't want to scare you,” he said, “but I can very clearly see you dying nobly, one way or another, for some highly unworthy cause.” He gave me a funny look. “If I write something down for you, will you read it carefully? And keep it?”
“Yes. Sure,” I said. I did, too. I still have the paper he gave me. He went over to this desk on the other side of the room, and without sitting down wrote something on a piece of paper. Then he came back and sat down with the paper in his hand.
“Oddly enough, this wasn't written by a practicing poet. It was written by a psychoanalyst named Wilhelm Stekel. Here's what he-Are you still with me?”
“Yes, sure I am.”
“Here's what he said: 'The mark of the immature man is that he wants to die nobly for a cause, while the mark of the mature man is that he wants to live humbly for one. '”
He leaned over and handed it to me. I read it right when he gave it to me, and then I thanked him and all and put it in my pocket. It was nice of him to go to all that trouble. It really was. The thing was, though, I didn't feel much like concentrating. Boy, I felt so damn tired all of a sudden.
You could tell he wasn't tired at all, though. He was pretty oiled up, for one thing.
“I think that one of these days,” he said, “you're going to have to find out where you want to go. And then you've got to start going there. But immediately. You can't afford to lose a minute. Not you.”
I nodded, because he was looking right at me and all, but I wasn't too sure what he was talking about. I was pretty sure I knew, but I wasn't too positive at the time. I was too damn tired.
“And I hate to tell you,” he said, “but I think that once you have a fair idea where you want to go, your first move will be to apply yourself in school. You'll have to. You're a student-whether the idea appeals to you or not. You're in love with knowledge. And I think you'll find, once you get past all the Mr. Vineses and their Oral Comp-”
“Mr. Vinsons,” I said. He meant all the Mr. Vinsons, not all the Mr. Vineses. I shouldn't have interrupted him, though.
“All right-the Mr. Vinsons. Once you get past all the Mr. Vinsons, you're going to start getting closer and closer-that is, if you want to, and if you look for it and wait for it-to the kind of information that will be very, very dear to your heart. Among other things, you'll find that you're not the first person who was ever confused and frightened and even sickened by human behavior. You're by no means alone on that score, you'll be excited and stimulated to know. Many, many men have been just as troubled morally and spiritually as you are right now. Happily, some of them kept records of their troubles. You'll learn from them-if you want to. Just as someday, if you have something to offer, someone will learn something from you. It's a beautiful reciprocal arrangement. And it isn't education. It's history. It's poetry.”
He stopped and took a big drink out of his highball. Then he started again. Boy, he was really hot. I was glad I didn't try to stop him or anything.
“I'm not trying to tell you,” he said, “that only educated and scholarly men are able to contribute something valuable to the world. It's not so. But I do say that educated and scholarly men, if they're brilliant and creative to begin with-which, unfortunately, is rarely the case-tend to leave infinitely more valuable records behind them than men do who are merely brilliant and creative. They tend to express themselves more clearly, and they usually have a passion for following their thoughts through to the end. And-most important-nine times out of ten they have more humility than the unscholarly thinker. Do you follow me at all?”
“Yes, sir.”
He didn't say anything again for quite a while. I don't know if you've ever done it, but it's sort of hard to sit around waiting for somebody to say something when they're thinking and all. It really is. I kept trying not to yawn. It wasn't that I was bored or anything-I wasn't-but I was so damn sleepy all of a sudden.
“Something else an academic education will do for you. If you go along with it any considerable distance, it'll begin to give you an idea what size mind you have. What it'll fit and, maybe, what it won't. After a while, you'll have an idea what kind of thoughts your particular size mind should be wearing. For one thing, it may save you an extraordinary amount of time trying on ideas that don't suit you, aren't becoming to you. You'll begin to know your true measurements and dress your mind accordingly.”
Then, all of a sudden, I yawned. What a rude bastard, but I couldn't help it! Mr. Antolini just laughed, though.
“C'mon,” he said, and got up. “We'll fix up the couch for you.”
I followed him and he went over to this closet and tried to take down some sheets and blankets and stuff that was on the top shelf, but he couldn't do it with this highball glass in his hand. So he drank it and then put the glass down on the floor and then he took the stuff down. I helped him bring it over to the couch. We both made the bed together. He wasn't too hot at it. He didn't tuck anything in very tight. I didn't care, though. I could've slept standing up I was so tired.
“How're all your women?”
“They're okay.” I was being a lousy conversationalist, but I didn't feel like it.
“How's Sally?” He knew old Sally Hayes. I introduced him once.
“She's all right. I had a date with her this afternoon.” Boy, it seemed like twenty years ago! “We don't have too much in common any more.”
“Helluva pretty girl. What about that other girl? The one you told me about, in Maine?”
“Oh-Jane Gallagher. She's all right. I'm probably gonna give her a buzz tomorrow.”
We were all done making up the couch then.
“It's all yours,” Mr. Antolini said. “I don't know what the hell you're going to do with those legs of yours.”
“That's all right. I'm used to short beds,” I said. “Thanks a lot, sir. You and Mrs. Antolini really saved my life tonight.”
“You know where the bathroom is. If there's anything you want, just holler. I'll be in the kitchen for a while-will the light bother you?”
“No-heck, no. Thanks a lot.”
“All right. Good night, handsome.”
“G'night, sir. Thanks a lot.”
He went out in the kitchen and I went in the bathroom and got undressed and all. I couldn't brush my teeth because I didn't have any toothbrush with me. I didn't have any pajamas either and Mr. Antolini forgot to lend me some. So I just went back in the living room and turned off this little lamp next to the couch, and then I got in bed with just my shorts on. It was way too short for me, the couch, but I really could've slept standing up without batting an eyelash. I laid awake for just a couple of seconds thinking about all that stuff Mr. Antolini'd told me. About finding out the size of your mind and all. He was really a pretty smart guy. But I couldn't keep my goddam eyes open, and I fell asleep.
Then something happened. I don't even like to talk about it.
I woke up all of a sudden. I don't know what time it was or anything, but I woke up. I felt something on my head, some guy's hand. Boy, it really scared hell out of me. What it was, it was Mr. Antolini's hand. What he was doing was, he was sitting on the floor right next to the couch, in the dark and all, and he was sort of petting me or patting me on the goddam head. Boy, I'll bet I jumped about a thousand feet.
“What the hellya doing?” I said.
“Nothing! I'm simply sitting here, admiring-”
“What're ya doing, anyway?” I said over again. I didn't know what the hell to say-I mean I was embarrassed as hell.
“How 'bout keeping your voice down? I'm simply sitting here-”
“I have to go, anyway,” I said-boy, was I nervous! I started putting on my damn pants in the dark. I could hardly get them on I was so damn nervous. I know more damn perverts, at schools and all, than anybody you ever met, and they're always being perverty when I'm around.
“You have to go where?” Mr. Antolini said. He was trying to act very goddam casual and cool and all, but he wasn't any too goddam cool. Take my word.
“I left my bags and all at the station. I think maybe I'd better go down and get them. I have all my stuff in them.”
“They'll be there in the morning. Now, go back to bed. I'm going to bed myself. What's the matter with you?”
“Nothing's the matter, it's just that all my money and stuff's in one of my bags. I'll be right back. I'll get a cab and be right back,” I said. Boy, I was falling all over myself in the dark. “The thing is, it isn't mine, the money. It's my mother's, and I-”
“Don't be ridiculous, Holden. Get back in that bed. I'm going to bed myself. The money will be there safe and sound in the morn-”
“No, no kidding. I gotta get going. I really do.”
I was damn near all dressed already, except that I couldn't find my tie. I couldn't remember where I'd put my tie. I put on my jacket and all without it. Old Mr. Antolini was sitting now in the big chair a little ways away from me, watching me. It was dark and all and I couldn't see him so hot, but I knew he was watching me, all right. He was still boozing, too. I could see his trusty highball glass in his hand.
“You're a very, very strange boy.”
“I know it,” I said. I didn't even look around much for my tie. So I went without it.
“Good-by, sir,” I said, “Thanks a lot. No kidding.”
He kept walking right behind me when I went to the front door, and when I rang the elevator bell he stayed in the damn doorway. All he said was that business about my being a “very, very strange boy” again. Strange, my ass. Then he waited in the doorway and all till the goddam elevator came. I never waited so long for an elevator in my whole goddam life. I swear.
I didn't know what the hell to talk about while I was waiting for the elevator, and he kept standing there, so I said, “I'm gonna start reading some good books. I really am.”
I mean you had to say something. It was very embarrassing.
“You grab your bags and scoot right on back here again. I'll leave the door unlatched.”
“Thanks a lot,” I said. “G'by!” The elevator was finally there. I got in and went down. Boy, I was shaking like a madman. I was sweating, too. When something perverty like that happens, I start sweating like a bastard. That kind of stuff's happened to me about twenty times since I was a kid. I can't stand it.

25
When I got outside, it was just getting light out. It was pretty cold, too, but it felt good because I was sweating so much.
I didn't know where the hell to go. I didn't want to go to another hotel and spend all Phoebe's dough. So finally all I did was I walked over to Lexington and took the subway down to Grand Central. My bags were there and all, and I figured I'd sleep in that crazy waiting room where all the benches are. So that's what I did. It wasn't too bad for a while because there weren't many people around and I could stick my feet up. But I don't feel much like discussing it. It wasn't too nice. Don't ever try it. I mean it. It'll depress you.
I only slept till around nine o'clock because a million people started coming in the waiting room and I had to take my feet down. I can't sleep so hot if I have to keep my feet on the floor. So I sat up. I still had that headache. It was even worse. And I think I was more depressed than I ever was in my whole life.
I didn't want to, but I started thinking about old Mr. Antolini and I wondered what he'd tell Mrs. Antolini when she saw I hadn't slept there or anything. That part didn't worry me too much, though, because I knew Mr. Antolini was very smart and that he could make up something to tell her. He could tell her I'd gone home or something. That part didn't worry me much. But what did worry me was the part about how I'd woke up and found him patting me on the head and all. I mean I wondered if just maybe I was wrong about thinking be was making a flitty pass at ne. I wondered if maybe he just liked to pat guys on the head when they're asleep. I mean how can you tell about that stuff for sure? You can't. I even started wondering if maybe I should've got my bags and gone back to his house, the way I'd said I would. I mean I started thinking that even if he was a flit he certainly'd been very nice to me. I thought how he hadn't minded it when I'd called him up so late, and how he'd told me to come right over if I felt like it. And how he went to all that trouble giving me that advice about finding out the size of your mind and all, and how he was the only guy that'd even gone near that boy James Castle I told you about when he was dead. I thought about all that stuff. And the more I thought about it, the more depressed I got. I mean I started thinking maybe I should've gone back to his house. Maybe he was only patting my head just for the hell of it. The more I thought about it, though, the more depressed and screwed up about it I got. What made it even worse, my eyes were sore as hell. They felt sore and burny from not getting too much sleep. Besides that, I was getting sort of a cold, and I didn't even have a goddam handkerchief with me. I had some in my suitcase, but I didn't feel like taking it out of that strong box and opening it up right in public and all.
There was this magazine that somebody'd left on the bench next to me, so I started reading it, thinking it'd make me stop thinking about Mr. Antolini and a million other things for at least a little while. But this damn article I started reading made me feel almost worse. It was all about hormones. It described how you should look, your face and eyes and all, if your hormones were in good shape, and I didn't look that way at all. I looked exactly like the guy in the article with lousy hormones. So I started getting worried about my hormones. Then I read this other article about how you can tell if you have cancer or not. It said if you had any sores in your mouth that didn't heal pretty quickly, it was a sign that you probably had cancer. I'd had this sore on the inside of my lip for about two weeks. So figured I was getting cancer. That magazine was some little cheerer upper. I finally quit reading it and went outside for a walk. I figured I'd be dead in a couple of months because I had cancer. I really did. I was even positive I would be. It certainly didn't make me feel too gorgeous.
It'sort of looked like it was going to rain, but I went for this walk anyway. For one thing, I figured I ought to get some breakfast. I wasn't at all hungry, but I figured I ought to at least eat something. I mean at least get something with some vitamins in it. So I started walking way over east, where the pretty cheap restaurants are, because I didn't want to spend a lot of dough.
While I was walking, I passed these two guys that were unloading this big Christmas tree off a truck. One guy kept saying to the other guy, “Hold the sonuvabitch up! Hold it up, for Chrissake!” It certainly was a gorgeous way to talk about a Christmas tree.
It was sort of funny, though, in an awful way, and I started to sort of laugh. It was about the worst thing I could've done, because the minute I started to laugh I thought I was going to vomit. I really did. I even started to, but it went away. I don't know why. I mean I hadn't eaten anything unsanitary or like that and usually I have quite a strong stomach.
Anyway, I got over it, and I figured I'd feel better if I had something to eat. So I went in this very cheap-looking restaurant and had doughnuts and coffee. Only, I didn't eat the doughnuts. I couldn't swallow them too well. The thing is, if you get very depressed about something, it's hard as hell to swallow. The waiter was very nice, though. He took them back without charging me. I just drank the coffee. Then I left and started walking over toward Fifth Avenue.
It was Monday and all, and pretty near Christmas, and all the stores were open. So it wasn't too bad walking on Fifth Avenue. It was fairly Christmasy. All those scraggy-looking Santa Clauses were standing on corners ringing those bells, and the Salvation Army girls, the ones that don't wear any lipstick or anything, were tinging bells too. I sort of kept looking around for those two nuns I'd met at breakfast the day before, but I didn't see them. I knew I wouldn't, because they'd told me they'd come to New York to be schoolteachers, but I kept looking for them anyway. Anyway, it was pretty Christmasy all of a sudden. A million little kids were downtown with their mothers, getting on and off buses and coming in and out of stores. I wished old Phoebe was around. She's not little enough any more to go stark staring mad in the toy department, but she enjoys horsing around and looking at the people. The Christmas before last I took her downtown shopping with me. We had a helluva time. I think it was in Bloomingdale's. We went in the shoe department and we pretended she-old Phoebe- wanted to get a pair of those very high storm shoes, the kind that have about a million holes to lace up. We had the poor salesman guy going crazy. Old Phoebe tried on about twenty pairs, and each time the poor guy had to lace one shoe all the way up. It was a dirty trick, but it killed old Phoebe. We finally bought a pair of moccasins and charged them. The salesman was very nice about it. I think he knew we were horsing around, because old Phoebe always starts giggling.
Anyway, I kept walking and walking up Fifth Avenue, without any tie on or anything. Then all of a sudden, something very spooky started happening. Every time I came to the end of a block and stepped off the goddam curb, I had this feeling that I'd never get to the other side of the street. I thought I'd just go down, down, down, and nobody'd ever see me again. Boy, did it scare me. You can't imagine. I started sweating like a bastard-my whole shirt and underwear and everything. Then I started doing something else. Every time I'd get to the end of a block I'd make believe I was talking to my brother Allie. I'd say to him, “Allie, don't let me disappear. Allie, don't let me disappear. Allie, don't let me disappear. Please, Allie.” And then when I'd reach the other side of the street without disappearing, I'd thank him. Then it would start all over again as soon as I got to the next corner. But I kept going and all. I was sort of afraid to stop, I think-I don't remember, to tell you the truth. I know I didn't stop till I was way up in the Sixties, past the zoo and all. Then I sat down on this bench. I could hardly get my breath, and I was still sweating like a bastard. I sat there, I guess, for about an hour. Finally, what I decided I'd do, I decided I'd go away. I decided I'd never go home again and I'd never go away to another school again. I decided I'd just see old Phoebe and sort of say good-by to her and all, and give her back her Christmas dough, and then I'd start hitchhiking my way out West. What I'd do, I figured, I'd go down to the Holland Tunnel and bum a ride, and then I'd bum another one, and another one, and another one, and in a few days I'd be somewhere out West where it was very pretty and sunny and where nobody'd know me and I'd get a job. I figured I could get a job at a filling station somewhere, putting gas and oil in people's cars. I didn't care what kind of job it was, though. Just so people didn't know me and I didn't know anybody. I thought what I'd do was, I'd pretend I was one of those deaf-mutes. That way I wouldn't have to have any goddam stupid useless conversations with anybody. If anybody wanted to tell me something, they'd have to write it on a piece of paper and shove it over to me. They'd get bored as hell doing that after a while, and then I'd be through with having conversations for the rest of my life. Everybody'd think I was just a poor deaf-mute bastard and they'd leave me alone. They'd let me put gas and oil in their stupid cars, and they'd pay me a salary and all for it, and I'd build me a little cabin somewhere with the dough I made and live there for the rest of my life. I'd build it right near the woods, but not right in them, because I'd want it to be sunny as hell all the time. I'd cook all my own food, and later on, if I wanted to get married or something, I'd meet this beautiful girl that was also a deaf-mute and we'd get married. She'd come and live in my cabin with me, and if she wanted to say anything to me, she'd have to write it on a goddam piece of paper, like everybody else. If we had any children, we'd hide them somewhere. We could buy them a lot of books and teach them how to read and write by ourselves.
I got excited as hell thinking about it. I really did. I knew the part about pretending I was a deaf-mute was crazy, but I liked thinking about it anyway. But I really decided to go out West and all. All I wanted to do first was say good-by to old Phoebe. So all of a sudden, I ran like a madman across the street-I damn near got killed doing it, if you want to know the truth-and went in this stationery store and bought a pad and pencil. I figured I'd write her a note telling her where to meet me so I could say good-by to her and give her back her Christmas dough, and then I'd take the note up to her school and get somebody in the principal's office to give it to her. But I just put the pad and pencil in my pocket and started walking fast as hell up to her school-I was too excited to write the note right in the stationery store. I walked fast because I wanted her to get the note before she went home for lunch, and I didn't have any too much time.
I knew where her school was, naturally, because I went there myself when I was a kid. When I got there, it felt funny. I wasn't sure I'd remember what it was like inside, but I did. It was exactly the same as it was when I went there. They had that same big yard inside, that was always sort of dark, with those cages around the light bulbs so they wouldn't break if they got hit with a ball. They had those same white circles painted all over the floor, for games and stuff. And those same old basketball rings without any nets-just the backboards and the rings.
Nobody was around at all, probably because it wasn't recess period, and it wasn't lunchtime yet. All I saw was one little kid, a colored kid, on his way to the bathroom. He had one of those wooden passes sticking out of his hip pocket, the same way we used to have, to show he had permission and all to go to the bathroom.
I was still sweating, but not so bad any more. I went over to the stairs and sat down on the first step and took out the pad and pencil I'd bought. The stairs had the same smell they used to have when I went there. Like somebody'd just taken a leak on them. School stairs always smell like that. Anyway, I sat there and wrote this note:

DEAR PHOEBE,
I can't wait around till Wednesday any more so I will probably hitch hike out west this afternoon. Meet me at the Museum of art near the door at quarter past 12 if you can and I will give you your Christmas dough back. I didn't spend much.
Love, HOLDEN

Her school was practically right near the museum, and she had to pass it on her way home for lunch anyway, so I knew she could meet me all right.
Then I started walking up the stairs to the principal's office so I could give the note to somebody that would bring it to her in her classroom. I folded it about ten times so nobody'd open it. You can't trust anybody in a goddam school. But I knew they'd give it to her if I was her brother and all.
While I was walking up the stairs, though, all of a sudden I thought I was going to puke again. Only, I didn't. I sat down for a second, and then I felt better. But while I was sitting down, I saw something that drove me crazy. Somebody'd written “Fuck you” on the wall. It drove me damn near crazy. I thought how Phoebe and all the other little kids would see it, and how they'd wonder what the hell it meant, and then finally some dirty kid would tell them-all cockeyed, naturally-what it meant, and how they'd all think about it and maybe even worry about it for a couple of days. I kept wanting to kill whoever'd written it. I figured it was some perverty bum that'd sneaked in the school late at night to take a leak or something and then wrote it on the wall. I kept picturing myself catching him at it, and how I'd smash his head on the stone steps till he was good and goddam dead and bloody. But I knew, too, I wouldn't have the guts to do it. I knew that. That made me even more depressed. I hardly even had the guts to rub it off the wall with my hand, if you want to know the truth. I was afraid some teacher would catch me rubbing it off and would think I'd written it. But I rubbed it out anyway, finally. Then I went on up to the principal's office.
The principal didn't seem to be around, but some old lady around a hundred years old was sitting at a typewriter. I told her I was Phoebe Caulfield's brother, in 4B-1, and I asked her to please give Phoebe the note. I said it was very important because my mother was sick and wouldn't have lunch ready for Phoebe and that she'd have to meet me and have lunch in a drugstore. She was very nice about it, the old lady. She took the note off me and called some other lady, from the next office, and the other lady went to give it to Phoebe. Then the old lady that was around a hundred years old and I shot the breeze for a while, She was pretty nice, and I told her how I'd gone there to school, too, and my brothers. She asked me where I went to school now, and I told her Pencey, and she said Pencey was a very good school. Even if I'd wanted to, I wouldn't have had the strength to straighten her out. Besides, if she thought Pencey was a very good school, let her think it. You hate to tell new stuff to somebody around a hundred years old. They don't like to hear it. Then, after a while, I left. It was funny. She yelled “Good luck!” at me the same way old Spencer did when I left Pencey. God, how I hate it when somebody yells “Good luck!” at me when I'm leaving somewhere. It's depressing.
I went down by a different staircase, and I saw another “Fuck you” on the wall. I tried to rub it off with my hand again, but this one was scratched on, with a knife or something. It wouldn't come off. It's hopeless, anyway. If you had a million years to do it in, you couldn't rub out even half the “Fuck you” signs in the world. It's impossible.
I looked at the clock in the recess yard, and it was only twenty to twelve, so I had quite a lot of time to kill before I met old Phoebe. But I just walked over to the museum anyway. There wasn't anyplace else to go. I thought maybe I might stop in a phone booth and give old Jane Gallagher a buzz before I started bumming my way west, but I wasn't in the mood. For one thing, I wasn't even sure she was home for vacation yet. So I just went over to the museum, and hung around.
While I was waiting around for Phoebe in the museum, right inside the doors and all, these two little kids came up to me and asked me if I knew where the mummies were. The one little kid, the one that asked me, had his pants open. I told him about it. So he buttoned them up right where he was standing talking to me-he didn't even bother to go behind a post or anything. He killed me. I would've laughed, but I was afraid I'd feel like vomiting again, so I didn't.
“Where're the mummies, fella?” the kid said again. “Ya know?”
I horsed around with the two of them a little bit.
“The mummies? What're they?” I asked the one kid.
“You know. The mummies-them dead guys. That get buried in them toons and all.”
Toons. That killed me. He meant tombs.
“How come you two guys aren't in school?” I said.
“No school t'day,” the kid that did all the talking said. He was lying, sure as I'm alive, the little bastard. I didn't have anything to do, though, till old Phoebe showed up, so I helped them find the place where the mummies were. Boy, I used to know exactly where they were, but I hadn't been in that museum in years.
“You two guys so interested in mummies?” I said.
“Yeah.”
“Can't your friend talk?” I said.
“He ain't my friend. He's my brudda.”
“Can't he talk?” I looked at the one that wasn't doing any talking. “Can't you talk at all?” I asked him.
“Yeah,” he said. “I don't feel like it.”
Finally we found the place where the mummies were, and we went in.
“You know how the Egyptians buried their dead?” I asked the one kid.
“Naa.”
“Well, you should. It's very interesting. They wrapped their faces up in these cloths that were treated with some secret chemical. That way they could be buried in their tombs for thousands of years and their faces wouldn't rot or anything. Nobody knows how to do it except the Egyptians. Even modern science.”
To get to where the mummies were, you had to go down this very narrow sort of hall with stones on the side that they'd taken right out of this Pharaoh's tomb and all. It was pretty spooky, and you could tell the two hot-shots I was with weren't enjoying it too much. They stuck close as hell to me, and the one that didn't talk at all practically was holding onto my sleeve.
“Let's go,” he said to his brother. “I seen 'em awreddy. C'mon, hey.” He turned around and beat it.
“He's got a yella streak a mile wide,” the other one said. “So long!” He beat it too.
I was the only one left in the tomb then. I sort of liked it, in a way. It was so nice and peaceful. Then, all of a sudden, you'd never guess what I saw on the wall. Another “Fuck you.” It was written with a red crayon or something, right under the glass part of the wall, under the stones.
That's the whole trouble. You can't ever find a place that's nice and peaceful, because there isn't any. You may think there is, but once you get there, when you're not looking, somebody'll sneak up and write “Fuck you” right under your nose. Try it sometime. I think, even, if I ever die, and they stick me in a cemetery, and I have a tombstone and all, it'll say “Holden Caulfield” on it, and then what year I was born and what year I died, and then right under that it'll say “Fuck you.” I'm positive, in fact.
After I came out of the place where the mummies were, I had to go to the bathroom. I sort of had diarrhea, if you want to know the truth. I didn't mind the diarrhea part too much, but something else happened. When I was coming out of the can, right before I got to the door, I sort of passed out. I was lucky, though. I mean I could've killed myself when I hit the floor, but all I did was sort of land on my side. it was a funny thing, though. I felt better after I passed out. I really did. My arm sort of hurt, from where I fell, but I didn't feel so damn dizzy any more.
It was about ten after twelve or so then, and so I went back and stood by the door and waited for old Phoebe. I thought how it might be the last time I'd ever see her again. Any of my relatives, I mean. I figured I'd probably see them again, but not for years. I might come home when I was about thirty-five. I figured, in case somebody got sick and wanted to see me before they died, but that would be the only reason I'd leave my cabin and come back. I even started picturing how it would be when I came back. I knew my mother'd get nervous as hell and start to cry and beg me to stay home and not go back to my cabin, but I'd go anyway. I'd be casual as hell. I'd make her calm down, and then I'd go over to the other side of the living room and take out this cigarette case and light a cigarette, cool as all hell. I'd ask them all to visit me sometime if they wanted to, but I wouldn't insist or anything. What I'd do, I'd let old Phoebe come out and visit me in the summertime and on Christmas vacation and Easter vacation. And I'd let D. B. come out and visit me for a while if he wanted a nice, quiet place for his writing, but he couldn't write any movies in my cabin, only stories and books. I'd have this rule that nobody could do anything phony when they visited me. If anybody tried to do anything phony, they couldn't stay.
All of a sudden I looked at the clock in the checkroom and it was twenty-five of one. I began to get scared that maybe that old lady in the school had told that other lady not to give old Phoebe my message. I began to get scared that maybe she'd told her to burn it or something. It really scared hell out of me. I really wanted to see old Phoebe before I hit the road. I mean I had her Christmas dough and all.
Finally, I saw her. I saw her through the glass part of the door. The reason I saw her, she had my crazy hunting hat on-you could see that hat about ten miles away.
I went out the doors and started down these stone stairs to meet her. The thing I couldn't understand, she had this big suitcase with her. She was just coming across Fifth Avenue, and she was dragging this goddam big suitcase with her. She could hardly drag it. When I got up closer, I saw it was my old suitcase, the one I used to use when I was at Whooton. I couldn't figure out what the hell she was doing with it.
“Hi,” she said when she got up close. She was all out of breath from that crazy suitcase.
“I thought maybe you weren't coming,” I said. “What the hell's in that bag? I don't need anything. I'm just going the way I am. I'm not even taking the bags I got at the station. What the hellya got in there?”
She put the suitcase down.
“My clothes,” she said. “I'm going with you. Can I? Okay?”
“What?” I said. I almost fell over when she said that. I swear to God I did. I got sort of dizzy and I thought I was going to pass out or something again.
“I took them down the back elevator so Charlene wouldn't see me. It isn't heavy. All I have in it is two dresses and my moccasins and my underwear and socks and some other things. Feel it. It isn't heavy. Feel it once... Can't I go with you? Holden? Can't I? Please.”
“No. Shut up.”
I thought I was going to pass out cold. I mean I didn't mean to tell her to shut up and all, but I thought I was going to pass out again.
“Why can't I? Please, Holden! I won't do anything- I'll just go with you, that's all! I won't even take my clothes with me if you don't want me to-I'll just take my-”
“You can't take anything. Because you're not going. I'm going alone. So shut up.”
“Please, Holden. Please let me go. I'll be very, very, very-You won't even-”
“You're not going. Now, shut up! Gimme that bag,” I said.
I took the bag off her. I was almost all set to hit her, I thought I was going to smack her for a second. I really did.
She started to cry.
“I thought you were supposed to be in a play at school and all I thought you were supposed to be Benedict Arnold in that play and all,” I said. I said it very nasty. “Whuddaya want to do? Not be in the play, for God's sake?”
That made her cry even harder. I was glad. All of a sudden I wanted her to cry till her eyes practically dropped out. I almost hated her. I think I hated her most because she wouldn't be in that play any more if she went away with me.
“Come on,” I said. I started up the steps to the museum again. I figured what I'd do was, I'd check the crazy suitcase she'd brought in the checkroom, andy then she could get it again at three o'clock, after school. I knew she couldn't take it back to school with her. “Come on, now,” I said.
She didn't go up the steps with me, though. She wouldn't come with me. I went up anyway, though, and brought the bag in the checkroom and checked it, and then I came down again. She was still standing there on the sidewalk, but she turned her back on me when I came up to her. She can do that. She can turn her back on you when she feels like it.
“I'm not going away anywhere. I changed my mind. So stop crying, and shut up,” I said. The funny part was, she wasn't even crying when I said that. I said it anyway, though, “C'mon, now. I'll walk you back to school. C'mon, now. You'll be late.”
She wouldn't answer me or anything. I sort of tried to get hold of her old hand, but she wouldn't let me. She kept turning around on me.
“Didja have your lunch? Ya had your lunch yet?” I asked her.
She wouldn't answer me. All she did was, she took off my red hunting hat-the one I gave her-and practically chucked it right in my face. Then she turned her back on me again. It nearly killed me, but I didn't say anything. I just picked it up and stuck it in my coat pocket.
“Come on, hey. I'll walk you back to school,” I said.
“I'm not going back to school.”
I didn't know what to say when she said that. I just stood there for a couple of minutes.
“You have to go back to school. You want to be in that play, don't you? You want to be Benedict Arnold, don't you?”
“No.”
“Sure you do. Certainly you do. C'mon, now, let's go,” I said. “In the first place, I'm not going away anywhere, I told you. I'm going home. I'm going home as soon as you go back to school. First I'm gonna go down to the station and get my bags, and then I'm gonna go straight-”
“I said I'm not going back to school. You can do what you want to do, but I'm not going back to school,” she said. “So shut up.”
It was the first time she ever told me to shut up. It sounded terrible. God, it sounded terrible. It sounded worse than swearing. She still wouldn't look at me either, and every time I sort of put my hand on her shoulder or something, she wouldn't let me.

“Listen, do you want to go for a walk?” I asked her. “Do you want to take a walk down to the zoo? If I let you not go back to school this afternoon and go for walk, will you cut out this crazy stuff?” She wouldn't answer me, so I said it over again. “If I let you skip school this afternoon and go for a little walk, will you cut out the crazy stuff? Will you go back to school tomorrow like a good girl?”
“I may and I may not,” she said. Then she ran right the hell across the street, without even looking to see if any cars were coming. She's a madman sometimes.
I didn't follow her, though. I knew she'd follow me, so I started walking downtown toward the zoo, on the park side of the street, and she started walking downtown on the other goddam side of the street, She wouldn't look over at me at all, but I could tell she was probably watching me out of the corner of her crazy eye to see where I was going and all. Anyway, we kept walking that way all the way to the zoo. The only thing that bothered me was when a double-decker bus came along because then I couldn't see across the street and I couldn't see where the hell she was.
But when we got to the zoo, I yelled over to her, “Phoebe! I'm going in the zoo! C'mon, now!”
She wouldn't look at me, but I could tell she heard me, and when I started down the steps to the zoo I turned around and saw she was crossing the street and following me and all.
There weren't too many people in the zoo because it was sort of a lousy day, but there were a few around the sea lions' swimming pool and all. I started to go by but old Phoebe stopped and made out she was watching the sea lions getting fed-a guy was throwing fish at them-so I went back. I figured it was a good chance to catch up with her and all. I went up and sort of stood behind her and sort of put my hands on her shoulders, but she bent her knees and slid out from me-she can certainly be very snotty when she wants to. She kept standing there while the sea lions were getting fed and I stood right behind her. I didn't put my hands on her shoulders again or anything because if I had she really would've beat it on me. Kids are funny. You have to watch what you're doing.
She wouldn't walk right next to me when we left the sea lions, but she didn't walk too far away. She sort of walked on one side of the sidewalk and I walked on the other side. It wasn't too gorgeous, but it was better than having her walk about a mile away from me, like before. We went up and watched the bears, on that little hill, for a while, but there wasn't much to watch. Only one of the bears was out, the polar bear. The other one, the brown one, was in his goddam cave and wouldn't come out. All you could see was his rear end. There was a little kid standing next to me, with a cowboy hat on practically over his ears, and he kept telling his father, “Make him come out, Daddy. Make him come out.”
I looked at old Phoebe, but she wouldn't laugh. You know kids when they're sore at you. They won't laugh or anything.
After we left the bears, we left the zoo and crossed over this little street in the park, and then we went through one of those little tunnels that always smell from somebody's taking a leak. It was on the way to the carrousel. Old Phoebe still wouldn't talk to me or anything, but she was sort of walking next to me now. I took a hold of the belt at the back of her coat, just for the hell of it, but she wouldn't let me. She said, “Keep your hands to yourself, if you don't mind.” She was still sore at me. But not as sore as she was before. Anyway, we kept getting closer and closer to the carrousel and you could start to hear that nutty music it always plays. It was playing “Oh, Marie!” It played that same song about fifty years ago when I was a little kid. That's one nice thing about carrousels, they always play the same songs.
“I thought the carrousel was closed in the wintertime,” old Phoebe said. It was the first time she practically said anything. She probably forgot she was supposed to be sore at me.
“Maybe because it's around Christmas,” I said.
She didn't say anything when I said that. She probably remembered she was supposed to be sore at me.
“Do you want to go for a ride on it?” I said. I knew she probably did. When she was a tiny little kid, and Allie and D. B. and I used to go to the park with her, she was mad about the carrousel. You couldn't get her off the goddam thing.
“I'm too big.” she said. I thought she wasn't going to answer me, but she did.
“No, you're not. Go on. I'll wait for ya. Go on,” I said. We were right there then. There were a few kids riding on it, mostly very little kids, and a few parents were waiting around outside, sitting on the benches and all. What I did was, I went up to the window where they sell the tickets and bought old Phoebe a ticket. Then I gave it to her. She was standing right next to me. “Here,” I said. “Wait a second-take the rest of your dough, too.” I started giving her the rest of the dough she'd lent me.
“You keep it. Keep it for me,” she said. Then she said right afterward-”Please.”
That's depressing, when somebody says “please” to you. I mean if it's Phoebe or somebody. That depressed the hell out of me. But I put the dough back in my pocket.
“Aren't you gonna ride, too?” she asked me. She was looking at me sort of funny. You could tell she wasn't too sore at me any more.
“Maybe I will the next time. I'll watch ya,” I said. “Got your ticket?”
“Yes.”
“Go ahead, then-I'll be on this bench right over here. I'll watch ya.”
I went over and sat down on this bench, and she went and got on the carrousel. She walked all around it. I mean she walked once all the way around it. Then she sat down on this big, brown, beat-up-looking old horse. Then the carrousel started, and I watched her go around and around. There were only about five or six other kids on the ride, and the song the carrousel was playing was “Smoke Gets in Your Eyes.” It was playing it very jazzy and funny. All the kids kept trying to grab for the gold ring, and so was old Phoebe, and I was sort of afraid she'd fall off the goddam horse, but I didn't say anything or do anything. The thing with kids is, if they want to grab the gold ring, you have to let them do it, and not say anything. If they fall off they fall off, but it's bad if you say anything to them.
When the ride was over she got off her horse and came over to me.
“You ride once, too, this time,” she said.
“No, I'll just watch ya. I think I'll just watch,” I said. I gave her some more of her dough. “Here. Get some more tickets.”
She took the dough off me.
“I'm not mad at you any more,” she said.
“I know. Hurry up-the thing's gonna start again.”
Then all of a sudden she gave me a kiss. Then she held her hand out, and said, “It's raining. It's starting to rain.”
“I know.” Then what she did-it damn near killed me-she reached in my coat pocket and took out my red hunting hat and put it on my head.
“Don't you want it?” I said.
“You can wear it a while.”
“Okay. Hurry up, though, now. You're gonna miss your ride. You won't get your own horse or anything.”
She kept hanging around, though.
“Did you mean it what you said? You really aren't going away anywhere? Are you really going home afterwards?” she asked me.
“Yeah,” I said. I meant it, too. I wasn't lying to her. I really did go home afterwards. “Hurry up, now,” I said. “The thing's starting.”
She ran and bought her ticket and got back on the goddam carrousel just in time. Then she walked all the way around it till she got her own horse back. Then she got on it. She waved to me and I waved back.
Boy, it began to rain like a bastard. In buckets, I swear to God. All the parents and mothers and everybody went over and stood right under the roof of the carrousel, so they wouldn't get soaked to the skin or anything, but I stuck around on the bench for quite a while. I got pretty soaking wet, especially my neck and my pants. My hunting hat really gave me quite a lot of protection, in a way; but I got soaked anyway. I didn't care, though. I felt so damn happy all of sudden, the way old Phoebe kept going around and around. I was damn near bawling, I felt so damn happy, if you want to know the truth. I don't know why. It was just that she looked so damn nice, the way she kept going around and around, in her blue coat and all. God, I wish you could've been there.

26
That's all I'm going to tell about. I could probably tell you what I did after I went home, and how I got sick and all, and what school I'm supposed to go to next fall, after I get out of here, but I don't feel like it. I really don't. That stuff doesn't interest me too much right now.
A lot of people, especially this one psychoanalyst guy they have here, keeps asking me if I'm going apply myself when I go back to school next September. It's such a stupid question, in my opinion. I mean how do you know what you're going to do till you do it? The answer is, you don't. I think I am, but how do I know? I swear it's a stupid question.
D. B. isn't as bad as the rest of them, but he keeps asking me a lot of questions, too. He drove over last Saturday with this English babe that's in this new picture he's writing. She was pretty affected, but very good-looking. Anyway, one time when she went to the ladies' room way the hell down in the other wing D. B. asked me what I thought about all this stuff I just finished telling you about. I didn't know what the hell to say. If you want to know the truth, I don't know what I think about it. I'm sorry I told so many people about it. About all I know is, I sort of miss everybody I told about. Even old Stradlater and Ackley, for instance. I think I even miss that goddam Maurice. It's funny. Don't ever tell anybody anything. If you do, you start missing everybody.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.ae-lib.org.ua/salinger/Texts/TheCatcherInTheRye-en.htm

Zabhegyező (Regény) (Magyar)

Anyámnak 


ELSŐ FEJEZET
Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek. Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani, hogyan zsongtam be tavaly karácsony táján, amiből aztán olyan nagy lerobbanás lett, hogy ideküldtek összeszedni magamat. Vagyis azt, amit már D. B.-nek is elmondtam, a drága bátyámnak, tudod, aki Hollywoodban van. Nincs túl messze ettől a nyomor helytől, majdnem minden hétvégen meglátogat. Jövő hónapban kocsin visz haza a diliházból, persze csak ha elengednek. Most vett egy Jaguárt. Egy olyan kis angol tragacs, tudod, kétszázzal fut óránként. Majdnem négyezerbe van neki. Most vágott zsebre egy csomó dohányt. Azelőtt nem szokott, mikor még otthon lakott, és rendes író volt. Ő írta azt a bombajó novellás kötetet, a Titokzatos aranyhal-at, ha még nem hallottad volna. A legjobb benne a Titokzatos aranyhal. Egy kis krapekről szól, aki senkinek se engedi az aranyhalát megnézni, mert a saját pénzén vette. Halálos volt. Most Hollywoodban van D. B. Tisztára elkurvult. Ha van valami a világon, amit utálok, az a mozi. Ne is mondd.
Azzal a nappal kezdem, mikor otthagytam Penceyt. A Pencey egy gimi Agerstownban, Pennsylvaniában. Biztos hallottál már róla. Vagy a hirdetését láttad legalább. Legalább ezer folyóiratban hirdet: egy menő tag lovon átugrat valami akadályt. Mintha az ember Penceyben folyton csak lovagolna. Lovat nem is láttam, még a környéken se. És a lovas kép alatt a szöveg: 1888 óta formálunk növendékeinkből kiváló, tiszta gondolkodású ifjakat. Már aki ezt beveszi. Semmivel sincs több nyavalyás formálás Penceyben, mint akármelyik más iskolában. Én senkit se ismertem ott, aki kiváló és tiszta gondolkodású lett volna. Talán kettőt. Még jó, ha. És azok biztos már úgy kerültek Penceybe.
Egyébként azon a szombaton volt a futballmeccs Saxon Hall-lal. Ezt a meccset Penceyben állati nagy dolognak tartották. Ez volt az év utolsó meccse, és elvárták, hogy az ember legalábbis öngyilkos legyen, ha Pencey kikap. Emlékszem, akkor délután úgy három óra körül, vagy mikor, fenn voltam a Thomsen-dombon, a mellett a link ágyú mellett, ami még a polgárháborúból maradt ott - ismered az ilyen mesét. Onnan látni lehet az egész pályát meg a két csapatot, ahogy kalapálják egymást szorgalmasan. A tribünt nem láttam valami fényesen, de hallottam, hogy üvöltenek dübörögve és iszonyú erővel a Penceynek, hiszen úgyszólván az egész iskola kinn van, rajtam kívül, és a Saxon Hallék égnek, mint a rongy, mert a vendégcsapat alig hozott magával szurkolót.
Lányok sohase nagyon voltak kinn. Csak a felsősök hozhattak lányt. Rémes egy iskola volt, akárhogy nézzük is. Én az olyan helyeket szeretem, ahol legalább egy-két lány lődörög, ha egyebet nem is csinál, csak az orrát fújja vagy vihog, vagy mit tudom én. Selma Thurmer, a diri lánya, gyakran kidugta az orrát a meccsekre, ő viszont nem az a típus, akiért az ember eleped. Ámbár egész rendes lány. Egyszer mellette ültem a buszon Agerstownból jövet, és beszélgettünk. Bírtam a dumáját. Nagy orra van, a körmei tövig rágva, szinte véresek, a fején meg olyan nyavalyás műhaj, amilyet mostanában viselnek, de őt valahogy sajnálni kellett. Azt szerettem benne, hogy nem tömött azzal a maszlaggal, hogy milyen nagyfiú az ő apja. Biztos tudta is, micsoda genny alak.
Azért voltam fenn a dombon és nem a meccsen, mert éppen akkor jöttem vissza New Yorkból a vívókkal. Én voltam a csapat intézője, a fene ette volna meg! Nagy vicc! Reggel mentünk be New Yorkba, a McBurney-iskolával volt az összecsapás. Csak aztán mégse. A tőröket, az egész felszerelést, minden vacakot azon a rohadt földalattin hagytam. Persze nemcsak az én hibám volt. Folyton fel kellett ugrálnom, és a térképet lesnem, hogy tudjuk, hol kell leszállnunk. Így aztán már fél háromra visszaértünk Penceybe, vacsoraidő helyett. Visszafelé a vonaton kiközösített a csapat. Bizonyos szempontból egész mulatságos volt a dolog.
A másik ok, amiért nem mentem a meccsre, mert a jó öreg Spencerhez, a történelemtanáromhoz mentem elbúcsúzni. Influenzás volt, sejtettem, hogy a karácsonyi szünet előtt már valószínűleg nem jön be. Írt, hogy látogassam meg, mielőtt hazamegyek. Tudta, hogy a szünet után már nem megyek vissza Penceybe.
Ezt elfelejtettem mondani. Kicsaptak. Világos volt, hogy karácsony után már nem megyek vissza, miután négyből elhúztak, és nem is nagyon törtem magam, meg minden. Figyelmeztettek egy csomószor, hogy törődjem a dolgokkal, főleg negyedév táján, amikor a szüleim is eljöttek, és tárgyaltak az öreg Thurmerrel, de nem izgattam magam. Így aztán kinyírtak. Penceyben gyakran nyírnak ki embereket. Ebben akadémiai színvonalú. Tényleg.
Egyébként december volt, meg minden, az emberre ráfagyott a gatya, főleg annak a hülye dombnak a tetején. Csak lódén volt rajtam, se kesztyű, se semmi más. Előző héten valaki megléptette a teveszőr kabátomat, egyenesen a szobámból, a bundakesztyűmmel a zsebben, meg minden. Tele volt ez a Pencey link alakokkal. Bőven volt itt jómódú fiú is, de a link alak azzal együtt rengeteg. Minél költségesebb egy iskola, annál több benne a link, nem vicc. Egyébként ott álltam a mellett a hülye ágyú mellett, és majd lefagyott a seggem. Tulajdonképpen nem is nagyon figyeltem a meccset, csak azért ácsorogtam ott, mert szerettem volna valami búcsúfélét érezni. Úgy értem, hogy már hagytam ott addig is iskolát meg különböző helyeket, de jóformán fel se fogtam, hogy elmegyek. Ezt utálom. Az nem izgat, hogy szomorú vagy rossz a búcsú, de ha elmegyek, akkor szeretem tudni, hogy elmegyek. Ha nem sikerül, csak még rosszabb.
Mázlim volt. Egyszer csak valami olyan jutott az eszembe, ami segített megérteni, hogy elhúzom a csíkot tényleg. Az jutott eszembe hirtelen, amikor úgy október körül én, Robert Tichener meg Paul Campbell egy focit rugdaltunk az iskola előtt. Rendes srácok voltak, főleg Tichener. Éppen vacsora előtt volt, már jócskán sötétedett, de mi tovább is csak adogattuk egymásnak a labdát. Egyre sötétebb és sötétebb lett, végül már alig láttuk a focit, de mégse hagytuk abba. Végül is muszáj volt. Az a hogyishívják tanár, aki biológiát tanított, szóval az a Mr. Zambezi, kidugta a fejét az ablakon, és ránk szólt, hogy menjünk be a hálóba, és készüljünk a vacsorához. Szóval, ha valami ilyesmi jut az eszembe, akkor el tudok búcsúzni, ha éppen kell, legalábbis legtöbbször. Amint ez eszembe jutott, megfordultam, és a domb másik oldalán rohanni kezdtem az öreg Spencer lakása felé. Ő nem lakott az intézetben, hanem az Anthony Wayne utcában.
A főkapuig egyfolytában rohantam, aztán vártam egy percig, míg levegőt kapok. Gyakran kifulladok, ha tudni akarod az igazat. Erős dohányos vagyok, ez az egyik - illetőleg voltam. Abba kellett hagynom. A másik, hogy tizenkét centit nőttem tavaly, valahogy így kaptam tébécét, és így kerültem ide, ezekre a rohadt kontrollvizsgálatokra, meg minden. Különben kutya bajom. Szóval amint újra levegőt kaptam, rohantam át a 204. utcán. Marha jeges volt az úttest, majdnem eltaknyoltam. Azt se tudom, miért rohantam, gondolom, ahhoz volt kedvem. Mikor átértem a másik oldalra, úgy éreztem magam, mint aki fölszívódott a ködben. Olyan hülye délután volt, fantasztikusan hideg, nem sütött a nap, meg minden, és ahányszor átmentem a másik oldalra, mindig úgy éreztem, hogy eltűnök, mint a szürke szamár. Öregem, jól megrángattam a csengőt, mikor végre odaértem Spencer papáékhoz. Tényleg teljesen összefagytam, a fülem állatian fájt, az ujjaimat alig bírtam mozgatni. - Gyerünk már, gyerünk - mondtam majdnem hangosan -, nyissa már ki valaki. - Végül Mrs. Spencer nyitotta ki. Nem volt náluk cseléd, meg semmi, mindig maguk nyitottak ajtót. Nem vetette fel őket a pénz.
- Holden! Örülök, hogy eljöttél! Gyere be, fiam! Halálra fagytál, ugye? - Azt hiszem, tényleg megörült nekem. Szeretett, legalábbis azt hiszem
Öregem, faroltam is gyorsan befelé.
- Hogy tetszik lenni? És hogy van a tanár úr?
- Add ide azt a kabátot, fiam - mondta. Nem hallotta, mikor megkérdeztem, hogy van Mr. Spencer. Kicsit süket volt.
Beakasztotta a kabátomat az előszobaszekrénybe, én meg egy kicsit hátranyaltam a hajam. Rendszerint borotvahajat viselek, azt nem kell sokat fésülni. - Hogy tetszik lenni? - kérdeztem újra, csak hangosabban, így aztán meghallotta.
- Köszönöm, most éppen jól. - Becsukta a szekrényt. - És te hogy vagy? - Éreztem a hangsúlyából, az öreg elmondta már neki, hogy kicsaptak.
- Köszönöm, jól - feleltem. - A tanár úr hogy van? Már túl az influenzán?
- Túl! Úgy viselkedik, mint egy igazi... nem is tudom, micsoda... A szobájában van, fiam. Menj csak be.

MÁSODIK FEJEZET
Külön szobában laktak, meg minden. Biztos voltak már vagy hetvenévesek, ha nem több, de azért nagyon akartak volna élni, persze elég idétlenül. Tudom, hogy aljasság ilyet mondani, de nem úgy gondolom. Csak éppen abban az időben túl sokat gondoltam az öregre, és ettől menthetetlenül az jutott az eszembe, mi a fenéért is él ez még. Tudniillik már teljesen görbe volt, iszonyúan tartotta magát, és ha a táblánál véletlenül leejtette a krétát, akkor valakinek az első padból ki kellett ugrani, felvenni és a kezébe adni. Szerintem ez rettenetes lehet. Persze ha elég sokat gondolkodik rajta az ember, de nem túl sokat, akkor elképzelhető, hogy nem is olyan rossz neki. Például egy vasárnap a srácokkal fenn voltunk náluk, kaptunk egy-egy csésze forró csokoládét, s az öreg mutatott egy ócska, szakadozott navajó takarót, amit Spencer mamával együtt vettek a Yellowstone Parkban, valami indiántól. Ha láttad volna, hogy milyen nagy volt a mellénye a vén szivarnak. Ez az, amire gondolok. Képzelj el valakit, aki olyan vén, mint az országút, és mégis örül, hogy szerez egy takarót.
Nyitva volt az ajtó, de azért kopogtam, csak hogy udvarias legyek, meg minden, pedig már láttam is az öreget. A nagy bőrszékben ült, nyakig bebugyolálva abba a bizonyos takaróba. Felnézett a kopogásra.
- Ki az? - bömbölte. - Caulfield? Gyere be, fiam. - Az iskolán kívül is mindig bömbölt. Néha az embernek az idegeire ment.
Kár volt idejönni, rögtön éreztem, mikor beléptem. Az Atlantic Monthly-t olvasta, a szoba tele volt orvosság- és orrcsöppszaggal. Állatian lehangoló volt. Különben se nagyon bírom a betegeket. De ráadásul az öreg a régi, vacak fürdőköpenyében volt, ami becslésem szerint legalább olyan vén, mint ő maga. Nem szeretem az öreg palikat köpenyben vagy pizsamában. Mindig kilátszik az a ronda horpadt mellük meg a lábuk. A strandon meg mindenütt láttam, hogy a lábuk utálatosan fehér és csupasz.
- Jó estét, tanár úr - mondtam -, megkaptam a levelét, köszönöm szépen. - Írt egypár sort; kérte, menjek fel elbúcsúzni tőle, ha már végleg elmegyek. - Ha nem írt volna a tanár úr, akkor is feljöttem volna elbúcsúzni.
- Ülj le, fiam - mondta az öreg. Az ágyra, úgy gondolta. Leültem. - Hogy van a tanár úr?
- Úgy van az, fiam, hogy ha jobban erezném magam, orvosért küldenék - mondta, és ettől totál kikészült. Mint egy őrült, elkezdett csuklani. Aztán nagy nehezen kiegyenesedett. - Miért nem vagy a meccsen? Úgy tudom, ma van a nagy meccs.
- Igen, voltam is. Csak éppen most jöttem vissza New Yorkból a vívókkal - mondtam. Öregem, az ágya olyan dög kemény volt, mint a szikla.
Aztán pokolian elkomolyodott. Tudtam, hogy ez jön. - Szóval itthagysz minket, mi?
- Igen, tanár úr, azt hiszem.
Elkezdte a szokásos bólogatást. Az életben nem láttam még embert annyit bólogatni, mint az öreg Spencert. Nem lehetett tudni, azért bólogat-e, mert gondolkodik, meg minden, vagy csak egyszerűen azért, mert olyan vén már, hogy azt se tudja, fiú-e vagy lány.
- Mit mondott neked az igazgató úr, fiam? Gondolom, elbeszélgettetek egy kicsit.
- Igen, beszélgettünk. Tényleg. Legalább két órát benn ültem az irodában, azt hiszem.
- Na és mit mondott?
- Hát... valami olyasmit, hogy az élet olyan, mint egy meccs, meg minden. És hogy a játékszabályokat meg kell tartani. Rendes volt. Úgy értem, nem mászott a plafonra, vagy ilyesmi. Csak arról beszélt folyton, hogy az élet meccs, meg... Érti a tanár úr.
- Az élet csakugyan meccs, fiam. Olyan mérkőzés, amit az ember a szabályoknak megfelelően játszik.
- Persze hogy.
Meccs! Szép kis meccs! Ha az ember a menők oldalán áll, akkor meccs, rendben van, elfogadom. De ha a másik oldalra kerül, ahol nincsenek menők, akkor hol a meccs? Sehol. Akkor nincs meccs!
- Írt már az igazgató úr a szüleidnek? - kérdezte az öreg.
- Azt mondta, hétfőn fog.
- Te már közölted velük?
- Nem, tanár úr, még nem, szerdán este valószínűleg úgyis találkozom velük, ha hazamegyek.
- És mit gondolsz, hogy fogadják a hírt?
- Hát... marha pipásak lesznek, az biztos. Ez kábé a negyedik iskola, ahonnan kirúgnak.
Ráztam a fejem. Gyakran rázom. „Öregem”, ezt is folyton mondom. Részben talán mert olyan tetű a szókincsem, meg aztán néha túl gyerekes vagyok a koromhoz képest. Akkor tizenhat voltam, most tizenhét, de néha úgy viselkedem, mintha tizenhárom lennék. Ez elég hülyén jön ki, mert száznyolcvanhét magas vagyok, és őszülök. Tényleg. Jobboldalt tele vagyok ősz hajjal, már kis srác korom óta. És mégis néha olyanokat csinálok, mintha tizenkét éves lennék. Mindenki mondja, főleg az apám. Részben igaz is, de nem egészen. Az emberek folyton azt hiszik, hogy valami egészen igaz lehet. Azzal együtt le vannak, de időnként halálosan unom a felszólításokat, hogy viselkedjem a koromhoz illően. Néha pedig sokkal komolyabban viselkedem, mint amennyi vagyok - tényleg! -, de azt az emberek nem veszik észre. Az emberek soha nem vesznek észre semmit.
Az öreg Spencer megint elkezdte a bólogatást. És az orrát is elkezdte piszkálni. Úgy csinált, mintha csak vakargatná, pedig tövig benne volt a hüvelykujja. Nyilván úgy gondolta, hogy nyugodtan csinálhatja, hiszen csak én vagyok a szobában. Engem csakugyan nem is izgatott különösebben, de azért állatian undorító látvány, ha valaki az orrát piszkálja.
Aztán azt mondta: - Volt szerencsém találkozni a szüleiddel, amikor dr. Thurmernél jártak néhány héttel ezelőtt. Pompás emberek.
- Igen, nagyon rendesek.
Pompásak! Nem bírom ezt a szót, gennyes. Felfordul a gyomrom, ha hallom.
Aztán hirtelen úgy csinált az öreg, mintha valami nagyon klasszat akarna mondani, valami egészen újat, meg minden. Feljebb csúszott a széken, és kicsit megfordult. Persze csak vaklárma volt az egész. Egyszerűen fogta az Atlantic Monthly-t, és oda akarta dobni mellém az ágyra. Mellé dobta. Csak pár centivel ugyan, de mellé. Felugrottam, fölvettem, és az ágyra tettem. Abban a percben pokolian szerettem volna kinn lenni. Sejtettem, kiadós lelkifröccsöt kapok. Rá se rántottam volna, de közben szagolni az orrcsöppeket, nézni az öreg Spencert fürdőköpenyben és pizsamában, mindezt egyszerre rühelltem. Nagyon.
Persze már kezdte is. - Mi a baj veled, fiam? - kérdezte, sokkal határozottabban, mint vártam. - Hány tantárgyatok is volt ebben a negyedévben?
- Öt.
- Öt. És hányból állsz bukásra?
- Négyből. - Kicsit odébb araszoltam a fenekemmel az ágyon. Olyan kemény ágyat még életemben nem pipáltam. - De angolból simán átmentem, mert a Beowulfot meg a Lord Randal-féle izéket már tanultam az előző iskolámban is. Vagyis itt abszolút nem kellett strapálni magamat, legfeljebb a fogalmazásokkal, nagy ritkán.
Nem is figyelt. Szinte sose figyelt oda, ha beszélt az ember.
- Én megbuktattalak történelemből, egyszerűen azért, mert semmit sem tudsz.
- Igen, tudom, tanár úr. Ha akarna, se tudna segíteni. De még mennyire hogy tudom.
- Egyáltalán semmit! - hajtogatta. Ettől is kiborulok. Mikor kétszer is elmondanak valamit, mikor az ember már rég ráhagyta. Aztán harmadszor is megismételte: - De egyáltalán semmit. Nem hiszem, hogy egyszer is kinyitottad a könyvet ebben a félévben. Vagy igen? Mondd meg az igazat, fiam.
- Hát, egypárszor átlapoztam. - Csak azért mondtam, mert nem akartam lehervasztani, megőrült a történelemért.
- Átlapoztad, mi? - kérdezte nagyon gúnyosan. - A vizsgadolgozatod ott van a fiókos szekrényen, annak a sok papírnak a tetején, hozd csak ide!
Ez igazán ronda csel volt, felálltam és odavittem, nem volt más választásom. Aztán megint leültem arra a betonágyra. Öregem, nem tudod elképzelni, mennyire bántam, hogy eljöttem hozzá elköszönni!
Úgy fogta meg azt a dolgozatot, mintha szarba nyúlt volna, vagy mi. - Az egyiptomiakról november 4-től december 2-ig tanultunk. Magad választottad ezt a témát. Akarod hallani, mennyi mondanivalód akadt róla?
- Nem nagyon, tanár úr.
De azért csak elolvasta. A tanárokat lehetetlen lebeszélni, ha valamit a fejükbe vettek, tuti, hogy megteszik.
- „Az egyiptomiak ókori nép, kaukázusi eredetűek. Afrika északi részén éltek. Afrika, mint tudjuk, a keleti félteke legnagyobb szárazföldje.”
És nekem ott kellett ülni, és hallgatni ezt a szart. Ronda csel volt, mondhatom.
- „Az egyiptomiak különböző okokból még ma is nagyon érdekesek számunkra. A modern tudomány még ma is szeretné tudni, milyen titkos szerrel kenték be a halottakat, mielőtt bepólyálták volna őket, hogy a képük meg ne rohadjon évszázadokon át. Ez az érdekes talány még ma, a huszadik században is izgató probléma a modern tudomány számára.”
Abbahagyta, és letette a dolgozatomat. Addigra már majdnem gyűlöltem. - A „dolgozatod”, ha szabad így neveznünk, ezzel be is fejeződik - mondta rém gúnyosan. Nem hinnéd, milyen gúnyos tud lenni egy ilyen vén mókus. - De még egy kis megjegyzést odabiggyesztettél nekem a lap aljára.
- Igen - mondtam gyorsan, mert nem akartam, hogy azt is felolvassa. De nem lehetett megállítani, begerjedt, mint egy rakéta.
- „Tanár úr kérem - olvasta hangosan -, ez minden, amit az egyiptomiakról tudok. Nem érdekelnek egyébként sem nagyon, pedig a tanár úr órái érdekesek voltak. Nem számít, ha megbuktat, úgyis mindenből megbukok, csak angolból nem. Tisztelettel Holden Caulfield.” - Letette azt a nyavalyás dolgozatot, és úgy nézett rám, mintha éppen most vert volna tropára pingpongban, vagy ilyesmi. Azt hiszem, nem felejtem el neki soha, hogy azt a szart itt fölolvasta nekem. Én nem olvastam volna fel neki, ha ő írta volna nekem, az fix. Először is csak azért írtam azt az átkozott marhaságot, hogy ne fájjon a feje, amiért megbuktat.
- Haragszol rám, amiért megbuktatlak, fiam?
- Dehogy, tanár úr! Egyáltalán nem. - Rém szerettem volna, ha nem nevez „fiam”-nak folyton.
Aztán oda akarta dobni a dolgozatomat az ágyra, de persze megint eltévesztette. Megint fel kellett kelnem, és odatenni az Atlantic Monthly-ra. Kétpercenkint unalmas.
- Te mit tennél az én helyemben? De az igazat mondd, fiam!
Mi tagadás, látszott, hogy tényleg piszokul fáj neki, hogy meg kellett buktatnia. Elkezdtem hát adni a bankot, hogy mégse fájjon úgy. Mondtam, szörnyű hülye voltam, és leadtam egy nagy hantát. Hogy én is pont azt csinálnám, ha az ő helyében volnék, és hogy a legtöbb ember nem is érti, milyen rázós tanárnak lenni, meg minden. Régi lemez.
Csak az a furcsa, hogy közben egészen máson járt az eszem. Én, tudod, New Yorkban lakom, és arra a tóra gondoltam a Central Parkban. Hogy vajon befagy-e, mire hazamegyek, és ha igen, akkor hol lesznek a kacsák. Képzeld, azon spekuláltam, hova mennek a kacsák, ha befagy a tó. Jön egy tag valami kocsival, és elviszi őket az állatkertbe, vagy mi? Vagy egyszerűen elrepülnek?
Mondhatom, mázlista vagyok. Már úgy értem, sikerült megetetnem a kefét az öreggel, és közben a kacsákon is spekuláltam. Marha jó! Nem is kell strapálni magát az embernek, ha egy tanárral beszél. Aztán hirtelen lelőtte a hantát. Mindig félbeszakítja az embert.
- Mit érzel most, fiam? Nagyon szeretném tudni. Igazán nagyon.
- Attól, hogy kibuktam Penceyből? - Szörnyen szerettem volna, ha betakarja azt a horpadt mellét. Ronda látvány volt.
- Ha nem tévedek, már a Whooton Schoolban és Elkton Hillsben is voltak némi nehézségeid. - Nem gúnyolódott, de így is piszokság volt tőle.
- Elkton Hillsben nem voltak nehézségek, nem is buktam meg, csak egyszerűen eljöttem.
- Miért, ha szabad kérdeznem?
- Miért? Hát az hosszú és zűrös. - Nem volt kedvem vele még arról is beszélni. Különben se értette volna meg, az már neki magas. Főleg azért hagytam ott azt az iskolát, mert ott mindenki mindig megjátszottá magát. Ez az egész. Most megint eszembe jutottak. Például az igazgató, Mr. Haas, az a csámpás, életemben nem láttam még egy olyan nyavalyás alakot. Százszor rosszabb, mint Thurmer. Vasárnaponként például mindig végigjattolt a szülőkkel, akik látogatóba jöttek. Nyalizott mindenkinek, kivéve ha valakinek nevetséges öreg szülei voltak. Látni kellett volna, mit csinált a szobatársaim szüleivel. Ha valamelyik fiúnak kövér anyja vagy az apjának rosszul szabott kabátja és csámpás cipője volt, akkor ez a Haas csak épp hogy jattolt velük egy undorító mosollyal, és elment más szülőkkel beszélgetni vagy sétálni, azokkal akár félórára is. Ezt utálom! Annyira lehervaszt, hogy majd megőrülök. Utáltam azt a rohadt Elkton Hillst.
Az öreg Spencer kérdezett még valamit, de nem értettem. Azon a Haason járt az eszem.
- Tessék?
- Nem bánt különösebben, hogy elmész innen?
- Hát kicsit bánt, igen... de nem túlságosan. Legalábbis most még nem. Eltart egy ideig, amíg az ember átérzi a dolgokat. Most csak arra gondolok, hogy szerdán hazamegyek. Hülye vagyok.
- Egyáltalán nem gondolsz a jövődre, fiam?
- De gondolok, persze hogy. - Egy fél pillanatig gondoltam is. - De nem túl sokat, azt hiszem. Nem túl sokat.
- Majd fogsz - mondta az öreg -, majd fogsz, fiam, csak akkor már késő lesz.
Állati rosszul esett, hogy ezt mondta. Halálrossz kedvem lett tőle.
- Igen, azt hiszem, fogok - válaszoltam.
- Szeretnék egy kis értelmet csöpögtetni a fejedbe, fiam. Szeretnék segíteni rajtad. Segíteni, ha tudok.
Tényleg szeretett volna. Lehetett látni. Csakhogy más nyelven beszéltünk, ez a vicc. - Tudom, tanár úr, és köszönöm szépen, tényleg tudom. Köszönöm szépen. - Aztán fölálltam. Öregem, ha még tíz percet ott kell ülni, beledöglök. - Most már el kell mennem. Van még a tornaszertárban egypár holmim, amit haza kell vinni. De tényleg. - Rám nézett, rém komoly pofával, és újrakezdte a bólogatást. Hirtelen pokolian megsajnáltam, de mégse bírtam maradni, nem bírtam tovább, hogy ennyire más nyelven beszélünk, hogy mindig az ágy mellé dob mindent, sem a hervasztó fürdőköpenyét, se a szőrös mellét, se azt az orvosságszagot, amivel tele volt az egész szoba. - Tanár úr, ne aggódjon miattam, én azt hiszem, minden rendben lesz. Most éppen rossz passzban vagyok. Mindenkivel előfordul az ilyesmi, nem?
- Nem tudom, fiam. Nem tudom.
Utálom, ha valaki folyton így válaszolgat.
- De. Én azt hiszem. Ne tessék aggódni miattam! - Majdnem a vállára tettem a kezem. - Jó?
- Nem innál egy csésze forró csokoládét, mielőtt elmész? A feleségem majd...
- Köszönöm szépen. Szeretném, de tényleg mennem kell. A tornaszertárba kell mennem. De azért köszönöm... nagyon köszönöm, tanár úr. - Aztán jattoltunk, meg minden. Ez is fenemód lehangolt.
- Majd írok, tanár úr. Vigyázzon az egészségére.
- Isten áldjon, fiam.
Még bömbölt utánam valamit, de már becsuktam az ajtót, és elindultam a nappali felé, nem értettem, mit akar. Biztos azt üvöltötte, hogy: „Sok szerencsét!” Remélem, nem! Én soha nem bömbölöm utána senkinek, hogy „Sok szerencsét!”. Rémes, ha az ember jól meggondolja.

HARMADIK FEJEZET
Állatian tudok hazudni, ilyet még életedben nem láttál. Rémes. Ha újságért megyek, és megkérdeznek: „Hova mész?”, fix, hogy azt mondom: „Az operába.” Fantasztikus. Az is tiszta hazugság volt, amikor azt mondtam az öreg Spencernek, hogy a tornaszertárba megyek a holmimért. Egyáltalán nem is szoktam ott tartani a cuccomat.
Penceyben az Ossenburger-szárnyban laktam, az új hálókban, ahol csak felsősök és gólyák laktak. Én gólya voltam, a szobatársam felsős. Azt a részt egy Ossenburger nevű tagról nevezték el, aki a Penceybe járt valamikor. Később marha sok pénzt szerzett. Olcsó temetkezési irodákat nyitott mindenfelé az országban. Öt dollárért temette a tagokat fejenként. Látnod kellett volna a kis öreget. Azt hiszem, zsákba gyömöszöli a hullákat, aztán bevágja őket a tengerbe. Egyébként egy vagon pénzt adott Penceynek, és erre az egyik szárnyat róla nevezték el. Mindig feljött az év első meccsére a böhöm nagy Cadillacjén, és mi felálltunk a tribünön, rárogyasztottuk az eget, mármint az éljenzésünkkel. Aztán másnap reggel a kápolnában beszélt, pokoli dumája volt, eltartott vagy tíz óra hosszat. Szakállas viccekkel kezdte, meg akarta mutatni, milyen rendes tag. Nagy dolog! Aztán arról beszélt, hogy ha valami baja volt az életben, sose szégyellt térdre borulni és imádkozni Istenhez. Azt mondta, hogy nekünk is mindig imádkozni kellene. Beszélgetnünk az Úrral, meg minden - akárhol vagyunk. Mondta, hogy Jézus a mi pajtásunk, meg hogy ő mindig beszélgetni szokott Jézussal, még vezetés közben is. Ez fájt! El tudom képzelni azt a gennyes állatot, amint éppen első sebességre vált, és közben Jézuskához fohászkodik több hulláért. Az egyetlen jó az egész beszédben a közepe volt. Éppen azt magyarázta, hogy ő milyen nagymenő meg milyen nagy koponya, meg minden, mikor Edgar Marsalla, aki az előttem levő sorban ült, hirtelen egy öblöset fingott. Elég disznóság ilyet csinálni templomban, meg egyáltalán, de jót röhögtünk rajta legalább. A jó öreg Marsalla! Majd szétvetette a kápolnát. Nem röhögtünk hangosan, Ossenburger úgy csinált, mintha nem hallotta volna, de az öreg Thurmer, a diri, szintén ott ült a szószéken, és a fejem rá, hogy ő hallotta. Öregem, állatian odavolt. Nem szólt egy büdös szót se, de másnap este bezáratta az osztályt, feljött, leadott egy nagy lelkifröccsöt; azt mondta, aki ilyen fegyelmezetlen a kápolnában, az meg se érdemli, hogy Penceybe járjon. Noszogattuk Marsallát, hogy még egyet eresszen meg az öreg Thurmer beszéde közben is, de nem volt formában. Hát szóval ez volt Pencey, az Ossenburger-szárny, az új hálók.
Klassz volt visszamenni a szobámba, mikor végre eljöttem az öreg Spencertől. Még nem jöttek vissza a meccsről, és a változatosság kedvéért a központi fűtés is működött. Hangulatos volt. Levettem a kabátom, a nyakkendőm, kigomboltam a gallérom is, aztán felpróbáltam azt a sapkát, amit délelőtt vettem New Yorkban, piros szarvaslövő sapka volt, állati széles ellenzővel. Akkor láttam meg egy sportüzlet kirakatában, mikor feljöttünk a földalattiból, aztán, hogy elvesztettem azokat a nyavalyás tőröket. Összvissz egy dollárba fájt. Az ellenzőt hátracsaptam, úgy hordtam, elég elcsépelt, de én komáltam, jól állt. Fogtam a könyvem, és leültem a székembe. Két szék volt minden szobában. Az egyik az enyém, a másik a szobatársamé, Ward Stradlateré. Kényelmes székek voltak, csak a karjuk ment tropára, folyton rátehénkedtek, azért.
Tévedésből vettem ki a könyvtárból azt a könyvet, amit akkor olvastam. Mást adtak, mint amit kértem, és már csak a szobámban vettem észre. Isac Dinesen Afrika című könyvét nyomták a kezembe. Gondoltam, tré lesz, de nem. Egész jó könyv volt. Általában mindenhez analfabéta vagyok, de sokat olvasok. A kedvenc íróm D. B., azaz drága bátyám, a második Ring Lardner.
A bátyám a szülnapomra adott egy Lardner-könyvet, pont mielőtt Penceybe kerültem. Van benne egy csomó igazi jó, röhejes, hülye színdarab, meg aztán az a sztori, amelyik egy rendőrről szól, aki beleesik egy bitang jó nőbe. A nő folyton siet, a rendőr meg nős, szóval nem veheti el a nőt, se semmi. Aztán a nőt baleset éri, és meghal, mert mindig siet. Halálos volt! Én azt szeretem, ha a könyv néha legalább mulatságos. Olvastam klasszikusokat is, rengeteget, például a Hazatérés-t meg hasonlókat, és szeretem is az ilyesmit, és háborús könyveket és krimiket is olvastam, meg mindent, de nem kentek a falhoz. Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív fel, amikor akar. Ámbár ez nem gyakori. Isac Dinesent például felhívnám. Ring Lardnert is, de D. B. mondta, hogy már meghalt. Vagy vegyük például Somerset Maughamtól az Örök szolgaság-ot. Tavaly nyáron olvastam, nagyon jó könyv, meg minden, de azért Maughamot nem hívnám fel. Nem tudom, valahogy ő nem olyan, akit az ember felhívna. Akkor már az öreg Thomas Hardyt inkább. Tetszik nekem az az Eustacia Vye.
Szóval felvettem az új sapkát, és leültem olvasni az Afriká-t. Már kiolvastam egyszer, de volt benne, amit újra el akartam olvasni. Még csak körülbelül három oldalt olvastam, mikor lépéseket hallottam a zuhanyozó felől. Fel se néztem, tudtam, ki az; Robert Ackley a szomszéd szobából. A mi szárnyunkban minden két szoba közt zuhanyozó volt, és ez a barom napjában nyolcvanszor átpofátlankodott. Alighanem ő volt az egyetlen rajtam kívül, aki nem ment le a meccsre. Ackley különben se ment soha sehova. Nagyon furcsa fickó volt. Felsős volt, már teljes négy évet töltött Penceyben, és mégis mindenki csak Ackleynek szólította. Még a szobatársa, Herb Gale se hívta Bobnak vagy Acknak. Ha egyszer megnősül, ezt még a tulajdon felesége is Ackleynek fogja szólítani. Colos srác volt, görbe hátú, majd két méter magas, és a foga tetű. Egymás mellett laktunk, de én sose láttam fogat mosni. Undorítóan sárga volt a foga, és majdnem a nyavalya tört ki, ha az ebédlőben láttam, mikor tele szájjal zabálja a zöldborsót vagy a krumplipürét. Azonkívül tele volt pattanással, nemcsak a homloka vagy az álla, mint a többi tagnak, neki az egész pofája pattanásos volt. És nemcsak az, különben is undorító fickó volt. Volt benne valami trágár. Szóval nem nagyon rajongtam érte, ha tudni akarod az igazat.
Éreztem, hogy ott áll a küszöbön, a székem mögött, és szimatol, a láthatáron van-e Stradlater. Utálta a pofáját, be se jött, ha látta. Különben utálta ez a pofáját majdnem mindenkinek. Kibújt a tus alól, és bejött. - Szia! - ezt úgy nyögte ki mindig, mintha szörnyen unna valamit, vagy fáradt lenne. Nem akarta mutatni, hogy látogatóba jött. Szerette volna, ha azt gondolja az ember, hogy csak úgy véletlenül tévedt be, frankón!
- Szia - feleltem, de nem néztem fel. Lőttek, ha az ember felnéz, különben is lőttek, de ha nem néz fel az ember, talán még lehet halogatni.
Erre elkezdett járkálni a szobában, marha lassan, ahogy szokott, és beleturkált az ember holmijába, amit csak az íróasztalon vagy a fiókos szekrényben talált. Ez volt a szokása, minden holmiját végigvizsgálta az embernek. Öregem, ez aztán az idegekre megy.
- Hogy ment a vívás? - bökte ki végül. Nem bírta már, hogy olvasok, szórakoztatni akart. Egy frászt érdekelte őt a vívás! - Győztünk, vagy mi?
- Senki se győzött - mondtam, fel se nézve.
- Mi? - Mindent kétszer kellett neki mondani.
- Senki se győzött! - Megkockáztattam egy oldalpillantást, kíváncsi voltam, mit piszkál a fiókos szekrényemen. Annak a lánynak a fényképét nézte, akivel New Yorkban jártam, Sally
Hayesnek hívták. Mióta megvan, legalább ötezredszer nézi azt a nyavalyás képet. És mindig máshová teszi vissza a végén, amikor már eleget nézte. Talán akarattal, mást nem tudok elképzelni.
- Senki se győzött? Hogyhogy?
- A földalattin hagytam azt a dög felszerelést meg a tőröket! - Még mindig nem néztem fel.
- A földalattin, te jóisten! Elvesztetted?
- Rossz kocsira szálltunk, s folyton fel kellett ugrálnom, hogy megnézzem azt a nyavalyás térképet!
Odajött egészen mellém, és elfogta a világosságot.
- Ide figyelj - mondtam -, már vagy huszadszor olvasom ugyanazt a mondatot, mióta bejöttél.
Ezt a célzást fix, hogy mindenki megértette volna, Ackleyt kivéve. Ő nem. - És most gondolod, hogy meg kell fizetni?
- Nem tudom, és különben is fütyülök rá. Mi lenne, ha leülnél, Ackley fiacskám? Pont elfogod előlem azt a nyavalyás fényt. - Nem szerette, ha „Ackley fiacskám”-nak nevezték. Mindig azt mondta, én lehetnék neki a „fiacskám”, mert ő tizennyolc éves, én meg csak tizenhat. Rendszerint begurult a „fiacskám”-tól.
Nem mozdult egy lépést se. Pont az az ember volt, aki nem megy odább, ha az ember kéri. Végül persze elment volna, de ha kérték, akkor sokkal lassabban. - Mi a frászt olvasol?
- Egy rohadt könyvet.
Visszahajtotta, hogy lássa a címét. - Jó?
- Az a mondat, amit most olvasok, rémes. - Meglehetősen gúnyos tudok lenni, ha formában vagyok. De még mindig nem esett le neki a tantusz. Újra elkezdett járkálni, és mindenhez hozzányúlt, Stradlater holmijához is. Végül ledobtam a könyvet a földre. Lehetetlen olvasni, ha egy ilyen állat van a szobában, képtelenség.
Elnyúltam a széken, és figyeltem, ahogy ott piszmogott, mintha otthon lenne. Kicsit fáradt voltam a New York-i úttól, meg minden. Ásítoztam. Aztán elkezdtem hülyülni. Néha szoktam, hogy meg ne dögöljek az unalomtól. A szarvaslövő sapka ellenzőjét előrehúztam, és mélyen a szememre vágtam. Semmit se láttam így. - Azt hiszem, megvakulok - mondtam rekedtes hangon. - Jaj, mama! Minden olyan sötét lett egyszerre körülöttem!
- Te hülye! Esküszöm, hülye vagy!
- Mama! Add ide a kezed! Miért nem adod ide a kezed?
- Hagyd abba, te barom!
Elkezdtem hadonászni, ahogy a vakok szoktak maguk előtt tapogatózni, de nem álltam fel, csak azt hajtogattam: - Jaj, mama! Miért nem adod ide a kezed? - Persze csak hülyültem. Jó hecc időnként. Tudtam, hogy a marha Ackleyt a frász kitöri, de mindig felébresztette bennem a szadistát. Vele mindig szadista voltam. Végül aztán hagytam az egészet, visszahúztam a sapkát, és megszűntem.
- Ez kié? - A szobatársam térdvédője volt a kezében. Ez mindent az égvilágon végigfogdosott, még egy nadrágszíjat is végigtapogatna. Mondtam, Stradlateré. Erre odavágta Stradlater ágyára. A fiókból vette ki, s persze az ágyra dobta.
Aztán odajött mellém, és leült Stradlater székének a karfájára. Az istennek nem ült volna bele tisztességesen egy székbe, mindig csak a karfára. - Hol a francban vetted ezt a sapkát?
- New Yorkban.
- Mennyi volt?
- Egy dollár.
- Átvertek. - Elkezdte azt a nyavalyás körmét piszkálni egy gyufaszállal. Mindig piszkálta. Tiszta röhej! A foga mindig sárga, a füle mindig koszos, de a körmét, azt mindig tisztogatja. Biztos azt hitte, hogy attól szebb lesz. Még egyszer felnézett a sapkámra. - Otthon ilyen sapkát hordunk szarvasvadászaton, ez szarvaslövő sapka.
- Az ám! - Levettem, és még egyszer megszemléltem. A fél szemem becsuktam, úgy stíröltem. - Emberlövő sapka. Ebben szoktam emberekre lövöldözni.
- Már tudják otthon, hogy kicsaptak?
- Frászt.
- Stradlater hol van?
- A meccsen. Meg randevúja van. - Ásítottam. - Penceyben folyton ásítottam. Talán túl meleg volt, attól elálmosodik az ember. Penceyben vagy hullára fagy, vagy megsül az ember.
- A dicső Stradlater! Eh! Add ide az ollód egy kicsit, jó? Kéznél van?
- Nincs. Már becsomagoltam. Fenn van a szekrény tetején.
- Add ide egy pillanatra, jó? Le akarom ezt itt vágni.
Az őt nem izgatta, hogy már becsomagoltam, és felraktam a szekrény tetejére. De azért leszedtem neki. Közben majdnem kinyiffantam. Ahogy kinyitom a szekrényajtót, a fejemre esik Stradlater teniszütője, a fapréssel együtt. Jó nagyot szólt, és pokolian fájt. Ackley azzal együtt istenien szórakozott. Elkezdett röhögni, olyan hülye, magas hangon. Végig röhögött, amíg leszedtem a táskám, és kivettem belőle az ollót. Ha valakinek a fejére esik egy fél tégla, vagy mit tudom én, Ackley röhög, mint akinek a hóna alá köptek.
- Átkozott jó humorod van, Ackley fiacskám, tudod? - Odaadtam neki az ollót. - Leszek a menedzsered, jó? Leszerződtetlek ahhoz a nyavalyás rádióhoz! - Azzal visszaültem a helyemre, ő meg elkezdte vagdosni a nagy, sárga körmeit. - Mi lenne, ha az asztalra szemetelnél? Az asztalra vágd, jó? Semmi kedvem éjjel mezítláb a koszos körmeiden sétálni. - Rá se rántott, vágta tovább a földre. Piszokság, szerintem.
- Kivel van Stradlaternek randevúja? - Mindig számon tartotta, kivel jár Stradlater, pedig utálta a pofáját.
- Nem tudom. Miért?
- Csak úgy. Öregem, ki nem állhatom azt a barmot. Utálom!
- Ő megőrül érted. Nekem mondta, hogy szerinte elátkozott királyfi vagy. - Elég gyakran mondok ilyesmit, mikor így hülyülök, hogy meg ne dögöljek az unalomtól, meg minden.
- Mindig ilyen nagyképű - mondta Ackley. - Ki nem állhatom azt a rohadt állatját. Azt hiszed...
- Mi lenne, ha az asztal fölött vágnád a körmöd, mi? Már vagy ötvenedszer...
- Mindig ilyen fene nagyképű. És nem is hiszem, hogy intelligens. Ő persze azt hiszi, a rohadt állat. Azt hiszi, hogy ő a leg...
- Ackley! Az istenedet! Nem vágnád a rohadt körmödet az asztal fölött? Már ötvenedszer mondom.
Erre elkezdte az asztal fölött, a változatosság kedvéért. Csak akkor csinál valamit, ha az ember ráüvölt.
Figyeltem egy ideig. - Azért nem bírod Stradlatert, mert azt mondta, hogy egyszer-egyszer megmoshatnád a fogadat. Nem akart megsérteni azzal, hogy nyilvánosan mondta. Nem volt tőle valami rendes, nem mondom, de nem akart megsérteni. Csak éppen azt mondta, hogy jobban néznél ki, és jobban is ereznéd magad, ha néha fogat mosnál.
- Én igenis szoktam fogat mosni. Ne gyere nekem ezzel.
- Nem igaz, nem szoktál. Figyeltelek, de még sose láttam. - Nem mondtam undokul, valahogy sajnáltam. Persze hogy nem lehet valami kellemes, ha az ember képébe mondják, hogy nem szokott fogat mosni. - Stradlater egész rendes tag, csak te nem ismered, az a baj.
- Szerintem barom. Beképzelt barom!
- Beképzelt, de néha egészen klassz. Így van. Figyelj ide, ha például van rajta egy nyakkendő vagy valami más, amit te komálsz, és szeretnéd, ha a tied lenne, tudod, mit csinál? Biztos, hogy leveszi és odaadja. Az fix. Vagy tudod, mit? Otthagyja az ágyadon, vagy mit tudom én, de neked adja, érted? A legtöbb srác meg...
- Az istenbe, én is odaadnám, ha annyi dohányom lenne.
- Nem igaz, te nem adnád! - és ráztam a fejem. - Te nem adnád, Ackley fiacskám. Ha neked lenne annyi dohányod, te lennél a leg...
- Az istenedet! Hagyd már abba ezt az „Ackley fiacskám”-at. Az apád lehetnék, te tetves!
- Frászt! - Öregem, néha marhára begurult. Soha nem hagyta ki, ha alkalma volt rá, hogy hangsúlyozza, hogy ő tizennyolc, én meg csak tizenhat. - Először is nem engedném, hogy bepofátlankodj a családomba.
- Jó, de ne hívj folyton...
Hirtelen kivágódott az ajtó, és Stradlater viharzott be. Mindig sietett, és mindig nagy felhajtást csinált. Odajött hozzám, és megveregette az arcom, ami elég undorító szokás. - Ide figyelj - mondta -, van valami programod ma estére?
- Nem tudom még, lehet. Mi a fene, havazik? - Csupa hó volt a kabátja.
- Igen. Ide figyelj, ha nem mész sehova, add ide a bőrjakódat, stimmt?
- Ki győzött?
- Még csak félidő van. Nem állunk jól. Szóval felveszed ma a jakót vagy nem? Az én szürkémre rácsöpögött valami túró.
- Nem veszem fel, de nem akarom, hogy kinyújtsd a baromi válladdal, érted? - Körülbelül egyforma magasak voltunk, de ő kétszer annyit nyomott. Klassz deltái voltak.
- Nem nyújtom ki. - Odacsörtetett a szekrényhez. - Mi van, Ackley? - Egész barátságos volt, kicsit talán megjátszotta, de azért mindig odabökött Ackleynek egy „Mi van?”-t.
Ackley csak morgott rá valamit. Legszívesebben nem válaszolt volna, de nem volt mersze hozzá, hogy legalább ne morogjon valamit. Aztán odaszólt nekem: - Na, én megyek, viszlát.
- Jó. - Az embernek nem hasadt meg a szíve, ha visszament a szobájába.
A jó öreg Stradlater meg már vetette is le a kabátját nyakkendőjét, meg minden. - Azt hiszem, gyorsan meg is borotválkozom. - Egész klassz szakálla volt, tényleg.
- Hol vár?
- Az Annexben. - Kiment, kezében a törülköző meg a többi cucc, de ing nélkül. Mindig meztelen felsőtesttel mászkált, azt hitte, baromi jó alakja van. Az is volt. Szent igaz.

NEGYEDIK FEJEZET
Nem volt semmi különös dolgom, utánamentem a mosdóba, ott dumáltam vele, míg borotválkozott. Egyedül voltunk, a többiek még nem jöttek vissza a meccsről. Pokoli hőség volt, az ablakok egészen bepárásodtak. Körülbelül tíz mosdó állt körben a fal mellett. Stradlater a középsőhöz ment, én meg leültem a tőle jobbra levőre, és elkezdtem a hidegcsapot nyitogatni - ideges szokás. Stradlater az Indián szerenád-ot fütyülte borotválkozás közben. Átkozott élesen fütyült, meg hamisan, és mindig olyat, ami még annak is nehéz, aki tud: az Indián szerenád-ot meg a Megfojtlak egy árnyas utcán-t. Gyilkolta a jó számokat.
Ackleynek undorító szokásai voltak, mondtam már, ugye? Hát Stradlaternek is, csak másképp. Ő titkolta. Mindig jól nézett ki, de csak láttad volna például egyszer a borotváját. Mindig rozsdás, szőrös, koszos volt. Soha nem tisztította, vagy ilyesmi. Stradlater mindig jól nézett ki, ha kinyalta magát, de tulajdonképpen undorító volt. Ezt persze csak az tudta, aki úgy ismerte, mint én. Azért nyalta úgy ki magát, mert őrülten szerelmes volt magába. Azt hitte a barom, hogy ő a legnagyobb menő a nyugati féltekén. Jóképű volt, elismerem. Olyan, akinek a fényképét rögtön kiszúrják a szülők az évkönyvben, és azt mondják: „Ki ez a fiú?” Olyan tablószépség. Volt egy egész csomó srác Penceyben, aki szerintem klasszabb volt nála, de a tablón mégsem mutattak olyan jól, mert valahogy a fényképen nagynak látszott az orruk, vagy elállt a fülük. Ez az én tapasztalatom.
Mondom, ott ücsörögtem a mosdón, Stradlater mellett, amíg borotválkozott, és a csapot csavargattam. A vörös szarvaslövő sapka még mindig a fejemen volt, az ellenzője hátracsapva, meg minden. Állatian élveztem ezt a sityakot.
- Mondd, tennél nekem egy nagy szívességet? - kérdezte Stradlater.
- Mit? - érdeklődtem nem túl lelkesen. Állandóan kért valami nagy szívességet. Az ilyen jóképű fickók, akik azt hiszik, igazi menők, folyton szívességet kérnek. Csak azért, mert el vannak ájulva saját maguktól, azt hiszik, hogy más is el van ájulva, és mennyei élvezet nekik szívességet tenni. Marha jó, mi?
- Mész valahova ma este?
- Lehet. Az is lehet, hogy nem. Még nem tudom. Miért?
- Történelemből hétfőre feladtak vagy száz oldalt. Mondd, írnál nekem angolból egy dolgozatot? Muszáj megcsinálni azt a nyavalyás dolgozatot hétfőre, különben kitör a parasztlázadás, csak azért kérem. Na, szóval?
Röhejes volt, iszonyúan röhejes.
- Engemet rúgnak ki ebből a diliházból, és én írjak neked dolgozatot?
- Jó, jó, de muszáj. Hétfőre meg kell lenni, különben kitör a parasztlázadás. Légy rendes, kisapám, kisapucikám, jó?
Nem feleltem mindjárt. A bizonytalanság mindig jót tesz az ilyen rohadt alakoknak.
- És miről?
- Akármiről. Csak leírás legyen. Egy szobát vagy egy házat leírsz, ahol laktál például, vagy mit tudom én, szóval érted? A lényeg az, hogy leírás legyen. - Közben ásított egy nagyot. Ez fájt. Ásítozik, miközben szívességet kér! - Csak ne legyen túl jó. Az a barom Hartzell téged menőnek tart angolból, és tudja, hogy a szobatársam vagy. Például ne tedd a vesszőket oda, ahova kell, meg minden, érted?
Ez a másik, amitől lerohadok! Vagyis ha egyszer tényleg tudok fogalmazni, ő meg a vesszőkről gagyog. Jellemző Stradlaterre. Hogy azt higgye az ember, csak azért tetűk a fogalmazásai, mert eltéveszti a vesszőket. Ebből a szempontból kicsit Ackleyre hasonlított. A kosárlabdameccsen egyszer Ackley mellett ültem. Volt a csapatban egy fiú, Howie Coyle, aki a pálya közepéről beverte a gólokat, úgyhogy a labda még a palánkot se érintette, Ackley meg folyton azt hajtogatta, hogy azért, mert isteni kosárlabdaalkata van. Istenem, de utálom az ilyesmit!
Aztán meguntam az ücsörgést a mosdó szélén, odább mentem egypár lépéssel, és elkezdtem dzsiggelni, csak úgy, a hecc kedvéért. Nem is volt rossz. Tulajdonképpen nem tudok dzsiggelni, de a mosdó kövén klasszul lehet. Utánoztam az egyik palit a moziból, valami zenés marhaságban láttam. A mozit különben halálosan utálom, viszont szeretem utánozni az ürgéket. Az öreg Stradlater borotválkozott, közben a tükörből figyelt. Nekem meg csak közönség kell, akkor megy. Exhibicionista vagyok. - Én vagyok a kormányzó fia - mondtam, és bedobtam a figurát. Végigtáncoltam az egész mosdót. - Az atyám nem akarja, hogy táncos legyek. Oxfordba akar küldeni, pedig a véremben van a tánc. - Stradlater röhögött. Volt némi humorérzéke. - Ez a Ziegfeld premierje... - Kifogytam a szuszból; sokszor nem kapok rendesen levegőt. - A főhős nem tudja folytatni. Részeg, mint egy ló. Ki kapja meg a szerepét? Én, a jó öreg kormányzó fia.
- Hol vetted azt a sapkát? - A szarvaslövő sapkát gondolta, még nem látta rajtam.
Kifogytam a szuszból, abbahagytam a hülyülést. Levettem a sapkát, és megstíröltem, már vagy kilencvenedszer. - New Yorkban vettem ma reggel egy dollárért. Komálod?
Bólintott. - Klassz - de csak hízelgett, mert rögtön újrakezdte.
- Ide hallgass. Megírod nekem azt a franc fogalmazást? Tudnom kell.
- Ha lesz időm, megírom. Ha nem, nem - mondtam. Megint odamentem a mosdóhoz, és leültem a szélére. - Kivel van ma randevúd?- kérdeztem. - Fitzgeralddal?
- Frászt! Mondtam, hogy végeztem azzal a tehénnel.
- Igazán? Passzold át nekem, öregem. Nem vicc, bírom ezt a típust.
- Vidd... túl öreg hozzád.
Hirtelen - a fene tudja, miért, olyan hülyülős hangulatom volt - szerettem volna leugrani a kagylóról, rávetni magam Stradlaterre, és leteríteni egy dupla nelsonnal. Az olyan fogás, ha nem tudnád, hogy elkapod a tagot a nyakánál, és ha akarod, meg is fojthatod. Meg is tettem, és ráugrottam, mint egy párduc.
- Hagyd abba, Holden, az istenit! - Ő nem volt hülyülős kedvében, mint én, borotválkozott, meg mindjen. - Mi az istent akarsz, szalámit csináljak belőled?
Azért sem engedtem el. Klassz dupla nelson volt. - Szabadítsd ki magad a harapófogómból!
- Jézusmária! - letette a borotvát, és egy hirtelen mozdulattal kirántotta magát a szorításomból. Marha erős tag volt, én meg gyenge. - Most már szűnj meg - mondta, azzal folytatta a borotválkozást. Mindig kétszer húzta le a pofáját, hogy ellenállhatatlan legyen. Azzal a ronda, koszos borotvájával.
- Kivel leszel, ha nem Fitzgeralddal? - Újra leültem mellé a mosdóra. - Csak nem Phyllis Smithszel?
- Nem. Szó volt róla, de aztán sehogy se tudtuk összeegyeztetni. Bud Thaw nőjének a szobatársát csíptem föl... Ja, most jut eszembe, ismer téged.
- Ki?
- Ez a baba.
- Tényleg? Hogy hívják? - Most már érdekelt.
- Várj csak... Ja igen, Jane Gallaghernek.
Öregem, majdnem elájultam, mikor meghallottam.
- Jane Gallagher? - Még a mosdóról is leszálltam erre. Meg kell dögleni. - Naná, hogy ismerem! Két éve nyáron úgyszólván a szomszédunkban lakott. Van egy marha nagy dobermanja. Annak köszönhetem, hogy összeismerkedtünk. A kutya mindig átjött a mi...
- Pont elveszed a fényt előlem, Holden, az istenért! Pont ott kell állnod?
Öregem, egészen begerjedtem. Tényleg.
- Hol van? Le kell mennem, csak éppen odaköszönök neki. Hol van, az Annexben?
- Aha.
- Hogy hozott szóba engem? Mondd, a B. M.-be jár? Mondta, hogy valószínűleg oda fog. Azt is mondta, hogy talán Shipleybe fog. Én azt hittem, odament. Hogy hozott szóba? - Nagyon izgatott voltam. Tényleg.
- Fogalmam sincs róla, biz’ isten! Emelkedj fel, jó? A törülközőmön ülsz. - Rajta ültem a hülye törülközőjén.
- Jane Gallagher - mondtam, nem tudtam napirendre térni fölötte. - Jézusmária!
Stradlater a haját olajozta. Az én olajommal.
- Táncol, balettezik, meg minden - emlékeztem. - Naponta legalább két órát gyakorolt a legnagyobb hőségben is. Félt, hogy tönkremegy a lába, vastag lesz, meg minden. És mindig sakkoztunk.
- Mit csináltatok mindig?
- Sakkoztunk.
- Sakkoztatok! Atyaúristen!
- Igen. De a tisztekkel soha nem lépett. Még akkor se, amikor üthetett volna. Hagyta őket hátul, a hátsó sorban, nem is használta. Szerette látni, ahogy ott állnak hátul mind egy sorban.
Stradlater nem szólt semmit. Az ilyesmi a legtöbb embert nem érdekli.
- Az anyja ugyanabba a klubba járt, mint mi - folytattam. - Néha labdát szedtem, hogy egy kis dohányhoz jussak. Az ő anyjának is sokszor szedtem. Állati gyengén játszott.
Stradlater alig figyelt. Az ellenállhatatlan fürtjeit fésülte.
- Le kell mennem, hogy legalább odaköszönjek neki.
- Miért nem mész már?
- Mindjárt, egy pillanat.
Újra kezdte a haját elválasztani. Minimum egy óráig tartott neki, míg megfésülködött.
- A szülei elváltak, aztán az anyja újra férjhez ment valami részeges állathoz. Vézna, szőrös lábú alak. Emlékszem rá. Mindig sortban járt. Jane mondta, hogy állítólag drámaíró, vagy valami efféle nyavalya, de én mindig csak inni láttam, meg a rádiónál ülni, minden hülye dekcsi-műsort végighallgatott. Meg meztelenül rohangált a házban föl-alá. Olyankor is, amikor Jane otthon volt, meg minden.
- Igen? - Ez már érdekelte. Egy részeg alak, aki meztelenül szaladgál, mikor Jane is ott van. Érzéki disznó.
- Ocsmány egy gyerekkora volt. Nem vicc.
Ez már nem érdekelte Stradlatert. Csak a nagyon érzéki témák érdekelték.
- Jane Gallagher. Jesszusom! - Nem bírtam kiverni a fejemből. Egyszerűen nem bírtam. - Le kell mennem, hogy legalább odaköszönjek neki.
- Miért nem mész már, az ördögbe is, csak mondogatod!
Odamentem az ablakhoz, de nem lehetett kilátni rajta, egészen bepárásodott a melegtől. - Már nincs kedvem hozzá - mondtam. Nem is volt, az tény. Az ilyesmihez hangulat kell. - Azt hittem, Shipleybe jár, megesküdtem volna. - Ide-oda sétáltam egy darabig a fürdőszobában. Nem volt más dolgom. - Tetszett neki a meccs?
- Biztos, azt hiszem. Nem tudom.
- Mondta, hogy mindig sakkoztunk, vagy valamit?
- Nem tudom, az istenért, csak most ismertem meg! - Befejezte a szívdöglesztő frizuráját, és kezdte elrakodni a mocskos cuccát.
- Ide figyelj, add át neki az üdvözletemet, jó?
- Jó - mondta, de tudtam, hogy valószínű nem adja át. Az ilyen Stradlater nem adja át.
Visszament a szobába, én meg maradtam a mosdóban még egy darabig. Jane-re gondoltam. Aztán én is bementem a szobába. Mikor beléptem, Stradlater épp a nyakkendőjét kötötte a tükör előtt. A fél életét a tükör előtt töltötte a nyavalyás. Leültem, és néztem egy darabig.
- Te - mondom -, ne mondd meg neki, hogy kirúgtak, jó?
- Jó.
Ez volt az egyetlen jó Stradlaterrel. Nem kellett neki minden vicik-vacak dolgot részletesen elmagyarázni, mint például Ackleynek. Gondolom, főleg azért, mert nem is érdekelte semmi. Ackley más volt, ő mindenbe beleütötte az orrát.
Felvette a bőrjakómat.
- Az istenért, ne nyújtsd ki teljesen, még csak kétszer volt rajtam összesen.
- Nem nyújtom ki. Hol a pokolban van a cigarettám?
- Az asztalon. - Sose tudta, mit hova tesz. - A sálad alatt. - Betette a zsebébe. Az én zsebembe.
Hirtelen előrehúztam a szarvaslövő sapkám ellenzőjét a változatosság kedvéért. Ideges lettem. Ideges krapek vagyok.
- Aztán mondd csak, hova viszed? Tudod már?
- Nem. New Yorkba, ha lesz időnk. De csak fél tízig kéredzkedett el, a fene egye meg.
Utáltam, ahogy ezt mondta. - Biztosan azért, mert nem tudta, milyen szívdöglesztően gyönyörű szivar vagy. Ha tudta volna, biztos délelőtt fél tizenegyig kéredzkedett volna el.
- Úgy is van. - Stradlatert nem lehetett könnyen megsérteni. Rém beképzelt volt. - Komolyan, na! Csináld meg nekem a dolgozatot, öregfiú! - Már a kabátot is felvette, indulásra készen állt. - Azért ne strapáld agyon magad, csak valami leírás legyen, jó?
Nem feleltem, nem volt hangulatom. Csak annyit mondtam: - Kérdezd meg, még mindig hátul tartja-e a tiszteket?
- Jó - mondta, de tudtam, hogy úgyse kérdezi meg. - Nyugodt lehetsz - azzal elcsörtetett.
Még vagy egy félórát ott ücsörögtem. Csak ültem a székemen, és nem csináltam semmit. Folyton Jane járt az eszemben, meg hogy Stradlaterrel van, meg minden. Ideges lettem, majd beleőrültem. Mondtam már, milyen érzéki barom ez a Stradlater.
Egyszer csak Ackley rontott be megint azon a nyavalyás zuhanyozón át, mint rendesen. Most az egyszer a büdös életben örültem neki. Elterelte a gondolataimat.
Ott téblábolt egész vacsoráig, mindenkiről elmondta, aki csak létezett Penceyben, hogy utálja, közben egy nagy pattanást nyomogatott az állán. Zsebkendő nélkül. Ennek az állatnak sose volt zsebkendője, ha tudni akarod. Én nem láttam nála, annyi biztos.

ÖTÖDIK FEJEZET
Szombat este Penceyben mindig ugyanaz volt a kaja. Marhamód fölvágtak vele, mert sült húst adtak. Ezer dollárba lefogadom, csak azért adták, mert vasárnap mindig sok szülő jött látogatóba, és Thurmer biztos azt hitte, a mamák majd kikérdezik a drágalátos fiacskájukat, mit vacsoráztak előző este, és akkor mondhatják, hogy sült húst. Micsoda átejtés! Látnod kellett volna azt a sült húst! Kis száraz, kemény darabkák voltak, alig lehetett elvágni. Az ilyen sült húsos estélyeket cubákos törtkrumplival körítettek, és utána linzer, amit senki se evett meg, kivéve talán az alsós srácokat, akik még nem tudják, mi a jó, meg az Ackley-féléket, akik mindent megzabálnak.
Mire kijöttünk az ebédlőből, klassz, legalább tízcentis hó volt, és még mindig esett, mintha létrán jönne. Pokolian jól festett, elkezdtünk hógolyózni meg marháskodni. Tényleg gyerekes dolog volt, de azzal együtt élveztük.
Nem volt randevúm, se semmi, így aztán elhatároztuk Mal Brossarddal, a birkózó barátommal, hogy buszon bemegyünk Agerstownba, eszünk húsos szendvicset, és talán megnézünk valami tetű filmet. Egyikünk se szeretett egész este otthon ülni a fenekén. Kérdeztem Malt, mit szólna hozzá, ha Ackley is jönne. Csak azért gondoltam, mert Ackley sose csinált semmit szombat esténként, csak ült a szobájában, és nyomkodta a pattanásait. Mal azt mondta, hogy felőle, de azért nem nagyon rajongott az ötletért. Ki nem állhatta Ackleyt. Mindenesetre mind a ketten bementünk a szobánkba készülődni, meg minden, és amíg belebújtam a sárcipőmbe, átüvöltöttem Ackleynek, jön-e moziba. Hallotta jól a zuhanyozón át is, mégse válaszolt tisztességesen. Az a fajta szivar volt, aki utál rögtön válaszolni. Aztán végül átjött, ahogy szokott, azon az átkozott zuhanyozón át, megállt a küszöbön, és azt kérdezte, ki jön még. Mindig pontosan akarta tudni, hogy ki jön még. Esküszöm, ha az a tag egyszer hajótörött lesz, beleesik a vízbe, és valaki egy nyavalyás csónakon odaevez, hogy kihúzza, azt fogja kérdezni: „Maga ki?”, mielőtt bemászik a csónakba. Mondtam, Mal Brossard jön még. Azt mondja: - Az a barom... no, jó, rendben. Várj egy percig. - Mintha valami nagy szívességet tenne.
Órákig piszmogott, amíg elkészült. Közben kinyitottam az ablakot, és puszta kézzel gyúrtam egy hógolyót. Klassz hó volt, jól lehetett gyúrni. Nem dobtam el rögtön, célt kerestem. Egy kocsit szúrtam ki az utca túloldalán, de aztán meggondoltam. Olyan szép volt az a kocsi és fehér. Aztán egy utcai csapot céloztam meg, de az is olyan szép és fehér volt. Végül is nem dobtam meg semmit. Csak becsuktam az ablakot, és körülsétáltam a szobában, s még keményebbre gyúrtam a hógolyót. Később, mikor felszálltunk a buszra Brossarddal és Ackleyvel, még mindig a kezemben tartogattam. A sofőr kinyitotta az ajtót, és kidobatta velem. Mondtam neki, nem akarom senkihez hozzávágni, de nem hitte el. Az emberek sose hisznek el semmit.
Brossard meg Ackley már látták azt a filmet, amit játszottak, így aztán csak ettünk egypár szendvicset, rexeztünk egy kicsit, aztán visszamentünk a busszal Penceybe. Nem bántam, hogy nem láttam a filmet. Valami vígjáték volt Cary Granttel, marhaság.
Különben is, voltam már egypárszor Brossarddal meg Ackleyvel moziban. Mind a kettő folyton röhög, mint egy ló, amikor nincs is semmi röhögnivaló. Még mellettük ülni is rossz.
Háromnegyed kilencre már vissza is értünk a hálóterembe. Brossard bridzsőrült volt, elkezdett partnereket keresni a hálókban. Ackley viszont a változatosság kedvéért az én szobámban táborozott le. Csak most nem Stradlater székének a karjára ült, hanem végighasalt az én ágyamon, a pofáját pont a párnámra tette, meg minden. Elkezdett beszélni, monoton hangon, és közben a pattanásait nyomogatta. Elejtettem kábé ezer célzást, mégse tudtam megszabadulni tőle. Állandóan arról a babáról beszélt azon az iszonyú monoton hangján, akivel állítólag viszonya volt előző nyáron. Már vagy százszor elmondta. És minden alkalommal másképp. Egyszer azt mondta, hogy az unokabátyja Buickjában vágta be neki, máskor meg valami sétányon, egy padon. Persze nagy sóder volt az egész. Ha egy szüzet láttam az életben, az ő volt. Azt se tudom elképzelni, hogy egyáltalán megtapizott már valakit. Végül aztán kerek perec megmondtam, hogy menjen a fenébe, dolgozatot kell írnom Stradlaternek, muszáj koncentrálni. Nagy nehezen tisztult el, mint rendesen. Aztán felvettem a pizsamát, a fürdőköpenyt meg a szarvaslövő sapkám, és nekiláttam a dolgozatnak.
A baj csak az volt, hogy nem tudtam gondolni se szobára, se valami házra, ahogy Stradlaternek kellett volna. Különben se túlságosan imádok szobákról vagy házakról írni. Végül aztán az öcsém baseballkesztyűjénél kötöttem ki. Ez aztán jó leíró téma. Tényleg. Allienek, az öcsémnek volt egy bal kézre való kesztyűje, tudniillik balkezes volt. Ez azért volt jó téma, mert Allie folyton verseket írt az ujjaira meg a tenyerébe meg mindenhova. Zöld tintával. Azért írta, hogy legyen olvasnivalója, ha unalmas a meccs. Allie már nem él, fehérvérűségben halt meg, amikor Maine-ban voltunk, 1946. július 18-án. Biztos neked is tetszett volna. Két évvel volt fiatalabb nálam, de százszor intelligensebb. Rém intelligens volt. A tanárok mindig azt írták az anyámnak, hogy öröm az ilyen fiú az osztályban. És nemcsak nyaliztak, tényleg így is gondolták. És nemcsak a legintelligensebb volt a családban, hanem a legkedvesebb is egy csomó szempontból. Soha nem gorombult be senkire. A vörös hajú emberekről általában azt tartják, hogy hamar begorombulnak, de ő nem, pedig nagyon is vörös volt. Tudod, milyen vörös? Még csak tízéves voltam, amikor golfozni kezdtem. Emlékszem, egyszer, tizenkét éves voltam azon a nyáron, éppen huzakodok neki az ütésnek, amikor hirtelen, mintha vonzott volna valami, úgy éreztem, ha megfordulok, ott látom majd Allie-t valahol. Megfordultam, és ahogy gondoltam, ott ült a kerékpárján a kerítésen túl, a pálya tudniillik be volt kerítve. Szóval ott ült, legalább százötven méterre tőlem, és figyelt. Hát ilyen vörös volt. Istenem, milyen szép kis kölyök volt! Néha úgy nevetett ebédnél, ha valami eszébe jutott, hogy majdnem lefordult a székről. Én még csak tizenhárom éves voltam, és el akartak vinni analízisbe, mert betörtem a garázsban az összes ablakot. Nem csodálom. Tényleg nem csodálom őket. A garázsban aludtam azon az éjszakán, mikor Allie meghalt, és ököllel bevertem az összes rohadt ablakot, csak úgy. A vonaton is megpróbáltam, mikor a nyáron utaztunk, de addigra már a kezem el volt törve, meg minden, szóval ott már nem tudtam. Marhaság volt, elismerem, de én akkor szinte nem is tudtam, mit csinálok, meg aztán te nem ismerted Allie-t. A kezem néha még most is fáj, mikor esik az eső, meg minden, és nem tudom rendesen ökölbe szorítani, de máskülönben már nem zavar. Nem leszek sebész vagy hegedűművész, na bumm!
Szóval erről írtam dolgozatot Stradlaternek. Allie baseballkesztyűjéről. Véletlenül nálam volt, a bőröndömben, elővettem, és lemásoltam róla a verseket. Csak a nevet kellett megváltoztatni, nehogy rájöjjenek, hogy az én testvérem és nem Stradlateré. Nem valami nagy kedvvel csináltam, de nem találtam más leíró témát. Meg azért klassz volt erről írni. Eltartott vagy egy órát, mert Stradlater tetű gépén kellett kikalapálni, és folyton beragadt. Az enyémet kölcsönadtam lenn az egyik tagnak.
Fél tizenegy tájban készültem el vele. De nem voltam fáradt, kikönyököltem kicsit az ablakba. Már nem havazott, de mégis minden pillanatban hallani lehetett, hogy autók túráztatnak, nem bírnak elindulni. Meg Ackley hortyogását is hallottam. Azon a dög zuhanyozón átjött a hang. Valami difi volt az orrával, és nem tudott normálisan lélegzeni, ha aludt. Semmi sem stimmelt ezzel a sráccal! Az orra, a pattanások, a tetű fogak, a szájrohadás, a ronda körmök. Néha szinte megsajnálta az ember ezt a hülye barmot.

HATODIK FEJEZET
Vannak dolgok, amikre nehéz visszaemlékezni. Arra gondolok, amikor Stradlater hazajött a randevújáról. Vagyis nem tudok pontosan visszaemlékezni, mit csináltam, mikor meghallottam azokat az átkozott hülye lépteit a folyosón. Valószínűleg még mindig az ablakban könyököltem, de esküszöm, nem emlékszem. Ugyanis iszonyúan odavoltam. Ha én igazán odavagyok valami miatt, akkor nem marháskodom, annak oka van. Mindjárt ki kell mennem, ha izgulok valami miatt, csak éppen nem megyek, még ahhoz is túl izgatott vagyok, hogy kimenjek. Nem akarom az izgalmat megszakítani. Ha ismerted volna Stradlatert, te is izgultál volna. Volt egy csomószor közös randevúnk azzal a barommal, tudom, mit beszélek. Teljesen gátlástalan. Tényleg.
Egyébként a folyosón linóleum volt, meg minden, szóval lehetett hallani az átkozott lépéseit, ahogy jött a szoba felé. Még arra sem emlékszem, hol ültem, mikor bejött, az ablakban, a székemen vagy az övén. Esküszöm, nem emlékszem.
Bejött, és azon nyavalygott, milyen hideg van. Aztán azt mondja: - Hol a pokolban vannak a többiek? Mint valami rohadt hullaház! - Válaszra se méltattam. Ez a hülye állat elfelejti, hogy szombat este van, és mindenki programot csinál, vagy alszik, vagy hazamegy hétvégére; mit törjem magam a magyarázattal. Elkezdett vetkőzni. Egy büdös szót se szólt Jane-ről. Meg se nyikkant. Én se, csak figyeltem. Annyit tett, hogy megköszönte a jakót. Rárakta egy vállfára, és beakasztotta a szekrénybe. Aztán, mikor a nyakkendőjét bogozta ki, megkérdezte, megírtam-e azt az átok dolgozatot. Mondtam, ott van az ágyán. Odament és olvasta, közben már az ingét gombolta. Állt, olvasta, és rém hülye pofával simogatta a mellét meg a gyomrát. Szokása volt, hogy a mellét meg a gyomrát simogatja. Imádta magát.
Hirtelen azt mondja: - A jézusát, Holden! Ez egy istenverte baseballkesztyűről szól!
- Na és? - kérdeztem pokoli nyugalommal.
- Hogyhogy na és? Mondtam, hogy szobáról vagy házról, vagy valami hasonlóról szóljon.
- Azt mondtad, leírás legyen. Mi a fenéért baj az, hogy egy baseballkesztyűről szól?
- Az istenit neki! - Meg volt sértve. Egészen begorombult. - Te mindent pont fordítva csinálsz! - Rám nézett. - Nem csoda, hogy elhúznak. Mindent másképp csinálsz, mint kellene. Amire csak azt a szaros kezed ráteszed.
- Jól van, akkor add vissza! - Odamentem, kirántottam a kezéből, és összetéptem.
- Hát ezt meg mi a fenének csináltad?
Nem is feleltem. Egyszerűen bevágtam a fecniket a szemétbe, aztán elnyúltam az ágyamon, és sokáig nem szóltunk egy szót se. Stradlater gatyára vetkőzött, én meg csak feküdtem, és bagóztam. Tulajdonképpen tilos volt bagózni a hálókban, de éjjel lehetett, úgyis mindenki aludt, vagy otthon se volt, senki se érezhette meg a dohányszagot. Egyébként csak Stradlatert akartam bosszantani vele. A frászt kapta, ha valami szabályt nem tartott be az ember.
Ő nem is gyújtott rá soha a hálóban, csak én.
És még mindig nem szólt egy büdös szót se Jane-ről. Végül is én szólaltam meg: - Jó későn jöttél ahhoz képest, hogy csak fél tízig volt kimenője. Elkésetted?
Az ágya szélén ült, és a koszos lábáról vágta a körmét. - Egy kicsit. Ki a fene megy haza szombat este fél tízre? - Te jó ég, hogy gyűlöltem!
- New Yorkban voltatok?
- Meg vagy őrülve? Hogy a fenébe mehettünk volna New Yorkba, mikor csak fél tízig volt kimenője?
- Kár.
Rám meredt.
- Ide figyelj, mi lenne, ha a mosdóba mennél cigarettázni? Lehet, hogy te mész a francba, de én még maradok egy darabig, legalábbis érettségiig.
Rá se rántottam, bagóztam, mint egy őrült. Csak éppen átfordultam a másik oldalamra, és figyeltem, hogy vágja a büdös körmét. Micsoda iskola! Folyton ilyesmiket kell nézni: valaki vágja a lábáról a körmöket, vagy a pattanásait nyomkodja!
- Megmondtad neki, amit üzentem?
- Meg.
Egy fenét mondta meg a nyomorult.
- Mit mondott? Azt is megkérdezted, hogy a tiszteket még mindig a hátsó sorban tartja-e?
- Nem, azt nem. Mit gondolsz, egész este sakkoztunk, vagy mi a fene?
Nem is feleltem. Istenem, hogy gyűlöltem!
- Hát ha nem New Yorkba, akkor hova vitted? - Ezt csak egy kis idő után kérdeztem. Erőlködni kellett, hogy ne remegjen a hangom. Öregem, marhára ideges lettem. Aztán úgy éreztem, hogy lassan feljön a fejem vize.
Végre levágta azokat a retkes körmeit. Felkelt az ágyról, még mindig gatyában, és elkezdett marhulni. Odajött hozzám, és rátehénkedett a vállamra.
- Hagyj békén! Hát akkor hova a pokolba vitted, ha nem New Yorkba?
- Sehova. Csak ücsörögtünk abban a rohadt kocsiban. - Megint bokszolt egyet rajtam.
- Hagyj békén! Milyen kocsiban?
- Ed Bankyéban.
Ed Banky volt a kosárlabdaedző Penceyben. Ez a Stradlater a kedvencei közé tartozott, ő volt a bedobó, és Ed mindig kölcsönadta neki a kocsiját, ha kérte. A tanszemélyzet kocsiját tulajdonképpen tilos volt a diákoknak kölcsönvenni, de ezek a barom sportolók összetartottak. Minden iskolában, ahova csak jártam, ezek mindig összetartottak.
Stradlater még mindig bokszolgatta a vállam. A fogkeféje a kezében volt, aztán a szájába vette.
- Mit csináltatok? Bevágtál neki abban a rohadt kocsiban? - Iszonyúan remegett a hangom.
- Micsoda ocsmányságokat beszélsz! Kimossam a szádat szappannal?
- Igen vagy nem?
- Ez szakmai titok, apukám!
A továbbiakra már nem emlékszem ilyen élesen. Csak azt tudom, hogy felugrottam az ágyról, mintha a vécére mennék, vagy mit tudom én, és behúztam neki teljes erőmből egyenest a fogkefébe, hogy átfúrja neki a torkát. Csak éppen eltévesztettem. Nem irányoztam be előre. Valahol a halántékán találtam el, ennyi volt az egész. Azért fájhatott neki, de nem annyira, ahogy szerettem volna. Fájt volna jobban, de a jobb kezemmel ütöttem, és azzal nem tudok jól ütni. A miatt az eset miatt, amiről már beszéltem.
Aztán csak azt vettem észre, hogy a padlón fekszem, Stradlater meg a mellemen ül, azazhogy nem is ül, hanem térdel tonnás testével, és állatian vörös. Fogta a csuklómat is, hogy ne bírjak újra ütni. Meg tudtam volna ölni!
- Mi bajod? - ismételte egymás után többször, és egyre vörösebb lett az az ostoba képe.
- Vedd le rólam azt a retkes térded! - mondtam, vagyis inkább üvöltöttem. - Na, szállj már le rólam, te piszkos állat!
Eszébe se volt. Fogta a csuklómat, én meg elmondtam baromnak meg mindennek, vagy tíz óra hosszat. Már nem is emlékszem, miket mondtam neki. Hogy azt hiszi, mindenkinek bevághatja, akinek csak akarja. Meg hogy őt nem is izgatja, hogy egy lány az összes tisztjét a hátsó sorban tartja vagy nem, és azért nem izgatja, mert ő egy hülye bunkó. Utálta, ha lehülyézik. Egyik hülye se állhatja, ha lehülyézik.
- De most már aztán pofa be, Holden! - kiabálta a nagy hülye piros képével. - Pofa be!
- Azt se tudod, hogy Jane-nek hívják-e vagy June-nak, te hülye bunkó!
- Fogd be a pofád, Holden, az istenit, jót mondok! - Sikerült kihozni a sodrából. - Ha nem fogod be a pofádat, megnyuvasztalak!
- Szedd már le a büdös lábadat a mellemről!
- Ha eleresztelek, befogod a szád?
Nem feleltem.
Megismételte: - Holden, ha eleresztlek, befogod a szád?
- Be.
Lemászott rólam, és végre felálltam. Pokolian fájt a mellem a retkes térdétől. - Hülye állat, barom vagy!
Ettől teljesen kiborult. A mutatóujját kezdte rázni a pofámba. - Holden, az istenedet, még egyszer utoljára figyelmeztetlek! Ha nem fogod be a pofád, én...
- Miért fognám? - szinte visítottam már. - Ez a baj veletek, hülye bunkók! Vitatkozni, azt nem akartok. Mert akkor egyből meglátszik, milyen hülye bunkók vagytok. Soha nem akarnak vitázni, intellig...
Akkor tényleg behúzott egyet, és megint a padlón találtam magam. Nem tudom, kiütött-e, de azt hiszem, nem. Csak filmen olyan egyszerű valakit kiütni. Mindenesetre az orromból ömlött a vér. Mikor felnéztem, Stradlater pont a fejem felett állt, a piperetáskájával a hóna alatt.
- Miért nem fogod be a szád, amíg szépen mondom? - Nagyon idegesnek látszott. Biztos attól félt, hogy betört a koponyám, vagy valami, mikor a padlóra estem. Kár, hogy nem tört be. - Te piszkáltad ki belőlem, az istenit! - Öregem, be volt tojva.
Eszembe se jutott, hogy fölkeljek. Csak feküdtem a padlón, és kiabáltam:
- Hülye barom, hülye barom! - Meg voltam őrülve, szinte visítottam.
- Ide figyelj, menj és mosd meg az arcod - szólt rám Stradlater. - Hallod?
Azt mondtam, hogy mossa meg ő a hülye bunkó pofáját - gyerekség ilyet mondani, de őrjöngtem. Azt is mondtam, hogy útközben a fürdőszoba felé álljon meg, és vágja be Mrs. Schmidtnek. Mrs. Schmidt a portás felesége volt, vagy hatvanöt éves.
Ott ültem a padlón, amíg Stradlater becsukta az ajtót, és hallottam, hogy végigmegy a folyosón a mosdó felé. Aztán felkeltem. A szarvaslövő sapkám nem láttam sehol. Végül az ágy alatt találtam meg. Felvettem, és ahogy szoktam, az ellenzőjét hátracsaptam, aztán megszemléltem a hülye pofámat a tükörben. Hát annyi vért még nem láttál! A szájam körül, az állam, még a pizsamám és a fürdőköpenyem is tiszta vér lett. Meg is ijedtem, meg tetszett is. Az ilyenek után mindig igazi nehézfiúnak látszom. Csak kétszer verekedtem életemben, és mind a kétszer kiütöttek. Végeredményben nem vagyok igazi nehézfiú. Én a béke barátja vagyok, ez az igazság.
Az volt az érzésem, Ackley hallotta az egész ricsajt, és nem alszik. Átmentem hát a zuhanyozón, meg akartam nézni, mi az istent csinál. Nemigen szoktam bemenni hozzá. Bűzlött az egész szoba, amilyen undor egy alak.

HETEDIK FEJEZET
A mi szobánkból átszűrődött a világosság egy kicsit, és láttam, hogy fekszik az ágyban. Azzal együtt tudtam jól, hogy nagyon is ébren van.
- Ackley - szóltam be -, ébren vagy?
- Igen.
A sötétben valakinek a cipőjére léptem, majdnem orra buktam. Ackley nagy nehezen felkönyökölt. Valami fehér kenőcsöt kent vastagon a pofájára, a pattanások miatt. Kísértetiesen hatott a sötétben.
- Mi a frászt csinálsz? - kérdeztem.
- Mit gondolsz, mit? Aludni akartam, mielőtt ezt a cirkuszt kezdtétek. Mi az istenért verekedtetek?
- Hol a villany? - Nem találtam a kapcsolót. Végigtapogattam az egész falat.
- Minek a villany?... Ott van jobbra.
Végre megtaláltam a kapcsolót, és felgyújtottam. Ackley eltakarta a szemét, bántotta a fény.
- Jézusmária! Mi van veled? - A vér miatt volt oda.
- Egy kis nézeteltérésem volt Stradlaterrel. - Aztán leültem a földre. Ezeknél soha nem volt szék. Nem tudom, mi az istent csináltak a székekkel. - Ide figyelj, van kedved kanasztázni egy kicsit? - Kanasztaőrült volt.
- Te jóisten, még mindig vérzel! Jó lenne valamit rátenni.
- Majd eláll. Ide figyelj, játszunk kanasztát vagy nem?
- Kanasztát, te jóisten! Tudod, hány óra van, csak úgy mellesleg?
- Nincs késő. Még csak tizenegy vagy legfeljebb fél tizenkettő körül.
- Csak! Ide figyelj, nekem fel kell kelnem reggel, és misére menni, a szentségit neki! Ti meg itt üvöltöztök és verekedtek az éjszaka kellős... Egyébként miért verekedtetek?
- Hosszú história. Nem akarlak untatni, Ackley. Tekintettel vagyok rád - mondtam. Soha nem beszéltem meg vele a magánügyeimet. Először is még hülyébb volt, mint Stradlater. Stradlater lángész Ackleyhez képest. - Mondd, alhatok ma Ely ágyában? Nem jön vissza holnap estig, ugye? - Nagyon jól tudtam, hogy nem. Ely majdnem minden istenverte hétvégén hazament.
- Mit tudom én, mikor jön vissza?
Ez fájt, öregem! - A fene egye meg, hogyhogy nem tudod, mikor jön vissza? Sose jön vissza vasárnap estig, nem?
- Nem, de a fene egye meg, nem mondhatom csak úgy akárkinek, hogy feküdjön az ágyába, ha akar.
Halálos volt. Feltápászkodtam a földről, és vállon veregettem. - Princ vagy, Ackley fiacskám, tudod?
- Na de hát nem mondhatom csak úgy valakinek, hogy...
- Tökéletes princ vagy. Úriember, tudományos ember, gyerekem - mondtam. Hát az is volt. - Nincs véletlenül egy cigarettád? Ne mondd, hogy nincs, mert megdöglök.
- Pedig tényleg nincs. Mondd, mi a fenéért verekedtetek?
Nem feleltem. Csak felálltam, odamentem az ablakhoz, és kinéztem. Hirtelen annyira egyedül éreztem magam. Szinte azt kívántam, bár megdöglenék.
- De hát mi a fenéért verekedtetek tulajdonképpen? - kérdezte már vagy ötvenedszer. Mindenesetre kezdtem már unni.
- Miattad.
- Miattam? Jézusmária!
- Igen. A piszkos becsületedért verekedtem. Stradlater azt állította, hogy tetű alak vagy. Én meg nem hagytam.
Erre fölizgult: - Tényleg? Nem ugratsz? Tényleg?
Megmondtam neki, hogy csak ugrattam, és lefeküdtem Ely ágyára. Öregem, mondhatom, rohadtul éreztem magam. Olyan pokolian egyedül voltam.
- Bűzlik ez a szoba! Innen érzem a zoknid szagát. Mondd, te sose küldöd a mosodába?
- Ha nem tetszik, tudod, mit csinálj? - Szellemes a szivar. - Mi lenne, ha leoltanád azt az átkozott villanyt?
Nem oltottam le mindjárt. Csak feküdtem Ely ágyán, és Jane-re gondoltam, meg minden. Mint egy hülye, bámultam magam elé, ha eszembe jutott, hogy Jane meg Stradlater a hájas fenekű Ed Banky kocsijában voltak együtt valahol. Ha eszembe jutott, kedvem lett volna kiugrani az ablakon. Az a vicc, hogy te nem ismered Stradlatert, de én ismerem. A legtöbb srác Penceyben csak mesélt, hogy viszonya van lányokkal, mint például Ackley, de ennek a Stradlaternek tényleg volt. Én magam személyesen ismertem legalább kettőt, akivel volt. Ez az igazság.
- Mondd el nekem csodálatos életed történetét, Ackley fiacskám!
- Mi lenne, ha eloltanád azt az átok villanyt? Fel kell kelnem reggel, misére megyek.
Felkeltem és eloltottam, hadd legyen karácsonya. Aztán visszafeküdtem Ely ágyára.
- Mi lesz, mégis Ely ágyában alszol?
A vendégszeretet magasiskolája volt, öregem!
- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ne izgulj!
- Nem izgulok, csak fenemód nem szeretném, ha Ely hirtelen megjönne, és valakit találna...
- Nyugodj meg! Nem fogok itt aludni. Nem akarok visszaélni azzal az átkozott nagy vendégszereteteddel!
Pár perccel később már javában húzta a lóbőrt. Én meg mégiscsak ott maradtam, feküdtem a sötétben, és próbáltam nem gondolni Jane-re meg Stradlaterre Ed Banky átkozott kocsijában. Nem lehetett. Sajnos, ismertem Stradlater technikáját. Ettől csak még rosszabb volt. Egyszer voltunk együtt Ed Banky kocsijában, Stradlater hátul ült a nőjével, én meg az enyémmel elöl. Micsoda technikája van a szivarnak: lassan kezdi fűzni a lányt, olyan nyugodtan, őszinte hangon, mintha nemcsak jóképű, hanem rendes és őszinte is volna. Majd szétvetett a düh ott elöl. A nő meg folyton azt mondta: - Ne, kérlek, ne! - De Stradlater csak folytatta ezen a Lincoln-féle, őszinte hangon, és végül a süket csend. Marha kellemetlen volt. Azt azért nem hiszem, hogy akkor este beiktatta neki, de majdnem, fenemód közel voltak hozzá, átkozottul közel.
Miközben ott feküdtem és igyekeztem nem gondolni semmire, hallottam, hogy Stradlater jön vissza a fürdőszobából, és bemegy a szobába. Hallottam, ahogy elrakja a vackait, meg minden, és kinyitotta az ablakot. Megdöglött a jó levegőért. Aztán kicsit később eloltotta a villanyt. Engem nem keresett, még csak körül se nézett.
Az utca is nyomor volt. Autók se jártak már, semmi. Olyan rohadtul egyedül éreztem magam, hogy már inkább felkeltettem Ackleyt.
- Ackley! - suttogtam, nem akartam, hogy Stradlater meghallja a hangom a függönyön keresztül.
Persze Ackley nem hallotta.
- Ackley!
Még mindig semmi. Úgy aludt, mint egy hulla.
- Ackley! - Ezt már meghallotta.
- Mi a nyavalya ütött beléd? Az istenit! Már elaludtam.
- Idefigyelj! Hogy lehet kolostorba vonulni? - Persze csak játszottam a gondolattal, hogy bevonulok. - Át kell térni katolikusnak?
- Persze hogy át kell. Te dög! Ezért a hülyeségért versz föl a legjobb...
- Nyugi, aludj tovább. Nem akarok kolostorba vonulni. Amilyen peches vagyok, kifognám a leghülyébb szerzeteseket, csupa hülye állatot.
Erre már egyből felült az ágyán. - Ide figyelj, nem izgat, hogy mit mondasz rólam vagy akármiről, de ha azt a rohadt vallásomat kezded...
- Nyugi, senki se bántja azt a rohadt vallásodat! - Felkeltem Ely ágyából, és az ajtó felé indultam. Nem bírtam tovább ezt a hülye légkört. De útközben még megálltam az ágyánál, és lejattoltam vele, mint politikus a politikussal. Elhúzta a kezét. - Már megint mi a hézag? - kérdezte.
- Semmi! Csak meg akarom köszönni, hogy ilyen princül fogadtál, ez az egész. - Az őszinte hangot vettem elő. - Te vagy a legprincebb srác a halpiacon, Ackley fiacskám, van róla fogalmad?
- Okos mikulás. Ha egyszer valaki szétrugdalja a...
Végig se hallgattam. Becsuktam az ajtót, és kimentem a folyosóra.
Mindenki aludt, bement a városba, vagy hazament hétvégére. Nagyon-nagyon kihalt és nyomasztó volt a folyosón. Leahy és Hoffman ajtaja előtt találtam egy üres fogkrémes tubust, azt toszogattam a szőrmeszegélyes papucsommal a lépcső felé. Gondoltam, lemegyek és megnézem, mit csinál Mal Brossard. Egyszer csak meggondoltam a dolgot, egy pillanat alatt eldöntöttem, mit kell tenni: itthagyni a fenébe Penceyt, rögtön, még az éjjel. Minek szerdáig várni, meg minden. Elég volt ebből a lézengésből. Lehangoló, és nagyon magányosnak éreztem magam tőle. Elhatároztam, hogy kiveszek egy szobát New Yorkban, valami nagyon olcsó szállóban, meg minden, és szerdáig fütyülök a világra. Aztán szerdán hazamegyek, frankón és kipihenve. Úgy gondoltam, szüleim szerda vagy csütörtök előtt valószínűleg úgyse kapják meg az öreg Thurmer levelét, hogy innen pateroltak. Nem akartam addig hazamenni, amíg meg nem tudják, és meg nem emésztik a dolgot, meg minden. Nem akartam jelen lenni az első meglepetésnél. Az anyám rémesen hisztériás. Később aztán nem rossz, mikor már bevette a dolgot. Azonkívül rám fért egy kis pihenés. Az idegeim teljesen kivoltak. Tényleg, teljesen.
Szóval így határoztam. Bementem a szobába, felgyújtottam a villanyt, és elkezdtem csomagolni. Egy-két dolog már be is volt rakva. Stradlater még csak fel sem ébredt. Rágyújtottam, felöltöztem, becsomagoltam a két repülőkofferemet. Talán két percig tartott. Nagyon gyorsan csomagolok.
Egy dolog azért kissé lehangolt. Be kellett csomagolnom azt a tiszta új korcsolyát, amit az anyám csak pár napja küldött. Lehangoló volt. Elképzeltem, mikor elment az áruházba, és egy csomó linket kérdezett a kereskedőtől - én meg újra bemondom az unalmast, itt is. Nagyon elszomorító a dolog. Igaz, nem jó korcsolyát vett, versenykorcsolyát szerettem volna, ő meg hokit vett, de valahogy mégis elszomorított. Engem az ajándékok a végén majdnem mindig lehangolnak.
Aztán, mikor mindent becsomagoltam, összeszámoltam a pénzem. Nem emlékszem pontosan, mennyi volt, mindenesetre eléggé ki voltam tömve. A nagyanyám is küldött egy kis dohányt egy héttel azelőtt. Az öreglány eléggé szórja a pénzét. Nincs ki már mind a négy kereke - vén, mint az országút -, és egy évben minimum négyszer küld pénzt a szülnapomra. Egyébként, bár eléggé ki voltam tömve, még elbírtam volna egy-két dollárt. Sose lehet tudni. Lementem a földszintre, felébresztettem Frederick Woodruffot, akinek az írógépemet kölcsönadtam. Kérdeztem, mennyit adna érte. Meglehetősen pénzes mókus volt. Azt mondta, gőze nincs, nem is nagyon akarja megvenni. De aztán mégis megvette. Legalább kilencvenet megért, de csak húszat adott érte. Dühös volt, mert felráztam.
Mikor már útra készen álltam, megvolt a táskám, meg minden, megálltam egy percre a lépcső tetején, és még egyszer végignéztem azon az átkozott folyosón. Majdnem elbőgtem magamat. Nem tudom, miért. Felvettem a piros szarvaslövő sapkám, az ellenzőjét hátracsaptam, ahogy szoktam, aztán elüvöltöttem magam teljes torokból: - Aludjatok csak, hülyék! - Fogadni mernék, felvertem minden hülye állatot azon a folyosón. Aztán elhúztam a csíkot. Valamelyik balfácán elszórta a földimogyoró héját a lépcsőn, majd kitörtem a nyakam.

NYOLCADIK FEJEZET
Gyalog mentem az állomásig, nem hívhattam taxit, túl késő volt. Az út nem volt hosszú, csak pokolian hideg, és a hó miatt nehéz, a két bőrönd meg folyton nekiütődött a lábamnak. A levegőt viszont élveztem. Csak az volt a baj, hogy a hidegtől fájt az orrom meg a szám, ahova Stradlater bepancsolt. Pont a szám szélét verte neki a fogamnak, és eléggé fájt. Viszont a fülem jó melegen volt. Az új sapkámnak volt fülvédője, lehúztam, fütyültem rá, hogy nézek ki. Különben is egy lélek se járt az utcán. Mindenki szunyált.
Mázlim volt, mert mikor kiértem az állomásra, összesen tíz percet kellett várni a vonatra. Amíg vártam, fogtam egy kis havat, és lemostam vele az arcom. Még mindig maradt rajta egy jó csomó vér.
Általában élvezem a vonatozást, főleg éjszaka. Ég a villany, az ablakok feketék, kávét, szendvicset meg magazinokat árulnak. Sonkás szendvicset szoktam venni, meg vagy négy-öt magazint. Éjjel, vonaton, még a leghülyébb magazintörténetet is el bírom olvasni, és még csak meg se üt a guta. Ismered, milyenek. Szerepel egy csomó vékony pofájú, link Dávid, meg egy csomó hasonló nő, Linda vagy Marcia, és állandóan tüzet adnak a hülye Dávidoknak. Mondom, általában éjszaka, vonaton, kibírom még ezeket a tetű sztorikat is. De most valahogy más volt. Nem kellettek. Csak ültem, és nem csináltam semmit. Fogtam a sapkám, levettem, és zsebre vágtam. Aztán egyszer csak Trentonban felszállt egy nő, és leült mellém. Tulajdonképpen az egész kocsi üres volt, irtó késő volt már, meg minden, de hát ő mellém ült, ahelyett hogy máshova ült volna, talán mert nagy csomagja volt, és legelöl ültem. A csomagot pont középre tette, ahol a kalauz meg mindenki áteshet rajta. Böhöm nagy orchideákat tűzdelt magára, mintha valami nagy estélyről jött volna, vagy valami. Olyan negyven, negyvenöt lehetett, de azért jó kondiban volt. Megőrjítenek a nők. Tényleg. Nem mondom, hogy túlzottan érzéki szivar vagyok, de azért éppen eléggé. Szóval szeretem a nőket, úgy értem. Mindig oda teszik a csomagjukat, ahol útban van.
Szóval ott ültünk, és egyszer csak azt mondja: - Ne haragudjon, nem a Pencey gimnázium címkéje ez véletlenül? - A bőröndjeimét nézte a csomagtartón.
- De igen. - Eltalálta.
Az egyik bőröndömön volt egy nyavalyás Pencey-címke. Tényleg marhaság volt felragasztani.
- Ó! Szóval a Penceybe jár? - Kellemes volt a hangja. Vagyis inkább kellemes telefonhang. Mindig telefonba kellene beszélnie ezzel a hanggal, egy kis telefont kellene állandóan magánál tartania.
- Igen, oda.
- Nahát, milyen érdekes. Akkor biztosan ismeri a fiamat: Ernest Morrow. Ő is a Penceybe jár.
- Ismerem, egy osztályba járunk.
A legnagyobb állat, aki a Penceyben valaha is megfordult az iskola fennállása óta, az volt az ő fia. Ha zuhanyozás után végigment a folyosón, akkor a vizes törülközőjével mindenkinek ráhúzott a fenekére. Szóval pontosan ilyen volt.
- Nahát, milyen remek! - mondta, de egyáltalán nem közönségesen. Csak olyan kedvesen. - El kell mondanom Ernestnek, hogy találkoztunk. Megmondaná a nevét?
- Rudolf Schmidt - mondtam. Nem volt kedvem az egész életemről beszámolót tartani. Rudolf Schmidtnek hívták a pedellusunkat.
- Szereti a Penceyt, Rudolf?
- A Penceyt? Megjárja. Nem mondhatnám, hogy paradicsom, vagy mit tudom én, de van olyan jó, mint a legtöbb iskola. Van olyan tárgy, amiben első klasszis.
- Ernest egyszerűen imádja.
- Igen, tudok róla - mondtam, és elővettem a jól bevált sódert. - Ő nagyon jól alkalmazkodik a dolgokhoz. Igazán. Szóval ő nagyon jól tudja, hogy kell viselkedni.
- Úgy látja? - Fenemód fölpiszkáltam az érdeklődését.
- Igen, feltétlenül. - Figyeltem, hogy húzza le a kesztyűjét. Öregem, rogyásig volt ékszerekkel.
- Letört az egyik körmöm az előbb, mikor kiszálltam a taxiból. - Rám pillantott, és elmosolyodott. Irtó édesen mosolygott. De igazán. A legtöbb ember egyáltalán nem tud mosolyogni, vagy hülyén mosolyog. - Az apja meg én gyakran aggódunk miatta. Az az érzésünk, hogy nem oldódik fel könnyen.
- Hogy tetszik ezt érteni?
- Hát, nagyon érzékeny. Tulajdonképpen sohasem volt valami túlságosan barátkozó természet. Talán kicsit komolyabban veszi a dolgokat, mint az ő korában kellene.
Érzékeny! Ez fájt. Körülbelül olyan érzékeny volt, mint egy vécécsésze.
Jól megnéztem a nőt. Nem látszott hülyének. Talán lehetett némi halványlila gőze arról, micsoda baromnak az anyja. De ezt egy anyának nem lehet megmondani, úgy gondolom. Az anyák kicsit mind őrültek. Különben tetszett nekem ennek a Morrow-nak az anyja. Egész jó bőr. - Parancsol egy cigarettát? - kínáltam.
Körülnézett. - Azt hiszem, ez nemdohányzó, Rudolf!
Rudolf! Ez fájt.
- Nem számít. Nyugodtan rágyújthatunk, amíg nem kiabálnak.
Kivett egyet. Tüzet adtam.
Jól állt neki a cigaretta. Leszívta, meg minden, de nem nyelte a füstöt olyan undorítóan, ahogy a legtöbb ilyen korú nő. Határozottan jó nő volt, vonzó, ha éppen érdekel.
Olyan furcsán nézett rám. - Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, vérzik az orra, kedves - mondta hirtelen.
Bólintottam, és elővettem a zsebkendőm. - Megütötte egy hógolyó. Nagyon kemény volt. - Éppenséggel elmondhattam volna az igazat is, csak túl hosszadalmas lett volna. Határozottan komáltam a nőt. Már kezdtem sajnálni, hogy nem mondtam meg az igazi nevem.
- Ernie egyike a legnépszerűbb fiúknak Penceyben, tetszik erről tudni?
- Nem, nem tudtam.
Bólintottam.
- Nem könnyű őt megismerni, sok idő kell hozzá. Furcsa fiú. Különös fiú, több szempontból is, tetszik érteni, mire gondolok. Először, mikor találkoztunk, azt hittem, olyan nagyképű. Szó szerint ezt gondoltam. De nem az. Csak olyan nagyon eredeti fiú, kell egy kis idő, amíg az ember megismeri.
Mrs. Morrow nem szólt semmit, de öregem, látni kellett volna. Egészen lenyűgöztem. Pont ezt akarja minden anya hallani, milyen menő az ő fia.
Aztán még jobban ráhajtottam. - Mesélt Ernie a választásról? Az osztályelnök-választásról?
Megrázta a fejét. Egészen transzba esett. Tényleg.
- Hát mi egy csomóan az osztályból Ernie-t akartuk osztályelnöknek. Őt akartuk egyhangúlag. Azt hiszem, ő lett volna az egyetlen, aki igazán alkalmas rá. - Úristen! Öregem, ez volt a legjobb! - Aztán mégis Harry Fencert választottuk. És miért? Egyszerűen, mert Ernie nem hagyta, hogy jelöljük. Mert ő olyan visszahúzódó és szerény, meg minden. Visszautasította. Tényleg nagyon visszahúzódó. Erről valahogy le kellene szoktatnia. - Ránéztem a nőre. - Nem mondta el?
- Nem, nem mondta.
Bólintottam.
- Igen, ez Ernie. Nem mondaná el. Ez az egyetlen hibája, túl szerény és visszahúzódó. Igazán ki kellene kúrálni ebből.
Abban a percben jött a kalauz, és Mrs. Morrow jegyét kérte. Végre leállíthattam a sódert. De azért nem bánom, hogy ennyi mindent beadtam neki. Gondold el, egy ilyen tag, mint ez a Morrow, aki mindig rávág a törülközőjével az ember fenekére, úgyhogy lehetőleg igazán fájjon, ez nem nő ki az ocsmány szokásaiból. Ez egész életére ilyen patkány marad. Esküszöm, ezek után Mrs. Morrow azt fogja hinni, hogy a fia kedves és szerény, aki nem akarja, hogy megválasszák osztályelnöknek. Valószínűleg, bár sose lehet tudni. Az ilyesmit könnyen beveszi egy anya.
- Meghívhatom egy koktélra? - kérdeztem. Rám nagyon rám fért volna. - Átmehetnénk a szalonkocsiba, ha tetszik gondolni.
- De hát maguknak szabad italt rendelni, Rudolf? - Valahogy nem volt benne anyai szemrehányás. Nagyon is kedvesen hangzott, meg minden, különben sem telt volna ki tőle ilyesmi.
- Hát nem, nem éppen, de én majdnem mindig kapok, szerencsére elég magas vagyok. És van egy csomó ősz hajam. - Oldalt fordultam, és megmutattam az ősz hajszálaimat. Fenemód el volt tőle ragadtatva. - Tessék csak bátran velem tartani. - Öregem, ha én ezt a nőt...
- Ne haragudjon, de most nem ízlene. De azért köszönöm, kedves, igazán köszönöm. Egyébként is azt hiszem, a szalonkocsi már bezárt. Elég késő van. - Igaza volt. Az időről egészen elfeledkeztem.
Aztán rám nézett, és megkérdezte, amitől már előre féltem. - Ernest azt írja, hogy szerdán jön haza, akkor kezdődik a karácsonyi szünet. Remélem, nem valami családi betegség miatt hívták hirtelen haza? - Őszinte aggodalommal nézett rám. Nem mint aki mindent tudni akart, egyáltalán nem.
- Á, nem, otthon mindenki jól van. Rólam van szó. Egy kis operáció.
- Jaj, hogy sajnálom! - Tényleg sajnált. Kár volt mondani, de már nem lehetett visszaszívni.
- Nem komoly. Csak egy kis daganat van az agyamban.
- Jaj, ne mondja! - A kezét a szájához kapta, meg minden.
- Á, nem veszélyes! Egész a szélén van. És nagyon kicsi. Két perc alatt kiveszik.
Aztán kivettem a zsebemből a menetrendet, és azt kezdtem olvasni. Csak hogy abbahagyjam már a hazudozást. Ha egyszer elkezdem, órákig tudom folytatni, ha formában vagyok. Nem vicc, órákig.
Aztán már nem beszéltünk sokat. Ő a Vogue-ot olvasta, én meg kinéztem az ablakon egy darabig. Newarknál leszállt. Sok szerencsét kívánt a műtéthez, meg minden. És folyton Rudolfnak szólított. Aztán még meghívott, hogy látogassam meg a nyáron Ernie-t Gloucesterben, Massachusettsben. Azt mondta, hogy a házuk épp a tengerparton van, és teniszpálya is van satöbbi, de én köszöntem szépen, és mondtam, hogy én Dél-Amerikába megyek a nagymamámmal. Ez volt a teteje mindennek. A nagymamám ki nem mozdul a házból, legfeljebb valami rohadt matinéra ha elmegy. De ezt az állat Morrow-t a világ minden pénzéért se látogatnám meg, még végső kétségbeesésemben sem.

KILENCEDIK FEJEZET
Mikor a Penn Stationnél kiszálltam, először is bementem egy telefonfülkébe. Úgy éreztem, fel kellene hívnom valakit. A bőröndöket kint letettem, hogy szem előtt legyenek, de mikor benn voltam a fülkében, senki se jutott eszembe, akit felhívhatnék. D. B., a bátyám, Hollywoodban volt. A húgom, Phoebe, meg már kilenckor lefekszik, szóval őt se hívhatom fel. Ő persze nem bánta volna, ha felkeltem, a baj csak az volt, hogy nyilván nem ő vette volna fel a kagylót, hanem a szüleim. Szóval ez is kiesik. Aztán Jane Gallagher mamájára gondoltam, megkérdezném, mikor kezdődik Jane vakációja, de ehhez sem volt hangulatom. Különben nagyon késő volt ehhez is. Aztán gondoltam Sally Hayesre, vele elég sokat hetyegtem, és tudtam, hogy ők már megkapták a szünetet, tudniillik írt egy tetű hosszú levelet, meghívott, hogy segítsek feldíszíteni szenteste a karácsonyfáját, meg minden, de nem mertem felhívni, hátha az anyja veszi fel a kagylót. Ismeri az én anyámat, és mit tudom én, hátha hanyatt-homlok rohan, és megtelefonálja neki, hogy New Yorkban vagyok. Meg különben se volt hangulatom Mrs. Hayesszel csevegni. Egyszer azt mondta Sallynek, hogy őrült vagyok. Hogy őrült vagyok, és nincs életcélom. Aztán erre a srácra, erre a Carl Luce-ra gondoltam, a Whootonba vele jártam, de azért olyan nagyon nem szerettem. Végül is nem hívtam fel senkit... Kijöttem a fülkéből, körülbelül húsz perc totojázás után, fogtam a bőröndjeimét, és az aluljárón át fölmentem a taxiállomáshoz.
Beültem egy kocsiba, de amilyen hülye vagyok, az otthoni címet mondtam be, csak úgy, megszokásból, meg minden, teljesen megfeledkeztem róla, hogy ezt a pár napot a szünetig szállodában akartam eltölteni. Nem is jutott eszembe, csak amikor már majdnem keresztülhajtottunk a parkon. - Forduljon meg, ha lehet, rossz címet mondtam véletlenül. Menjünk vissza az állomás felé.
A sofőr igazi okos mikulás volt. - Itt nem tudok megfordulni, kispajtás, ez egyirányú utca. Most már fel kell menni a Kilencvenedik utcáig.
Nem volt kedvem vitatkozni. - Jó. - Aztán hirtelen eszembe jutott valami. - Figyeljen csak ide, tudja-e, hogy ott a Central Parkban, a kis tóban, kacsák vannak? Abban a kis tóban. Nem tudja véletlenül, hova lesznek, mármint a kacsák, ha befagy a tó? Nem tudja? - Aztán már láttam rajta, hogy az esély egy a millióhoz.
Hátrafordult, és úgy nézett rám, mint valami őrültre. - Mi a hézag, kispajtás? Ugratni akar?
- Dehogy. Csak érdekel, ennyi az egész.
Nem szólt semmit, ezért aztán én se, amíg ki nem értünk a parkból a Kilencvenedik utcánál. Akkor azt mondja: - Nna, kispajtás, most merre?
- Hát a helyzet az, hogy nem szeretnék ezen a környéken hotelt keresni, semmi kedvem nincs ismerősökbe botlani. Inkognitóban utazom - mondtam. Pedig utálom az ilyen ócska dumákat, hogy „inkognitóban utazom”. De mikor ilyen ócska alakokkal kerülök össze, én is ócskán viselkedem. - Nem tudja véletlenül, kinek a zenekara játszik a Taftban vagy a New Yorkerben?
- Fogalmam sincs, kispajtás.
- Hát akkor vigyen az Edmontba - mondtam. - Valahol útközben meginna velem egy koktélt? Az én vendégem. Véletlenül vastag vagyok.
- Nem megy, kispajtás. Sajna. - Kétségtelenül belevaló srác volt. Régi motoros.
Megérkeztünk az Edmont Hotelhoz. Bejelentkeztem. A vörös szarvaslövő sapkát még a taxiban feltettem, csak úgy heccből, de aztán mielőtt bejelentkeztem, mégis levettem. Nem akartam, hogy hülyének nézzenek. Röhejes. Akkor még nem tudtam, hogy az egész rohadt szálló tele van a legkülönbözőbb hülye meg perverz alakokkal. Csupa homokos.
Nagyon ócska szobát adtak, az ablakból csak a szálloda másik szárnyát lehetett látni. Nem sokat izgatott, túlságosan levert voltam ahhoz, hogy érdekeljen a jó kilátás. A szállóinas, aki megmutatta a szobámat, lehetett vagy hatvanöt éves. Ő még a szobánál is nyomasztóbb volt. Olyan kopasz, aki az egyik oldalon megnöveszti a kevés kis haját, és átnyalja a másikra, hogy takarjon. Én inkább hagynám kopaszon. Különben is, fényes állás hatvanöt éves korban csomagokat cipelni és borravalót várni. Nem hiszem, hogy különösebben intelligens lett volna, de még akkor is rémes.
Mikor kiment, úgy, ahogy voltam, kabátban, kikönyököltem egy kicsit az ablakba. Más dolgom nem volt. Csodálkozni fogsz, mit láttam a másik szárnyon. És még csak le se húzták a redőnyt. Egy őszülő, nagyon komoly kinézésű férfit egy szál gatyában, és olyasmit csinált, hogy el se hiszed. Először is egy bőröndöt tett az ágyára, aztán mindenféle női ruhát húzott elő, és magára vette. Igazi női ruhákat: nylonharisnyát, magas sarkú cipőt, melltartót és fűzőt pántokkal meg minden, aztán egy állati szűk, fekete estélyi ruhát. Bizony isten! Aztán elkezdett fel-alá sétálni, vagyis inkább tipegni, ahogy a nők szoktak, cigarettázott, és nézte magát a tükörben. És teljesen egyedül volt. Hacsak nem volt valaki a fürdőszobában, odáig nem láttam. Aztán pontosan a fölötte levő ablakban egy férfi és egy nő vizet köpködött egymásra, csak úgy, a szájukból. Valószínűleg whisky lehetett, nem víz, nem láttam, mi volt a poharukban. Szóval először a pali vett a szájába, és lefröcskölte a nőt, aztán a nő a palit - és szépen kivárták egymást, az istenit! Azt látnod kellett volna! Egészen be voltak gerjedve, mintha ez lenne a világon a legklasszabb dolog. Komolyan mondom, az a szálloda tele volt perverz alakokkal. Én lehettem az egyetlen normális lény, nem túlzok. Majdnem táviratoztam Stradlaternek, hogy a legelső vonattal jöjjön New Yorkba. Biztos őt választják a szálloda királyának.
A baj az, hogy az ilyen ocsmányságot akkor is izgalmas nézni, ha az ember maga nem szeretné csinálni. Például az a köpködős lány nagyon jó bőr volt. Ez az én fő bajom. Gondolatban én vagyok a legnagyobb szatír, aki valaha is élt a földön. Néha olyan ocsmány dolgok jutnak az eszembe, és azt hiszem, meg is csinálnám, ha alkalmam volna. Még azt is el bírom képzelni, hogy egész jó lehet; hülye, de jó, ha az ember részeg, fogni egy nőt, és vizet vagy mit egymás pofájába köpködni vele. Azzal együtt az ötlet nem tetszik. Undorító, ha belegondol az ember. Azt hiszem, ha az ember nem szereti a lányt, akkor jobb, ha egyáltalán nem vacakol vele, viszont ha szereti, akkor biztosan az arcát is szereti, és ha szereti az arcát, akkor nem csinál vele ócska dolgokat, például nem köpköd rá vizet. Az a baj, hogy az ilyen ócska dolgok néha nagyon szórakoztatóak. És a lányok se sokat érnek, ha az ember nem akar túl ócska lenni; ha nem akar elrontani valami igazán jót. Ismertem egy lányt pár évvel ezelőtt, aki még nálam is ócskább volt. Egészen közönséges, öregem! Egy ideig kellemes volt, olyan piszokul kellemes. Ezt az egész szexualitást tulajdonképpen nem értem tökéletesen. Az ember soha nem tudja, hányadán áll. Felállítok magamnak szabályokat, aztán nem tartom be. Tavaly például elhatároztam, hogy olyan lányokkal nem foglalkozom, akiktől végül is felfordul a gyomrom. Nem tartottam be, még azon a héten, illetőleg még aznap, egész éjjel smároltam egy irtó ócska lánnyal: Anne Louise Shermannal. Ezt az egész szexualitást még most sem értem tökéletesen. Esküszöm, nem értem!
Játszottam a gondolattal, hogy fölcsengetem Jane-t, mármint hogy felhívom interurbán az iskolában, ahelyett, hogy az anyját kérdezném meg, mikor jön haza. Nem valószínű, hogy késő éjjel diákokat fel lehessen hívni, de azért én szépen elterveztem a dolgot. Akárki venné fel a kagylót, azt mondanám, hogy a nagybátyja vagyok, és hogy a nagynénjét autóbaleset érte, meghalt, és nekem feltétlenül beszélnem kell vele, mégpedig azonnal.
Biztos, hogy ez a duma bevált volna. Csak azért nem próbáltam meg, mert nem volt hozzá hangulatom. Ha pedig az ember nincs hangolva, akkor nem is tudja az ilyesmit megcsinálni.
Egy darabig még ücsörögtem, és elszívtam egypár cigit. Piszokul kanos voltam, ez az igazság. Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Előkapartam a tárcámat, és megkerestem azt a címet, amit tavaly nyáron egy házibulin kaptam egy tagtól, aki Princetonba járt. Nagy nehezen előkapartam. Kicsit megfogta a tárcám, de azért ki lehetett olvasni. Egy nőnek a címe, nem éppen kurva, de olyan, aki nem sokat okoskodik, az a princetoni tag mondta. Egyszer elvitte magával Princetonba csörögni, és majdnem kicsapták miatta. Vetkőzőlány valami mulatóban vagy valami ilyesmi. Mindenesetre felvettem a telefont, és felhívtam. Faith Cavendishnek hívták, a címe Stradford Arms Hotel, Broadway. Nyilván valami kupi.
Egy darabig azt hittem, nincs otthon, senki sem vette fel a kagylót. Aztán végül valaki felvette.
- Halló? - szóltam jó mély hangon, nehogy a koromra kezdjen gyanakodni vagy ilyesmi. Különben is elég mély a hangom.
- Halló? - felelte egy nem éppen barátságos női hang.
- Faith Cavendish beszél?
- Ott ki beszél? Ki az, aki ilyen hülye időpontban telefonál?
Kicsit megijedtem. - Igen, tudom, hogy nagyon késő van - mondtam megfontolt, férfias hangon -, de remélem, azért megbocsát, már égtem a vágytól, hogy magával beszélhessek. - Fenemód udvarias voltam. Tényleg.
- Ki beszél?
- Úgyse ismer, Eddie Birdsell egyik barátja vagyok. Eddie mondta, hogyha New Yorkba jövök, feltétlenül hívjam meg egy-két koktélra.
- Kicsoda? Kinek vagy a barátja? - Öregem, kész nőstény tigris volt így telefonon keresztül, majdnem üvöltött.
- Edmund Birdsell. Eddie Birdsell. - Nem emlékeztem pontosan, Edmundnak vagy Edwardnak hívták. Csak egyszer találkoztunk, azon a hülye bulin.
- Én, apuskám, ilyen nevű embert nem ismerek. És ha azt hiszed, hogy nagyon örülök, ha az éjszaka kellős közepén...
- Eddie Birdsell, Princetonból!
Szinte érezni lehetett, hogy kutat az emlékezetében.
- Birdsell, Birdsell... Princetonból... Princetonból, a kollégiumból?
- Ez az.
- Te is onnan vagy?
- Hát körülbelül.
- Aha... Eddie hogy van? Azzal együtt elég disznóság ilyenkor felhívni valakit, a szentségedet!
- Jól van. Kérte, adjam át üdvözletét.
- Köszönöm. Te is add át neki az üdvözletemet. Nagyszerű fickó! Most mit csinál?
Egyszerre fenemód barátságos lett.
- Hát, tudja, hogy van az. Ugyanazt - mondtam. Honnan a pokolból tudhatnám, mit csinál? Hisz alig ismerem. Abban se voltam biztos, Princetonban van-e még. - Mondja, lenne kedve összefutni velem egy koktélra valahol?
- Van fogalma róla, hány óra van? - kérdezte. - Egyébként hogy hívják, ha szabad érdeklődnöm? - Hirtelen magázni kezdett. - A hangja fiatalemberre vall.
Nevettem. - Köszönöm a bókot! - mondtam pokoli udvariasan. - Holden Caulfield vagyok. - Más nevet kellett volna mondani, de nem gondoltam rá.
- Hát figyeljen ide, Mr. Cawffle. Én nem szoktam randevúzni az éjszaka kellős közepén. Én dolgozó nő vagyok.
- Holnap vasárnap - mondtam.
- És különben is. Ilyenkor a legfontosabb az alvás. Tudja, hogy van.
- Gondoltam, egy koktélt azért megihatnánk. Nincs még olyan késő.
- Nagyon édes. Honnan beszél? Hol van most tulajdonképpen?
- Én? Egy telefonfülkében.
- Aha - mondta, aztán hosszú szünet. - Hát, tudja, én nagyon szívesen találkoznék magával valamikor, Mr. Cawffle. A hangja roppant vonzó. Biztos nagyon rokonszenves fiú, de most késő van.
- Fölmehetnék magához.
- Erre általában azt mondanám, hogy nagyszerű. Szóval azt hiszem, nagyon kellemes lenne, ha felszaladna egy koktélra, de sajnos a szobatársnőm beteg. Egész éjjel le nem hunyta a szemét, csak épp ebben a percben aludt el, meg minden. Ez van.
- Uh. Ez pech.
- Hol lakik? Esetleg holnap találkozhatnánk egy koktélra.
- Holnap nem tudok - mondtam. - Csak ma éjjel érek rá.
Milyen hülye voltam! Ezt nem kellett volna mondani.
- Nahát. Rémesen sajnálom.
- Megmondom Eddie-nek, hogy üdvözli.
- Tegye meg, jó? Remélem, kellemesen érzi magát New Yorkban. Nagyszerű hely.
- Igen, tudom. Köszönöm. Jó éjszakát - mondtam, és letettem a kagylót.
Öregem, ezt aztán elcsesztem. Legalábbis koktélpartnernek meg kellett volna szerezni, vagy mit tudom én.

TIZEDIK FEJEZET
Még mindig nagyon korán volt. Nem emlékszem, hány óra lehetett, de nem volt túl késő. Gyűlölök lefeküdni, ha nem vagyok fáradt. Így aztán kinyitottam a bőröndöm, kihúztam egy tiszta inget, bementem a fürdőszobába, megmosakodtam, és inget váltottam. Gondoltam, lemegyek és megnézem, mi van a Leanderban. Így hívták a bárt a szállodában.
Miközben öltöztem, majdnem felhívtam mégis Phoebét, a húgomat. Kedvem lett volna eldumálni vele telefonon. Valakivel, akinek van esze, meg minden. De nem kockáztathattam meg, mert Phoebe még gyerek, nyilván nincs fönn, pláne nem a telefon közelében. Azt gondoltam, ha a szüleim veszik fel a kagylót, akkor leteszem, de az se lenne jó. Még kitalálnák, hogy én vagyok. Az anyám mindig megérzi, ha én telefonálok. Irtó jó megérzései vannak. Pedig Phoebével szívesen eldumáltam volna egy kicsit.
Phoebét ismerned kellene. Az életben még olyan szép és okos kis kölket nem láttál. Tényleg okos. Tiszta jeles, mióta iskolába jár. Az igazság az, hogy én vagyok az egyetlen süket alak az egész családban. D. B., a bátyám, író, meg minden, az öcsém, Allie, akiről már beszéltem, aki meghalt, egyenesen lángész volt. Én vagyok az egyetlen igazán süket alak. De Phoebét ismerni kell. Kicsit vöröses a haja, majdnem olyan, mint Allie-é volt, és nyáron egészen rövid, és a füle mögé fésüli. Irtó szép, egész pici füle van. Télen meg hosszú a haja. Néha az anyám befonja, nem mindig. Tényleg szép. És még csak tízéves. Egészen sovány, mint én, de szépen sovány. Olyan görkorcsolyázó-soványság. Egyszer figyeltem az ablakból, amint átvágott a Fifth Avenue-n, s ment befelé a parkba, igen, mint a görkorizók, olyan sovány. Tetszene neked. Ha az ember mond neki valamit, ő pontosan megérti, miről van szó. És akárhova elviheted magaddal. Ha elviszed, mondjuk egy tetű filmbe, akkor tudja, hogy ez tetű film. De ha jó filmbe viszed, akkor pontosan tudja, hogy ez jó film. D. B. meg én elvittük A pék feleségé-t megnézni, azt a francia filmet, Raimuvel. Megőrült érte. De a kedvence mégis a Harminckilenc lépés Robert Donattal. Fejből tudja az egész istenverte filmet, mert elvittem vagy tízszer megnézni. Mikor például Donat kimegy arra a farmra, mikor rohan a hekusok elől, meg minden, Phoebe hangosan mondja a moziban, pont mikor a skót pofa a vásznon: „Meg tudja enni a heringet?” Az összes párbeszédet tudja fejből. És mikor az a professzor, aki tulajdonképpen német kém, felemeli a csonka kisujját, hogy megmutassa Robert Donatnak, Phoebe megelőzi; ő is felemeli a kisujját a sötétben, és az orrom alá dugja. Nagyon klassz kis kölök. Tetszene neked. Az egyetlen baja, hogy kicsit túl ragaszkodó néha. Ahhoz képest, hogy még gyerek, túl sok érzés van benne. Tényleg. A másik az, hogy folyton könyveket ír. Csak soha nem fejezi be egyiket se. Mind ugyanarról a gyerekről szól, egy bizonyos Hazel Weatherfieldről, csak ő Hazle-nak írja. Hazle Weatherfield leánydetektív. Árvának hiszik, de az apja a végén mindig előkerül. Az apáról mindig úgy ír, hogy „magas, vonzó, húsz év körüli úr”. Ettől a falra mászok. Phoebe! Esküszöm, biztos tetszene neked! Már egész csöpp kölyök korában is okos volt. Mikor még egész kicsi volt, Allie-vel sokszor elvittük a parkba, főleg vasárnap. Allie-nek volt egy kis vitorlása, amivel szeretett hülyéskedni vasárnaponként, és Phoebét is magunkkal vittük. Fehér kesztyűt hordott, és úgy viselkedett ott köztünk, mint valami dáma. És ha Allie-vel valamiről tárgyaltunk, úgy általánosságban, ő mindig figyelt. Néha az ember elfelejtette, hogy ő is ott van, olyan kicsi volt, de ő gondoskodott róla, hogy felhívja magára a figyelmet, folyton közbeszólt. Allie-t vagy engem oldalba bökött, vagy mit tudom én, és ilyeneket mondott: „Ki? Azt ki mondta? Bobby vagy a nő?” Akkor megmondtuk, hogy ki mondta, mire ő: „ja”, és figyelt tovább, meg minden. Allie-t is megőrjítette. Úgy értem, ő is szerette. Most Phoebe már tízéves, és már nem is olyan csöpp, de még most is mindenkit megőrjít; mindenkit, akinek csak egy kis esze is van.
Egyébként ő az, akivel mindig szívesen beszélget az ember telefonon. De hát féltem, hogy a szüleim veszik fel a kagylót, és rájönnek, hogy New Yorkban vagyok, hogy kirúgtak Penceyből, meg minden. Szóval végül is felvettem az ingem, felöltöztem, aztán lementem a liften a hallba, hogy megszemléljem, mi ott a nagy helyzet.
Egy-két pattanásos mókust és platinaszőke kurvát kivéve, elég üres volt a hall. Viszont a Leanderből behallatszott a zene. Átmentem oda. Nem volt zsúfolt, mégis tetű asztalt adtak, egész hátul. Meg kellett volna lobogtatnom egy tízest a főpincér orra alatt. New Yorkban, öregem, csak a pénz beszél, nem vicc.
Lepra volt a zenekar. Az énekes fiatal srác, nagyon pimasz, de nem belevalóan pimasz, ócskán pimasz. És hozzám hasonló korúak alig voltak, vagyis pontosabban senki sem. Nagyrészt öreg, ki-ha-én-nem alakok a nőikkel. Kivéve a pont szomszédos asztalt. Ennél az asztalnál három nő ült, harminc körüliek. Meglehetős ronda volt mind a három, és a kalapjukról látszott, hogy nem igazi New York-iak, de az egyik, a szőke, azért nem volt rossz. Dörzsölt nő lehetett, kicsit elkezdtem vele szemezni, de aztán jött a pincér, hogy mit kérek. Whiskyt kértem szódával, és mondtam, hogy ne keverje össze. Olyan gyorsan beszéltem, ahogy csak tudtam, mert ha az ember totojázik, rögtön gondolják, hogy még nincs huszonegy éves, és nem adnak szeszes italt. Még így is baj volt. - Bocsánat, uram - mondta -, tudja igazolni a korát valahogy? A jogosítványával például?
Pokoli hidegen néztem rá, mintha legalábbis megsértett volna, és azt mondtam:
- Úgy nézek ki, mintha még nem lennék huszonegy éves?
- Nagyon sajnálom, uram, de kénytelenek vagyunk...
- Jól van, jól van - mondtam. Sajnos, számoltam ezzel. - Hozzon egy Coca-Colát. - Elindult, de visszahívtam. - Nem tudna beledobni egy kis rumot vagy valamit? - mondtam állati kedvesen, meg minden. - Nem szeretek ilyen lepra helyen tökjózanul üldögélni. Dobjon bele egy kis rumot vagy valamit...
- Nagyon sajnálom, uram... - És széttárta a karját. Tudtam, hogy tényleg nem tehet róla. Kirúgják őket, ha kiskorúakat kiszolgálnak. Én meg kiskorú vagyok, mint a huzat.
Újra stirkálni kezdtem a három öreglányt a szomszéd asztalnál. Pontosabban a szőkét. A másik kettő szigorúan lepra volt. Nem csináltam túl feltűnően a dolgot, csak hidegen végigjárattam a szemem mind a hármon. Erre tudod, mit csináltak? Elkezdtek vihogni, mint a hülyék. Nyilván azt gondolták, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy valakit stíröljek. Ettől kiborultam. Mintha legalábbis feleségül akarnám őket venni vagy mi! Hagyni kellett volna őket ezek után a francba, a baj csak az volt, hogy szerettem volna egyet rázni. Néha nagyon rám jön, mint például ezúttal is. Szóval egyszerre csak áthajoltam, és megkérdeztem: - Volna valamelyik kislánynak kedve egyet táncolni? - Nem volt közönséges a kérdés, vagy ilyesmi, nagyon is udvarias volt. Erre, az istenit neki, megint meghülyültek. Újra vihogtak. - Nos? Táncolnék mindegyikükkel egyet. Rendben van? Mit szólnának hozzá? - Tényleg szerettem volna csörögni egyet.
Végre a szőke felállt, mert lehetett látni, hogy tulajdonképpen neki beszélek. Elindultunk a parkett felé. A másik kettő erre szinte hisztériás rohamot kapott. Nagyon is be lehettem gerjedve, hogy egyáltalán izgattak.
Azzal együtt megérte. Az a nő, öregem, az táncolt! Azt hiszem, életemben még olyan partnerem nem volt. Nem vicc, néha ezek a buta libák őrjítőek tudnak lenni a parketten. És esetleg egy igazán értelmes lány a táncparketten összevissza ráncigál, vezetni akar, vagy olyan pocsékul táncol, hogy a legjobb az asztalnál maradni vele, és berúgni.
- Maga aztán tud táncolni! - mondtam a szőkének. - Táncosnőnek kellene mennie. Nem viccelek. Egyszer táncoltam eggyel, de maga kétszer olyan jó, mint az. Hallott már Marcóról és Mirandáról?
- Mi? - Nem is figyelt rám. Körbenézegetett, figyelte a terepet.
- Azt kérdeztem, hallott-e már Marcóról és Mirandáról?
- Nem tudom. Nem. Nem tudom.
- Táncospár. A nő nem túl klassz. Mindent úgy csinál, ahogy kell, mégse igazán klassz. Tudja, mikor tud igazán klasszul táncolni egy nő?
- Mit mond? - Egyáltalán nem figyelt. A terep foglalta le a figyelmét.
- Azt kérdeztem, tudja-e, mikor tud igazán klasszul táncolni egy nő.
- Na?
- Ide figyeljen! Amikor a kezem a hátán van, mint most magának, és úgy érzem, hogy a kezem alatt nincsen semmi; se fenék, se láb, se semmi, akkor a nő igazán belevaló táncos.
Ez se érdekelte. Erre aztán egy darabig én se vettem tudomást róla. Csak táncoltunk. Istenem, hogy tudott ez a zsibbadt nő táncolni! Tetű a zenekar, fiatal srác az énekes - Május, szerelem kell nekem... -, és mindez együtt se bírta lerobbantani. A szám különben oltári. Nem figuráztam vele, utálom azokat a krapekokat, akik táncbemutatót tartanak a nézőknek, de erősen ráztam, és végig ritmusban maradt. A röhejes az, hogy azt hittem, ő is élvezi, amíg egyszer csak nem tett egy állati süket megjegyzést: - Tegnap este láttuk a lányokkal Peter Lorrét. A filmszínészt. Személyesen. Újságot vett. Édes!
- Szerencséje van - mondtam -, igazán szerencséje van, tudja? - Komplett hülye volt. De hogy táncolt! Nem tudtam megállni, hogy meg ne csókoljam azt a zsibbadt fejét, tudod, ott, azon a bizonyos ponton. Erre begurult.
- Hé! Ez meg mi?
- Semmi. Egyáltalán. Maga istenien táncol. Nekem van egy húgom, még csak nyavalyás kis negyedikes. Maga legalább olyan jól emelgeti a pálcáit, mint ő, pedig ő a világon mindenkinél jobban táncol.
- Vigyázzon a szájára, jó?
Micsoda dáma, öregem! Istenemre, valódi csillagkeresztes hölgy!
- Maguk, kislányok, honnan valók? - kérdeztem.
Nem felelt. Azt hiszem, Peter Lorrét kereste a szemével, hátha fel talál bukkanni.
- Maguk honnan valók? - kérdeztem újra.
- Mi? - kérdezte.
- Hogy hová valósiak? De ha nincs kedve, ne válaszoljon. A világért sem akarnám, hogy megerőltesse magát.
- Seattle-be - bökte ki végül nagy kegyesen.
- Magával nagyon jól lehet beszélgetni, tudja?
- Mi?
Hagytam. Különben is már magas lett volna neki.
- Lenne kedve egy kicsit megrázni, ha valami gyorsat játszanak? Csak szép simán. Ha gyors szám jön, úgyis mindenki leül, kivéve az öregeket és a kövéreket, lesz elég helyünk. Jó?
- Nekem mindegy. Mondja csak, maga tulajdonképpen hány éves?
Valamiért bosszantott a kérdés. - Ne rontsa el, a jézusmáriáját! - nyögtem. - Tizenkettő vagyok, kicsit nagy a koromhoz képest.
- Ide figyeljen! Már mondtam! Velem nem lehet így dumálni. Ha így dumál velem, vegye tudomásul, hogy visszamegyek a barátnőimhez, és leülök, érti?
Mint egy őrült kértem bocsánatot, mert épp gyors számot kezdett a zenekar. Nekiállt rázni, nagyon szépen és könnyedén, nem volt cikis, igazán jól csinálta. Csak épp hogy érinteni kellett. És mikor fordult egyet, akkor a kis feneke irtó klasszul megcsavarodott, meg minden. Ki kellett borulni. Úgy értem, mire leültünk, körülbelül félig már beleestem. Így van ez a nőkkel. Valamit mindig jól csinálnak, még ha nem is olyan nagyon szépek, vagy ha éppen hülyék is, és az ember félig-meddig beléjük esik, aztán már nem tudja, hányadán áll. Nők. Jézusmária! Meg tudják őrjíteni az embert. Tényleg.
Nem hívtak meg az asztalukhoz, nyilván mert ostoba libák voltak, de azért odaültem. A szőkét, akivel táncoltam, valami Berenice-nek hívták, Crabs vagy Krebs. A két rondát Martynak és Laverne-nek. Én azt mondtam, Jim Steele vagyok, csak úgy heccből. Próbáltam valami intelligens társalgást kezdeni, de egyszerűen lehetetlen volt. Csavargatni kellett volna a karjukat. Meg nem lehetett mondani, melyik a legostobább a három közül. És mind a három folyton tekergette a fejét, mintha egy tucat moziszínészt várnának minden pillanatban. Biztos azt hitték, hogy a sztárok, ha New Yorkba jönnek, a Leanderban lötyögnek, a Stork Club vagy az El Morocco helyett. Egyébként körülbelül félóráig tartott, amíg kiderítettem, hol dolgoznak Seattle-ben, meg minden. Ugyanabban a biztosítási irodában dolgozott mind a három. Kérdeztem, szeretik-e, hát azt hiszed, ki lehetett szedni valami értelmes választ ebből a három süketből? A két rondáról, Martyról és Laverne-ről, azt hittem, testvérek, de nagyon felháborodtak, mikor megkérdeztem. Egyik se akart olyan lenni, mint a másik, nem is csodálom. Azzal együtt röhejesek voltak.
Mind a hárommal táncoltam azért egyet. Az egyik ronda, Laverne, nem táncolt rosszul, a másik, Marty, halálrosszul. Mintha a Szabadság-szobrot vonszoltam volna a parketten. Hogy azért nekem is legyen valami kis örömöm a dologban, magamat kellett szórakoztatnom. Azt mondtam neki, épp az előbb láttam Gary Coopert a parkett másik oldalán.
- Hol? - kérdezte pokoli izgatottan. - Hol?
- Á, pont elkéste. Most ment ki. Miért nem néz oda, mikor mondom?
Egyszerűen abbahagyta a táncot, és a fejek fölött kezdett nézelődni, hátha mégis meglátja. - Á, eltűnt - mondta. Egészen lehervasztottam, tényleg. Már bántam, mint a fene, hogy ugrattam. Vannak emberek, akiket nem szabad ugratni, még akkor se, ha megérdemlik.
Azért mégis jó szám volt. Mikor visszamentünk az asztalhoz, azt mondta a másik kettőnek, hogy Gary Cooper épp az előbb ment ki. Öregem, Laverne és Berenice majdnem öngyilkos lett, mikor meghallotta. Izgatottan kérdezgették Martyt, hogy látta-e, meg minden. Marty azt mondta, csak épp egy fél pillanatra. Meg kellett dögleni!
Jött a záróra, így aztán hozattam még két pohárral fejenként, gyorsan, mielőtt bezárnak, magamnak meg rendeltem még két Coca-Colát. Az egész asztal tele volt már poharakkal. Az egyik ronda, Laverne, folyton ugratott, amiért csak Coca-Colát iszom. Marha jó humora volt. Marty meg ő Tom Collinsot ittak, december közepén, teremtő atyám! Annál jobbat nem ismertek. A szőke, Berenice, whiskyt ivott szódával. Csak úgy gurította le egyiket a másik után. És mind a három egész idő alatt a sztárok után forgatta a fejét. Alig beszéltek, még egymáshoz se. Marty beszélt a másik kettő helyett is. Olyan unalmas, szakállas hülyeségeket mondott, például a vécét „kislányok szobájá”-nak nevezte, és úgy gondolta, hogy az a viharvert klarinétos, aki az énekest kísérte, halálosan játszik, mert felállt, és egypár cikis keverést bedobott. És a klarinétot medvecukornak nevezte. Meg kellett dögleni! A másik ronda, Laverne, azt hitte magáról, hogy szellemes. Folyton azt mondta, hívjam fel az apámat, és kérdezzem meg, mit csinál. És azt is kérdezte, van-e az apámnak nője. Négyszer is megkérdezte, határozottan szellemes volt. Berenice, a szőke, jóformán egy szót se szólt. Ahányszor kérdeztem tőle valamit, mindig azt mondta: „Mi?” Egy idő után az ember idegeire ment.
Mikor mindent megittak, hirtelen mind a három felállt, és azt mondták, most már el kell menniük, ideje lefeküdni. Azt mondták, korán akarnak kelni, hogy megnézzék az első előadást a Radio City hangversenytermében. Még próbáltam marasztalni egy kicsit őket, de nem akartak. Így aztán elbúcsúztunk, meg minden. Mondtam, meglátogatom őket Seattle-ben, ha egyszer arra járok, de kétlem, hogy erre sor kerül. Mármint a látogatásra, úgy értem.
Cigarettával és mindennel együtt tizenhárom dollár lett a számla. Azt hiszem, legalább illett volna felajánlaniuk, hogy kifizetik, amit még előttem ittak; persze, úgyse hagytam volna, de legalább felajánlották volna. Ámbár nem izgatott nagyon. Olyan buták voltak, és olyan sajnálnivalóan nevetséges kalapjuk volt, meg minden. És ez a dolog a korai felkeléssel, hogy megnézzék a Radio City hangversenytermében az első előadást - lehangoló. Ha valaki, például valami lány, egy rémes kalapban feljön Seattle-ből New Yorkba, és ott úgy fejezi be, hogy korán reggel felkel a Radio City Hangversenyterem első előadását megnézni, az engem annyira lehervaszt, hogy nem lehet elviselni. Legalább száz pohárral fizettem volna nekik, csak ezt ne árulták volna el.
Utánuk aztán én is elég hamar leléptem. Különben is záróra volt, a zenekar már rég abbahagyta. Először is olyan hely volt, ahol rettenetes, ha csak nincs az embernek egy jó partnere, vagy legalább a pincér adott volna rendes piát, nemcsak Coca-Colát. Nincs a világon olyan bár, ahol sokáig bír az ember ücsörögni, ha nem ihat valami komolyat, hogy berúgjon. Vagy ha nem olyan lánnyal van az ember, aki tényleg izgalmas.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Az előcsarnok felé menet hirtelen megint Jane Gallagher jutott az eszembe. Eszembe jutott, és aztán már nem bírtam kiverni a fejemből. A hallban leültem egy lehánytforma székre, és Stradlaterre gondoltam meg Jane-re, hogy ott ültek Ed Banky átkozott kocsijában, és bár biztos voltam benne, hogy Stradlater nem vágta be neki, tudniillik ismertem Jane-t, mint a tenyeremet, mégse tudtam kiverni a fejemből. Úgy ismertem, mint a tenyeremet. Tényleg. Szerette a sakkozáson kívül a többi sportot is, a megismerkedésünk után egész nyáron együtt teniszeztünk majdnem minden reggel, és együtt golfoztunk majdnem minden délután. Alaposan megismertem. Nem testileg vagy ilyesmi, nem, csak folyton együtt jártunk. Nemcsak szexuálisan lehet egy lányt kiismerni.
Úgy ismerkedtünk meg, hogy a dobermanja mindig átjött, és lebrunzolta a füvet, és az anyámat ez nagyon idegesítette. Felhívta Jane anyját, és kiverte a dilit. Az ilyesmiből az anyám rém nagy ügyet bír csinálni. Aztán mi történt: pár nappal később megláttam Jane-t a klubban, a medence mellett hasalt. Odaköszöntem neki. Tudtam, hogy a szomszéd házban lakik, de addig soha nem beszéltünk, vagy ilyesmi. A vér megfagyott az ereimben, úgy nézett vissza, mikor ráköszöntem aznap. Pokoli soká tartott, míg meggyőztem, hogy nekem tökmindegy, hol brunzol az ő kutyája, tőlem akár a szobában is csinálhatja, amennyire az engem izgat. Egyébként aztán jó barátok lettünk, meg minden. Már aznap délután együtt golfoztunk. Nyolc labdát elrontott, emlékszem. Nyolcat! Rém nehéz volt rávenni, hogy legalább kinyissa a szemét, mikor beleüt a labdába. De még így is óriásit javítottam a játékán. Én ugyanis nagyon jól játszom. El se hinnéd, milyen eredményeim vannak. Egyszer majdnem belekerültem egy kisfilmbe, de aztán az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Rájöttem, hogy ha valaki annyira utálja a mozit, mint én, akkor a legnagyobb linkség filmen szerepelni.
Furcsa egy lány volt ez a Jane. Nem mondom, hogy tökéletes szépség, de engem kiborított, az tény. Olyan izgága nagy szája volt. Úgy értem, ha beszélt, és valamitől izgalomba jött, ötvenfelé rángatta a száját. Ez megőrjített! És sose csukta be egészen, kicsit mindig nyitva hagyta, főleg golfban, indulásnál, vagy ha olvasott. Folyton olvasott, mégpedig nagyon jó könyveket. Rengeteg verset, meg mindent. Ő volt az egyetlen a családomon kívül, akinek megmutattam Allie baseballkesztyűjét, amire a verseket írta. Jane nem ismerte Allie-t, mert akkor volt először Maine-ben, azelőtt Cape Codban nyaralt, de én rengeteget meséltem neki Allie-ről. Érdekelték az ilyen dolgok.
Az anyám nem bírta túlzottan. Mindig azt gondolta, hogy Jane meg az anyja lenézik őt, vagy mi, mert nem köszönnek neki. Sokszor találkozott velük a faluban, mert Jane odajárt az anyjával a piacra, a nyitott kocsijukon. Az anyám szerint Jane nem is volt szép. Szerintem igen. Illetőleg szerettem, hogy olyan, amilyen, ez az egész.
Emlékszem egy délutánra. Az egyetlen eset volt, hogy majdnem smároltunk. Vasárnap volt, baromian zuhogott az eső, és én odaát voltam náluk a teraszon. Olyan nagy, zölddel befuttatott teraszuk volt. Sakkoztunk. Rendszerint húztam, hogy a tisztjeit nem mozdítja ki a hátsó sorból. De nem húztam nagyon. Jane az a fajta leány volt, akit nem szívesen húz az ember. Azt hiszem, a legjobb az, mikor az ember addig húz egy lányt, amíg a bugyiját lehúzza, ha alkalom adódik, viszont ez egy kényes dolog. Legjobban azokat a lányokat szeretem, akiket nincs kedvem húzni. Néha azt hiszem, szeretnék is, ha az ember húzná őket, igen, tudom, hogy tényleg szeretnék, csak nehéz elkezdeni, ha egyszer már jó sokáig ismerte, és nem húzta őket az ember. Egyébként arról a délutánról kezdtem beszélni, mikor Jane meg én majdnem smároltunk. Pokolian zuhogott az eső, és mi kinn ültünk a teraszon. Hirtelen az a részeges állat, az anyja második férje jött ki, és azt kérdezte Jane-től, van-e otthon cigaretta? Én alig ismertem a palit, de kinéztem belőle, hogy csak akkor szól az emberhez, ha valamit akar. Tetű alak volt. Egyébként Jane nem felelt, mikor kérdezte, van-e otthon cigaretta. Erre a pali újra megkérdezte, de Jane újra nem felelt. Fel se nézett a sakktábláról. Végül is a pali bement. Akkor megkérdeztem Jane-t, hogy ez meg mi a fene volt. Nekem se felelt. Úgy csinált, mintha a következő lépésen törné a fejét, meg minden. Aztán hirtelen egy könnycsepp pottyant a sakktáblára. Az egyik fekete kockára, öregem, még most is látom. Szétkente az ujjával. Nem tudom, miért, de pokolian kiborított. Odamentem hozzá, és mondtam, csússzon beljebb, hogy melléülhessek, de tulajdonképpen az ölébe ültem, ez az igazság. Erre aztán elkezdett zokogni, utána már csak azt tudom, hogy összevissza csókoltam, mindenütt, a szemét, az orrát, a homlokát, a szempilláit meg mindent, a fülét, az egész arcát, kivéve a száját. Azt nem engedte. Szóval ez volt a maximum, ameddig elmentünk.
Egy idő múlva felállt, bement, felvette azt a piros-fehér kardigánt, amiben megőrjített, és elmentünk moziba. Útközben megkérdeztem, hogy Cudahy, így hívták azt a részeges állatot, próbált-e már okoskodni vele. Jane ugyan még nagyon fiatal, de rém jó alakú, és azt a barom Cudahyt se ringatták kőbölcsőben. Jane azt felelte, hogy nem. Soha nem jöttem rá, mi a fene volt az akkor. Vannak lányok, akiknél az ember néha nem érti, mi bajuk.
Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy Jane valami istenverte jégcsap volt, vagy ilyesmi, amiért soha nem smároltunk. Nem volt jégcsap. Például mindig fogtuk egymás kezét. Tudom, hogy ez így nem hangzik valami nagy dolognak, de Jane-nek halálos volt a kezét fogni. A legtöbb lány keze egyszerűen ráfagy az ember kezére, vagy ellenkezőleg, azt képzelik, folyton mozgatniuk kell, mintha félnének, hogy különben unalmasak. Jane más volt. Ha moziba mentünk, vagy ilyesmi, elejétől kezdve fogtuk egymás kezét, és a film végéig nem engedtük el. És nem is mozgattuk, és nem csináltunk nagy dolgot az egészből. Jane-nel soha nem idegeskedtem, hogy izzad-e a kezem vagy nem. Vele csak azt érezte az ember, hogy boldog. Tényleg.
Most még valami jut az eszembe. Egyszer a moziban valami olyat csinált, amitől majdnem a falra másztam. A híradó ment, vagy valami ilyesmi, amikor hirtelen egy kezet éreztem hátul a nyakamon. Jane volt. Rém furcsa volt tőle. Úgy értem, Jane nagyon fiatal, meg minden, és a legtöbb nő, ha az ember látja, hogy a kezét valakinek a nyakára teszi, legalább huszonöt-harminc éves, és rendszerint a férjével csinálja vagy a gyerekével. Én is szoktam például a húgommal, Phoebével, néha. De ha egy lány még egészen fiatal, és ezt csinálja, az olyan isteni, hogy attól a falra lehet mászni!
Szóval ezeken gondolkodtam, amíg azon a lehánytféle széken ültem a hallban. Jane! Mikor odáig jutottam, hogy ő meg Stradlater annak az átkozott Ed Bankynek a kocsijában voltak, majd beleőrültem. Tudtam, hogy Jane biztos nem hagyta magát, de mégis majd beleőrültem. Nem is szeretek erről beszélni, ha éppen tudni akarod az igazat.
Már szinte senki se volt a hallban, még a szőke áruk is eltűntek. Hirtelen eszembe jutott, hogy én is lelécelek, de sürgősen, olyan nyomasztó volt. Én nem voltam fáradt, vagy ilyesmi. Felmentem a szobámba, és felvettem a kabátomat. Kinéztem az ablakon is, hogy a perverzek működnek-e még, de már mindenütt leoltották a villanyt. Aztán megint lelifteztem, taxiba ültem, és mondtam a sofőrnek, vigyen az Ernie-hez.
Az Ernie egy éjszakai bár Greenwich Village-ben, ahova D. B., a bátyám elég gyakran lejárt, mielőtt Hollywoodba ment és elkurvult. Néha engem is magával vitt. Ernie, a zongorista egy nagy, kövér néger. Iszonyú sznob, alig beszél az emberhez, hacsak nem valami nagy fejes vagy híresség az illető, viszont zongorázni, azt tud. Olyan jó, hogy már majdnem rossz, így van. Nem tudom pontosan, mit értek ezen, de én értem. Én mindenesetre szeretem hallgatni, bár néha az embernek kedve lenne ráborítani a zongorát. Azt hiszem, azért, mert mikor játszik, időnként egész tisztán kihallani a játékából, hogy olyan alak, aki nem beszél az emberrel, hacsak nem valami nagymenő.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Igazi vén tragacs volt a taxi, és olyan büdös, mintha valaki épp az előbb dobta volna el benne a rókabőrt. Mindig ilyen hányadék taxit kapok, ha késő éjjel megyek valahová. És ami még rosszabb, olyan csendes és kihalt volt mindenütt, pedig szombat éjjel volt. Alig láttam valakit az utcán. Csak néha egy-egy pár összeölelkezve, meg minden, vagy egy csomó kasszafúró képű tag a nőikkel, és nyerítettek, mint a hiénák, le merném fogadni, hogy valami olyanon, ami egyáltalán nem is vicces. New Yorkban iszonyú, ha valaki késő éjjel hangosan röhög az utcán. Kilométerekre elhallatszik. És az ember olyan egyedül érzi magát tőle; olyan lehangoló. Szerettem volna hazamenni, és Phoebével dumálni egy kicsit.
Végül aztán, mikor már egy jó darabot megtettünk, a sofőrrel kezdtem valami beszélgetésfélét. Horwitznak hívták. Sokkal belevalóbb volt, mint az előző sofőröm. Gondoltam, hátha ez tud valamit a kacsákról.
- Mondja, Horwitz - mondom neki -, járt már a Central Parkban, a lagúna környékén? Arra, a park déli részén.
- Minek a környékén?
- A lagúna környékén. Olyan kis tóféle. Ahol a kacsák vannak. Tudja.
- Na és? Mi van vele?
- Emlékszik, hogy a kacsák tavasszal ott úszkálnak, meg minden. Nem tudja véletlenül, télen hova mennek?
- Kik hova mennek?
- A kacsák. Nem tudja véletlenül? Úgy értem, hogy valaki értük jön-e talicskával és elviszi őket, vagy maguktól elrepülnek, délre költöznek, vagy mi?
A jó öreg Horwitz egészen hátrafordult, és rám meredt. Ideges típus volt, de nem rossz. - Honnan a nyavalyából tudhatnám én azt? Honnan a nyavalyából tudhatnék én ilyen marhaságot?
- Jó, azért nem kell begurulni - mondtam. Egészen begurult ettől.
- Ki gurult be? Senki se gurult be.
Nem folytattam a beszélgetést, ha már ilyen átkozottul sértődős. Ő kezdte újra. Megint hátrafordult, és azt mondta: - A hal az nem megyen sehova se. Az ott marad, ahol éppen van. Az ott marad a tóban.
- A hal, az más. Az különbség. Én a kacsákról beszéltem.
- Mi a különbség? Semmi különbség. - Úgy beszélt, mintha valamiért dühös lenne. - A halnak csak nehezebb a tél, mint a kacsáknak, az istenit! Gondolkodjon már!
Hallgattam egy percig. Aztán azt mondtam: - Hát jó, rendben van. És mit csinálnak a halak, ha az a kis tó fenékig befagy, és korcsolyáznak rajta?
Horwitz megint hátrafordult. - Hát mit gondol, mi a fenét csinálnak? - ordította. - Hát csak ott maradnak, ahol vannak, az istenit!
- De az lehetetlen, hogy ne zavarja őket a jég. Az lehetetlen.
- Hát kit nem zavar az? Mindenkit zavar. - Annyira begurult, hogy attól féltem, nekimegy egy lámpaoszlopnak. - Ott vannak befagyva, jégbe. Ilyen a természetük, az istenit neki! Megfagynak, és úgy maradnak egész télen.
- Igen? És akkor mit esznek? Mert ha keményre fagynak, akkor nem tudnak úszkálni, meg élelem után nézni.
- Hát arra van a testük, az istenit! Mi baja magának? A testüket jól telizabálják, meg minden. A hínáron meg minden vacakon át, ami a jégben van. A pikkelyeiket nyitva tartják. Ilyen a természetük, az istenit! Érti már? - Újra hátrafordult, és rám nézett.
- Ja! - mondtam, és hagytam a témát. Féltem, hogy fejre állunk ezzel a rohadt taxival. Különben is olyan sértődős volt, hogy nem volt élvezet vele vitázni. - Nem állnánk meg valahol, és akkor tankolnánk mind a ketten, jó?
Nem felelt. Azt hiszem, még mindig gondolkodott. Megismételtem a meghívást. Olyan rendes tag volt. És egészen szórakoztató, meg minden.
- Én az ivásra sose szakítok időt, öcsi. Különben is, hány éves maga? Miért nincs már otthon az ágyában?
- Nem vagyok fáradt.
Mikor az Ernie előtt kiszálltam és fizettem, a jó öreg Horwitz újra felhozta a halakat. Biztos egész úton ezen spekulált.
- Ide hallgasson! Ha maga hal volna, az anyatermészet magáról is gondoskodna. Igaz vagy nem? Csak nem gondolja, hogy a hal megdöglik télen?
- Nem, csak...
- Na látja! - mondta Horwitz, és elviharzott. Ilyen sértődős sofőrt még nem pipáltam. Akármit mondott neki az ember, rögtön begurult.
Hiába volt késő, az Ernie tömve volt. Főleg gimnazistákkal meg egyetemistákkal. Majdnem minden istenverte iskola a világon előbb adja ki a szünetet, mint az, ahova éppen én járok. Alig tudtam leadni a kabátom, olyan tömeg volt. Viszont meglehetős csönd volt, mert Ernie játszott. Ha leül a zongorához, akkor úgy néznek rá, mint valami szentre. Senki más nem tud úgy. Rajtam kívül még körülbelül három pár várt asztalra, és mindenki lökdösődött meg lábujjhegyre állt, hogy lássa Ernie-t, ahogy játszik. Böhöm nagy tükör állt a zongora előtt, és erős reflektorfény világította meg Ernie-t, hogy mindenki láthassa az arcát játék közben. Az ujjait nem, csak óriási arcát. Nagy dolog! Nem tudom pontosan, mi a címe annak a számnak, amit akkor játszott, amikor bementem, de akármi is volt, irtó ócskán játszotta, annyi biztos. Egy csomó olyan cikis futamot bedobott, és a magas hangoknál csilingeltette, meg más trükköket is, amitől egyből lerohadok. Mégis hallanod kellett volna a jó népet, mikor befejezte. Szétmentél volna. Tisztára megőrültek! Ugyanazok a süket alakok, akik a moziban is nyerítenek, mint a hiéna, mikor nincs is min röhögni. Esküszöm, ha zongorista lennék vagy színész, vagy ehhez hasonló, és minden süket alak csodálna, azt gyűlölném. Még azt se szeretném, hogy tapsoljanak. Az emberek mindig a rossz dolgoknak tapsolnak. Ha zongorista lennék, a vécébe mennék játszani, esküszöm. Egyébként, mikor befejezte, és mindenki véresre tapsolta a tenyerét, Ernie megfordult a széken, és olyan megjátszott alázattal meghajolt. Mintha pokolian alázatos is lenne, nemcsak iszonyú nagy zongorista. Megjátszotta magát, tiszta sznob volt, meg minden. Furcsa módon kicsit azért sajnáltam, mikor befejezte. Azt hiszem, már nem is tudja, mikor játszik jól és mikor nem. És ez nemcsak az ő hibája. Ezeknek a süketeknek a hibája is, akik véresre tapsolják a tenyerüket, és mindenkit meghülyítenének, ha lehetne. Egyébként ez megint annyira lehervasztott, hogy majdnem vettem a kabátom, és indultam vissza a szállodába, csak még túl korán volt, meg aztán nem éreztem semmi kedvet az egyedülléthez.
Végül is kaptam egy ócska asztalt, pont a fal mellett, egy dög oszlop mögött, hogy semmit nem láttam. Olyan csöpp kis asztal, ami mellé csak bemászni lehet, ha a szomszéd asztalnál nem állnak fel, persze a dögök soha nem állnak fel. Whiskyt rendeltem szódával, az a kedvencem, a jeges koktélon kívül. Ernie-nél azt hiszem, még a pólyások is kapnak szeszes italt, olyan sötét hely, senkit se izgat, ki hány éves. Itt még ópiumot is szívhatnál, az se érdekelne senkit.
Csupa hülye alak ült körülöttem. Nem vicc! A másik kis asztalnál, balról, körülbelül a fejem tetején, egy állati röhejes tag ült, egy állati röhejes lánnyal. Velem egykorúak lehettek, legfeljebb valamivel idősebbek. Röhejes volt, ahogy mondom. Állatian vigyáztak, nehogy túl gyorsan igyák meg a lehető legkevesebbet, amivel még itt maradhatnak. Kicsit odafüleltem, mit beszélnek, miután nem volt más dolgom. Valami profi meccsről magyarázott a lánynak a tag, amit délután látott. Részletesen elmagyarázta az egész nyomor meccset, nem vicc. A legunalmasabb tag volt, akit valaha is hallottam. És a fejem rá, hogy a lányt se érdekelte az a vacak meccs, de ő még a fiúnál is röhejesebb figura volt, szóval neki muszáj volt hallgatni.
Az igazán ronda lányoknak elég rohadt lehet. Néha tényleg sajnálom őket. Máskor viszont rájuk se bírok nézni, főleg ha ilyen nyomott alakokkal vannak, akik egy istenverte futballmeccsről mesélnek nekik. Jobb felől különben még undorítóbb duma folyt. Ott egy kiköpött yale-i alak ült, szürke flanellöltönyben és zsokémellényben. Ezek az elit kollégista barmok mind egyformák. Az apám Yale-be vagy Princetonba akar küldeni, de esküszöm, nem megyek azokba az elit kollégiumokba, inkább megdöglök. Egyébként ez a yale-i alak egy fantasztikus nővel ült. Öregem, jó bőr volt! De azt a beszélgetést hallani kellett volna. Először is mind a kettőben több volt egy atmoszférával. A tag az asztal alatt tapizta a nőt, és ugyanakkor arról beszélt, hogy az ő hálójukban valaki öngyilkossági szándékból megevett egy egész doboz aszpirint, és majdnem meghalt. A nő meg azt hajtogatta: „Milyen iszonyú... Ne, édes! Kérlek, ne, ne itt!” Képzeld el, tapizza a nőt, és közben arról magyaráz, hogy valaki öngyilkos akart lenni. Ez fájt!
Tény az, hogy lassan seggfejnek kezdtem érezni magamat, amiért csak ücsörögtem ott egyedül. Nem volt mit tenni, ittam, bagóztam, és kész. Aztán mégis a pincérrel meghívattam Ernie-t az asztalomhoz. Úgy üzentem, hogy D. B. öccse vagyok.
De azt hiszem, a pincér nem adta át az üzenetet. Ezek az állatok soha nem adják át az ember üzenetét.
Egyszer csak egy nő jött oda. - Holden Caulfield! - Lillian Simmons volt. D. B. mászkált vele egy időben. Egész estét betöltő feneke volt.
- Szia - mondtam. Persze megpróbáltam felállni, de akkora helyen nem olyan egyszerű tisztességesen felállni. Valami tengerésztiszttel volt. A pali olyan mereven állt, mintha partvisnyelet dugtak volna föl neki.
- Nagyszerű, hogy találkozunk - jelentette ki Lillian Simmons. Hogy megjátszotta magát! - Hogy van az a nagyszerű bátyád? - Szóval ezt akarta tudni!
- Kösz, jól. Hollywoodban van.
- Hollywoodban! Milyen nagyszerű! Mit csinál?
- Nem tudom. Ír.
Semmi hangulatom nem volt erről tárgyalni. A fejem rá, hogy ez a nő nagy dolognak tartotta, hogy a bátyám Hollywoodban van. Majdnem mindenki annak tartja. Főleg azok, akik nem olvassák, mit ír. Ettől a falra mászok!
- Milyen izgalmas! - mondta, aztán bemutatott a tengerésznek. Blop kapitánynak vagy micsodának hívták. Azok közé az alakok közé tartozott, akik kötelességüknek érzik összeroppantani négy-öt ujjadat kézfogás közben, nehogy homokosnak nézd őket. Hogy utálom! - Egészen egyedül vagy, fiúka? - érdeklődött Lillian. Teljesen elállta az utat az asztalok közt. Lehetett látni, hogy élvezi, ha a forgalmat föltartóztatja. A pincér csak állt, és várta, mikor engedi át, de ő rá se hederített. Röhejes volt. Tuti, hogy a pincérnek nem tetszett, de a tengerésznek se tetszett nagyon, pedig fűzte. Nekem se nagyon tetszett. Egyáltalán senkinek. Direkt sajnálni kellett. - Nincs kislány, fiúka? - kérdezte. Addigra már sikerült felállnom, de még csak azt se mondta, hogy üljek le. Az ilyen órákig hagyja állni az embert. - Hát nem csini? - fordult a tengerészhez. - Te, Holden, te napról napra csinibb leszel. - A tengerész mondta neki, hogy menjenek, már útban vannak. - Gyere, Holden, ülj át hozzánk, hozd a poharad! - hívott Lillian.
- Megyek már el, valakivel találkozom. - Nyilvánvaló volt, hogy barátkozni akar velem. Hogy aztán mondjam el D. B.-nek.
- Jól van, izékém, minden jót. Mondd meg a bátyádnak, ha találkoztok, hogy gyűlölöm.
Aztán elment. A tengerésszel biztosítottuk egymást, hogy nagyon örültünk a szerencsének. Ettől mindig falra mászok. Mindig azt mondom: „Örültem a szerencsének” - olyanoknak is, akikkel megismerkedni kész szerencsétlenség. De ha élni akar az ember, ilyen dumákat kell bevágni.
Azt mondtam az öreglánynak, hogy valakivel találkozom, tehát muszáj volt elmennem. Meg se várhattam, hogy Ernie majd csak bedob valami datolyaérlelő számot. De hát semmi esetre se akartam Lillian Simmonsszal és azzal a tengerésszel halálra untatni magam. Így aztán elmentem. De majd megőrültem, mikor megkaptam a kabátom. Az emberek mindent elrontanak az embernek.

TIZENHARMADIK FEJEZET
Gyalog indultam vissza a szállodába. Negyvenegy mafla nagy háztömb. Nem mintha kedvem lett volna sétálni. Inkább taxiba be, taxiból ki nem volt kedvem mászkálni. Néha az ember a taxit is megunja, éppúgy, mint a liftet. Hirtelen úgy érzi az ember, hogy gyalog kell mennie, akármilyen messzire vagy akármilyen magasra. Mikor kis srác voltam, otthon nagyon sokszor gyalog mentem fel. Tizenkét emeletet.
Nem lehetett látni, hogy az előbb még havazott. A járdákon alig maradt belőle valami. Viszont dermesztő hideg volt. Kivettem a piros szarvaslövő sapkám a zsebemből, és feltettem; fütyültem rá, hogy áll, a fülvédőt is lehajtottam. Szerettem volna tudni, ki léptette meg a kesztyűmet Penceyben, mert a kezem majd lefagyott. Nem mintha bármit is tettem volna, ha tudom, ki volt. Én ugyanis majrés gyerek vagyok. Igyekszem nem mutatni, de mégis. Például ha a Penceyben rájöttem volna, ki léptette meg a kesztyűm, biztos lemegyek a szobájába, és azt mondom: - Minden rendben, de mi lenne, ha ideadnád a kesztyűm? - Akkor aki megléptette, ártatlan hangon azt mondaná: - Miféle kesztyűt? - Akkor odamennék a szekrényéhez, és valahol megtalálnám a kesztyűt. Bedugva a koszos sárcipőjébe, mondjuk, vagy valami hasonló helyen. Kivenném, és odamutatnám a tagnak: - Gondolom, ez a te kesztyűd, nem? - Akkor a tolvaj megjátssza magát, ártatlan pofával rám néz, és azt mondja: - Sohase láttam ezt a kesztyűt. Ha a tied, hát vidd el. Nekem nem kell a te vacak kesztyűd! - Akkor én valószínűleg ott állok vagy öt percig, a kesztyű a kezemben, és úgy érzem, szájon kellene vágnom a tagot, vagy mit tudom én, szétverni azt a rohadt pofáját, talán az a legjobb. Csakhogy majrézok, és csak állok, és elszánt pofát vágok. Azt esetleg megteszem, hogy teszek valami nagyon éles és ingerült megjegyzést, hogy feldühítsem, ahelyett, hogy szétverném a pofáját. Ha teszek valami nagyon éles és ingerült megjegyzést, akkor a tag felkel, odajön, és azt mondja: - Ide figyelj, Caulfield, csirkefogónak neveztél? - Mire én, ahelyett, hogy: „Milyen igazad van, azt mondtam, hogy piszkos csirkefogó, állat vagy!” - csak azt mondom: - Csak azt tudom, hogy a kesztyűmet a te sárcipődben találtam meg. - Erre a tag már biztosra veszi, hogy nem ütök, erre azt mondja: - Ide figyelj, tisztázzuk a dolgot, szóval szerinted én tolvaj vagyok? - Mire én azt felelem: - Senki se mondja, hogy tolvaj vagy. Csak azt mondom, hogy a kesztyűmet a te sárcipődben találtam meg. - És ez így megy órákig. Végül aztán kimegyek bunyó nélkül. Valószínűleg bemegyek a fürdőszobába, elszívok egy cigarettát, és figyelem magam a tükörben, ahogy egyre elszántabb srác leszek.
Ezen gondolkodtam útközben a szálloda felé. Rossz vicc, ha valaki majrés. Lehet, hogy én nem vagyok egészen, nem tudom. Azt hiszem, részben vagyok az, másrészt meg olyan, aki rá se ránt, ha elveszti a kesztyűjét. Ez az egyik bajom. Nem nagyon izgat, ha elvesztek valamit. Mikor még kis srác voltam, az anyám ettől teljesen kiborult. Van, aki napokig képes keresni valami elveszett holmit. Nekem olyan holmim soha nem volt, ami különösebben izgatott volna, ha elvész. Részben talán ezért vagyok majrés. Ez persze nem mentség. Egyáltalán nem. Egyáltalán nem lenne szabad majrésnak lenni. Ha valakinek szét kell verni a pofáját, ha egyszer úgy érzed, akkor szét is kell verni. Ez a baj velem. Inkább kidobnék valakit az ablakon, vagy leütném a fejét baltával, mint hogy szétverjem a pofáját. Utálok bokszolni. Ha nekem húznak be, az nem izgat különösebben, persze nem rajongok érte, de ami engem főleg idegesít a bokszban, az a tagnak a pofája. Nem bírok senkinek hosszan belebámulni a pofájába, ez a bajom. Nem lenne olyan rossz, ha mindkettőnknek be lenne kötve a szeme, vagy valami hasonló. Furi egy majré ez, ha az ember jól belegondol, de az, majré, mint a vöcsök. Magamat csak nem ámítom.
Mennél többet gondolkodtam a kesztyűn meg a majrén, annál rosszabb lett a hangulatom, és elhatároztam, hogy megállok valahol tankolni. Összesen három whiskyt ittam Ernie-nél, és az utolsót már csak félig. Inni rengeteget bírok. Ha formában vagyok, egész éjjel bírom, és meg se látszik rajtam. Egyszer a Whooton Schoolban Raymond Goldfarbbal, az egyik taggal, vettünk egy fél liter whiskyt, és szombat este megittuk a kápolnában, ahol senki se látta. A tag teljesen elázott, rajtam meg alig látszott. Csak rendkívül hűvös és közönyös lettem. Lefekvés előtt hánytam, de tulajdonképpen nem kellett volna, csak erőltettem.
Egyébként mielőtt visszamentem volna a szállodába, be akartam menni még egy ócska lebujba, de éppen két hullasiker alak támolygott ki, és megkérdezték, merre van a földalatti. Az egyik olyan kubai figura volt, és egyfolytában a pofámba fújta az alkoholbűzt, amíg útbaigazítottam őket. Végül inkább nem mentem be, egyenesen visszamentem a szállodába.
A hall tiszta üres volt. Az áporodott szivarbűzt kenyérre lehetett volna kenni, nem túlzás. Álmos nem voltam, csak tetű rosszul éreztem magam. Teljesen lehervadtam meg minden. Legszívesebben megdöglöttem volna.
Aztán hirtelen egy zűrös ügybe bonyolódtam.
Először is, mikor beszálltam a liftbe, azt mondja a liftes: - Szeretne egy jó félórát szerezni magának, nagyfőnök? Vagy már túl késő van?
- Hogy gondolja? - Nem értettem, mire akar kilyukadni.
- Bevágná még a lompost ma éjszaka?
- Én? - Elég süket válasz volt, de hát meglehetősen kellemetlen, ha valakitől ilyen egyenesen megkérdezik.
- Hány éves maga, nagyfőnök? - kérdezte a liftes.
- Miért? Huszonkettő.
- Hm, hm. No, mit szól hozzá? Érdekli? Öt dollár egy fuvar. Tizenöt az egész éjszaka. - Az órájára nézett. - Délig. Öt egy fuvar, tizenöt délig.
- Jó. - Elveimmel ellenkezett ugyan, de hát olyan rossz hangulatban voltam, meg se gondoltam. Ez a legnagyobb baj. Ha az ember nagyon le van lombozva, nem is gondolkodik.
- Mi a jó? Egy fuvar, vagy délig? Azt tudnom kell.
- Csak egy fuvar.
- Rendben. Hányas szobában lakik?
Megnéztem a piros fityegőt a kulcson. - 1222 - mondtam. Bántam már, hogy belementem, de már késő volt.
- Rendben. Tizenöt percen belül felküldöm a nőt. - Kinyitotta az ajtót, kiszálltam.
- Mondja, jó nő? Nem akarok valami ronda öreglányt!
- Nem lesz ronda öreglány, nyugi, nagyfőnök.
- Kinek fizessek?
- Neki. Na megyek. - Becsapta az ajtót az orrom előtt.
Bementem a szobába, és bevizeztem egy kicsit a hajam, de az ilyen borotvafrizurát nem lehet tisztességesen megfésülni. Aztán azt próbáltam kideríteni, hogy a pofám a sok bagótól vagy a whiskytől büdös-e, amit Ernie-nél ittam. Ezt úgy kell csinálni, hogy az ember a kezét a szája elé teszi, belelehel, és aztán az orra felé viszi a leheletét. Nem volt nagyon büdös, de azért kimostam.
Aztán újra tiszta inget vettem. Tudtam, hogy kár nagy felhajtást csinálni egy cafka miatt, de hát valamivel csak el kellett tölteni az időt. Kicsit ideges voltam. Kezdtem begerjedni, meg minden, de kicsit ideges is voltam. Az az igazság, ha tudni akarod, hogy én szűz vagyok. Tényleg. Lett volna már egy-két alkalom elveszíteni a szüzességemet, meg minden, mégse jutottam el odáig. Valami mindig közbejön. Például ha az ember egy lánynál van, a szülők mindig pont a legrosszabbkor jönnek haza, vagy az ember fél, hogy jönnek. Vagy ha az ember valakinek a kocsijában ül a hátsó ülésen, akkor annak a valakinek a nője az első ülésen feltétlenül tudni akarja, mi történik a hátsó ülésen. Úgy értem, hogy folyton forgatja a fejét, kíváncsi, mi folyik hátul. De valami azért mindig történik. Egypárszor azért már egész közel voltam hozzá. Egyszer különösen, még jól emlékszem. Valahogy mégis rosszul jött ki a lépés, hogy hogyan, az már nem jut eszembe. Az a baj, hogy a legtöbb lány, hacsak nem kurva, amikor már nagyon belemelegszünk, akkor azt mondja: „Hagyjuk abba.” Velem pedig az a baj, hogy én abbahagyom. A legtöbben nem hagyják abba. Nem tehetek róla. Soha nem lehet tudni, azért mondják-e, mert tényleg azt akarják, hogy hagyd abba, vagy csak begyulladnak, vagy esetleg éppen azért mondják, hogy igenis csak csináld, de te vagy a felelős, nem ők. Mindegy, én abbahagyom. Az a baj, hogy megsajnálom őket. A legtöbb lány olyan süket, meg minden. Ha az ember egy ideig smárol velük, látni lehet rajtuk, hogy begerjednek. És ha egyszer igazán begerjed egy lány, már nincs az eszénél. Nem tudom. Azt mondják, hagyd abba, és én abbahagyom. Mindig megbánom, mikor már hazavittem őket, mégis mindig ezt csinálom.
Egyébként amíg húztam fel a tiszta inget, arra gondoltam, hogy itt a nagy alkalom. Még ha kurva is, meg minden, akkor is jó lesz gyakorlatnak arra az esetre, ha egyszer megnősülök, vagy mit tudom én. Néha izgat ez a kérdés. Egyszer olvastam a Whooton Schoolban egy könyvet, volt benne egy olyan rém kifinomult, sima modorú, érzéki állat. Monsieur Blanchard, így hívták, még most is emlékszek. Tetű könyv volt, de ezt a Blanchard-t komáltam. Volt egy nagy villája a Riviérán, Európában, meg minden, és a szabad idejében bottal verte le magáról a nőket. Igazi szívdöglesztő szivar volt, meg minden, a nők buktak rá. Egy helyen azt írja, hogy a nők teste olyan, mint a hegedű, és fantasztikusan jó zenésznek kell lenni, hogy az ember jól tudjon játszani rajta. Ócska könyv volt, tudom, de ezt a hegedű dolgot mégse bírom kiverni a fejemből. Részben ezért akartam egy kis gyakorlatot szerezni, arra az esetre, ha megnősülök. Caulfield és az ő Bűvös Hegedűje, öregem! Ócska, tudom, de azért nem túlzottan. Nem lenne rossz nagyon érteni ezekhez a dolgokhoz. Legtöbbször, ha éppen tudni akarod a teljes igazságot, ha egy lánnyal hülyéskedek, állati nehezen találom meg, a szentségit, amit keresek, érted egyáltalán, mire gondolok? Vegyük például azt a bizonyos lányt, akivel aztán mégse lett viszonyom, akiről az előbb beszéltem. Legalább egy óráig tartott, amíg lehámoztam azt a rohadt melltartót róla. Mire sikerült, már azt hiszem, legszívesebben szembeköpött volna.
Egyébként járkáltam a szobában, és vártam a kurvát. Reméltem, hogy jó bőr lesz. Ámbár nem nagyon izgatott. Csak szerettem volna már túl lenni rajta. Végül kopogtak az ajtón, és mikor mentem kinyitni, a bőröndöm épp útban volt, keresztülestem rajta, és majdnem a térdem törtem. Mindig a legjobbkor bírok keresztülesni a bőröndömön, meg minden.
Kinyitottam az ajtót, kinn állt a kurva. Kabátban, kalap nélkül. Szőke volt, de látni lehetett, hogy festett szőke. Viszont tényleg nem volt valami hervadt öreglány.
- Jó estét kívánok - mondtam. Fenemód udvarias voltam, öregem.
- Te vagy, akit Maurice mondott? - érdeklődött nem túl barátságosan.
- A liftes?
- Aha.
- Igen, én. Tessék bejönni. - Egyre kevésbé izgatott az egész, ahogy belejöttem. Tényleg.
Bejött, rögtön levetette a kabátját, és az ágyra dobta. Alatta zöld ruha volt. Aztán leült féloldalt az asztalhoz, a székre, és elkezdett ütemesen kopogni a lábával. Keresztbe tette a lábait, és az alsóval kopogott. Kurvának túl ideges volt. Tényleg. Azt hiszem, azért, mert állati fiatal volt, körülbelül velem egyidős. Leültem a karosszékbe mellé, és cigarettával kínáltam. - Nem dohányzom - mondta incifinci, nyafogós hangon. Alig lehetett hallani. És nem köszönte meg, ha az ember valamivel megkínálta. Biztos nem is tudta, hogy illik.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Jim Steele vagyok.
- Van rajtad óra? - kérdezte. Persze abszolút nem izgatta, hogy hívnak. - Különben hány éves vagy?
- Én? Huszonkettő.
- Ne viccelj!
Az volt a vicces, hogy ezt mondta. Mint egy gyerek! Az ember azt várná egy kurvától, hogy: „Vágd át a nénikédet!”, vagy „Na, ne játszd meg a hülyét, mert úgy maradsz!”, ahelyett, hogy „Ne viccelj!”
- És maga hány éves? - érdeklődtem.
- Elég öreg ahhoz, hogy tudjak! - felelte. Rém szellemes! - Van rajtad óra? - kérdezte újra, aztán felállt, és a fején keresztül lehúzta a ruháját.
Igazán furcsán éreztem magam erre. Tudniillik olyan hirtelen kezdte, meg minden. Tudom, hogy általában azt hiszik, az ember egyből begerjed, ha egy nő feláll, és lehúzza a ruháját a fején át, de én nem. Eszembe se jutott, hogy most kanos lehetnék. Inkább tisztára le voltam lombozva.
- Van rajtad óra, mi?
- Nincs. Nem, nincs. - mondtam. Öregem, furán éreztem magam. - Hogy hívják? - Nem volt rajta csak egy rózsaszín kombiné, semmi más. Kínos helyzet volt, tényleg kínos.
- Sunnynak... Na, gyerünk már!
- Nem volna kedve előbb beszélgetni egy kicsit? - Gyerekség ilyet mondani, de átkozottul furcsán éreztem magam. - Siet?
Úgy nézett rám, mintha őrült lennék. - Mi a fenéről akarsz beszélgetni?
- Nem tudom. Semmi különösről, csak gondoltam, biztos szeretne egy kicsit beszélgetni.
Erre visszaült az asztal mellé. De szemmel láthatóan nem tetszett neki a dolog. Újra elkezdett dobolni a lábával, öregem, milyen ideges volt ez a lány!
- Parancsol egy cigarettát? - Elfelejtettem, hogy nem dohányzik.
- Nem dohányzom. Ide figyelj, ha beszélgetni akarsz, akkor beszélgess. Nekem dolgom van.
De semmi se jutott eszembe. Gondoltam, megkérdezem, hogy lett kurva, meg minden, de féltem megkérdezni. Valószínűleg úgyse mondta volna el.
- Maga nem New York-i, ugye? - kérdeztem végül. Ennyi jutott mindössze az eszembe.
- Hollywoodi. - Aztán felugrott, és odament az ágyhoz, ahova a ruháját tette. - Van egy vállfád? Nem szeretném, ha a ruhám teljesen összegyűrődne. Most hoztam haza a tisztítóból.
- Persze hogy - vágtam rá. Örültem, hogy végre felállhatok, és csinálok valamit. Beakasztottam a ruháját a szekrénybe. Érdekes. Ebben is volt valami szomorú. Arra gondoltam, mikor bement az áruházba és megvette a ruhát, és ott senki se tudta, hogy kurva, meg minden. A kiszolgáló biztos azt hitte, hogy rendes lány. Pokolian lehervasztott, pontosan nem is tudom, miért.
Újra leültem, és igyekeztem fenntartani a beszélgetést. Nem alkalmaztam volna társalkodónőnek. - Minden éjjel dolgozik? - Rettenetesen hatott, mikor már kimondtam.
- Igen. - Körbesétált a szobában. Felemelte az étlapot az asztalról, és azt olvasta.
- És nappal mit csinál?
Vállat rántott. Jó sovány volt. - Alszom. Moziba megyek. - Letette az étlapot, és nézett rám. - Hallod, kezdjük már! Nem akarok egész...
- Figyeljen ide - mondtam. - Nem érzem magam valami acélosan ma éjjel. Rohadt egy éjszakám volt, bizony isten! Én kifizetem magát, meg minden, de nem bánja nagyon, ugye, ha nem csinálunk semmit? Vagy baj?
A baj inkább az volt, hogy semmi kedvem nem volt a dologhoz. Sokkal inkább hervadt voltam, mint kanos, ha tudni akarod az igazat. A nő volt hervasztó. A zöld ruhája a szekrényben, meg minden. És azonkívül nem hiszem, hogy valaha is bírnék valakivel, aki egész nap valami hülye moziban ücsörög. Tényleg nem bírnék.
Odajött hozzám, olyan furcsa arccal, mintha nem hinné, amit mondok. - Mi bajod?
- Semmi. - Öregem, kezdtem ideges lenni. - Az a helyzet, hogy nemrégen operáltak.
- Igen? Midet?
- A, na hogyismondjákomat... a szaxofonomat.
- Igen? Hát az hol a francban van?
- A szaxofon? Hát, az a gerinccsatornában. Azt hiszem, jól lenn a gerinccsatorna vége felé.
- Tényleg? Hát az rázós. - Az ölembe ült. - Édes vagy!
Annyira ideges lettem, hogy még dobtam be a sóderből. - Még lábadozok.
- Olyan vagy, mint a filmen. Tudod. A hogyishívják. Tudod, kit gondolok! Hogy a francba hívják?
- Nem tudom. - Az istennek ki nem szállt volna az ölemből.
- Biztos tudod. Abban a filmben játszott Melvin Douglasszel. Aki Melvin Douglas kisöccse volt. Aki kiesik a csónakból. Tudod, kit gondolok?
- Nem, nem tudom. Olyan ritkán megyek moziba, amilyen ritkán csak lehet.
Aztán olyan furcsa kezdett lenni. Közönséges, meg minden.
- Nem hagyná abba? Nem vagyok hangolva - mondtam. - Nemrég operáltak.
Nem kelt fel az ölemből, csak állati disznó módon meredt rám. - Ide figyelj, éppen aludtam, amikor az a hülye Maurice felvert. Ha azt hiszed, hogy én...
- Megmondtam, hogy kifizetem, meg minden. Ki is fizetem, van dohányom bőven. Csak az van, hogy gyógyulófélben vagyok egy súlyos...
- Akkor mi a francnak mondtad annak a baromállat Maurice-nak, hogy nő kell? Ha nemrég operálták azt a rohadt mit tudom én, midet? Mi?
- Gondoltam, jobban fogom magam érezni. Kicsit elspekuláltam magam. Nem vicc. Sajnálom. Ha felkel egy percre, előveszem a tárcám. Szeretném.
Rém meg volt sértve, de felállt. Odamentem a szekrényhez a tárcámért. Kivettem egy ötdollárost, és odaadtam neki. - Köszönöm, nagyon köszönöm. Ezer hála.
- Ez öt. Tízbe kerül.
Látszott rajta, hogy okos akar lenni. Tudtam, hogy valami ilyesmi lesz belőle. Tényleg tudtam.
- Maurice ötöt mondott. Tizenöt délig, és öt egy fuvar.
- Tíz egy fuvar.
- Maurice ötöt mondott. Sajnálom, tényleg sajnálom, de többet nem lehet rólam leszakítani.
Vállat rántott, ahogy az előbb, aztán rém hidegen azt mondta: - Ideadná a ruhámat? Vagy túl nagy fáradság lenne? - Fel volt vágva a nyelve. Azzal a kis vékony hangjával szinte beleszúrt az emberbe. Ha valami vén kurva lett volna egy kiló festékkel az arcán, akkor se bírt volna így szúrni.
Mentem, és odaadtam a ruháját. Felvette, meg minden, aztán felemelte a kulikabátját az ágyról.
- Viszlát, te fatökű!
- Viszlát! - Nem köszöntem meg semmit. Örülök, hogy nem.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Mikor elment, még ültem a karosszékben egy darabig, és elszívtam egypár cigit.
Kinn már virradt. Öregem, szerencsétlenül éreztem magam. Olyan hervadt voltam, hogy el se bírod képzelni. Elkezdtem Allie-hez beszélni, hangosan. Néha szoktam, ha nagyon le vagyok rohadva. Ilyenkor azt mondom neki, hogy menjen haza, vegye a bringáját, és találkozzunk a Bobby Fallon háza előtt. Bobby Fallon valamikor egész közel lakott hozzánk Maine-ben, de ennek már jó pár éve. Egyszer az történt, hogy Bobby és én elmentünk bringázni a Sedebego-tóhoz. Ebédet is akartunk vinni, meg minden, és a vízipuskáinkat is vittük, mert kis tagok voltunk még, meg minden, és azt hittük, lehet vele valamit lőni. Egyébként Allie hallotta a megbeszélést, és ő is akart jönni, de nem engedtem. Azt mondtam, hogy ő még kicsi. Néha aztán, mikor nagyon lehervadok, azt mondogatom neki magamban: „Rendben van. Menj haza, hozd a bringád, és a Bobbyék háza előtt találkozunk. Siess!” Nem mintha általában nem vittem volna magammal, ha mentem valahova. Vittem. De akkor egyszer nem. Nem sértődött meg, soha semmin nem sértődött meg, de én mindig erre gondolok, ha nagyon lehervadok.
Végül mégis levetkőztem és lefeküdtem.
Mikor már az ágyban feküdtem, úgy éreztem, jó volna imádkozni, vagy valami, de nem sikerült. Nem mindig bírok imádkozni, még ha akarok, akkor se. Először is én amolyan ateista vagyok. Jézust szeretem, meg minden, de a többi bibliai duma általában nem érdekel. Vegyük a tanítványokat például. Mindig kihoznak a sodromból, ha tudni akarod az igazat. Jézus halála után rendben van, de addig, amíg élt, addig annyi szükség volt rájuk, mint halottnak a napszemüvegre. Csak arra voltak jók, hogy lebuktassák. Majdnem mindenkit jobban szeretek a Bibliában, mint az apostolokat. Ha tudni akarod az igazat, én Jézus után a legjobban a Bibliából azt az őrültet szeretem, aki a kriptában lakott, és kövekkel vagdosta magát. Ezt a szerencsétlen nyomorultat tízszer jobban szeretem, mint a tanítványokat. Volt is egy-két vitám a Whooton Schoolban Arthur Childsszal - az egy srác, ott lakott a folyosó végén. Childs kvéker volt, és folyton a Bibliát olvasta. Rendes srác volt, komáltam is, de a Biblia körül egy csomó dologban nem értettünk egyet, főleg a tanítványokkal kapcsolatban. Mindig azt mondta, hogy ha nem szeretem a tanítványokat, akkor nem szeretem Jézust se, meg minden. Azt mondta, Jézus maga választotta ki a tanítványait, nyilván szerette hát őket. Mondtam neki, tudom, hogy ő választotta ki őket, de vaktában. Nem volt ideje mindenkit kianalizálni. Mondtam azt is, hogy én nem hibáztatom ezért, vagy ilyesmi. Nem az ő hibája, hogy nem volt elég ideje. Emlékszem, megkérdeztem Childst, mit gondol, Júdás, aki elárulta Jézust, a pokolba került-e az öngyilkossága után. Childs szerint feltétlenül. Pontosan ez az, amiben nem értettünk egyet. Van rá ezer dollárom, mondtam, hogy Jézus egyáltalán nem küldte Júdást a pokolba. Most is rátenném még, ha lenne ezer dollárom. Azt hiszem, akármelyik tanítványa a pokolba küldte volna, meg minden, méghozzá gyorsan, de fogadni merek rá, hogy Jézus nem. Childs szerint velem az a baj, hogy nem járok templomba, meg minden. Részben igaza volt. Nem járok. Először is a szüleim különböző vallásúak, és a mi családunkban minden gyerek ateista. Ha tudni akarod az igazat, még a papokat is utálom. Valamennyi iskolában, ahova jártam, minden papnak olyan ájtatosmanó-hangja volt, mikor prédikált. Istenem, hogy utálom! Nem értem, mi a fenének nem tudnak a rendes hangjukon beszélni. Megjátsszák magukat, mikor prédikálnak.
Szóval egyszerűen képtelen voltam imádkozni, mikor lefeküdtem. Ha elkezdtem, rögtön magam előtt láttam Sunnyt, amint az ajtóból visszaszól, hogy „te fatökű”. Végül felültem, és elszívtam még egy cigit. Tetű íze volt. Legalább két csomaggal szívtam már el, mióta eljöttem Penceyből.
Hirtelen, ahogy ott fekszek és cigarettázok, kopognak az ajtón. Egy ideig reméltem, hogy nem az én ajtómon, bár pontosan tudtam, hogy azon. Nem tudom, hogy tudtam, de tudtam. Azt is tudtam, ki kopog. Vannak megérzéseim.
- Ki az? - Meglehetősen be voltam gyulladva. Ilyenkor általában megmajrézok.
Újra kopogtak. Hangosabban.
Végül felkeltem, és úgy, ahogy voltam, pizsamában, kinyitottam az ajtót. Villanyt se kellett gyújtani, már világos volt. Sunny és Maurice, a liftes-kerítő állt ott.
- Mi baj? Mit akarnak? - Öregem, fenemód remegett a hangom.
- Nem sokat - mondta Maurice. - Csak öt dollárt. - Mindezt kettőjük nevében mondta. Sunny csak állt mellette, tátott szájjal meg minden.
- Már kifizettem. Öt dollárt adtam neki. Kérdezze meg tőle - mondtam. Öregem, remegett a hangom.
- Tíz dollárba kerül, nagyfőnök. Mondtam. Tíz egy fuvar, tizenöt délig. Megmondtam.
- Nem így mondta. Azt mondta, öt egy fuvar. Tizenöt délig, az rendben van, de én jól hallottam azt is, hogy...
- Nyissa csak ki, nagyfőnök!
- Minek? - Biz’ isten, a szívem majd kikalapált a szobából, úgy dobogott. Ha legalább fel vagyok öltözve! Rémes ilyenkor pizsamában lenni.
- Gyerünk, nagyfőnök! - mondta, aztán nagyot lökött rajtam azzal a lapát kezével. Majdnem seggre ültem, marha nagy dög volt. Aztán azon vettem észre magam, hogy már bent is vannak a szobában. Csak úgy otthoniasan. Sunny felült az ablakpárkányra. Maurice leült a karosszékbe, kigombolta a gallérját, meg minden. Olyan liftes egyenruha volt rajta. Öregem, marhára ideges lettem.
- Na, rendben van, nagyfőnök, ide a lével! Nekem vissza kell mennem dolgozni.
- Már vagy tízszer mondtam, hogy nem tartozom magának egy centtel se. Már odaadtam neki az öt...
- Ne hőbörögjön. Ide a lével.
- Hogy jövök én ahhoz, hogy még öt dollárt adjak neki? - Összevissza repedezett a hangom. - Maguk engem át akarnak verni!
Maurice erre végig kigombolta a kabátját. A kabát alatt csak egy szál keménygallér volt, ing nem, se semmi, csak a nagy szőrös hasa. - Senki se akar itt átverni senkit. Na... ide vele, nagyfőnök!
- Nem!
Erre felállt, és elindult felém, meg minden. Nagyon-nagyon fáradtnak vagy legalábbis nagyon-nagyon unottnak látszott. Állatian megmajréztam. Emlékszem, keresztbe tettem a karom. Nem is lett volna olyan rossz, ha nem az az átkozott pizsama van rajtam.
- Na, ide vele, nagyfőnök! - Egészen rám mászott. Nem tudott mást mondani, csak azt, hogy: - Na, ide vele, nagyfőnök! - Tiszta hülye volt.
- Nem!
- Arra kényszerít, nagyfőnök, hogy megkopogtassam egy kicsit. Nem akarom, de úgy néz ki. Öt dollárral sáros!
- Nem tartozok öt dollárral. Ha hozzám nyúl, üvöltök, mint a sakál! Mindenkit felébresztek a hotelben. A rendőrséget meg mindenkit. - Remegett a hangom, mint a nyavalya.
- Rajta! Üvölts, ahogy bírsz. Csak rajta, ha azt akarod, hogy a szüleid megtudják, hogy egy kurvával töltötted az éjszakát? Egy ilyen úrifiú, mint te? - A hülyeségével együtt volt neki esze. Tényleg volt.
- Hagyjon békén! Ha tízet mondott volna, az más. De maga határozottan...
- Na, meglesz már? - Egészen nekiszorított az ajtónak. Már majdnem a fejem tetején állt az otromba szőrös hasával, meg minden.
- Hagyjon békén. Takarodjanak a szobámból! - Még mindig keresztbe volt fonva a karom. Istenem, milyen marha voltam!
Aztán Sunny szólalt meg, akkor először:
- Maurice! Vegyem ki a tárcájából? Ott van a hogyishívjákon.
- Helyes! Vedd ki!
- Hagyja a tárcámat békén!
- Már megvan - mondta Sunny, és öt dollárt lobogtatott felém. - Látod? Csak az öt dolláromat vettem el, amivel tartoztál. Én nem vagyok franka!
Hirtelen elkezdtem bőgni. Mindent megadtam volna érte, ha le bírom nyelni, de nem bírtam. - Dehogyisnem vagytok tolvajok, csak elloptatok öt...
- Pofa be! - mondta Maurice, és behúzott egyet.
- Ne bántsd, hé! - mondta Sunny. - El van intézve. Levettük a lét, amivel tartozott. Most már menjünk. Hallottad?
- Megyek! - De nem ment.
- Tényleg, Maurice. Hagyd békén.
- Ki bánt itt valakit? - kérdezte nagy ártatlanul. Aztán állati erősen megfricskázta a pizsamámat. Nem mondom meg, hol, de pokolian fájt. Mondtam neki, hogy rohadt, mocskos hülye. - Micsoda? - kérdezte. A kezét füle mögé emelte, mint aki süket. - Mi? Mi vagyok én?
Még mindig bőgtem. Olyan dühös voltam, meg ideges, meg minden. - Hülye, mocskos állat! Hülye, barom, tolvaj vagy, két éven belül te is olyan lepusztult pali leszel, mint akik az utcán csikket dariznak. És csupa takony lesz a koszos kabátod, és...
Erre behúzott. Nem is próbáltam félreugrani, vagy elkapni a fejem, vagy ilyesmi. Csak egy iszonyú ütést éreztem a gyomromban.
Nem ájultam el, vagy ilyesmi, mert emlékszem, felnéztem a padlóról, láttam, mikor kimennek, és becsukják az ajtót. Aztán ott maradtam még egy jó ideig, ahogy a Stradlater-esetnél is. De most úgy éreztem, megdöglök. Tényleg. Mintha vízben fulladoztam volna, vagy ilyesmi. Alig kaptam levegőt, az volt a baj. Mikor végre feltápászkodtam, egész meggörnyedve mentem a fürdőszobába, és a kezem a gyomromra szorítottam, meg minden.
De én hülye vagyok, esküszöm. Félúton a fürdőszoba felé kezdtem megjátszani, mintha golyó volna a gyomromban. Belém lőtt ez a Maurice. Most megyek a fürdőszobába, beveszek két féldeci erőset, vagy valamit, hogy kicsit megnyugtassam az idegeimet, és aztán tényleg munkához látok. Elképzeltem magam, amint kijövök a fürdőszobából, felöltözve, meg minden, automata pisztollyal a zsebemben, és egy kicsit tántorgok. Aztán lépcsőn megyek le, nem liften. A korlátba kapaszkodom, meg minden, és időnként vér csöppen a szájam szélén. Azt csinálnám, hogy lemennék pár emeletet, a kezemet a hasamra szorítanám, vér folyna körül, és csak akkor nyomnám meg a liftcsengőt. Ahogy Maurice kinyitná az ajtót, és meglátna az automata pisztollyal a kezemben, elkezdene üvölteni, olyan állati magas, majrés gyomorhangon, hogy ne bántsam. Azzal együtt beleeresztenék. Hatot abba a kövér, szőrös hasába. Aztán bedobnám a pisztolyt a liftaknába, de előbb letörölném az ujjnyomokat, meg minden. Aztán visszamásznék a szobámba, és felhívnám Jane-t, hogy jöjjön és kötözzön be. Elképzeltem, hogy cigarettát gyújt nekem, miközben folyik a vérem, meg minden.
Rohadt filmek! Tönkreteszik az embert. Nem vicc.
Vagy egy órát voltam a fürdőszobában, fürödtem, meg minden. Aztán újra lefeküdtem. Jó ideig tartott, míg el bírtam aludni, nem voltam fáradt, de végül mégis elaludtam. Az öngyilkossághoz lett volna igazán kedvem. Kiugrani az ablakon. Valószínűleg meg is csináltam volna, ha biztos vagyok benne, hogy rögtön betakarnak. Azt utáltam volna, hogy egy csomó szivar körülálljon, a szemük kocsányon lógjon, én meg ott feküdjek vérbe fagyva.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Nem aludtam túl sokat, mert azt hiszem, tíz óra körül lehetett, mikor felébredtem. Elszívtam egy cigarettát, mire marha éhes lettem. Utoljára azt a két szendvicset ettem, mikor Brossarddal és Ackleyvel voltam Agerstownban moziban. Rég volt. Mintha ötven év telt volna el azóta. Ott volt mellettem a telefon, már neki is álltam tárcsázni, gondoltam, felhozatok egy kis reggelit, de azután féltem, hogy esetleg az öreg Maurice hozza. Hülye lennél, ha azt hinnéd, hogy vágyódtam utána. Így aztán csak feküdtem tovább, és elszívtam még egy cigit. Gondoltam, felhívom Jane-t, megnézem, otthon van-e már, meg minden, de nem volt hozzá hangulatom.
Az lett, hogy Sally Hayest hívtam fel. Sally a Mary A. Woodruffba járt, tudtam, hogy már otthon van, mert pár hete kaptam tőle levelet. Nem rajongtam érte túlzottan, de már évek óta ismertem. Régen azt hittem, egész intelligens - és hülye. Azért hittem, mert színházról, darabokról, irodalomról, meg ilyesmikről elég sokat tudott. Ha pedig valaki ezekről a dolgokról elég sokat tud, akkor időbe kerül kideríteni, hogy valójában buta-e vagy nem. Sally esetében évek kellettek hozzá. Azt hiszem, jóval hamarább rájöttem volna, ha nem smárolunk olyan állati sokat. Az az én bajom, hogy akivel smárolok, arról mindig azt hiszem, nagyon értelmes. Semmi köze egymáshoz a kettőnek, mégis mindig azt hiszem.
Mindenesetre felhívtam. Először a cselédlány vette fel. Aztán az apja vette át, aztán ő. - Sally? - kérdeztem.
- Igen. Ki beszél? - Eléggé megjátszotta magát. Az apjának már megmondtam, ki beszél.
- Holden Caulfield. Hogy vagy?
- Holden! Kösz, jól vagyok! Hát te?
- Klasszul. Ide hallgass, és egyébként hogy vagy? Például az iskolával?
- Jól. Vagyis... tudod.
- Klassz. Hát hallgass ide, ráérsz ma? Ma ugyan vasárnap van, de azért egy-két matiné vasárnap is akad. Jutalomjáték meg hasonló. Van kedved?
- Pompás!
Pompás. Ha valamit, hát ezt a szót gyűlölöm. Hazug. Egy pillanatig kedvem lett volna leszoktatni a matiné gondolatáról, de egy ideig még csevegtünk, illetőleg ő csevegett. Nem bírtam tőle szóhoz jutni. Először valami harvardi srácról beszélt, hogy az döglik utána. Nyilván gólya, de ezt persze nem mondta. Hogy éjjel-nappal felhívja. Éjjel-nappal - ez fájt! Aztán valami West Point-i kadét következett, aki szintén döglik utána. Nagy dolog! Mondtam, legyen Biltmore-ban, az óra alatt, kettőkor, de ne késsen el, mert biztos fél háromkor kezdődik az előadás. Rendszerint elkésett. Aztán letettem a kagylót. Lerohadok ettől a lánytól, de azzal együtt nagyon jó bőr.
Miután megbeszéltem a randit Sallyvel, felkeltem, felöltöztem és összecsomagoltam. Még egyszer kinéztem az ablakon, kíváncsiságból, hogy vannak a perverzek, de minden redőny le volt húzva. A szolidság mintaképei ezek reggel. Aztán lementem a liften, és kijelentkeztem. Maurice-t sehol se láttam. Persze nem is törtem magam, hogy találkozzak vele, a büdössel.
A szálloda előtt taxiba ültem, bár halvány gőzöm se volt róla, hova megyek. Egyszerűen nem volt hová mennem. Még csak vasárnap volt, és szerdáig nem mehettem haza, vagy legkorábban keddig. És persze másik szállodához se volt nagy kedvem, hogy ott is laposra verjenek. Így aztán azt mondtam a sofőrnek, vigyen a Grand Central vasútállomásra. Ez közvetlenül a Biltmore mellett van, ahová Sallyvel megbeszéltem. Kitaláltam, mit csinálok. Beadom a bőröndöm a megőrzőbe, kapok rá számot, aztán megreggelizem. Mintha éhes lettem volna. A taxiban elővettem a tárcám, és megszámoltam a dohányt. Nem emlékszem már, mennyi maradt, de nem vetett föl már a pénz. Egy királyi váltságdíjra valót költöttem két tetű hét alatt. Tényleg. Szívem szerint iszonyúan könnyelmű vagyok. Amit nem költök el, azt viszont elvesztem. Egy csomószor például elfelejtem elvenni, ami visszajár a vendéglőben vagy bárban, meg minden. A szüleim megőrülnek ettől. Nem lehet csodálni. Pedig az apám elég gazdag. Nem tudom ugyan, mennyit keres, erről soha nem beszélt velem, de el tudom képzelni, hogy meglehetősen sokat. Részvénytársasági ügyész. Azoknál kalapra mérik a dohányt. A másik, ahonnan tudom, hogy egész jól megy neki, mert mindig befektet mindenféle színdarabokra a Broadwayn. Azzal együtt mindig megbuknak, az anyám megőrül ezektől a befektetésektől. Mióta Allie meghalt, az anyám nem túl egészséges. Rém ideges. Ez a másik ok, amiért pokolian utáltam, hogy megint meg kell tudnia, hogy bemondtam az unalmast.
Miután betettem a bőröndjeimét az állomáson a megőrzőbe, bementem egy kis büfébe és megreggeliztem, mégpedig szokásomtól eltérően jó vastagon, narancsszörpöt, szalonnát tojással, pirítóst és kávét. Általában csak narancsszörpöt iszom. Nem vagyok nagy kajás, tényleg nem. Azért vagyok ilyen fenemód nyeszlett. Tulajdonképpen előírtak egy hízókúrát, sok szénhidrátot meg egyéb vacakot, hogy kicsit felszedjek, meg minden, de sose tartottam be. Ha el is megyek valahová, rendszerint sajtos szendvicset és tejeskávét eszem. Nem sok, de sok benne a vitamin. H. V. Caulfield, Holden Vitamin Caulfield.
Míg a tojást ettem, két apáca jött be bőröndökkel, meg minden, leültek a pulthoz, közel hozzám. Gondoltam, egyik zárdából a másikba utaznak, és a vonatot várják. Szemmel láthatóan nem tudták, mi a szentséget kezdjenek a bőröndjeikkel, én segítettem nekik. Olyan nagyon olcsó bőröndjeik voltak, nem valódi bőr. Nem lényeges, tudom, de utálom, ha valakinek olcsó bőröndje van. Iszonyú lehet, hogy ilyet mondok, de még azt is egyből képes vagyok megutálni, akinek olcsó bőröndje van. Egyszer történt valami. Elkton Hillsben egy darabig egy szobában laktam egy sráccal, Dick Slaglelel, neki volt olyan nagyon olcsóforma bőröndje. Az ágy alatt tartotta, nem a polcon, hogy senki se lássa ott, az enyém mellett. Ez engem fenemód lehervasztott, és szerettem volna az enyémet kivágni, vagy akár elcserélni vele. Az enyém Mark Crossból való, tiszta marhabőr, meg minden, és azt hiszem, jó drága lehetett. Furcsa dolog volt. Ugyanis mi történt? Az történt, hogy végül én is az ágyam alá tettem a bőröndömet, nem a polcra, hogy ne legyen kisebbségi érzése emiatt. Erre mit csinált? Azután, hogy az ágy alá tettem, másnap ő kivette, és visszatette a polcra. Egy darabig eltartott, amíg rájöttem, miért. Azt akarta, hogy azt higgyék, hogy az övé. Tényleg. Rém furcsa srác volt ebben az egyben. És mindig ingerült megjegyzéseket tett a bőröndjeimre. Azt mondogatta, hogy túl újak és burzsoák. Ez volt a hülye szavajárása. Olvasta vagy hallotta valahol. Mindenem burzsoá volt. A töltőtollam is burzsoá volt. Mindentől eltekintve folyton kölcsönkérte, de azért burzsoá volt. Csak körülbelül két hónapig laktunk együtt. Aztán mind a ketten átkértük magunkat máshová. És ami a legfurcsább, miután külön mentünk, szinte hiányzott. Pokoli jó humora volt, jó hecceket csináltunk időnként. Nem csodálnám, ha neki is hiányoztam volna. Először csak húzott, amikor a dolgaimat burzsoának nevezte, rá se rántottam, még röhejes is volt. Aztán egy idő múlva már nem. Az a helyzet, hogy tényleg nehéz valakivel együtt lakni, ha az embernek sokkal jobb a bőröndje, mint a másiknak - ha a tied igazán jó, a másiké meg nem. Az ember azt hinné, hogy ha az illető intelligens meg minden, és van némi humorérzéke, akkor fütyül rá, kinek jobb a bőröndje. De nem. Tényleg nem. Ez az egyik ok, amiért inkább egy ilyen hülye barommal laktam, mint Stradlater. Neki legalább a bőröndjei voltak olyan jók, mint nekem.
Szóval az a két apáca ott ült mellettem, és valahogyan beszélgetésbe keveredtünk. Az egyiknek, aki közvetlenül mellettem ült, olyan fonott kosara volt, amit apácáknál és az üdvhadseregi pipiknél látni, mikor karácsony körül gyűjtenek. Látni őket, az utcasarkokon állnak, főleg a Fifth Avenue-n, a nagy áruházak előtt, meg minden. Szóval ez az apáca ott mellettem leejtette a földre, én lehajoltam, és felvettem neki. Kérdeztem, gyűjtenek-e jótékony célra, meg minden. Mondta, nem, csak nem fért be a bőröndjébe, azért viszi úgy. Szépen mosolygott, ha az emberre nézett. Nagy orra volt, és olyan fémkeretes szemüvege, ami nem túl vonzó, de irtó kedves volt az arca. - Gondoltam, ha gyűjtenek, egy kis hozzájárulást tudnék adni. Eltehetik akkorra, amikor majd tényleg gyűjtenek.
- Ó, milyen kedves magától! - mondta, és a másik is rám nézett. Az a másik egy kis fekete könyvet olvasott kávézás közben. Mintha Biblia lett volna, csak túl vékony. Mindenesetre olyan Biblia-jellegű könyv volt. Kávét és pirítóst evett mind a kettő. Ez lehervasztott. Utálom, ha én szalonnát eszem tojással, más meg csak pirítóst és kávét.
Elfogadtak tíz dollár hozzájárulást. Többször megkérdezték, hogy igazán, biztosan telik-e rá, meg minden. Mondtam, hogy van nálam elég pénz, de meglehetősen hitetlenül néztek rám. Végül azért elfogadták. Annyira köszönték, hogy egész zavarba jöttem. Aztán áttereltem a beszélgetést általános témákra, megkérdeztem, hová mennek. Mondták, hogy tanítónők, most érkeztek Chicagóból. Egy zárdában fognak tanítani, a 168. vagy 186. utcában, arra fenn valahol a fenében. Amelyik közelebb ült, a fémkeretes szemüvegével, az angolt, a másik meg történelmet és alkotmánytant tanított... Azon kezdtem tűnődni a mocskos fantáziámmal, hogy az a mellettem ülő, amelyik angolt tanít és apáca meg minden, mit gondol, mikor angol irodalmat olvas. Nem éppen szexuális témákról, de szerelmesekről, meg minden. Vegyük például csak Eustacia Vye-t a Hazatérés című Thomas Hardy-regényből. Nem volt éppen túl érzéki csaj vagy ilyesmi, de még így is önkéntelenül eltűnődik rajta az ember, mit gondolhat egy apáca, amikor Eustaciáról olvas. Persze, nem szóltam semmit. Csak azt, hogy az angol a kedvenc tárgyam.
- Igazán? Nagyon örülök! - mondta a szemüveges, aki angolt tanít. - Mit olvastak ebben az évben? Nagyon érdekelne. - Igazán kedves volt.
- Hát nagyrészt régi angol irodalmat. Beowulf, Grendel, Lord Randall, meg ezeket. És ráadásul még a kötelező olvasmányokat. Én olvastam a Hazatérés című Hardy-könyvet, és a Romeo és Júliá-t és a Julius...
- Ó, Romeo és Júlia! Hát nem édes? Nem imádni való? - Nem beszélt kimondottan apácásan.
- Igen, tetszett. Nagyon. Volt benne ugyan egy s más, ami nem tetszett, de nagyon megható volt úgy az egész.
- Mi nem tetszett? Vissza tud emlékezni?
Az igazat megvallva, eléggé kínos volt a Romeó és Júliá-ról beszélgetni vele. Mert néhol rém érzéki a darab, és mégis egy apáca, meg minden, de hát ő kérdezte, így aztán beszélgetni kezdtem vele róla. - Hát, nem vagyok túlságosan megveszve Romeóért és Júliáért. Szeretem őket, de... nem is tudom. Néha olyan bosszantóak. Sokkal jobban sajnáltam Mercutiót, mikor megölték, mint Romeót és Júliát. Tény az, hogy Romeót már nem nagyon szerettem azután, hogy Mercutiót leszúrta az az ember... Júlia unokabátyja... hogy is hívják?
- Tybalt.
- Ez az, Tybalt. - Mindig elfelejtem ennek a szivarnak a nevét. - Az Romeo hibája volt. A darabban a legjobban ezt a Mercutiót szerettem. Nem tudom. Ezek a Montague-k és Capuletek csak hagyján... főleg Júlia... de Mercutio, ő a... ezt nehéz megmagyarázni. Rém okos és szellemes és szórakoztató, meg minden. Arról van szó, hogy engem lelomboz, ha valakit megölnek... pláne ha rém okos meg szórakoztató, meg minden... és pláne, ha más hibájából! Romeo és Júlia... ők legalább a saját hibájukból...
- Melyik iskolába jár, kedves? - Nyilván be akarta rekeszteni a Romeo és Júlia témát.
Mondtam, a Penceybe. Hallott már róla. Mondta, hogy az nagyon jó iskola. Hagytam. Aztán a másik, aki történelmet és alkotmánytant tanított, azt mondta, hogy ideje lesz menni. Elkértem a számlájukat, de nem engedték kifizetni. A szemüveges visszakérte.
- Ez több, mint nagylelkűség. Maga nagyon kedves fiú. - Ő mindenesetre kedves volt. Kicsit Ernest Morrow anyjára emlékeztetett, akivel a vonaton ismerkedtem össze. Főleg, mikor mosolygott. - Igazán nagyon élveztük a beszélgetést!
Mondtam, hogy én is nagyon élveztem. Tényleg. Így is élveztem, bár még jobban élveztem volna, azt hiszem, ha nem félek az egész beszélgetés alatt, hogy hirtelen megkérdezik, katolikus vagyok-e. A katolikusok mindig megkérdezik, hogy katolikus vagy-e. Velem ez gyakran előfordul, tudom, részben talán azért, mert ír nevem van, és a legtöbb ír származék katolikus.
Az apám tényleg katolikus volt valamikor, azzal együtt kitért, amikor az anyámat elvette. De a katolikusok még akkor is ki akarják deríteni, hogy katolikus-e az ember, ha nem tudják a nevét. Ismertem egy katolikus fiút, Louis Germant a Whooton Schoolban. Ő volt az első, akit ott megismertem. Ő meg én ültünk az első két széken a rendelő előtt, aznap kezdődött az iskola, vizsgálatra vártunk, és hát beszélgettünk a teniszről. Őt is nagyon érdekelte a tenisz, meg engem is. Mondta, hogy minden nyáron megnézi az országos bajnokságot Forest Hillben, mondtam, hogy én is, aztán egy ideig menő teniszezőkről beszélgettünk. Korához képest jól értett a teniszhez. Tényleg. Aztán egy idő múlva, pont a beszélgetés kellős közepén, azt kérdi: - Nem láttad véletlenül, hol van a városban katolikus templom? - A pláne persze az volt benne, hogy kiderítse, katolikus vagyok-e, azt látni lehetett. Tényleg azt akarta. Nem mintha előítéletei lettek volna, vagy valami, csak éppen tudni akarta. Élvezte a beszélgetést a teniszről, meg minden, de látni lehetett, hogy még jobban élvezte volna, ha én is katolikus vagyok, meg minden. Megőrülök az ilyesmitől. Nem ölte meg éppen a beszélgetést, azt nem mondhatnám, de biztos, hogy nem használt neki. Ezért örültem, hogy a két apáca nem kérdezte meg, katolikus vagyok-e. Nem ölte volna meg a beszélgetést, ha meg is kérdezik, de biztosan más lett volna. Nem hibáztatom a katolikusokat, azt nem mondhatnám. Nem. Biztos én is ilyen lennék, ha katolikus lennék. Ez valahogy épp olyan, mint azok a bőröndök, amikről beszéltem. Csak azt mondom, hogy ez nem tesz jót egy kellemes beszélgetésnek. Csak ennyi az egész.
Amikor felálltak, hogy mennek, valami nagyon hülye és kellemetlen dolgot műveltem. Bagóztam, és mikor felálltam elbúcsúzni, véletlenül az arcukba fújtam a füstöt. Nem akartam, de mégis. Állati zavartan kértem bocsánatot, és ők udvariasak és kedvesek voltak, de mégis rém kellemetlen volt.
Mikor elmentek, kezdtem sajnálni, hogy csak tíz dollárt adtam, de az volt a helyzet, hogy megbeszéltem Sally Hayesszel a matinét, és kellett egy kis dohány a jegyre, meg mit tudom én. De azért sajnáltam. Rohadt pénz. Mindig így végződik, hogy pokolian lehervasztja az embert.

 
TIZENHATODIK FEJEZET
Dél lett, mire megreggeliztem, és Sallyvel csak fél kettőre beszéltem meg, elkezdtem hát lődörögni. Folyton a két apáca járt a fejemben. Az az ütött-kopott kosár, amivel gyűjteni járnak, ha nincs tanítás. Megpróbáltam elképzelni az anyámat vagy akárki mást, a nagynénimet vagy Sally Hayes hülye mamáját, hogy áll egy áruház előtt, és pénzt gyűjt a szegényeknek egy viharvert fonott kosárba. Nehéz volt elképzelni.
Nem is annyira az anyámat, inkább a másik kettőt. A nagynénim szörnyen jótékonykodó, dolgozik a Vöröskeresztben, meg minden, de nagyon elegáns, és ha jótékonykodik, akkor is mindig elegáns, és állatian ki van kenve.
Nem tudom elképzelni, hogy fekete ruhában, rúzs nélkül is hajlandó lenne jótékonykodni. És Sally Hayes mamája! Jézusmária! Az egyetlen mód, ahogy elmenne gyűjteni egy ilyen kosárral, ha mindenki benyalna neki csontig, mikor felajánlanak valamit. Ha csak egyszerűen bedobnák a pénzt a kosárba, aztán szó nélkül továbbállnának, tudomást se véve róla, meg minden, egy órán belül beszüntetné a gyűjtést. Elege lenne. Leadná a kosarat, aztán elvonulna valami elegáns helyre vacsorázni. Ezt szerettem ezekben az apácákban. Először is, az biztos, hogy ők soha nem mennek elegáns helyre vacsorázni. Ez a gondolat le is hervasztott. Az, hogy ők soha nem mennek elegáns helyekre vacsorázni, meg minden. Tudom, hogy ez nem olyan lényeges dolog, mégis lehervasztott.
Elindultam a Broadway felé, csak úgy, heccből, mert már évek óta nem jártam arra. Azonkívül olyan lemezboltot kerestem, ami vasárnap is nyitva tart. Phoebének akartam venni egy lemezt, az Egérfogak-at. Nehéz volt megszerezni. Egy kis krapekről szól, aki nem megy el otthonról, mert szégyelli, hogy a két első foga kiesett. Penceyben hallottam, az egyik tagnak megvolt, meg akartam venni tőle, tudtam, hogy Phoebe odalenne érte, de a tag nem adta. Fantasztikus régi lemez volt, Estelle Fletchernek, annak a néger nőnek körülbelül húsz év előtti felvétele. Kicsit dixieland-, kicsit kupleráj stílusban, de egyáltalán nem érzelgősen. Ha fehér nő énekli, biztosan pokolian édeskés lett volna, de Estelle Fletcher tudta, hogy kell csinálni. Egyik legjobb lemez, amit valaha hallottam. Gondoltam, megveszem valamelyik üzletben, ami vasárnap is nyitva tart, aztán magammal viszem a parkba. Vasárnap volt, és Phoebe vasárnap rendszerint kinn görkorcsolyázik a parkban. Azt is tudtam, merre szokott.
Nem volt olyan hideg, mint előző nap, de a nap még mindig nem sütött, sétálni semmiképpen nem volt kellemes. Valami viszont jó volt. Előttem sétált egy család, egész biztos a templomból jöttek, apa, anya és egy hat év körüli kis krapek. Szegények lehettek. Az apán galambszürke kalap, amilyet a szegények viselnek, mikor nagyon kiöltöznek. Csak úgy sétálgattak a feleségével, beszélgettek, nem is figyeltek a gyerekre. Klassz kis kölyök volt; az úttesten ment, nem a járdán, de egész a szélén. Igyekezett nagyon egyenes vonalban menni, ahogy a kis srácok szoktak, és közben dúdolt és énekelt. Közelebb mentem, hogy halljam, mit. Ezt a számot énekelte: „Ha valaki zabot hegyez a zabföldeken...” Egész jó hangja volt. Csak úgy magában énekelgetett. Autók húztak el mellette, fékek csikorogtak, a szülei nem figyeltek rá, ő meg csak ment a járda mellett, és énekelt: „Ha valaki zabot hegyez a zabföldeken...” Ettől kezdtem magam jobban érezni, végre nem voltam már annyira letört.
A Broadway zsúfolt volt és piszkos. Vasárnap déli tizenkettő körül volt, s csak úgy nyüzsgött a rengeteg ember: mentek a moziba, a Paramountba, az Astorba, a Strandba, a Capitolba, és más hasonló hülye helyekre. Mindenki ki volt nyalva, miután vasárnap volt, és ettől még rosszabb lett. De a legrosszabb az volt, hogy nyilván mindnek a mozi volt a vasárnapi programja. Utáltam rájuk nézni. Azt meg tudom érteni, ha valaki moziba megy, mert nincs jobb dolga, de hogy valakinek egyetlen vágya, hogy moziba menjen, és még siet is, hogy jegyet kapjon, az pokoli hervasztó. Főleg, ha látom, hogy kismillióan állnak sorban kint az utcán, le egészen a sarokig, és állati türelemmel jegyre várnak, meg minden. Öregem, nem tudtam elég gyorsan lelécelni arról az átok Broadwayről. Egyébként mázlim volt. Az első lemezboltban megkaptam az Egérfogak-at, öt dollárt kértek érte, mert ritka példány volt, de nem izgatott. Öregem, hirtelen boldoggá tett az a lemez. Alig bírtam a parkig. Ott akartam Phoebét megkeresni, hogy odaadjam neki.
Kijöttem a lemezboltból, és egy büfé előtt mentem el. Bementem, gondoltam, fölcsengetem Jane-t, megnézem, hazament-e már a szünetre. Aztán átmentem inkább egy telefonfülkébe. Az volt az egyetlen baj, hogy az anyja vette fel, kénytelen voltam letenni. Nem volt hangulatom hosszadalmas eszmecserébe bocsátkozni az anyjával. Különben is utálok a lányok mamájával csevegni telefonon. Azt persze megkérdezhettem volna, hogy Jane otthon van-e már, nem haltam volna bele, csak éppen nem volt hangulatom. Az ilyesmihez hangulat kell.
Még meg kellett vennem azokat a rohadt színházjegyeket is. Szereztem egy újságot, mivel vasárnap volt. Így aztán elmentem és vettem két zsöllyét az Ismersz, szívem?-be. Valami jutalomjáték volt. Engem nem nagyon érdekelt, de tudtam, hogy Sally, aki megjátssza magát, mint a bazári majom, ujjongani fog, ha megtudja, mert a Luntok játszanak benne, meg minden. Sally rém bírta az ilyen nagyon finom, száraz humorú dolgokat. Én meg tulajdonképpen semmiféle darabért nem nagyon rajongok, ha tudni akarod az igazat. Nem annyira rosszak, mint a filmek, de azért nem kennek a falhoz. Először is, utálom a színészeket. Mintha nem is emberek lennének, úgy játszanak. És ennek az ellenkezőjét képzelik magukról. Alig egy-kettő játszik igazán jól, a legjobbak közül, de még az sem olyan érdekes. Csak azt hisszük, hogy - pedig dehogy. A jók közül egypáran tényleg jól játszanak, nem mintha valami nagy öröm volna nézni azt is. És ha a színész igazán jó, akkor azt ő maga is tudja, és akkor már lőttek az egésznek. Vegyük például Sir Laurence Oliviert. Láttam a Hamlet-ben. D. B. vitt el tavaly, Phoebével. Előtte megebédeltetett minket valahol, aztán mentünk. D. B. már látta, és ahogy ebédnél beszélt róla, rém izgatottan vártam, hogy én is láthassam. De nem voltam oda érte. Nem tudom, mi olyan isteni Sir Laurence Olivierben, ez az egész. Fantasztikus hangja van, és fenemód jó fej, és nagyon jó nézni, mikor járkál vagy párbajozik, de nem volt egészen olyan, mint amilyennek D. B. előadása nyomán Hamletet képzeltem. Inkább volt tábornok, mint valami szomorú, becsavarodott tag. A legjobb az egészben az, amikor Ophelia bátyja, aki a legvégén Hamlettel párbajozik, elmegy, és az apja egy csomó tanácsot ad neki. És amíg az apja adja a tanácsot, addig Ophelia a bátyjával hülyül, kihúzza a tőrét a tokból, és piszkálja vele, a bátyja meg igyekszik arra a sok marhaságra figyelni, amit az apja prédikál. Ez klassz volt. Marhára élveztem. Csak ilyesmit ritkán látni. Phoebének meg az az egy tetszett, amikor Hamlet megveregette a kutya fejét. Azt mondta, az vicces volt meg klassz; az is volt. Hiába, nekem olvasni kell a darabokat, igen, azt kell csinálni. Velem az a baj, hogy nekem magamnak kell elolvasni. Ha a színész mondja, nem bírok figyelni. Minden pillanatban attól félek, hogy most megjátssza magát.
Megvettem a jegyet a Lunt-féle előadásra, és aztán taxival mentem a parkba. Igazság szerint földalattin kellett volna mennem, vagy mit tudom én, mert egy csomó pénzt már elvertem, de minél előbb ki akartam jutni arról az átok Broadwayről.
Tiszta nyomor volt a park. Nem volt nagyon hideg, bár a nap még mindig nem sütött. Inkább üres volt, teljesen üres, nem láttam mást, csak kutyagumit, köpéseket meg csikket, és a padok mintha mind nedvesek lettek volna, amikor az ember le akart ülni. Ez annyira nyomasztó volt, hogy egyik percről a másikra végigszaladt rajtam a hideg. Egyáltalán nem lehetett érezni, hogy közeledik a karácsony. Mintha semmi se közeledett volna. Ennek ellenére elmentem a Mallig, mert az Phoebe kedvenc helye. Ott szeret korizni a kioszk közelében. Furi. Én is ott szerettem korizni gyerekkoromban.
Odaértem, de sehol se láttam. Lézengett egypár gyerek, koriztak, meg minden, két kis krapek labdázott, de Phoebének nyoma se volt. Láttam egy hasonló korú kis spinkót, egyedül ült egy padon, és a korcsolyáját csatolta. Gondoltam, talán ismeri Phoebét, és meg tudja mondani, hol találom, vagy mit tudom én. Odamentem, leültem mellé a padra. - Nem ismered véletlenül Phoebe Caulfieldet?
- Kit? - Cowboynadrág volt rajta, meg vagy húsz pulóver. Látszott, hogy az anyja kötötte, pokoli nagyok voltak neki.
- Phoebe Caulfieldet. A 71. utcában lakik, negyedikes, a...
- Te ismered Phoebét?
- Igen, a bátyja vagyok. Tudod, hol van?
- Miss Gallon osztályába jár, ugye?
- Nem tudom. De igen, azt hiszem.
- Akkor valószínűleg a múzeumban van. Mi múlt szombaton voltunk.
- Melyik múzeumban?
Megrántotta a vállát. - Nem tudom. A múzeumban.
- Tudom, de ott, ahol a képek vannak, vagy ott, ahol az indiánok?
- Ahol az indiánok.
- Kösz szépen. - Felugrottam és indultam, de aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vasárnap van. - Te, ma vasárnap van!
Rám bambult. - Ja, akkor nem.
Pokoli, milyen soká tekerte fel a korcsolyáját. Kesztyűje nem volt, a keze vörös lett és jéghideg. Segítettem neki. Öregem, évek óta nem volt korcsolyakulcs a kezemben, mégse volt szokatlan. Nekem ötven év múlva, szuroksötétben a kezembe nyomhatsz egy korikulcsot, akkor is meg fogom mondani, mi az. Megköszönte, hogy felcsatoltam, meg minden. Kedves, udvarias kis kölyök volt. Istenem, szeretem, ha egy gyerek kedves és udvarias, mikor az ember felcsatolja a korcsolyáját, vagy mit tudom én. A legtöbb az. Tényleg. Kérdeztem, inna-e velem egy csésze forró csokoládét vagy valamit, de azt mondta, köszöni szépen, nem kér, mert a barátnőjével találkozik. Ezek a kis spinkók mindig találkoznak a barátnőikkel. Ettől mászok a falra.
Annak ellenére, hogy vasárnap volt, és Phoebe nem lehetett az osztályával, és minden nyirkos volt és tetű, mégis végig gyalog tettem meg az utat a parkon át a Természettörténeti Múzeumhoz. Tudtam, hogy erre gondolt a korcsolyakulcsos kis spinkó. Ismertem az egész múzeumi anyagot, mint a tenyeremet.
Phoebe ugyanabba az iskolába járt, mint én elemista koromban, mi is folyton idejártunk. Miss Aigletinger volt a tanítónőnk, és majdnem minden istenverte szombaton átvitt minket. Néha az állatokat néztük meg, néha azokat a cuccokat, amiket az indiánok csináltak valamikor az ősidőkben. Agyagedények, szalmakosarak, meg minden ilyesmi. Rém jó erre visszagondolni. Még most is. Emlékszem, mikor már végignéztük az összes indián cuccot, akkor rendszerint lementünk filmet nézni a nagy előadóterembe. Kolumbus. Mindig Kolumbust láttuk, mikor felfedezi Amerikát, pokoli hosszú ideig kéri Ferdinándot és Izabellát, hogy adjanak dohányt hajóra, aztán a lázadó matrózokat mutatják, meg minden. Különösebben senkit se érdekelt az öreg Kolumbus, viszont mindig volt nálunk cukor meg rágógumi, meg minden, meg aztán az előadóteremben olyan jó szag volt! Olyan, mintha kinn esett volna az eső, akkor is, ha nem esett, és az ember egyetlen biztonságos, száraz helyen lenne. Szerettem azt a rohadt múzeumot. Emlékszem, az indiántermen kell keresztülmenni a nagy előadóba. Irtó hosszú terem, és csak suttogni szabad. Elöl megy a tanítónő, aztán az osztály, két oszlopban, párosával. Az én párom legtöbbször Gertrude Levine volt. Mindig meg akarta fogni a kezemet, de az övé rendszerint ragadt vagy izzadt, vagy valami. A teremben kőpadló volt. Ha volt az embernél néhány üveggolyó és leejtette, akkor összevissza pattogtak, és őrült zajt csaptak, aztán a tanítónő megállította az osztályt, hátrament, és megnézte, mi a fene történt. De Miss Aigletinger soha nem izgult. Aztán végigmentünk a mellett a fantasztikusan hosszú harci kenu mellett, legalább olyan hosszú volt, mint három nagy dög Cadillac egy sorban, benne vagy húsz indián, egyik része evez, a többi meg csak úgy áll és néz dühösen, és harci jelek vannak az arcukra festve. És egy rém kísérteties fickó ült a kenu hátuljában, maszk volt rajta. A varázsló doktor. A hideg szaladgált a hátamon tőle, de azért bírtam. Aztán ha az ember hozzáért egy evezőhöz vagy akármihez, az őr rögtön rászólt: „Semmihez sem szabad hozzányúlni, gyerekek!” - de kedvesen, nem mint valami rohadt zsaru, vagy mit tudom én. A kenu után jön egy nagy üvegvitrin, indiánok ülnek benne, és pálcákat dörzsölnek össze, tüzet csiholnak, meg egy indián nő. Ez az indián nő takarót sző, és közben előrehajlik, lehet látni a mellét, meg minden. Mindig jól megstirkáltuk, a lányok is, mert kis spinkók voltak még, és semmivel se volt több mellük, mint nekünk. Aztán, mielőtt az ember bemegy az előadóba, közvetlenül az ajtó mellett van az eszkimó. Jeges tavon ül egy lék fölött, és halászik. A lék mellett közvetlenül fekszik két hal.
Öregem, tele van a múzeum üvegvitrinnel. Fönn még több is volt, például tócsákból ivó szarvasok és a tél elől délre repülő madarak. Az első sorban a kitömött madarak dróton felakasztva, hátrább meg csak a falra festve, de tényleg mintha éppen repülnének délre a tél elől. Ha az ember lehajtja a fejét, és úgy néz lassan alulról felfelé, akkor olyan, mintha még gyorsabban repülnének délre. A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megváltozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.
Előhúztam a szarvaslövő sapkát, és feltettem. Tudtam, hogy nemigen találkozom senki ismerőssel, és olyan nyirkos volt a levegő. Csak mentem és mentem, és közben arra gondoltam, hogy Phoebe szombatonként ugyanabba a múzeumba jár, ahova én is jártam. És ő is úgy nézi ugyanazokat a dolgokat, ahogy én néztem, és talán ő is minden alkalommal más és más lesz, amikor nézi. Ez nem volt éppen lehangoló gondolat, de nem is valami vidám. Bizonyos dolgokat úgy kell hagyni, ahogy vannak. Bár be lehetne dugni az egyik nagy üvegvitrinbe, és egyszerűen békében hagyni. Tudom, hogy lehetetlen, de elég kár. Mindenesetre ezen járt az eszem séta közben, folyton.
Elmentem a játszótér mellett, megálltam, figyeltem a kis krapekokat a mérleghintán. Az egyik kövérebb volt, odatettem a kezem a kis girnyónak a feneke mögé, hogy nagyobb legyen a súly, de láttam, hogy nem nagyon örülnek nekem, inkább hagytam őket.
Aztán furi dolog történt. Mikor odaértem a múzeumhoz, egyszerre csak egy félmillióért se mentem volna be. Megszűnt a vonzóereje, pedig azért gyalogoltam végig az egész rohadék parkon, és már előre örültem neki, meg minden. Ha Phoebe ott lett volna, nyilván bemegyek, de nem volt. Így aztán a múzeum előtt fogtam egy taxit, és lementem a Biltmore-ra. Nem volt nagy kedvem, de hát megbeszéltem Sallyvel azt a fene randit.

TIZENHETEDIK FEJEZET
Korán érkeztem, így aztán leültem a hallban egy bőrkanapéra az óra mellett, és stíröltem a lányokat. Egy csomó iskola már kiadta a szünetet, és rengeteg lány ücsörgött meg ácsorgott, várták a srácukat. Lányok keresztbe vetett lábbal, lányok nem keresztbe vetett lábbal, lányok isteni lábbal, lányok eltörni való lábbal, csini babák meg kis kurvák, legalábbis gondolom, hogy azok. Fantasztikus látvány volt, ha érted, mire gondolok. Másrészt hervasztó, mert állandóan az járt az eszemben, mi minden történik majd velük később. Mikor majd befejezik az iskolát, a kollégiumot, úgy értem. El bírom képzelni, hogy a legtöbbjük majd mindenféle süket palihoz megy férjhez. Olyan palihoz, aki állandóan arról beszél, hány liter benzint fogyaszt kilométerenként a kocsija. Meg olyanhoz, aki gyerekesen elkeseredik, ha a golfban veszít, vagy más ostoba játékban, például pingpongban. Nagyon kisstílű emberekhez, akik soha egy könyvet nem olvasnak. Akik dög unalmasak. Persze ezzel a kérdéssel vigyázni kell. Mármint azzal, hogy egyeseket unalmasnak nevezek. Én tulajdonképpen nem is értem az unalmas embereket. Tényleg nem. Mikor Elkton Hillsben voltam, kábé két hónapig laktam együtt Harris Macklinnel. Nagyon intelligens tag volt, meg minden, de a világ legunalmasabb embere. Repedtfazék hangja volt, és állandóan jártatta a száját, az istennek se fogta volna be. Állandóan jártatta a száját, és ami még rosszabb, mindig olyasmiről beszélt, ami az embert egyáltalán nem érdekelte. Viszont valamihez értett. Az a barom jobban tudott fütyülni, mint bárki más, akit valaha is hallottam. Ágyazott, vagy valamit beakasztott a szekrénybe - állandóan volt valami beakasztanivalója a szekrénybe, ez is dühített -, és közben fütyült, ha éppen nem tartott előadást a repedtfazék hangján. Klasszikusokat is tudott fütyülni, de azért többnyire csak dzsesszt fütyült. És hogy tudott dzsesszesíteni, például a Navajók csapásán-t olyan klasszul és könnyen fütyülte, miközben valamit beakasztott a szekrénybe - az ember a falra mászott tőle! Persze sose mondtam neki, hogy fantasztikusan tud fütyülni. Az ember nem megy oda valakihez azzal, hogy: „Te fantasztikusan fütyülsz!” Mégis majdnem két egész hónapig laktam vele, pedig annyira untam, hogy majd beleőrültem, és csak azért maradtam vele, mert ilyen jól bírt fütyülni. Szóval magam se tudom, hogy van ezekkel az unalmas alakokkal. Lehet, hogy felesleges sajnálni a belevaló lányokat, ha ilyenekhez mennek férjhez. Nem ártanak ezek senkinek, és talán titokban mind fantasztikusan tudnak fütyülni, vagy mit tudom én. Ki a fene tudja? Én nem.
Végül Sally jött felfelé a lépcsőn, én meg indultam lefelé elébe. Piszokul jól nézett ki. Tényleg. Fekete kabát, fekete sapka. Általában nem hordott kalapot, de ez a svájcisapka csodásan állt neki. Furcsa, de abban a percben, mikor megláttam, menten feleségül vettem volna. Hülye vagyok. Nem is nagyon szerettem, és mégis, hirtelen úgy éreztem, szerelmes vagyok belé, és jó lenne feleségül venni. Esküszöm, hülye vagyok. Belátom.
- Holden! Örülök, hogy találkozunk! Ezer éve nem láttalak! - Mikor az ember találkozott vele, mindig hangos és kellemetlen volt a hangja. Megtehette, mert olyan piszok jó bőr volt, de én egyből lerohadtam tőle.
- Klassz, hogy láthatlak - mondtam, és úgy is gondoltam. - Hogy vagy egyébként?
- Istenien. Késtem?
Mondtam, nem, pedig késett vagy tíz percet. Rá se rántottam. Az a sok marhaság, ami a Saturday Evening Post karikatúráiban van: lehervadt palik az utcasarkon, mert a nő késik, az azért túlzás. Ha klassz a nő, kit izgat, hogy késik? Senkit. - Jó lesz sietni, fél háromkor kezdődik az előadás! - Lefelé indultunk a lépcsőn a taxiállomáshoz.
- Mit nézünk meg?
- Nem tudom. A Luntokat. Csak oda kaptam jegyet.
- A Luntokat! Isteni!
Tudtam, hogy elájul a gyönyörűségtől, ha meghallja.
A taxiban egy kicsit hülyéskedtünk a színházig. Először nem akart, mert ki volt festve a szája, meg minden, de pokolian bedobtam magam, úgyhogy nem lehetett okos. Útközben kétszer is fékezett az az átok kocsi, majdnem legurultam az ülésről. Ezek a barom sofőrök, esküszöm, nem nézik, merre mennek. Aztán, ezt csak azért mondom el, hogy lásd, milyen őrült voltam: mikor kikeveredtünk egymásból, mondtam, hogy szeretem, meg minden. Persze hazugság volt, de a helyzet az, hogy amikor mondtam, tényleg úgy is gondoltam. Őrült vagyok. Esküszöm, őrült!
- Édes vagy, én is szeretlek! - mondta ő, aztán egy szuszra hozzátette: - Ígérd meg, hogy megnöveszted a hajad. Ez a borotvahaj már unalmas. És neked olyan édes hajad van. - Édes! Hogy oda ne rohanjak!
Nem is volt olyan rossz a darab, mint általában. Azért persze elég lepra volt. Öregem, az a vén pár legalább ötszázezer évig élt. A fiatalságukkal kezdődik, a lány szülei nem akarják a fiúhoz adni, persze mégis hozzámegy. Aztán egyre öregszenek. A férj elmegy a háborúba, az asszonynak van egy részeges bátyja. Nem érdekelt valami nagyon. Úgy értem, nem izgatott például, ha valaki meghalt a családból, vagy mit tudom én. Hiszen csak színészek. A férj és a feleség kedves öreg pár volt - szellemesek, meg minden - mégse izgattak túlzottan. Például a darabban végig ittak valamit, teát vagy valamit. Ahányszor megjelentek, az inas hozta és tolta eléjük a teát, vagy az asszony maga töltött valakinek. És folyton bejöttek meg kimentek, és már az ember szédülve nézte ezt a folytonos felállást-leülést. Az öreg párt Alfred Lunt és Lynn Fontanne játszották, tényleg jól, és mégse nagyon tetszettek. Valahogy mások voltak, csak ezt tudom mondani. Nem úgy játszottak, mintha emberek lennének, se nem úgy, mintha színészek. Nehéz ezt megmagyarázni. Úgy játszottak, mint, igen, mint akik tudják magukról, hogy híresek, meg minden. Szóval jól, de talán túl jól. Ha az egyik levágott valami nagy dumát, a másik gyorsan folytatta. És úgy gondolták, ez olyan, mint mikor az emberek a valóságban beszélgetnek, és belevágnak egymás szavába. A baj az volt, hogy túlságosan olyanra sikerült, ahogy az emberek beszélgetnek, és egymás szavába vágnak. Kicsit úgy játszottak, ahogy Ernie zongorázik a Village-ben. Ha valaki túl jól csinál valamit, akkor egy idő múlva, ha nem vigyáz, kezdi megjátszani magát. És akkor már nem olyan klassz. Viszont az egész darabban csak bennük, csak a Luntokban volt némi spiritusz. Azt meg kell hagyni.
Az első felvonás után kimentünk rágyújtani a többi fejjel együtt. Micsoda népség! Az életben még annyi genny alakot nem láttál. Telebagózták az előcsarnokot, és a darabról tárgyaltak, persze úgy, hogy lehetőleg mindenki hallja, milyen szemfüles kritikusok. Mellettük egy süket filmszínész bagózott. A nevét nem tudom, de a háborús filmekben mindig ő játssza azt, aki a döntő pillanatban begyullad, és nem mer kiugrani. Egy szőke döggel volt, igyekeztek mind a ketten rendkívül unott arcot vágni, meg minden, mintha nem vennék észre, hogy bámulják őket. Micsoda szerénység! Rém jól szórakoztam rajtuk. Sally nem beszélt sokat, csak a Luntokról ömlengett, azonkívül figyelte a terepet, és igyekezett hódító lenni. Aztán egyszerre az előcsarnok másik oldalán észrevett egy ismerős tagot. Sötétszürke öltönyben, kockás mellényben, tipikus elit kollégista. Nagymenő. A fal mellett állt, erősen bagózott, és pokoli unott pofát vágott. Sally meg egyre azt hajtogatta: - Ismerem ezt a srácot valahonnan. - Mindig ismert valakit, vagy legalábbis azt hitte, hogy ismer, akárhová vitte az ember. Addig ismételgette, míg végre halálosan meguntam, és azt mondtam: - Miért nem rohansz oda, és borulsz a tüdejére, ha ismered? Élvezné! - Erre felhúzta az orrát. Végül aztán a tag is meglátta, odajött és köszönt Sallynek. Azt láttad volna, hogy üdvözölték egymást! Mintha húsz éve nem találkoztak volna. Mintha gyermekkorukban egy fürdőkádban lubickoltak volna, vagy mit tudom én. Régi jó pajtások! Hányinger volt! A röhejes az, hogy nyilván összesen egyszer találkoztak valami rohadt házibulin. Mikor kellőképpen kiérzelegték magukat, Sally bemutatta. Valami George-nak hívták, már nem emlékszem, és Andoverbe járt. Ménkű nagy dolog. Azt is látnod kellett volna, mikor Sally megkérdezte, hogy tetszett neki a darab. A tag iszonyúan megjátszotta magát, mint akinek megfelelő hely kell ahhoz, hogy egy ilyen kérdésre válaszoljon. Hátralépett, pontosan a mögötte álló nő lábára, biztos összetiporta a lábujjait. Azt felelte, hogy a darab maga nem remekmű, de a Luntok persze angyaliak. Angyaliak! Atyaúristen, angyaliak! Ez fájt! Aztán közös ismerősökről kezdtek csevegni, a legócskább beszélgetés volt, amit csak el bírsz képzelni. Köpték a különböző helyeket, amilyen gyorsan csak tudták, és az embereket, akik azokon a helyeken laknak. Majd szétvetett a düh, mire újra bementünk. Tényleg. És aztán a második felvonás után még folytatták ezt a dögletes beszélgetést. Tovább köpték a helyeket és az embereket, akik ott laknak. És a legrosszabb az volt, hogy az a hólyag elit kollégista hangon beszélt, fáradt, sznob hangon, mint valami nő. Volt pofája az én nőmmel foglalkozni, a dögnek. Egy pillanatig azt hittem, még abba a taxiba is beszáll velünk, az előadás után, mert két sarkot jött velünk, de aztán azt mondta, valakikkel randevúja van koktélra. Szinte láttam a gennyes barátait, amint egy bárban ücsörögnek kockás mellényben, és színdarabokat, könyveket meg nőket kritizálnak azon a fáradt, sznob hangon. Kiborítanak az ilyen alakok.
Szinte utáltam Sallyt, mire a taxiba kerültünk. Hogy volt képes ezt a gennyes alakot annyi ideig hallgatni! Elhatároztam, hogy hazaviszem, meg minden, de akkor azt mondja: - Van egy remek ötletem! - Mindig van valami remek ötlete. - Ide figyelj, mikor vacsoráztok? Borzasztóan sietsz? Megmondták, hányra menj haza?
- Nekem? Nem. Legalábbis percre, órára nem. - Ez szent igaz volt, öregem. - Miért?
- Menjünk korcsolyázni a Radio Citybe.
Mindig valami ilyen ötlete támadt.
- Korcsolyázni a Radio Citybe? Most?
- Csak egy órácskára. Nincs kedved? Mert ha nincs...
- Nem mondtam, hogy nincs. Persze hogy megyek, ha te akarsz.
- De igazán van kedved? Ne mondd, hogy van, ha nincs. Nekem tökmindegy, mit csinálunk.
Frászt volt neki tökmindegy.
- Tudod, lehet kölcsönözni olyan édes kis korcsolyaszoknyát. Jeanette Cultz mesélte a múlt héten.
Szóval ezért volt olyan fontos odamenni. Szerette volna megnézni magát olyan kis szoknyában, ami alig takarja a fenekét, meg minden.
Hát szóval odamentünk, adtak korcsolyát, és Sallynek kis kék seggfedőt. Tényleg piszokul jó volt benne. El kell ismernem. Csak azt ne hidd, hogy nem tudta. Előttem riszálta magát, hogy jól lássam a cseles kis fenekét. Tényleg piszokul cseles volt, azt meg kell hagyni.
A röhejes csak az volt, hogy mi voltunk a legrosszabb korcsolyázók az egész terepen. A legrosszabbak. És volt egy-két nagymenő is. Sally bokája folyton befelé bicsaklott, hogy a végén már a bokáján korcsolyázott. Nemcsak hülyén nézett ki, hanem nyilván fájt is. Az enyém mindenesetre. Majd a falra másztam! Istenien nézhettünk ki! És ami még rohadtabb, egy sereg bámészkodó ácsorgott, és figyelte, ki hogy esik hasra.
- Nem lenne jó, ha foglalnánk benn egy asztalt, és innánk valamit? - mondtam végül.
- Ez eddig a legjobb ötleted ma! - Már majd kinyúlt a nagy igyekezettől. Állati volt. Komolyan sajnáltam.
Levettük azt a dög korcsolyát, és bementünk a büfébe, ott lehet inni meg nézegetni a korcsolyázókat, zokniban. Amint leültünk, Sally lehúzta a kesztyűjét, én meg cigarettával kínáltam. Nem látszott valami boldognak. Jött a pincér, Sallynek Coca-Colát rendeltem, ő szeszes italt nem iszik, magamnak meg whiskyt és szódat, de az a barom nem akart hozni, így aztán én is Coca-Colát ittam. Elkezdtem gyufákat gyújtogatni. Bizonyos hangulatban ezt elég gyakran csinálom. Addig hagyom égni, amíg csak a körmömre nem ég, aztán bedobom a hamutartóba. Ideges szokás.
Aztán Sally egyszer csak, mint derült égből a villám, ezzel áll elő: - Ide figyelj! Tudnom kell. Jössz karácsonyfát díszíteni, vagy nem? Tudnom kell. - Még mindig dühöngött a bokái miatt.
- Írtam, hogy megyek. Már vagy hússzor megérdeklődted. Persze hogy megyek.
- Azért, mert nekem tudnom kell. - Aztán elkezdett nézelődni abban a rohadt büfében.
Hirtelen abbahagytam a gyufagyújtogatást, és kicsit közelebb hajoltam hozzá az asztal fölött. Egy egész csomó minden járt az eszemben.
- Ide figyelj, Sally!
- Mi van? - Valami lányt figyelt a büfé másik végében.
- Voltál te már teljesen torkig? Úgy értem, féltél-e már attól, hogy minden menthetetlenül elrohad körülötted, hacsak nem csinálsz sürgősen valamit? Például te szereted az iskolát, meg minden ilyesmit?
- Szörnyen unalmas.
- De gyűlölöd? Azt tudom, szörnyen unalmas, de az érdekel, hogy gyűlölöd-e?
- Hát azért nem gyűlölöm. Az embernek mindig kell...
- Hát én gyűlölöm. Én aztán gyűlölöm. És nemcsak azt. Mindent. Gyűlölök New Yorkban élni, meg minden. A taxikat és a Madison utcai buszokat, a kalauzaikkal együtt, akik folyton üvöltenek, hogy a hátsó ajtón szállj le, és gyűlölöm, hogy meg kell ismerkednem gennyes alakokkal, akik szerint a Luntok angyalok, és hogy mindig liftbe kell szállnom, ha egyszerűen csak ki akarok menni, és hogy reám igazítják a Brook áruházban a nadrágot, és az embereket, akik mindig...
- Ne üvölts, légy szíves. - Ez röhejes volt, mert nem is üvöltöttem.
- Vegyük például a kocsikat - folytattam nagyon csendesen. - A legtöbb ember meg van őrülve a kocsiért. Ha egy kis karcolás van rajta, már odavan, és folyton arról beszél, mennyi benzint fogyaszt kilométerenként, és ha vadonatúj kocsija van, máris azon töri a fejét, hogy eladja, és vesz egy még újabbat. Én még az öreg kocsikat is utálom. Szóval engem nem izgatnak. Inkább szeretnék egy átkozott lovat. A ló legalább emberi, az istenért! A lovat legalább...
- Nem tudom, miről beszélsz tulajdonképpen. Ugrándozol egyik témáról...
- Mondok neked valamit. Kábé te vagy az egyedüli oka, hogy most New Yorkban vagyok. Ha te nem lennél itt, akkor én valahol a francban lennék. A dzsungelben, vagy valahol máshol, a balfenéken. Te vagy az egyetlen, ami itt tart.
- Édes vagy - ezt mondta, de éreztem, hogy szeretné másra terelni a szót.
- El kellene egyszer menned egy fiúiskolába. Próbáld meg egyszer. Mindenki megjátssza magát, és az ember csak azért tanul, hogy eléggé kirafinálódjon, és vegyen egy átkozott Cadillacet egyszer, és megjátssza, hogy rá se ránt, ha a kedvenc csapatát megruházzák, és egész nap nőkről, italról, szexuális problémákról meg ilyesmikről tárgyaljon, és a rohadt, mocskos kis társaságával mindenki összetart. Összetartanak a kosárlabda-drukkerek, összetartanak a katolikusok, összetartanak a nagyokosok, összetartanak a bridzselők. Még a Könyvklub tagjai is összetartanak. Ha csak egy kicsit is értelmesen akarsz...
- Na de ide figyelj! Egy csomó fiú van, aki többet tanul ennél az iskolában.
- Igazad van. Igazad van, egypáran többet is megtanulnak. De én csak ennyit. Érted? Nekem ez a véleményem. Pontosan ez az én istenverte véleményem. Nekem semmi se jön ki a dolgokból. Rossz formában vagyok. Tetű formában.
- Ez biztos.
Aztán hirtelen támadt egy csuda jó ötletem.
- Ide figyelj, van egy ötletem. Mi lenne, ha elmennénk innen a francba? Figyelj ide. Ismerek egy srácot Greenwich Village-ben, aki kölcsönadná a kocsiját pár hétre. Ugyanoda járt, ahová én, és még most is tartozik nekem tíz dollárral. Holnap reggel felmehetnénk Massachusettsbe és Vermontba meg a környékére. Arra pokolian szép. - Minél tovább terveztem, annál jobban begerjedtem, átnyúltam és megfogtam Sally kezét. Milyen egy balfácán hülye voltam. - Nem vicc, száznyolcvan dollárom van a bankban. Reggel kivehetem, mikor kinyit, és akkor le tudok menni a kocsiért ahhoz a sráchoz. Nem vicc. Üdülünk a kempingekben, amíg tart a dohány, aztán ha elfogy, akkor kerítek valami állást, és élhetünk a patak partján, meg minden, és később összeházasodhatunk. Én vágnám a fát télen, a magunkét, meg minden. Bizony isten, fantasztikusan jó lenne! Mit szólsz hozzá? Na? Mit szólsz? Eljössz velem, Sally?
- Ilyet nem lehet tenni - mondta Sally pokoli sértett hangon.
- Miért ne? Mi a fenéért ne lehetne?
- Velem ne kiabálj, jó? - Marhaság, nem is kiabáltam.
- Miért nem lehet megtenni? Miért?
- Mert nem lehet, és kész. Először is tulajdonképpen még mind a ketten gyerekek vagyunk. És arra nem gondolsz, mi lesz, ha elfogy a pénzed, és nem kapsz állást? Éhen halunk? Az egész annyira fantasztikus, egyáltalán nem...
- Nem fantasztikus. Kapok állást. Ezen ne töprengj. Ezért ne fájjon a fejed. Mi a hézag? Nem akarsz velem jönni? Mondd meg, ha nem.
- Nem erről van szó! Egyáltalán nem erről van szó. - Kezdtem gyűlölni. - Rengeteg időnk van arra, hogy ilyesmit csináljunk. Úgy értem, ha befejezted az iskolát, meg minden, és ha összeházasodunk. Akkor rengeteg időnk lesz, remek helyekre utazhatunk. Te csak...
- Nem, nem lesz. Egyáltalán nem lesz. Az úgy egészen más lenne. - Megint pokolian lehervadtam.
- Mi? Nem hallom, mit mondasz! Egyik percben kiabálsz, a következő percben meg...
- Azt mondtam, hogy nem. Egyáltalán nem lesz egy csomó remek hely, ahova majd utazhatunk, mikor befejezem az iskolát, meg minden. Nyisd ki a füled! Akkor már az egész más. Akkor például bőröndökkel kellene lemenni, liften, meg mit tudom én. Akkor egy csomó embert fel kellene hívni elbúcsúzni, és aztán képeslapot küldeni nekik a szállodákból, meg minden. És én valami hivatalban dolgoznék, egy csomó pénzt keresnék, és taxin vagy a Madison utcai buszon járnék, és végignéznék egy csomó hülye hirdetést, előzetest és híradót. Híradók. Mindenható isten! Mindig van benne valami hülye lóverseny, meg hajószentelés pezsgősüveggel, meg bicikliző csimpánz nadrágban. Szóval úgy az egész más lenne. Szóval egyáltalán nem érted, mit beszélek.
- Talán nem. Talán te magad se. - Addigra már gyűlöltük egymást. Szemmel láthatóan hiábavaló lett volna további értelmes beszélgetéssel próbálkozni. Már rém sajnáltam, hogy elkezdtem az egészet.
- Á, menjünk innen. Le kell rohadni tőled, ez a helyzet.
Öregem, majdnem a plafonig ugrott mérgében. Tudom, ezt nem kellett volna mondanom, talán rendes körülmények között erre sor sem kerül, de tényleg állatian lehervasztott. Általában nem szoktam lányoknak ilyen gorombaságokat mondani. Öregem, a plafont kiütötte mérgében! Hiába kértem tőle bocsánatot, mint az őrült, nem volt hajlandó megbocsátani. Még bőgött is. Kicsit meg is ijedtem, mert tartottam tőle, hogy hazamegy és elmondja az apjának, hogy rohasztónak neveztem. Olyan nagydarab, hallgatag barom az apja, és egyébként sincs oda értem. Egyszer azt mondta Sallynek, hogy én túlságosan hangos vagyok.
- Nem vicc, tényleg sajnálom - ezt ismételgettem.
- Sajnálod. Sajnálod. Nevetséges. - Még mindig bőgött, és hirtelen tényleg kezdtem sajnálni a dolgot.
- Gyere, hazaviszlek. Komolyan.
- Köszönöm, magam is hazatalálok. Őrült vagy, ha azt képzeled, hogy hazakísérhetsz. Nekem ilyet fiú még soha életemben nem mondott.
Kicsit röhejes volt az egész, ha jól meggondolta az ember, és egyszerre olyat csináltam, amit megint csak nem kellett volna. Elröhögtem magam. És én olyan nagyon hangosan és hülyén röhögök. Ha valaha saját magam mögött ülnék a moziban, vagy mit tudom én, hol, biztosan megbökném magam, és azt mondanám, hogy hallja, de csúnya öröme van. Erre persze Sally még jobban begőzölt.
Egy darabig még ugráltam körülötte, bocsánatot kértem, próbáltam megbékíteni, de nem ment. Egyre azt hajtogatta, tűnjek el és hagyjam békén. Végül aztán tényleg otthagytam. Bementem, felhúztam a cipőm meg minden, és elmentem nélküle. Nem kellett volna, viszont addigra már torkig voltam vele.
Ha tudni akarod az igazat, fogalmam sincsen, miért kezdtem bele ebbe a témába. Mármint hogy menjünk el Massachusettsbe és Vermontba, meg minden. Hiszen akkor se vinném el magammal, ha akarná. Számításba se jönne. A rémes az, hogy amikor hívtam, akkor is úgy gondoltam. Ez a rémes. Esküszöm, őrült vagyok.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Megéheztem, mire elvergődtem a jégpályáról. Bementem egy büfébe, ettem sajtos szendvicset meg tejet. Aztán átmentem egy telefonfülkébe, gondoltam, újra felhívom Jane-t, megnézem, otthon van-e már. Ugyanis teljesen lyukas az estém, gondoltam, és ha otthon van, elviszem valahova táncolni, vagy mit tudom én. Az egész ismeretségünk alatt egyetlenegyszer se táncoltam vele. Viszont egyszer láttam, hogy táncol. Úgy vettem észre, nagyon jól tud. A július 4-i ünnepi összejövetelen a klubban. Akkor még alig ismertem, és úgy éreztem, nem illik lecsapnom a fiúja kezéről. Al Pike-kal volt, aki a Choate-ba jár, és rémes alak. Őt is alig ismertem, csak mindig ott csellengett a strandon. Fehér lastex fürdőgatyája volt, és mindig szaltózott a toronyból. Illetőleg azt a tetű felszállót próbálgatta; de egész álló nap. Ez volt az egyetlen, amit tudott, és ettől már menőnek képzelte magát. Kongó fejű izompacsirta. Szóval ezzel volt Jane akkor este. Ezt nem bírtam megérteni. Esküszöm, nem. Mikor együtt kezdtünk járni, kérdeztem, hogy volt képes egy olyan nagyképű barommal randevúzni, mint Al Pike. Jane szerint nem volt nagyképű. Azt mondta róla, hogy kisebbrendűségi komplexusa van. Úgy csinált, mintha sajnálná is miatta, nem úgy, mintha csak feltételezné. Szóval ő úgy gondolta. Fura ez a lányoknál. Ha az ember megemlít valami teljesen barom alakot, aki mondjuk aljas vagy nagyon beképzelt, vagy mit tudom én, szóval megemlíti egy lánynak, akkor a lány biztosan azt mondja róla, hogy az illetőnek kisebbrendűségi komplexusa van. Talán van is, de attól még barom, véleményem szerint. Lányok. Az ember soha nem tudja kiszámítani, mit gondolnak. Egyszer az egyik barátomnak randevúja volt ennek a Roberta Walshnek a szobatársával. Bob Robinsonnak hívták a srácot, és neki tényleg kisebbrendűségi komplexusa volt. Szégyellte a szüleit, meg minden, mert úgy beszélnek, hogy „láthassa”, „tudhassa”, meg minden, és elég szegények is. De nem volt barom, vagy ilyesmi. Nagyon rendes tag volt. De az a lány, a Roberta Walsh szobatársa, egyáltalán nem komálta. Azt mondta Robertának, hogy a srác rém beképzelt. És miért hitte, hogy beképzelt? Mert véletlenül megemlítette, hogy az önképzőkör elnöke. Egy ilyen kis semmiség, és rögtön azt hitte, hogy beképzelt. Ez a baj a lányoknál. Ha tetszik nekik a srác, mindegy, akármekkora barom is, azt mondják, kisebbrendűségi komplexusa van, ha viszont nem tetszik, akkor lehet akármilyen rendes, vagy lehet akármekkora kisebbrendűségi komplexusa, azt mondják, beképzelt. Még eszes lányok is.
Szóval újra feltárcsáztam Jane-t, de nem jelentkezett. Aztán kezdtem lapozgatni a noteszomban, ki a fenét lehetne ma estére mozgósítani. A baj csak az volt, hogy a noteszomban összvissz három szám szerepelt, Jane meg az a Mr. Antolini, aki Elkton Hillsben tanárom volt, és az apám hivatali száma. Mindig elfelejtem beírni az embereket. Végül aztán Carl Luce-t hívtam fel. Akkor érettségizett a Whooton Schoolban, mikor én eljöttem onnan. Körülbelül három évvel idősebb nálam, nem túlságosan szerettem, de rendkívül intelligens, neki volt a legmagasabb intelligencia-hányadosa az egész iskolában, és gondoltam, hátha van kedve velem vacsorázni valahol, és egy kicsit végre értelmesen eldumálni. Néha nagyon jó hatással volt rám. Ezért hívtam fel. Akkor már a Columbián járt, de a 65. utcában lakott, és tudtam, hogy otthon kell lennie. Mikor a telefonhoz jött, azt mondta, hogy vacsorára nem ér rá, de este tízkor találkozhatunk a Wicker bárban, az 54. utcában. Azt hiszem, marhára meglepődött, hogy felhívtam. Egyszer ugyanis nagyfenekű gennygócnak neveztem.
Marha sok időt kellett agyonütnöm tízig, ezért mentem moziba a Radio Citybe. Rosszabbat nem is tehettem volna, viszont közel volt, és más nem jutott az eszembe.
Mikor bementem, még az artistaműsor ment. A Rocketek éppen állatian rugdalóztak, már ahogy szoktak, egy sorban, karjukkal átfogva egymás derekát. A közönség őrülten tapsolt, és mögöttem egy alak azt mondogatta a feleségének: - Hát ehhez mit szólsz? Ez aztán precízió! - Ez fájt! A Rocketek után egy szmokingos alak jött ki görkorcsolyával, és elkezdett görkorcsolyázni egy csomó kis asztal alatt, és közben vicceket mondott. Nagyon klasszul csinálta, meg minden, de mégse tudtam élvezni, mert elképzeltem azt, mikor gyakorol, hogy felléphessen mint görkorcsolyázó. Olyan ostobaságnak éreztem. Azt hiszem, nem voltam megfelelő hangulatban az ilyesmihez. Aztán jött a karácsonyi szám, ami minden évben megy a Radio Cityben. Angyalok jönnek elő a páholyokból meg mindenhonnan, meg pasasok kereszttel meg mindenféle izével a kezükben, de legalább ezren, és éneklik a Mennyből az angyal-t, mint az őrültek. Nagy szám! Azt hiszik, ez pokolian vallásos, tudom, és nagyon szép, meg minden, de szerintem se nem vallásos, se nem szép, az istenért, ha egy csomó színész a színpadon kereszttel a kezében körbejár. Mikor befejezik és kimennek, esküszöm, már útközben nyúlnak a zsebükbe bagóért. Sally Hayesszel láttam tavaly, és ő folyton azt hajtogatta: milyen gyönyörű, a ruhák, meg minden. Én meg azt mondtam, hogy Jézus biztosan megpukkadna, ha látná ezeket a maskarásokat. Sally szerint én szentségtörő ateista vagyok. Ez szent igaz. Azt hiszem, ha valami Jézusnak tetszene, az már inkább az üstdobos lenne a zenekarból. Körülbelül nyolcéves korom óta figyelem azt a tagot. Allie, az öcsém, meg én, mikor még a szüleinkkel jártunk oda, mindig előrementünk, hogy lássuk. A legjobb dobos, akit valaha is láttam. Alig van alkalma egypárszor ráverni, de akkor se vág unott pofát, ha nem dobol. És aztán, mikor dobol, akkor olyan érzéssel csinálja, és olyan ideges. Egyszer, mikor apámmal Washingtonban voltunk, Allie küldött neki egy lapot, de fogadni mernék, hogy sose kapta meg. Nem tudtuk pontosan, hogy címezzük.
A karácsonyi szám után jött a film. Olyan lepra volt, hogy az már művészet. Egy angol fiúról, valamilyen Alecről szólt, aki részt vett a háborúban, és aztán a kórházban elveszti az emlékezőtehetségét, meg minden. Kijön a kórházból, bottal a kezében ide-oda sántikál, végig Londonon, és nem tudja magáról, hogy ki a fene lehet. Tulajdonképpen herceg, csak nem tudja. Aztán összeakad egy klassz, kedves, jószívű lánnyal, mikor éppen száll fel a buszra. A lány kalapja leesik, a fiú meg elkapja, aztán együtt szállnak fel. Leülnek, és elkezdenek Charles Dickensről beszélni. Mind a kettőjüknek a kedvenc írója. A fiúnál van is egy kötet Twist Olivér, és a lánynál is van. Majd megpukkadtam! Egyébként persze egymásba szeretnek, azért, mert mind a ketten bele vannak esve Dickensbe, és a fiú segít a lánynak a kiadóvállalatát vezetni. A lánynak könyvkiadó vállalata van, csak már eléggé unja a banánt, mert a bátyja iszákos, és minden pénzüket elissza. Nagyon elkeseredett szivar a báty, mert a háborúban orvos volt, de már nem operálhat, mert tönkrementek az idegei, ezért folyton iszik, de nagyon szellemes, meg minden. Egyébként Alec ír egy könyvet, a lány kiadja, és egy kalap pénzt keresnek vele. Már éppen meg akarják tartani az esküvőt, mikor feltűnik a láthatáron a másik lány, Marcia. Ő volt Alec menyasszonya, mielőtt elvesztette az emlékezőtehetségét, és felismeri az üzletben, ahol dedikálja a könyvét. Megmondja Alecnek, hogy valójában herceg, meg minden, de Alec nem hisz neki, és nem akar elmenni a lánnyal még az anyjához se. Az anyja annyit sem lát, mint egy vakond. De a másik lány, a jószívű, rábeszéli, hogy menjen. Nagyon nemeslelkű, meg minden. Ezért aztán elmegy. De még akkor se tér vissza az emlékezőtehetsége, amikor a dán dogja ráugrik, és az anyja végigtapogatja az arcát, és odahozza neki a gyerekkori mackóját. De aztán egy szép napon gyerekek kriketteznek, és egy labda a fejéhez ütődik. Akkor hirtelen visszanyeri az emlékezőtehetségét, bemegy, és homlokon csókolja az anyját, meg minden. És akkor újra valódi herceg lesz, és elfelejti a jószívű lányt, akinek kiadója van. Elmondanám tovább is, csak félek, hogy megüt a guta. Nem arról van szó, hogy lelőném a poént. Nincs mit lelőni, az istenit neki. Szóval azzal végződik, hogy Alec és a jószívű lány összeházasodnak, a báty, a részeges, visszanyeri az idegei fölött az uralmat, megoperálja Alec anyját, hogy újra lásson, aztán a báty és Marcia szeret egymásba. Azzal végződik, hogy egy hosszú asztal körül ülnek, és röhögnek, mert a dán dog bejön egy csomó kis kölyökkel a szájában. Mindenki azt hitte, hogy hím, gondolom, vagy valami hasonló baromság. Csak annyit mondhatok, ne nézd meg, ha nem akarsz lerohadni.
És ami végképp kiborított, az az volt, hogy mellettem egy nő végigbőgte az egész átkozott filmet. Minél jobban bőgött, annál jobban láttam, hogy csak megjátssza magát. Azt gondolná az ember, azért bőg, mert marhára érzékeny a lelke, de én mellette ültem, és esküszöm, nem volt az. Egy kis krapek volt vele, szegény pokolian unatkozott, és ki kellett volna neki mennie a vécére, de a nő nem vitte ki. Egyre csak azt mondogatta, hogy üljön békén, és viselkedjen tisztességesen. Körülbelül annyira volt érzékeny lelkű, mint egy farkas. Figyeld meg, vannak ilyenek; vörösre bőgik a szemüket a moziban valami gennyes marhaságon, és tízből kilenc a szíve mélyén aljas barom. Nem vicc.
A mozi után elindultam a Wicker bár felé, ahol Carl Luce-szal volt randevúm. Séta közben a háborún gondolkodtam, meg minden. Az ilyen háborús filmeknek mindig ez az eredménye. Azt hiszem, nem bírnám ki, ha háborúba kellene mennem. Tényleg nem. Ha csak kivinnék az embert, és mindjárt lelőnék, az nem volna rossz, de annyi ideig a hadseregben lenni! Az rémes. D. B., a bátyám, négy istenverte éven át volt katona. A háborúban is harcolt - az invázió napján szállt partra, meg minden -, de azt hiszem, a hadsereget jobban gyűlölte, mint a háborút. Én akkor még gyerek voltam, de emlékszem, mikor időnként hazajött szabadságra, és mást se csinált, csak feküdt az ágyán. Még a nappaliba is alig jött be. Később, mikor a tengerentúlra ment, és ténylegesen részt vett a háborúban, meg minden, akkor se sebesült meg, és ő se lőtt le senkit. Csak az volt a dolga, hogy valami link tábornokot szállítson egész nap a parancsnoki kocsin. Egyszer mondta Allie-nek meg nekem, hogy ha le kellett volna lőnie valakit, azt se tudta volna, merre lőjön. D. B. szerint a hadsereg éppannyira tele volt rohadt alakokkal, mint a náciké. Emlékszem, Allie egyszer megkérdezte, nem volt-e valami jó is abban, hogy megjárta a háborút, mert mégis ő író, és a háború adott egy csomó témát, amiről írni lehet, meg minden. Akkor elküldte Allie-t a baseballkesztyűjéért, és aztán megkérdezte tőle, ki a jobb háborús költő: Rupert Brooke vagy Emily Dickinson. Allie azt felelte, hogy Emily Dickinson. Én magam nem sokat tudok erről, nemigen olvasok verseket, de azt nagyon jól tudom, hogy megőrülnék, ha be kellene vonulnom, és olyan alakokkal kellene állandóan együtt lennem, mint Ackley, Stradlater vagy Maurice, velük kellene menetelni, meg minden. Egyszer voltam cserkész, körülbelül egy hétig, de a végén már látni se bírtam az előttem menetelő tag nyakát. Állandóan azt kiabálták, hogy mindenki az előtte menetelő tag tarkóját nézze. Ha még egyszer háború talál lenni, esküszöm, jobb lesz, ha engem rögtön kiemelnek az elején, és odaállítanak a kivégzőosztag elé. Nem ellenkeznék. Most jut eszembe, D. B. rémesen utálta a háborút, és mégis azt mondta tavaly nyáron, hogy olvassam el a Búcsú a fegyverektől-t, mert olyan isteni. Ez az, amit nem értek. Úgy szerepel benne ez a Henry hadnagy, mint valami rendes tag, meg minden. Nem értem, hogy D. B., aki annyira utálta a hadsereget és a háborút, hogy tudott szeretni egy ilyen gennyes könyvet. Például nem értem, hogy lehet szeretni egy ilyen nyavalyás könyvet is, meg Ring Lardner könyvét is, meg A nagy Gatsby-t is, amiért annyira odavan. D. B. megsértődött, mikor mondtam, és azt felelte, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy helyesen értékelhessek, de én nem hiszem. Mondtam, én szeretem Ring Lardnert és A nagy Gatsby-t, meg minden. Így is van. Döglöttem A nagy Gatsby-ért. Az öreg Gatsby. Rendes szivar. A falra kell mászni tőle. Egyébként örülök, hogy feltalálták az atombombát. Ha újra háború lenne, ráülnék egy atombombára. Önként jelentkeznék. Esküszöm, megtenném.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Ha nem lennél New York-i, hogy tudd: a Wicker bár egy rongyrázós hotelban, a Setonban van. Régen sokat jártam oda, ma már nem. Fokozatosan leszoktam róla. Általában rendkívül választékos helynek tartják, meg minden, de tulajdonképpen dőlnek oda a gennyes alakok. Fellép ott két francia baba, Tina és Janine, egy este átlag háromszor jönnek ki, zongoráznak és énekelnek. Illetőleg az egyik zongorázik, állati pocsékul, a másik meg énekel. A legtöbb szám vagy nagyon disznó, vagy franciául van. Az énekes, a Janine, először mindig belesusog abba a mikrofonba, ilyeneket például: „Én most szérétnék bémutatni égy kis számot önöknék fransziáül. Egy franszia kislányról lész szó, aki olian nagy város kérül, mint mondjuk New York, és szérét bélé égy brokklini fiúba. Réméljük, tétszéni fog.” Aztán megfelelő suttogás és pokoli bájolgás után elénekel valami zsibbasztó számot, félig franciául, félig angolul, és a sok gennyes hólyag majd megőrül a gyönyörűségtől. Ha elég soká ül ott az ember, és hallja őket tapsolni, meg minden, esküszöm, megundorodik az egész világtól. És a tulaj is olyan tetű alak. Állati, milyen sznob. Szóba se áll az emberrel, hacsak nem valami nagyfejű vagy híres ember, vagy mit tudom én, micsoda. De ha valami ilyesmi vagy, akkor még undorítóbban viselkedik. Akkor felugrik, odaszalad, és kedélyesen mosolyog, mintha állatian rendes fickó lenne, csak jobban ismerni kellene, és azt mondja: - Nos, mi újság Connecticutban? - vagy: - Mi újság Floridában? - Rémes hely, na, nem vicc. Én fokozatosan leszoktam róla.
Korán érkeztem. Felültem az egyik bárszékre - már nagy volt a nyomor - és rendeltem két whiskyt szódával, még mielőtt Luce feltűnt volna a láthatáron. A rendelésnél felálltam, hadd lássák, milyen magas vagyok, nehogy eszükbe jusson, hogy esetleg még nem vagyok nagykorú. Aztán figyeltem a sok genny alakot körülöttem egy darabig. Mellettem egy pali teljesen rászállt a nőjére, azt ismételgette neki, hogy milyen arisztokratikus keze van. Ez fájt! A bár másik vége tele volt buzikkal. Nem voltak tipikusan buzi pofák, nem volt túl hosszú hajuk, meg minden, de mégis látszott, hogy buzik. Végül megjelent Luce. Halálos egy szivar. Whootonban ő volt a korrepetitorom. De semmi egyebet nem tett, mint hogy szexuális dolgokról beszélt, néha késő éjszakáig, és mindig egy csomó más srác is ott volt a szobájában. Jól értett a nemi problémákhoz, főleg a perverzitásokhoz. Sokat beszélt ilyen hátborzongató alakokról, akiknek birkákkal van viszonyuk, meg olyanokról, akik a kalapuk bélésébe női bugyit varrnak, meg minden. Aztán férfi és női buzikról. Luce minden buzit ismert az Egyesült Államokban. Csak meg kellett említeni valakit, akárkit, és ő rögtön megmondta, hogy az vagy nem. Néha egész hihetetlen volt, színészekről és hasonlókról mondta, hogy buzi. Nős is volt köztük, az istenfáját! Mindig kérdezgettük: „Tényleg azt mondod, hogy Joe Blow buzi? Az a nagy, deltás pali, aki mindig gengsztert vagy cowboyt játszik?” „Hogyne” - felelte ilyenkor. Az volt a szavajárása, hogy „hogyne”. Szerinte az mindegy, ha nős is valaki. Meg hogy a világon a nős férfiaknak a fele buzi, csak még nem tudják. És azt is, hogy egyik napról a másikra át lehet változni, ha az emberen a stigmák mind megvannak. Jól begyullasztott minket akárhányszor. Folyton lestem, mikor leszek buzi. A röhejes az volt, hogy mindig arra gondoltam, biztos ő buzi. Folyton azt mondta: „Fogd meg ezt, mekkora!” - csupa libabőr lett az ember, ha végigment vele a sötét folyosón. És ha bement a vécébe, mindig nyitva hagyta az ajtót, és előadást tartott közben, amíg az ember a fogát mosta, vagy mit tudom én. Ez olyan buzi szokás. Tényleg. Ismertem egy-két igazi buzit az iskolában, azok csináltak ilyen hecceket. Ezért volt nekem Luce mindig gyanús. Egyébként nagyon intelligens tag volt. Tényleg.
Sose mondta, hogy szervusz, ha találkozott valakivel. Az első mondata az volt, mikor leült, hogy csak pár percig maradhat, mert randevúja van. Aztán egy száraz martinit rendelt. Külön mondta a mixernek, hogy jó száraz legyen, olajbogyó nélkül.
- Te, szereztem neked egy buzit - mondtam neki. - Ott van a bár másik végén. Most ne nézz oda. Neked őrizgettem.
- Bombajó. Látom, a régi maradtál, Caulfield. Mikor nő már be a fejed lágya?
Kicsit untattam. Tényleg. Ő viszont mulattatott engem. Egyszerűen az a fajta tag volt, aki engem mindig mulattat.
- Hogy állsz a nemi élettel? - érdeklődtem. Utálta az ilyen kérdéseket.
- Nyugi! Ülj veszteg és nyugi, az istenért!
- Halálnyugodt vagyok. Milyen a Columbián? Bírod?
- Hogyne bírnám. Ha nem bírnám, nem járnék oda. - Néha ő is meglehetősen unalmas volt.
- Mi a fő szakod? A perverzitások? - Már csak hülyültem.
- Ne játszd meg a hülyét, mert egyszer úgy maradsz!
- Csak húzlak. Ide figyelj, Luce! Te intelligens tag vagy. Szükségem van a tanácsodra. Rettenetes...
Belenyögött a pofámba. - Ide figyelj, Caulfield. Ha van kedved nyugodtan ülni és inni és békésen beszél...
- Jó, jó, rendben van. Nyugi. - Szemmel láthatóan nem akart komoly dolgokról beszélni. Ez a difi ezekkel az intelligens tagokkal. Komoly dolgokról nem akarnak beszélni, csak ha nekik van rá kedvük. Erre aztán elkezdtem általánosságokról beszélgetni.
- Na, nem vicc, hogy áll a nemi életed? Még mindig azzal a lánnyal jársz, akivel a whootoni időkben? Akinek olyan jó...
- Te jó ég, dehogy!
- Hogyan? Mi lett vele?
- Gőzöm sincs. Csak azt tudom, hogy azóta ordas nagy kurva lett.
- Ez nem valami rendes tőled. Ha már engedte magát, legalább ne beszélj róla így.
- Ó, istenem! Ez megint egy tipikus Caulfield-beszélgetés lesz? Szeretném előre tudni.
- Nem, de azzal együtt ez nem volt rendes tőled. Ha már engedte magát...
- Muszáj ebben az ocsmány témakörben maradni?
Nem szóltam semmit. Féltem, hogy felugrik és faképnél hagy, ha nem fogom be a szám. Mindössze rendeltem még egy whiskyt. Kedvem lett volna jól leszívni magam.
- Most kivel jársz? Van kedved beszélni róla?
- Úgyse ismered.
- Jó, de mégis ki az? Hátha.
- Vidéken él. Szobrásznő. Ha már éppen tudni akarod.
- Igazán? Komolyan? Hány éves?
- Én sose kérdeztem meg tőle, az istenért!
- Jó, de körülbelül.
- Gondolom, nincs messze a negyventől.
- A negyventől? Igazán? Te ezt szereted? Szereted az ilyen öregeket? - Csak azért faggattam, mert olyan sokat tud szexuális dolgokról, meg minden. Azon kevesek közé tartozott, akikről biztosan tudtam. Tizennégy éves korában vesztette el a szüzességét, Nantucketben. Tényleg.
- Szeretem az érett nőket, ha ezt gondolod. Hogyne...
- Ne mondd! Miért? Jobban tudnak, meg minden?
- Ide figyelj! Tisztázzunk valamit. Ma nem vagyok hajlandó semmiféle tipikus Caulfield-kérdésre válaszolni. Az ördögbe is, mikor nő már be a fejed lágya?
Egy darabig hallgattam. Ejtettem a témát egy időre. Aztán Luce rendelt még egy martinit. Azt mondta a pincérnek, hogy csinálja még sokkal szárazabbra.
- Ide figyelj! Mióta jársz vele? Ezzel a szobrász pipivel? - Ez tényleg érdekelt. - Már Whootonban is ismerted?
- Szó sincs róla. Csak pár hónapja jött Amerikába.
- Igazán? Hova való?
- Sanghajba.
- Nem vicc? Kínai?
- Nyilván.
- Ez már nem vicc! Te szereted ezt? Hogy kínai?
- Nyilván.
- Miért? Érdekelne, ez komolyan érdekelne.
- Egyszerűen azért, mert a keleti filozófiát sokkal megnyugtatóbbnak tartom, mint a nyugatit. Ha tudni akarod.
- Tényleg? Mit értesz a filozófián? A nemi életet, meg mindent? Úgy érted, hogy az Kínában jobb? így érted?
- Nem pont Kínában, az istenért! Keleten, azt mondtam. Feltétlenül folytatni akarod ezt a bárgyú beszélgetést?
- Ide figyelj! Komolyan beszélek. Nem vicc. Miért jobb keleten?
- Túl bonyolult lenne részletezni, az istenért. Egész egyszerűen náluk a szexualitás fiziológiailag és szellemileg is átélt élmény. De ha azt hiszed, hogy én...
- Nekem is! Szerintem is, hogy is mondjam, fizikailag és szellemileg átélt élmény, meg minden. Tényleg. De persze attól függ, kivel csinálom. Ha valaki olyannal, aki nem...
- Az istenit, Caulfield, ne üvölts! Ha nem tudod moderálni magad, jobb lesz, ha hagyjuk az egész...
- Jól van, figyelj ide. - Begerjedtem, azért beszéltem hangosabban. Ha begerjedek, néha hangosabban beszélek. - Szóval úgy értem, hogy nem csinálhatja az ember akárkivel, nem minden lánnyal, akivel smárol, nem mindig sikerül az úgy. Neked igen?
- Hagyjuk, jó?
- Jó, de figyelj ide! Vegyünk például téged és a kínai nőt. Mi olyan jó benne?
- Hagyjuk, mondtam már!
Kicsit túlságosan személyes vizekre eveztem. Éreztem. De éppen ez volt az egyik dolog, ami mindig bosszantott Luce-szal kapcsolatban. Ő elvárta Whootonban, hogy az ember a saját személyes ügyeit kiteregesse neki, hogy ez meg az pontosan hogy és mint volt, de ha más érdeklődött az ő személyes ügyei iránt, akkor megsértődött. Ezek az intelligens alakok nem szeretnek intelligensen beszélgetni, csak ha ők beszélnek egész idő alatt. És mindig azt akarják, hogy az ember abban a percben fogja be a pofáját, amikor ők befogják, és menjen vissza a saját szobájába, amikor ők visszamennek. Mikor Whootonban voltunk, Luce iszonyúan utálta, ténylegesen utálta, ha az ő szexuális előadásai után még ott maradtunk a szobában, és csámcsogtunk a témán. Mármint a többi srác meg én. Valaki más szobájában.
Ezt iszonyúan utálta. Azt akarta, hogy mindenki menjen vissza a saját szobájába, és kussoljon, ha már nem ő a központ. Az az igazság, hogy félt, hátha valaki még nála is klasszabbat tud mondani. Engem mulattatott a fiú.
- Lehet, hogy elmegyek Kínába. Egy lepra a nemi életem - mondtam.
- Ez természetes. Még éretlen vagy.
- Igen. Tényleg. Tudom. Tudod, mi a baj velem? Nem tudok begerjedni... úgy értem, igazán begerjedni... olyan lánnyal, akibe nem vagyok totál beleesve. Úgy értem ezt, hogy nekem nagyon szerelmesnek kell lennem. Ha nem, akkor nem kívánom eléggé, meg minden, a fene egye meg! Öregem, ez lövi el az én nemi életemet! Ilyen egy tetű nemi életet te még nem láttál.
- Ez természetes, az istenért. Megmondtam, mikor legutóbb találkoztunk, mi kell neked.
- Hogy menjek pszichoanalitikushoz, meg minden? - Ezt mondta legutóbb. Az apja pszichoanalitikus.
- Te is tudod, az istenért. Nem az én dolgom, hogy mit művelsz az életeddel.
Egy ideig hallgattam. Gondolkodtam.
- És tételezzük fel, hogy elmegyek az apádhoz, és kianalizáltatom magam, meg minden. Mit csinálhat? Szóval mit csinálna velem?
- Semmit se csinálna. Csak beszélne veled, és te beszélhetnél neki. Egyet érhet el: segít, hogy megismerd lelki formációd milyenségét.
- Mit?
- A lelki formációdat. A lelki élet... Ide figyelj, nem tartok neked előadást a pszichológia alapjairól. Ha érdekel, hívd fel az apámat, és jelentsd be magad. Ha nem, nem. Nekem őszintén szólva tökmindegy.
A vállára tettem a kezem. Öregem, mulattatott a fiú. - Mondja valaki, hogy nem szép dolog a barátság. Igaz?
Az órájára nézett. - Tépnem kell - mondta és felállt. - Örülök, hogy láttalak. - Intett a pincérnek, hogy hozza a számlát.
- Mondd, téged már kianalizált az apád? - kérdeztem, mielőtt még elhúzta volna a csíkot.
- Engem? Miért kérded?
- Csak úgy. Szóval igen? Igen?
- Nem egészen. Bizonyos fokig segített kifejleszteni az egyéniségemet, de teljes analízisre nem volt szükség. Miért kérdezed?
- Csak úgy. Érdekelt.
- Hát, fel a fejjel! - Letette a borravalót, meg minden, és indult.
- Csak még egyet igyál! Kérlek! Olyan pokolian egyedül vagyok! Nem vicc!
Azt mondta, nem teheti. Már így is elkésett. Aztán eltűnt.
Luce határozottan hervasztó, de fantasztikus szókincse van. Neki volt Whootonban a legnagyobb szókincse. Kipróbálták.

HUSZADIK FEJEZET
Ücsörögtem ott tovább, és zsibbadtra ittam magam, amíg vártam, hogy jöjjön Tina és Janine és énekeljenek, de nem jöttek. Egy buzi képű, hullámos hajú pali zongorázott, és egy új nő, valami Valencia énekelt. Egyáltalán nem volt jó, de mégis jobb, mint Tina és Janine, mert legalább belevaló számokat énekelt. Tőlem jobbra állt a zongora, Valencia meg pont az orrom előtt. Stíröltem, de megjátszotta, hogy észre sem veszi. Valószínűleg nem stíröltem volna, de hát teljesen el voltam ázva. Mikor befejezte, olyan gyorsan elhúzta a csíkot, hogy meg se tudtam hívni egy féldecire. Odahívtam a főpincért, mondtam, kérdezze meg Valenciát, meginna-e velem valamit. Azt mondta, jó, de biztos nem kérdezte meg. Az emberek soha nem adják át az üzeneteket.
Öregem, ott ücsörögtem abban az átkozott bárban legalább egyig, úgy berúgtam, mint egy ló. Alig bírtam a szememet egyenesbe tartani. Egyre vigyáztam csak, hogy ne legyek hangos, vagy mit tudom én. Nem szerettem volna, ha valaki felfigyel, és megkérdezi, hány éves vagyok. De öregem, alig bírtam egyenesen nézni. Mikor már igazán részeg voltam, akkor újra elkezdtem azt a baromságot a golyóval a hasamban. Én voltam az egyetlen a bárban, akinek golyó van a hasában. A kezemet a jakom alatt tartottam, a gyomromon, nehogy mindent összevérezzek, meg minden. Nem szerettem volna, ha észreveszik, hogy meg vagyok lőve. Titkoltam, hogy meglőtt állat vagyok. Végül eszembe jutott, hogy felhívom Jane-t, megkérdezem, otthon van-e már. Fizettem, meg minden. Aztán fölálltam a pult mellől, és kimentem a telefonfülkébe. A kezem állandóan a jakom alatt tartottam, nehogy elfolyjon a vérem. Öregem, tökrészeg voltam.
De mire beértem a telefonfülkébe, már nem volt hangulatom felhívni Jane-t. Az a gyanúm, túl részeg voltam. Erre mit csináltam? Felhívtam Sally Hayest.
Vagy hússzor kellett tárcsáznom, mire sikerült. Öregem, alig láttam.
- Helló! - üvöltöttem, mikor felvette végre valaki azt a nyomorult telefont. Persze, mert részeg voltam.
- Ki beszél? - kérdezte egy roppant hűvös női hang.
- Én, Holden Caulfield. Hadd beszéljek Sallyvel!
- Sally alszik. Itt Sally nagymamája beszél. Miért telefonálsz ilyen későn, Holden? Tudod, hány óra van?
- Naná. Én Sallyvel akarok beszélni. Nagyon fontos. Tessék adni.
- Sally alszik, fiatalember. Hívd fel holnap. Jó éjszakát.
- Keltse fel! Tessék felkelteni, na! Hé!
Másik hang szólt bele: - Holden, én vagyok. - Sally volt. - Mi az a nagyon fontos?
- Sally? Te vagy?
- Igen. Ne ordíts. Részeg vagy?
- Naná. Ide figyelj! Ide figyelj, hé! Átjövök karácsonykor, jó? Feldíszítem azt az istenverte fát neked. Jó? Jó? Hé! Sally!
- Jó. Te részeg vagy. Most menj és feküdj le! Hol vagy? És kivel?
- Sally, átjövök és feldíszítem azt a fát neked, jó? Jó? Hé!
- Jó. De most menj és feküdj le! Hol vagy? És kivel?
- Senkivel. Én magam és én. - Öregem, tökrészeg voltam! Még mindig fogtam a belem. - Kikészítettek. A könyörtelen csőcselék kikészített. Érted? Sally, érted?
- Nem értem. Most menj, feküdj le. Le kell tennem a kagylót. Hívj fel holnap!
- Hé! Sally! Akarod, hogy feldíszítsem azt a fát neked? Akarod? Mi?
- Igen. Jó éjszakát! Menj haza, és feküdj le! Letette.
- Jó éjszakát. Jó éjszakát. Kicsi Sally. Sally, drága kis szerelmem.
El bírod képzelni, milyen részeg voltam? Aztán én is letettem a kagylót. Gondoltam, hogy éppen akkor ért haza valami randevúról. Magam elé képzeltem a Luntokkal, meg minden, mindenfelé, meg azzal az andoveri fickóval. Elképzeltem, hogy mind egy csésze teában úsznak, álbölcsességeket mondanak egymásnak, kedvesek, és persze mind megjátsszák magukat. Istenemre, már meg is bántam, hogy felhívtam! Tisztára bezsongok, ha részeg vagyok.
Egy darabig még maradtam abban az átok telefonfülkében. A telefonba kapaszkodtam, nem bírtam kimenni. Nem éreztem magam valami acélosan, az igazat megvallva. Végül aztán mégis kikecmeregtem, és átmentem a férfivécébe, támolyogtam, mint egy hülye. Az egyik kagylót megtöltöttem hideg vízzel, és belenyomtam a fejem egészen fülig. Nem törültem meg, hagytam csöpögni. Aztán leültem az ablak alatt a fűtőtestre. Jó volt, meleg. Jólesett, mert istentelenül vacogott a fogam. Érdekes, részegen mindig pokolian reszketek.
Nem volt más dolgom, ültem a fűtőtesten, és számoltam a padlón a fehér kockákat. Kezdtem izzadni. Legalább öt liter víz csurgott le a nyakamon, csuromvíz lett a gallérom, a nyakkendőm, meg minden, de nem izgatott. Túl részeg voltam ahhoz, hogy valami is izgasson. Aztán nemsokára a zongorista, az a hullámos hajú, buzi külsejű tag jött be, aki Valenciát kísérte, hogy megkefélje az aranyfürtjeit. Kicsit beszélgettünk, míg fésülködött, bár nem volt valami fenemód barátságos.
- Hé! Beszélsz Valenciával, ha visszamész a bárba?
- Roppant nagy a valószínűsége.
Szellemes barom. Én mindig szellemes barmokkal akadok össze.
- Ide figyelj, add át neki üdvözletemet. Kérdezd meg, hogy az az átkozott pincér átadta-e az üzenetemet, jó?
- Miért nem mész haza, apafej? Hány éves vagy te tulajdonképpen?
- Nyolcvanhat. Ide figyelj, add át neki üdvözletemet. Jó?
- Mért nem mész haza, apafej?
- Nem rólam van szó, ugye? Öregem, te aztán fenemód tudsz zongorázni. - Hízelegtem neki. Rohadtul zongorázott, ha tudni akarod az igazat. - A rádióba kéne menned. Egy ilyen szép gyerek, mint te. Micsoda aranyfürtök! Kell egy menedzser?
- Menj haza, apafej, légy jó fiú, dobd be a szunyát.
- Nincs hova mennem. Nem vicc. Kell egy menedzser?
Nem felelt, csak kiment. Már megkefélte a haját és megigazította, meg minden, aztán kiment. Mint Stradlater. Ezek a szépfiúk mind egyformák. Ha megkefélték az átkozott hajukat, akkor már csinálnak a fejedre.
Mikor végre leszálltam a fűtőtestről, és kimentem a ruhatárba, már bőgtem. Nem tudom, miért, de bőgtem. Gondolom, azért, mert olyan átkozottul lehangolt és magányos voltam. A ruhatárban meg nem találtam azt az átkozott számot. De a ruhatároslány irtó rendes volt, azzal együtt ideadta a kabátomat és a lemezt, az Egérfogak-at: még mindig nálam volt. Adtam neki egy dollárt, mert ilyen rendes, de nem fogadta el. Csak azt hajtogatta, hogy menjek haza, és feküdjek le. Próbáltam megbeszélni vele egy randevút, mikor befejezi a munkát, de nem volt hajlandó. Azt mondta, az anyám lehetne, meg minden. Megmutattam neki az ősz hajamat, és azt mondtam, hogy negyvenkét éves vagyok, persze csak hülyültem. Mindenesetre kedves volt. A piros szarvaslövő sapkám is megmutattam. Komálta. Felvétette velem, mielőtt kimentem, mert a hajamból még mindig csepegett a víz. Belevaló nő.
Kinn, a szabad levegőn már nem éreztem magam annyira részegnek, de megint állatian hideg volt, pokolian vacogott a fogam. Elballagtam a Madison Avenue-ig, vártam a buszt. Alig maradt dohányom, meg kellett gondolni a taxit, meg minden. Buszra szállni viszont nem volt kanalam. Azonkívül azt se tudtam, hova menjek. Ezért aztán a park felé indultam. Gondoltam, elmegyek ahhoz a kis tóhoz, és megnézem, mi az istent csinálnak a kacsák, és hogy egyáltalán ott vannak-e. Mert az volt a helyzet, hogy még mindig nem tudtam, hogy ott vannak-e, vagy hol vannak. A park nem volt messze, és különben se volt határozott célom, még azt se tudtam, hol fogok aludni, azért mentem gyalog. Nem voltam fáradt, vagy mit tudom én. Csak pokolian hervadt.
Aztán valami rettenetes történt, pontosan mikor a parkba értem. Leejtettem Phoebe lemezét. Vagy ötven darabra tört. Pedig egy nagy borítékban volt, meg minden, mégis összetört. Majdnem elsírtam magam, olyan iszonyú érzés volt, de aztán csak annyit csináltam, hogy kivettem a darabokat a borítékból, és betettem a kabátzsebembe. Semmire se volt jó, de nem volt szívem eldobni. Aztán bementem a parkba. Öregem, ott azután sötét volt.
Világéletemben New Yorkban laktam, a Central Parkot ismerem, mint a tenyeremet, mert srác koromban ott görkoriztam meg bringáztam, de akkor, éjszaka, állati nehezen találtam meg a tavat. Pontosan tudtam, hol van, a park déli részén, meg minden, mégse találtam. Részegebb lehettem, mint gondoltam. Csak mentem, mentem, és egyre sötétebb és kísértetiesebb lett. És egész idő alatt egy lélekkel se találkoztam. Még jó, hogy nem. Nyilván frászt kaptam volna. Aztán végre megtaláltam a tavat. Félig jég fedte, félig nem, de kacsát sehol se láttam. Körüljártam azt az átok tavat, egyszer majdnem belecsúsztam, de egyetlen kacsát sem találtam. Gondoltam, hátha valahol a közelben vannak, talán alszanak a víz szélén a füvön, meg minden. Így csúsztam majdnem bele. Mégse találtam egyet se.
Végül letelepedtem egy padra, ahol nem volt olyan átkozottul sötét. Öregem, még mindig remegtem, és hátul a hajam tele lett kis jégcsapokkal, hiába volt rajtam sapka. Ez aggasztott. Arra gondoltam, biztos tüdőgyulladást kapok és meghalok. Elképzeltem a rengeteg embert, aki kimegy majd a temetésemre, meg minden. A nagyapám Detroitból, aki mindig hangosan olvassa az utcaneveket, ha buszon megy vele az ember, és a nagynénik - legalább ötven nagynénim van - és az összes tetű unokatestvérem. Micsoda tömeg lenne! Mikor Allie meghalt, akkor is mind eljöttek, az egész hülye retyerutya. Van egy ostoba, örökké taknyos nagynénim, az egyre csak azt hajtogatta, hogy milyen békésen fekszik. D. B. mesélte. Én nem voltam ott, még a kórházban feküdtem. Be kellett mennem, mert összevagdaltam a kezem. Szóval féltem, hogy tüdőgyulladást kapok ezekkel a jégcsapokkal a hajamon, és kinyiffanok. Fenemód sajnáltam az apámat meg az anyámat. Főleg az anyámat, mert még Allie-t se heverte ki. Magam elé képzeltem, ahogy nem tudja, mit kezdjen a ruháimmal, a tornafelszerelésemmel, meg minden. Még jó, hogy Phoebét biztosan nem engedi el a temetésemre, hisz még olyan kicsi. Ez még az egyetlen vigasztaló. Aztán arra a hülye nagy retyerutyára gondoltam, hogy bedugnak a temetőbe, ráteszik a nevem a sírra, meg minden. Körül csupa kinyiffant ürge. Öregem, ha az ember hulla, akkor igazán gondoskodnak róla, hogy egy helyben maradjon. Ha tényleg meghalok egyszer, remélem, valakinek csak lesz annyi esze, hogy bedobjon egy folyóba, vagy mit tudom én. Mindent, csak ne egy nyavalyás temetőbe. Jönnek vasárnap, egy csomó virágot tesznek az ember hasára, meg ehhez hasonló baromságok. Kinek kell virág, ha egyszer már hulla? Senkinek.
Ha szép idő van, a szüleim gyakran kimennek a jó öreg Allie sírjához, és visznek virágot. Egyszer-kétszer elmentem velük, de aztán beszüntettem. Először is rossz volt abban a hülye temetőben látni Allie-t. Hogy körül a halottak, sírkövek, meg minden. Ha süt a nap, még nem is olyan rémes, de kétszer - kétszer! - akkor voltunk kinn, mikor éppen esni kezdett. Iszonyú volt. Esett az eső a sírjára, esett a fűre a hasán. Mindenre esett. A látogatók mind ész nélkül rohantak a kocsijukhoz. Ez az, amitől majdnem kiborultam. A látogatók elszaladhatnak a kocsijukhoz, bekapcsolhatják a rádiót, meg minden, aztán elmehetnek valami jó helyre ebédelni - mindenki, csak Allie nem. Ezt nem bírtam elviselni. Tudom, hogy csak a teste van a temetőben, a lelke az égben van, meg a többi link sódert is, mégse bírtam elviselni. Bár ne lenne ott. Te nem ismerted Allie-t. Ha ismerted volna, értenéd, mit gondolok. Ha süt a nap, nem olyan rossz, de a nap csak akkor süt ki, amikor akar.
Aztán később, csak azért, hogy eltereljem a gondolataimat a tüdőgyulladásról, meg mindenről, elővettem a pénzem, és megszámoltam az utcai lámpa nyomor fényénél. Összvissz öt negyeddollár és tíz cent maradt. Öregem, egy vagyont vertem el Pencey óta. Aztán lementem a tóhoz, és a huszonöt centesekkel meg a tízcentesekkel kezdtem a jégen pilinckázni. Nem tudom, miért, csak csináltam. Talán azt hittem, eltereli a gondolataimat a tüdőgyulladásról meg a halálról. De nem terelte el.
Azon kezdtem gondolkodni, mit erezne Phoebe, ha tüdőgyulladást kapnék és meghalnék. Gyerekes dolog ilyesmin gondolkodni, mégse bírtam abbahagyni. Piszokul erezné magát, ha valami ilyesmi történne. Nagyon szeret. Nagyon vonzódik hozzám. Tényleg. Szóval nem bírtam másra gondolni, ezért aztán végül elhatároztam magam. Arra az elhatározásra jutottam, hogy legjobb lesz titokban hazamenni, és meglátogatni Phoebét, ha már úgyis meghalok, meg minden. Volt kulcsom, és már végig is gondoltam, hogy surranok be a lakásba, állati csendesen, meg minden, és egy kicsit eldumálok Phoebével. Az egyetlen, ami aggasztott, a külső ajtó. Állatian nyikorog. A ház irtó régi, és a gondnok lusta disznó, minden nyikorog meg zörög. Attól féltem, hogy a szüleim meghallják, amint beosonok. Azzal együtt úgy határoztam, hogy megpróbálom.
Szedtem a pálcáim kifelé a parkból, és elindultam hazafelé. Végig gyalog tettem meg az utat. Nem volt túl messze, és nem voltam már se fáradt, se részeg. Csak nagyon hideg volt, és senki se járt az utcán.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Évekre visszamenően a legnagyobb mázli, hogy nem Pete, a rendes liftes volt szolgálatban akkor éjjel. Valami új alak volt, akit ezelőtt sose láttam. Úgy gondoltam, ha nem szaladok pont bele a szüleimbe, meg minden, akkor tudok beszélni Phoebével, aztán elhúzom a csíkot, és a kutya se tudja, hogy ott jártam. Tényleg fantasztikus mázlim volt. És hogy még nagyobb legyen, az új liftes meglehetősen ostoba volt. Azt mondtam neki, teljesen közömbös hangon, hogy vigyen fel Dicksteinékhez. Dicksteinék laktak a másik lakásban a mi emeletünkön. Aztán levettem a szarvaslövő sapkám, nehogy gyanús legyek, és úgy ugrottam be a liftbe, mint akinek nagyon sürgős.
Becsukta a liftajtókat, meg minden, már indulhattunk volna, amikor hirtelen azt mondja: - Nincsenek otthon a Dicksteinék. A tizennegyediken vannak egy partyn.
- Nem baj - mondom -, majd megvárom őket. Az unokaöccsük vagyok.
Ostobán és gyanakvóan mért végig. - Jobb lenne, ha lent várna.
- Szívesen, igazán szívesen, de rossz a lábam. Egy bizonyos helyzetben kell tartani. Azt hiszem, jobb lenne, ha az ajtó előtt ülnék le, azon a széken.
Nem értette, mi a fenét beszélek, ezért csak annyit felelt:
- Ja! - és felvitt. Nem is rossz, öregem! Sőt, állati röhejes! Csak valami olyat kell mondani, amit senki se ért, és akkor mindenki megteszi, amit az ember akar.
A mi emeletünkön szálltam ki, sántítottam, mint egy őrült, és a Dicksteinék felé indultam. Aztán, mikor hallottam, hogy a liftajtó becsapódott, megfordultam, és átsétáltam a mi oldalunkra. Már egészen jól éreztem magam, elmúlt a részegség. Elővettem a kulcsot, és pokoli halkan kinyitottam az ajtót. Aztán nagyon-nagyon óvatosan bementem és becsuktam. Tulajdonképpen tolvajnak kellett volna mennem.
Pokoli sötét volt a hallban, és persze villanyt nem gyújthattam. Vigyázni kellett, nehogy nekimenjek valaminek, és zajt csapjak. Azzal együtt mindjárt megéreztem, hogy otthon vagyok. Nálunk a hallban van valami olyan szag, ami sehol máshol nincs. Nem tudom, mi a fene lehet. Nem is karfiol, nem is parfüm, nem tudom, mi a fene, de az ember érzi, hogy otthon van. Levettem a kabátomat, és be akartam akasztani az előszobaszekrénybe. Tele volt vállfákkal, és őrülten zörögtek, mikor kinyitottam az ajtót, inkább hagytam hát. Aztán nagyon-nagyon lassan elindultam Phoebe szobája felé. Azt tudtam, hogy a szobalány nem hallhat meg, mert csak az egyik füle jó. A bátyja szalmaszálat dugott a másikba még gyerekkorában, egyszer mesélte. Szóval elég süket volt, meg minden. De a szüleim, főleg anyám! Olyan fülük van, mint valami rendőrkutyának. Szóval nagyon-nagyon óvatosan osontam el az ajtajuk előtt. Még a lélegzetem is visszafojtottam. Az apám fejéhez vághatsz egy széket, akkor se ébred fel, de az anyám! Nem kell más, csak elköhintsem magam valahol Szibériában, és meghallja. Pokolian ideges. Fél éjszaka fenn van és cigarettázik.
Végül kábé egy óra múlva jutottam el Phoebe szobájáig. Üres volt. Erről megfeledkeztem. Arról, hogy ha D. B. Hollywoodban van vagy másutt, akkor Phoebe az ő szobájában alszik. Szereti, mert az a legnagyobb szoba. Meg azért is, mert van benne egy böhöm nagy íróasztal, amit D. B. valami alkoholista nőtől vett Philadelphiában, meg egy óriási ágy, de legalább tíz kilométer széles és tíz kilométer hosszú. Azt nem tudom, hol szerezte. Szóval Phoebe szeret D. B. szobájában aludni, ha D. B. nincs otthon, és D. B. megengedi neki. Látni kell, ahogy a leckéjét csinálja annál a böhöm asztalnál. Az is majdnem akkora, mint az ágy. Szinte ki se látszik, mikor a leckéjét írja. Épp azt szereti benne. Azt mondja, azért nem bírja a saját szobáját, mert túl kicsi. Azt mondja, szeret terjeszkedni. Ettől a falra mászom! Mit tud ő terjeszkedni? Semmit.
Szóval pokoli halkan belopakodtam D. B. szobájába, és meggyújtottam a lámpát az íróasztalon. Phoebe nem ébredt fel. Meggyújtottam a lámpát, és egy darabig figyeltem, ahogy ott fekszik és alszik. Az arcát majdnem egészen a párnába fúrta, a szája egész nyitva volt. Vicces. A felnőttek iszonyúan rondák, ha tátott szájjal alszanak, a gyerekek nem. A gyerekek klasszak. Összenyálazhatják a párnát, és még akkor is klasszak.
Körüljártam a szobát, állati halkan, meg minden, és megnézegettem a holmikat. Istenien éreztem magam, a változatosság kedvéért. Már azt se éreztem, hogy tüdőgyulladásom lesz, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak jól éreztem magam, a változatosság kedvéért. Az ágy mellett a széken voltak Phoebe ruhái. Phoebe irtó rendes, ahhoz képest, hogy még gyerek. Nem dobálja csak úgy oda a holmiját, mint más gyerekek. Egyáltalán nem trehány. A szék hátára akasztotta a kiskabátját, amit ahhoz a rozsdabarna ruhájához vett neki az anyám Kanadában, a blúzt és a többi holmit meg a szék elejére. A cipője és harisnyája a padlón volt, pontosan a szék alatt, pontosan egymás mellett. A cipőt még nem láttam. Új lehetett. Sötétbarna papucscipő, kicsit hasonló az enyémhez, irtó jól megy ahhoz a kanadai ruhához. Az anyám nagyon jól öltözteti Phoebét. Tényleg. Bizonyos dolgokban fantasztikusan jó ízlése van. Korcsolyát vagy ilyesmit nem tud venni, de ruhát, azt igen, abban tökéletes. Phoebén mindig van valami, amitől kiborulok. Mert nézd csak meg a gyerekeket, még ha gazdagok is a szülők, meg minden, rendszerint iszonyú ruhákban járnak. Szeretném, ha látnád Phoebét abban a ruhában, amit az anyám Kanadában vett neki. Nem vicc.
Leültem D. B. íróasztalára, és nézegettem a holmikat. Nagyrészt Phoebe iskolai holmija volt, meg minden. Főleg könyvek. A legfelsőnek a címe: Játék a számtan. Kinyitottam és belenéztem. Phoebe ezt írta bele:
Phoebe Weatherfield Caulfield
4 B-I
Meg kell dögleni! A második neve Josephine, az istenért, nem Weatherfield. Csak ki nem állhatja. Ahányszor találkozunk, mindig valami új pótneve van.
A számtan alatt volt a földrajz, a földrajz alatt a helyesírás. Phoebe nagyon jó helyesíró. A többi tárgyban is jó, de a legjobb helyesírásban. Aztán, a helyesírás alatt, egy csomó jegyzetfüzet. Legalább ötezer jegyzetfüzete van. Még nem láttál olyan gyereket, akinek ennyi jegyzetfüzete van. Kinyitottam a legfelsőt. Ez volt az első oldalon:
Bernice, találkozzunk a szünetben, valami nagyon fontosat akarok mondani.
Ennyi volt az első oldalon. A következőn:
Miért van Délkelet-Alaszkában annyi konzervgyár?
Mert sok a lazac.
Miért vannak értékes erdői?
Mert nagyon jó az éghajlata.
Mit tett a kormány azért, hogy megkönnyítse az alaszkai eszkimók életét?
Nézd át holnapra!!!
Phoebe Weatherfield Caulfield
Phoebe Weatherfield Caulfield
Phoebe W. Caulfield
Phoebe Weatherfield Caulfield úr.
Add tovább Shirleynek!!!
Shirley, te azt mondtad, hogy Iker vagy, pedig csak Bika vagy, hozz magaddal korcsolyát, ha átjössz.
Ott ültem D. B. íróasztalán, és kiolvastam az egész jegyzetfüzetet. Nem tartott soká, ilyesmit könnyen olvasok, ilyen gyerekfüzetet, Phoebéét vagy akárkiét, akár egész nap és egész éjjel. A falra mászom az ilyen füzetektől. Aztán újra rágyújtottam. Az utolsó cigarettám volt. Legalább három dobozzal szívtam el aznap. Végül felébresztettem Phoebét. Nem ücsöröghettem el az egész életemet azon az asztalon, meg aztán féltem, hátha a szüleim bejönnek hirtelen, legalább egy kicsit akartam vele dumálni addig. Szóval felébresztettem.
Nagyon könnyen ébred. Úgy értem, nem kell ordítozni vele, vagy mit tudom én, csak oda kell ülni az ágya szélére, és azt kell mondani: - Ébredj fel, Phoebe! - és bang! már ébren is van.
- Holden! - mondta mindjárt. Átölelt, meg minden. Rém ragaszkodó. Úgy értem, nagyon ragaszkodó ahhoz képest, hogy még csak gyerek. Néha még túl ragaszkodó is. Egy kicsit megcsókoltam, aztán azt mondta: - Mikor jöttél haza? - Frankóra örült nekem. Láttam rajta.
- Ne olyan hangosan! Most, az előbb. Hogy vagy egyébként?
- Jól. Megkaptad a levelem? Írtam neked egy ötoldalas...
- Meg, de ne olyan hangosan. Kösz.
Írt nekem, de válaszolni már nem tudtam. Az egész a színdarabról szólt, amiben majd az iskolában szerepel. Azt írta, péntekre ne csináljak programot, hogy megnézhessem.
- Hogy megy a darab? Mi is a címe, mit írtál?
- Karácsonyi látványosság amerikaiaknak. Vacak, de én vagyok Benedict Arnold, a Függetlenségi Háború áruló tábornoka. Nekem van a legnagyobb szerepem. - Öregem, teljesen felébredt. Mindig begerjed, ha ilyesmiről magyaráz. - Akkor kezdődik, amikor haldoklik. És jön egy szellem karácsony este, és megkérdezi, szégyellem-e magam, meg ilyesmiket. Tudod. Mert elárultam a hazát, meg minden. Eljössz? - Közben már ülő helyzetbe evickélte föl magát. - Erről írtam a levélben is. Ugye, eljössz?
- Persze. Eljövök, feltétlenül eljövök.
- Apu nem jöhet. Kaliforniába kell repülnie. - Öregem, teljesen felébredt. Két másodperc alatt teljesen felébredt. Ült, vagyis félig-meddig térdelt az ágyban, és fogta a kezem. - Ide figyelj. Anyu azt mondta, szerdán jössz haza. Szerdát mondott.
- Előbb jöttem. Ne olyan hangosan, mindenkit felversz.
- Hány óra van? Anyu azt mondta, hogy nagyon későn jönnek haza. Norwalkba mentek valami estélyre. Találd ki, mit csináltam ma délután. Micsoda filmet láttam! Találd ki!
- Nem tudom. Ide figyelj. Nem mondták meg, mikor...
- A doktor. Ezt csak a Lister Alapítványban adták. Csak egy napig, csak ma. Egy orvosról szól, Kentuckyban, aki rászorítja a pokrócot egy nyomorék gyerek arcára, aki még járni se tud, meg minden. Aztán börtönbe csukják, meg minden. Isteni volt!
- Figyelj ide egy percre. Nem mondták meg, mikor...
- És aztán sajnálta a dolgot. A doktor. Azt, hogy rászorította a pokrócot, és fojtogatta. Aztán életfogytiglani börtönre ítélik, de a gyerek, akinek a fejére a takarót szorította, mindig meglátogatja, és köszöni, amit tett. Szánalomból lett gyilkos. De tudja, hogy megérdemli a börtönt, mert az orvos nem vehet el semmit az Istentől. Az egyik osztálytársam mamája vitt el minket, Alice Hombergé. Ő a legeslegjobb barátnőm. Ő az egyetlen lány az egész...
- Állj meg már egy percre, jó? Kérdeztem valamit. Megmondták, mikorra érnek haza vagy nem?
- Nem, de jó későn. Kocsin mentek, hogy ne kelljen a vonat miatt izgulni. Már rádió is van a kocsinkban! Csak anyu azt mondta, nem szabad kinyitni, ha nagy a forgalom.
Lassan kezdtem megnyugodni. Úgy értem, már nem izgatott, elkapnak-e itthon vagy sem. Számoltam vele. Ha elkapnak, hát elkapnak.
Látnod kellett volna Phoebét. Kék pizsamában volt, a gallérján piros elefántok. Megőrül az elefántokért.
- Szóval jó film volt?
- Isteni, csak az volt a rossz, hogy Alice náthás, és a mamája folyton azt kérdezgette, hogy van. A film közben. Mindig valami fontos rész kellős közepén áthajolt előttem, és megkérdezte Alice-t, hogy érzi magát. Az idegeimre ment!
Aztán elmondtam neki a lemezt. - Ide figyelj, vettem neked egy lemezt, de útközben összetört. - Elővettem a darabokat a kabátzsebemből, és megmutattam neki. - Részeg voltam.
- Add ide a darabokat, megmentem őket. - Mindjárt ki is vette a kezemből, és betette az éjjeliszekrénye fiókjába. A falra kell mászni tőle.
- D. B. hazajön karácsonyra? - kérdeztem.
- Talán igen, talán nem. Anyu mondta. Az attól függ. Lehet, hogy kénytelen Hollywoodban maradni, filmet ír az amerikai tengerészet városáról.
- Annapolisról? Te jóisten!
- Szerelmi történet, meg minden. Mit gondolsz, ki játssza? Melyik sztár? Találd ki!
- Nem érdekel. Annapolis, uramisten! Mit tud D. B. Annapolisról, az istenért? Mi köze van neki ezekhez a történetekhez, amiket ír? - Öregem, az ilyesmi kiborít. Az az átkozott Hollywood! - Mit csináltál a karoddal? - Mafla nagy tapasz volt a könyökén. Észrevettem, mert ujjatlan a pizsamája.
- Egy fiú az osztályunkból, Curtis Weintraub lelökött a parkban a lépcsőn. Akarod látni? - Kezdte rángatni lefelé a nagy mafla tapaszt.
- Hagyd. Miért lökött le a lépcsőn?
- Nem tudom. Azt hiszem, gyűlöl. Az a másik lány, Selma Atterbury meg én összetintáztuk a viharkabátját.
- Nem valami rendes dolog. Mi vagy te? Gyerek?
- Nem, de a parkban mindig mindenhova utánam mászkál, állandóan követ. Az idegeimre megy!
- Biztos szeret. Ez még nem ok arra, hogy összetintázd a...
- Nem akarom, hogy szeressen - mondta, aztán olyan furcsán nézett rám. - Holden, miért nem szerdán jöttél?
- Mi?
Öregem, Phoebét hiúzszemmel kell figyelni. Ha azt hiszed, hogy nincs esze neki, akkor hülye vagy.
- Miért nem szerdán jöttél? Csak nem csaptak ki?
- Mondtam, elengedtek előbb. Elengedték az egész...
- De téged kicsaptak! Kicsaptak! - Aztán belevágott ököllel a lábamba. Irtó vad tud lenni, ha akar. - Kicsaptak! Jaj, Holden! - A kezét a szája elé kapta, meg minden. Néha marhára begerjed, mondhatom, marhára.
- Ki mondta, hogy kicsaptak? Senki se...
- Kicsaptak! Kicsaptak! - Aztán újra belém bokszolt. Ha azt hiszed, hogy nem fájt, akkor hülye vagy. - Apu megöl! - Aztán hasra fordult, és a fejére húzta a párnát. Ezt gyakran csinálja. Néha tiszta őrült.
- Hagyd már abba. Senki se öl meg. Senki se... Hé, Phoebe, vedd már le azt a vacakot a fejedről! Senki se öl meg.
Nem vette le. Lehetetlen rávenni valamire, amit nem akar. Egyre azt hajtogatta, hogy: - Apa megöl! - de alig lehetett érteni attól az átkozott párnától.
- Senki se öl meg. Gondolkodj már egy kicsit. Először is elmegyek. Szerzek állást valahol, valami farmon, vagy mit tudom én, egy időre. Ismerek egy tagot, akinek a nagyapja farmer Coloradóban. Ott kaphatok állást. De veled tartom majd a kapcsolatot akkor is, ha elmegyek. Hé! Vedd már le azt a vacakot a fejedről! Hé, Phoebe! Na, kérlek, nem vennéd le?
Nem vette le. Próbáltam lehúzni, de pokolian erős. Egészen belefárad az ember, ha verekszik vele. Öregem, ha ő ott akarja tartani a párnát, akkor ott is tartja.
- Phoebe, kérlek! Na, gyere már elő, na, Weatherfield, gyere elő! - ezt hajtogattam.
Nem jött elő. Néha nem lehet vele okosan beszélni. Végül is felálltam, és átmentem a nappaliba. Kivettem egypár bagót az asztalon levő dobozból, és zsebre vágtam. Totál kivoltam.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Mire visszajöttem, levette a párnát a fejéről. Tudtam előre. De még mindig nem nézett rám, pedig a hátán feküdt. Mikor leültem az ágya szélére, elfordította azt a hülye fejét. Egyszerűen kiközösített, mint a tőrözők Penceyben, mikor azokat a rohadék tőröket a földalattin hagytam.
- Mi van Hazel Weatherfielddel? Írod még az elbeszéléseket róla? Amit küldtél, az benne van a bőröndömben, lenn az állomáson. Nagyon klassz!
- Apu megöl!
Öregem, ha valamit a fejébe vesz, akkor azt igazán a fejébe veszi.
- Nem öl meg. A legrosszabb esetben elkalapál, aztán bead abba az átok katonaiskolába. Ennyi az egész. És ott kezdődik, hogy nem leszek kéznél. Elmegyek. Valószínűleg... Coloradóba, egy farmra.
- Ne röhögtess! Még lovagolni se tudsz!
- Ki nem tud? Én tudok. Mint a vöcsök. Arra két perc alatt megtanítják az embert. Ne piszkáld már! - A ragtapaszt piszkálta a karján. - Ki vágta le a hajadat? - Akkor vettem észre, milyen hülyén vágták le a haját. Túl rövidre.
- Nem tartozik rád! - Néha nagyon epés. Marhára epés tud lenni. - Szóval megint minden tantárgyból megbuktál? - kérdezte nagyon epésen. Bizonyos szempontból vicces volt. Néha úgy beszél, mint valami hülye tanár, pedig még gyerek.
- Nem. Angolból átmentem. - Aztán csak úgy heccből belecsíptem a fenekébe. Olyan volt, mint egy hajó a szélben, ahogy ott feküdt az oldalán. Szinte alig volt feneke. Nem csíptem erősen, mégis rá akart ütni a kezemre, de eltévesztette.
Aztán hirtelen azt mondta: - Miért csináltad ezt? - Úgy értette, miért mondtam be már megint az unalmast. Állatian lehangoló volt, ahogy ezt mondta.
- Istenem, Phoebe, ne kérdezz! Torkig vagyok, mindenki ezt kérdezi. Millió oka van. Az egyik legrosszabb iskola, ahova jártam. Tele genny alakokkal, meg piszok alakokkal. Az életben még annyi piszok alakot nem láttál. Például ha kanmuri volt valamelyik szobában, és az ember be akart menni, nem engedték be, mintha valami hülye, pattanásos alak lett volna. Mindig bezárták az ajtót az ember orra előtt. És volt az az istenverte titkos diákszövetség. Sajnos, túl gyáva voltam ahhoz, hogy ne lépjek be. Volt egy pattanásos, halálunalmas tag, Robert Ackley, ő is be akart lépni, és hiába akart, nem engedték. Csak azért nem, mert unalmas és pattanásos. Még beszélni is utálok róla. Rohadt iskola volt. Hidd el.
Phoebe nem szólt egy szót se, de figyelt. A tarkójáról láttam, hogy figyel. Mindig figyel, ha az ember beszél hozzá. És ami különös, legtöbbször meg is érti, amit az ember mond. Komolyan megérti.
Azzal együtt még mindig Penceyről beszéltem. Valahogy nem bírtam abbahagyni.
- Még az az egy-két rendes tanár is állandóan megjátszottá magát. Volt egy öreg mókus, Mr. Spencer. A felesége mindig forró csokoládét adott, meg minden. Igazán rendesek voltak. De csak láttad volna, mikor az a Thurmer, a diri, bejött a történelmi előadóba, és hátul leült. Mindig bejött kábé félórára, és hátul ült le, mintha inkognitóban lenne. Aztán egy idő múlva félbeszakította Spencert, és elsütögette a szakállas vicceit. A vén Spencer meg halálra vigyorogta és röhögte magát, mintha Thurmer legalábbis valami császár lett volna, vagy mit tudom én, mi az isten...
- Ne káromkodj annyit!
- Téged is megütött volna a guta, az istenit! Aztán a veteránok napja. Veteránok napját is rendeztek. Mindenki, aki 1776 óta Penceyben élt, eljött, és ott császkált föl-alá a feleségével és a gyerekeivel. Volt egy öreg pacák, de legalább ötvenéves, azt látni kellett volna. Bejött a szobánkba, kopogott, és megkérdezte, használhatja-e a fürdőszobát. A fürdőszoba a folyosó végén van, nem értettem, mi a francnak kell ezt tőlünk megkérdezni. Tudod, mit mondott? Azt mondta, kíváncsi, megvan-e még a monogramja a vécéajtón. Tudniillik belevéste a barom a monogramját az egyik vécéajtóba, de vagy kilencven évvel ezelőtt, és kíváncsi volt, ott van‑e még. Erre a szobatársam meg én elballagtunk vele a fürdőszobába, meg minden, és végig kellett élveznünk, amíg kiolvasta az összes vécéajtót. Közben arról mesélt, hogy azok voltak a legboldogabb napjai, amikor Penceybe járt, és ellátott minket bölcs tanácsokkal a jövőre, meg minden. Öregem, hogy lehervasztott! Nem volt rossz fiú, nem. De hogy valakit valaki lehervaszt, attól még jó fiú is lehet. Ahhoz, hogy valaki lehervasszon, nem kell más, mint egy csomó gennyes tanácsot adni, miközben a monogramját keresi a vécéajtón, ennyi pont elég. Nem is tudom, talán nem lett volna olyan hervasztó, ha nem lihegett volna. Teljesen kivolt a lépcsőmászástól, és amíg kereste a monogramját, folyton lihegett. Röhejes is volt, meg szomorú is, miközben azt magyarázta Stradlaternek és nekem, hogy mindent igyekezzünk jól kihasználni Penceyben. Istenem, Phoebe! Nem is tudom megmagyarázni. Egyszerűen akármi történt Penceyben, utáltam. Nem tudom megmagyarázni.
Phoebe mondott valamit, de nem értettem, mert a szája előtt volt a párna.
- Mi? Vedd el onnan. Így nem hallom, mit mondsz.
- Te semmit se szeretsz, akármi történik.
Ezzel csak még jobban lehervasztott.
- Dehogynem. De igen. Hát persze hogy szeretek. Ne mondj ilyet. Mi a fenének mondasz ilyeneket?
- Mert így van. Egyik iskolát se szereted. Millió dolog van, amit nem szeretsz. Egyáltalán nem.
- De igen. Ebben tévedsz, ebben éppen hogy tévedsz! Mi a fenének kell ilyeneket mondanod?  - Öregem, állatian lehervasztott.
- Mert nem. Mondj csak egyet.
- Egyet? Egyet, amit szeretek? Jó.
A baj az volt, hogy nem tudtam koncentrálni. Néha nehéz koncentrálni.
- Egy dolog, amit nagyon szeretek, úgy érted?
Nem felelt. Hülye pózban kuporgott az ágy másik szélén, vagy ezer kilométerre tőlem.
- Na, mi lesz? Felelj már! Egy dolgot, amit nagyon szeretek, vagy csak amit szeretek?
- Amit nagyon szeretsz.
- Na jó - mondtam. A baj csak az volt, hogy nem bírtam koncentrálni. Folyton csak a két apáca jutott az eszembe, akik pénzt gyűjtenek az ütött-kopott szalmakosárba. Különösen a szemüveges, a fémkerettel. És egy fiú, akit Elkton Hillsben ismertem. Volt ott egy fiú, James Castle, aki semmi pénzért nem volt hajlandó visszavonni, amit Phil Stabile-ról, arról a beképzelt srácról mondott. James Castle beképzelt alaknak nevezte, és Stabile egyik piszok haverja visszamondta. Erre Stabile vagy hat másik piszok csibésszel lement James Castle szobájába, bezárták az ajtót, és rá akarták kényszeríteni, hogy vonja vissza, de nem vonta. Erre rámásztak. El se akarom mondani, mit csináltak, rém undorító, de azzal együtt nem vonta vissza az a James Castle. És ha láttad volna! Kis, vékony tag volt, olyan vékony csuklókkal, mint a ceruza. Végül is nem vonta vissza, hanem kiugrott az ablakon. Én a zuhanyozóban voltam, és hallottam, mikor nagyot puffant a földön. Azt gondoltam, valami kiesett az ablakon, rádió vagy íróasztal, vagy mit tudom én, mi, de nem egy srác vagy ilyesmi. Aztán hallottam, hogy rohannak a folyosón, le a lépcsőn. Gyorsan felvettem a fürdőköpenyem, és lerohantam én is. Ott feküdt a kőlépcsőn, halott volt, minden tele volt a vérével és a fogaival. Senki se ment a közelébe. Az a magas nyakú pulóver volt rajta, amit én adtam neki kölcsön. És akik a szobában kínozták! Azokat kicsapták, még le se ültették.
Csak ez jutott az eszembe. A két apáca, akiket a reggelinél láttam, és James Castle, akit Elkton Hillsben ismertem. A különös ebben az, hogy James Castle-t alig ismertem, ha az igazat tudni akarod. Nagyon hallgatag fiú volt. Matematikát együtt hallgattunk, de ő a másik szélen ült, és szinte soha nem felelt, vagy ment a táblához, vagy ilyesmi. Vannak, akik alig felelnek, vagy alig mennek a táblához. Azt hiszem, az volt az egyetlen beszélgetésünk, amikor kölcsönkérte a magas nyakú pulcsimat. Majd elájultam a meglepetéstől. Emlékszem, mostam a fogam a mosdóban, mikor szólt. Mondta, hogy jön az unokabátyja, és elviszi autózni, meg minden. Azt se tudtam, hogy ismeri a magas nyakú pulcsimat. Csak annyit tudtam róla, hogy a neve előttem van a névsorban. Cabel R., Cabel W., Castle, Caulfield... még most is emlékszem. Ha tudni akarod az igazat, alig akartam odaadni. Csak azért, mert nem ismertem jól.
- Mi? - mondtam Phoebének. Valamit mondott, de nem hallottam.
- Egyet se tudsz kigondolni.
- De. Tudok. Igen. Tudok.
- Hát akkor rajta!
- Szeretem Allie-t. És szeretem azt is, amit most csinálok. Itt ülni veled és beszélgetni, meg gondolkodni bizonyos dolgokon, meg...
- Allie meghalt. Mindig ezt mondod. Ha valaki meghalt, meg minden, és az égben van, akkor az...
- Tudom, hogy halott! Azt hiszed, nem tudom? Azért még szerethetem, nem? Csak azért, mert valaki halott, az ember azért még szeretheti, az istenért! Különösen, ha ezerszer rendesebb, mint akármelyik élő.
Phoebe nem szólt semmit. Ha semmi nem jut az eszébe, akkor nem szól egy árva szót se.
- Egyébként most ezt szeretem. Úgy értem, pontosan ezt. Itt ülni veled, és dumálni meg hülyéskedni...
- Ez semmi!
- Ez csak igazán valami! Miért semmi? Az emberek sose hiszik, hogy valami igazán valami. Ez lassan az idegeimre megy, az istenit!
- Hagyd már abba a káromkodást. Jó, elfogadom, de most mondj még valami mást. Mondd meg, mi szeretnél lenni? Olyat, hogy tudós vagy ügyvéd, vagy valami.
- Nem leszek tudós. A tudományokhoz hülye vagyok.
- Hát akkor ügyvéd, mint apu, meg minden.
- Ügyvédnek lenni jó lehet, gondolom, de engem nem vonz. Az jó, ha ártatlan emberek életét mentik meg, meg ilyesmi, de az ügyvéd általában nem ezt csinálja. Minél több dohányt akar szerezni, golfozik, bridzsel, kocsit vesz, martinit iszik, és úgy néz ki, mint aki menő. És azonkívül, ha az ember meg is menti ártatlan emberek életét, meg minden, honnan tudja, hogy azért teszi, mert tényleg meg tudja menteni az életüket, vagy csak azért, mert egyszerűen fantasztikus ügyvéd akar lenni, hogy vállon veregessék, és gratuláljanak a bíróságon a tárgyalás után a riporterek, meg mindenki, ahogy az ócska filmeken látni? Honnan tudja az ember, hogy nem játssza-e meg magát? Az a baj, hogy nem tudhatja.
Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy Phoebe megértette, mit akarok mondani, mégiscsak gyerek még, meg minden. De legalább figyelt. Ha valaki legalább figyel, akkor már nem olyan rossz.
- Apu megöl! Megöl!
Már nem figyeltem rá. Valami máson gondolkoztam, valami hülyeségen.
- Tudod, mi szeretnék lenni? Tudod, mi? Már úgy értem, ha lehetne, az istenbe is!
- Mi? Ne káromkodj!
- Ismered azt a dalt: Ha valaki fog valakit a zabföldeken...? Én...
- Az úgy megy: Ha valaki lát valakit a rozsföldeken... Ez egy vers, Burns írta.
- Tudom, hogy Burns írta.
Neki volt igaza. Tényleg így van. Ha valaki lát valakit a rozsföldeken. Azzal együtt nem tudtam.
- Azt hittem, hogy a zabföldeken. Mindegy, elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szikla szélén, és az volna csak a dolgom, hogy ha a kis srácok közül egy bele akar szaladni, mármint úgy értem, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre mennek, akkor én ott teremnék, és megfognám a srácot. Nem is csinálnék semmit, csak ezt egész nap. Én lennék a srácfogó a rozsban. Tudom, ez hülyeség, de ez az egyetlen, ami igazán szívesen lennék. Tudom, hogy hülyeség.
Phoebe soká nem szólt semmit. Aztán mikor végre megszólalt, csak ennyit mondott: - Apu megöl!
- Bánom is én, ha megöl - mondtam és felugrottam. Elhatároztam, hogy felhívom Mr. Antolinit. Ő volt Elkton Hillsben az angoltanárom. Most New Yorkban van, otthagyta Elkton Hillst, a New York-i egyetemen kapott állást. - Telefonálnom kell, rögtön visszajövök, ne aludj el. - Nem szerettem volna, ha elalszik, amíg a nappaliban vagyok. Tudtam, hogy nem fog, mégis szóltam a biztonság kedvéért.
Már indultam az ajtó felé, mikor megszólalt: - Holden! - Megfordultam.
Felült az ágyban. Olyan szép volt. - Böfögni tanulok az egyik lánytól, Phyllis Marguliestól. Ide figyelj!
Figyeltem. Valamit hallottam, de nem sokat. - Klassz! - mondtam, aztán átmentem a nappaliba, és felhívtam Mr. Antolinit, a volt tanáromat.

HUSZONHARMADIK FEJEZET
Nagyon röviden telefonáltam, mert féltem, hogy a szüleim pont a közepén nyitnak be. De nem. Mr. Antolini irtó rendes volt, azt mondta, hogy máris mehetek, ha akarok. Azt hiszem, felvertem őt is meg a feleségét is, mert marha sokára vették fel. Rögtön azt kérdezte, valami baj van-e, mondtam, nem, csak kirúgtak Penceyből. Gondoltam, miért ne mondjam meg mindjárt. Erre azt mondta: „Te jóisten!” Jó humora van, meg minden. És hogy menjek fel rögtön, ha kedvem van.
Körülbelül ez volt a legjobb tanár, akivel dolgom volt, ez a Mr. Antolini. Rendes, fiatal tag volt, nem sokkal idősebb, mint D. B., a bátyám.
Lehetett vele hülyéskedni, mégse vesztette el a tekintélyét. Ő volt az, aki a végén felemelte azt a fiút, James Castle-t, aki kiugrott az ablakon - meséltem róla. Nézte a pulzusát, meg minden, aztán levetette a kabátját, ráterítette a holttestre, és úgy vitte az orvosiba. És rá se rántott, hogy a gallérja csupa vér lett.
Mire visszaértem D. B. szobájába, Phoebe kinyitotta a rádiót. Tánczene volt. Halkra csavarta, nehogy a lány meghallja. Látnod kellett volna. Pont az ágy közepén trónolt a takarón, mint azok a jógi ürgék. Hallgatta a zenét. A falra mászok tőle!
- Na? - kérdeztem. - Van kedved táncolni? - Én tanítottam táncolni, még egész kiskorában. Remekül táncol. Csak egy-két lépésre tanítottam, a többi jött magától. Arra úgysem lehet valakit megtanítani, hogy kell igazán táncolni.
- De te cipőben vagy!
- Leveszem. Na gyere.
Csakugyan leugrott az ágyról, megvárta, míg leveszem a cipőm, aztán táncoltunk egy kicsit. Tényleg állati jól csinálta. Utálom, ha felnőttek gyerekekkel táncolnak, mert legtöbbször iszonyúan néz ki. Úgy értem, például vendéglőben, ha valami idősebb pacák a gyerekét kiviszi a táncparkettre. A gyerek ruhája a hátán rendszerint felhúzódik, a gyerek egyáltalán nem tud táncolni, és az egész iszonyú, de én Phoebével nyilvános helyen nem táncolok, csak otthon hülyéskedünk. És vele különben is más, mert ő tud táncolni. Akárhogy vezetem, tud követni, ha elég szorosan fogom, akkor az se baj, hogy a lábam annyival hosszabb: tud követni. Keresztbe léphetek, vagy akármilyen régi figurát bedobhatok, akár rázhatok is egy kicsit, tud követni. Istenem, még tangózni is tud.
Körülbelül négy számot táncoltunk végig. A számok között irtó vicces, mert szigorúan megáll, úgy, ahogy abbahagyta, és még csak nem is beszél. Mind a kettőnknek úgy kell maradni, és várni, hogy a zenekar újrakezdje. Ettől a falra mászok! És nevetni se szabad, vagy ilyesmi. Szóval körülbelül négy számot táncoltunk végig, aztán elzártam a rádiót. Phoebe visszaugrott az ágyba, a takaró alá. - Fejlődök, ugye?
- De még mennyire! - Megint leültem mellé az ágyra. Lihegtem. Olyan átkozottul sokat bagóztam, hogy alig kaptam levegőt, Phoebe nem lihegett.
- Fogd meg a homlokom! - mondta hirtelen.
- Miért?
- Csak fogd meg! Csak egyszer!
Odatettem a kezem. Semmit nem éreztem.
- Lázas vagyok?
- Nem. Miért lennél lázas?
- Csak. Csinálom. Nézd meg újra!
Újra odatettem a kezem. Még mindig nem éreztem semmit, mégis azt mondtam: - Azt hiszem, kezdesz. - Nem akartam, hogy kisebbrendűségi komplexusa legyen.
Bólintott. - Följebb tudom vinni, mint a hőmérő.
- Hőmérő. Ki mondta így?
- Alice Homberg mutatta. Keresztbe teszed a lábad, visszatartod a lélegzeted, és valami irtó forróra gondolsz, a fűtőtestre vagy valamire. Akkor a homlokod olyan forró lesz, hogy meg tudod égetni a másiknak a kezét.
Ez fájt. Elkaptam a kezem, mintha megijedtem volna. - Kösz, hogy szóltál!
- A te kezed nem égettem volna meg. Abbahagytam volna, mielőtt... pszt! - Aztán egy hirtelen mozdulattal felugrott. Marhára begyulladtam. - Mi van?
- Az előszobaajtó! - suttogta. - Ők azok!
Felugrottam, és eloltottam a lámpát az íróasztalon, elnyomtam a cigarettát a cipőtalpamon, és zsebre vágtam. Aztán elkezdtem őrülten hadonászni a levegőben, próbáltam eloszlatni a füstöt. Nem lett volna szabad rágyújtani, az istenfáját neki! Aztán fogtam a cipőm, beléptem a szekrénybe, és magamra húztam az ajtót. Öregem, marhára vert a szívem. Hallottam, hogy anyám bejön.
- Phoebe? No, hagyd abba, láttam a fényt, kisasszony.
- Szervusz, anyu! Nem tudtam aludni, jól éreztétek magatokat?
- Nagyszerűen - mondta, de érezni lehetett, hogy nem. Sose szokta ilyen alkalmakkor jól érezni magát. - Miért nem alszol, ha szabad érdeklődnöm? Jól betakaróztál?
- Jól, csak nem tudtam aludni.
- Phoebe, te cigarettázol? Mondd meg az igazat, kisasszony!
- Tessék?
- Hallottad!
- Csak rágyújtottam egy pillanatra. Csak egyet szívtam, aztán kidobtam az ablakon.
- Miért, ha szabad érdeklődnöm?
- Nem tudtam aludni.
- Nem szeretem az ilyesmit, Phoebe. Egyáltalán nem szeretem. Akarsz még egy takarót?
- Nem, köszönöm. Jó éjszakát. - Szemmel láthatóan le akarta rázni.
- Milyen volt a film? - kérdezte még az anyám.
- Isteni. Kivéve Alice mamáját. Folyton odahajolt Alice-hoz, és azt kérdezte, hogy van a náthája, a film alatt, folyton. Taxin jöttünk haza.
- Mutasd a homlokod!
- Nem kaptam el. Neki sincs semmi baja, csak a mamájának.
- No jó. De most már aludj. Milyen volt a vacsora?
- Nyomor.
- Nem hallottad, apád mit mondott erről a szóról? Miért lett volna „nyomor”? Bárányborda. Végigjártam az egész Lexington Avenue-t, hogy...
- A bárányborda jó volt, de Charlene mindig rám lehel, mikor elém tesz valamit. Az ételre is rálehel, és minden. Mindenre rálehel.
- No jó, aludj szépen. Adj egy puszit. Imádkoztál?
- Igen, a fürdőszobában. Jó éjszakát!
- Jó éjszakát. Most már gyorsan aludj el. Rettenetesen fáj a fejem. - Anyámnak nagyon gyakran fáj a feje. Tényleg.
- Vegyél be egypár aszpirint - ajánlotta Phoebe. - Holden szerdán jön, ugye?
- Úgy tudom. Most már takarózz be. Egészen!
Hallottam, hogy kimegy, és becsukja az ajtót. Pár másodpercig még vártam, aztán kimásztam a szekrényből. Pont nekimentem Phoebének, olyan sötét volt. Felkelt és jött, hogy szóljon. - Megütöttelek? - kérdeztem. Most már csak suttogni lehetett, mert mind a ketten itthon voltak. - Elhúzom a csíkot. - Kitapogattam az ágy szélét, leültem, és húztam fel a cipőm. Marha ideges lettem, azt meg kell hagyni.
- Most még ne! Várd meg, míg elalszanak!
- Nem! Most a legjobb. Anyu a fürdőszobába megy, apu meg biztos bekapcsolja a híreket, vagy valami. Most a legjobb. - A cipőfűzőm alig bírtam megkötni, olyan ideges voltam. Nem azért, hogy megölnek, ha elkapnak, vagy mit tudom én, de rém kellemetlen lett volna, meg minden. - Hol a pokolban vagy? - kérdeztem. Olyan sötét volt, hogy nem láttam.
- Itt. - Pont mellettem állt, mégse láttam.
- A bőröndjeimét az állomáson hagytam. Ide figyelj! Van valami pénzed? Teljesen le vagyok pusztulva.
- Csak a karácsonyi pénz. Ajándékokra, meg minden. Még semmit se vettem.
- Ja! - Nem akartam a karácsonyi pénzét elvenni.
- Kell valamennyi?
- Nem akarom elvenni a karácsonyi pénzed.
- Adok kölcsön. - Hallottam, hogy odamegy D. B. íróasztalához, kihúz egy csomó fiókot, és tapogatózik. Koromsötét volt a szobában. - Ha elmész, akkor nem fogsz látni a színdarabban. - Fura volt a hangja, ahogy ezt mondta.
- De foglak. Nem megyek el, csak aztán. Csak nem képzeled, hogy kihagyom? Valószínűleg Mr. Antoliniéknál leszek körülbelül kedd estig. Akkor hazajövök. Ha lehet, felhívlak.
- Itt van. - Oda akarta adni a pénzt, de nem találta a kezemet.
- Hol?
A markomba nyomta a pénzt.
- Te, nem kell ennyi! Csak két dollárt adj, az elég. Nem vicc. Tessék! - Vissza akartam adni, de nem fogadta el.
- Elviheted mind. Majd visszaadod. Hozd el az előadásra.
- Mennyi ez, az istenért?
- Nyolc dollár nyolcvanöt cent. Azazhogy hatvanöt cent. Valamit már elköltöttem.
Aztán hirtelen bőgni kezdtem. Nem tudtam visszafojtani. Úgy bőgtem, hogy ne hallja senki, de bőgtem. Phoebe egészen kiborult, mikor észrevette, odajött, meg akart nyugtatni, de ha az ember egyszer elkezdi, nem bírja csak úgy akármikor abbahagyni. Még mindig az ágy szélén ültem, Phoebe átkarolta a nyakamat, én meg az övét, de még így is sokáig nem bírtam abbahagyni. Már azt hittem, megfulladok, vagy mit tudom én. Öregem, szegény Phoebe egészen kiborult. Az az átkozott ablak nyitva volt, meg minden, éreztem, hogy remeg, mert csak pizsama van rajta. Hiába erőltettem, nem feküdt vissza. Végül is abbahagytam, de nagyon, nagyon sokára. Aztán begomboltam a kabátom, meg minden, és mondtam, hogy fenntartom vele a kapcsolatot. Azt mondta, ha akarok, vele alhatok, de mondtam, hogy tépnem kell, mert Mr. Antolini vár. Aztán előhúztam a szarvaslövő sapkám a kabátom zsebéből, és nekiadtam. Szereti az ilyen hülye sapkákat. Nem akarta elfogadni, aztán mégis. Fogadni mernék, hogy benne aludt. Tényleg szereti az ilyen sapkákat. Aztán, mielőtt elmentem, még egyszer megígértem, hogy felhívom, ha lehet.
Milliószor könnyebben jutottam ki, mint be. Ennek megvolt az oka. Először is már nem izgatott, hogy elkapnak. Tényleg nem. Elképzeltem: ha elkapnak, hát elkapnak; kicsit még szerettem volna is.
Gyalog mentem le, nem liften, mégpedig a hátsó lépcsőn. Majdnem kitörtem a nyakam a millió szemétládában, de aztán mégis kivergődtem. A liftes nem látott. Talán még máig is azt hiszi, hogy Dicksteinéknél vagyok.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Antoliniéknak irtó elegáns lakásuk van a Sutton Place-en. Két lépcsősor vezet le a nappaliba és a dohányzóba, meg minden. Ritkán voltam náluk, mert mikor eljöttem Elkton Hillsből, mindig Mr. Antolini vacsorázott nálunk; kíváncsi volt, mi van velem. Akkor még nőtlen volt. Aztán mikor megnősült, sokat teniszeztem vele meg a feleségével a West Side Teniszklubban Forest Hillsben, Long Islanden. A felesége ott volt tag. Még a bőre alatt is pénz volt. Körülbelül hat évvel idősebb, mint Mr. Antolini, de azért úgy látszott, elég jól kijönnek. Azért, mert mind a kettő nagyon intelligens, főleg Mr. Antolini, ámbár társaságban inkább szellemes, mint intelligens, ebben D. B.-re hasonlít. A felesége meg inkább komoly, azonkívül asztmás is. Mind a ketten olvasták D. B. novelláit, Mrs. Antolini is, és mikor D. B. elment Hollywoodba, Mr. Antolini felhívta, hogy ne menjen. Persze, azért elment. Mr. Antolini azt mondta, hogy aki úgy tud írni, annak semmi keresnivalója Hollywoodban. Én is pont ezt mondtam.
Gyalog kellett volna mennem, nem akartam Phoebe karácsonyi pénzéből költeni, ha nem muszáj, de olyan furcsán éreztem magam, mikor az utcára értem. Kicsit szédültem. Szóval taxiba ültem. Nem akartam, és mégis. Még az is iszonyú soká tartott, amíg találtam taxit.
Mr. Antolini nyitott ajtót, mikor az a barom liftes végre felvitt, és becsengettem. Fürdőköpeny és papucs volt rajta, a kezében egy üveg whisky. Rafinált ízlésű szivar volt és nagyivó. - Holden, fiam! Megint nőttél egy fél métert. Örülök, hogy látlak!
- Hogy van, tanár úr? És a felesége?
- Pompásan. Vedd le a kabátod! - Elvette és felakasztotta. - Azt vártam, hogy csecsemő lesz a kezedben. Nincs hova fordulnod. Hópelyhek a szempilládon. - Néha egész szellemes. Megfordult, és kikiabált a konyhába: - Lillian, jön a kávé? - Lillian a felesége.
- Kész! - kiabált vissza. - Holden jött? Szervusz, Holden!
- Jó estét kívánok, Mrs. Antolini!
Náluk mindenki mindig kiabált, ugyanis sose voltak egyszerre ugyanabban a szobában. Kicsit röhejes.
- Ülj le, Holden. - Láttam Antolinin, hogy már egy atmoszférával több van benne. Olyan volt a szoba, mintha épp most takarodtak volna el a vendégek. Mindenütt poharak, meg tányérok földimogyoróval. - Elnézést ezért az állapotért, vendégeink voltak, a feleségem buffalói barátai, szóval: néhány faló.
Nevettem. Mrs. Antolini bekiabált valamit a konyhából, de nem értettem. - Mit mondott? - kérdeztem Mr. Antolinit.
- Azt, hogy ne nézd meg, ha bejön. Most kelt fel. Tessék, gyújts rá. Dohányzol?
- Köszönöm. - Kivettem egyet. - Csak néha, nem vagyok komoly dohányos.
- Képzelem. - A nagy asztali öngyújtóval adott tüzet. - Szóval szakítottál Penceyvel. - Mindig ilyen stílusban beszélt. Néha élveztem, néha nem. Kicsit túlzásba vitte. Nem akarom azt mondani, hogy nem szellemes, mert szellemes volt, de néha az ember idegeire megy, ha valaki folyton ilyeneket mond, hogy: „Szóval szakítottál Penceyvel.” Néha D. B. is túlzásba viszi.
- Mi volt a baj? Az angol hogy ment? Azonnal kivezettetlek, ha angolból megbuktál, te kis fogalmazó zseni.
- Nem, az angol jól ment. Főleg irodalmat vettünk. Két dolgozatot írtam összvissz. De beszédgyakorlatból meghúztak. Az is kötelező tárgy volt. Abból meghúztak.
- Miért?
- Gőzöm nincs. - Semmi kedvem nem volt erről tárgyalni. Még mindig szédültem, vagy mi, és hirtelen a fejem is megfájdult. Tényleg. De láttam, hogy érdekli, hát beszéltem egy kicsit róla. - Ez olyan tárgy, hogy mindenkinek beszédet kell tartani. Tudja a tanár úr. Csak úgy kapásból, meg minden. És ha valaki eltér a tárgytól, akkor kiabálni kell, hogy „Eltér!”, amilyen gyorsan csak bír az ember. Majd megvesztem tőle. És fát kaptam.
- Miért?
- Gőzöm nincs. Ez az „Eltér!” az idegeimre ment. Nem is tudom. Az a baj, hogy én szeretem, ha valaki eltér a tárgytól. Az sokkal érdekesebb, meg minden.
- Neked nem fontos, hogy a lényeget mondja, ha valaki elmond valamit?
- De. Dehogynem. Szeretem, ha a lényeget mondják, meg minden. Csak azt nem szeretem, ha csak a lényeget mondják. Nem is tudom. Azt hiszem, nem szeretem, ha valaki folyton csak a lényeget mondja. Azok kapták a legjobb jegyet beszédgyakorlatból, akik csak a lényeget mondták, az tény. De volt egy fiú, Richard Kinsella. Nem nagyon maradt a lényegnél, folyton üvöltöttek, hogy „Eltér!”. Borzasztó volt, mert a srác amúgy is marha ideges volt, szóval marhára ideges volt, annyira, hogy a szája remegett, ha rákerült a sor, és ha hátul ült az ember, alig lehetett hallani, mit mond. De ha egy ideig nem remegett a szája, jobban szerettem a dumáját, mint akárkiét. És majdnem meghúzták őt is. Csillagos kettest kapott, mert folyton üvöltöttek, hogy „Eltér!”. Például beszélt a farmjukról, amit az apja vett Vermontban. Egyfolytában üvöltöttek, hogy: „Eltér!”, és az a tanár, Mr. Vinson, fát adott, mert azt kihagyta, hogy milyen állatok, növények meg minden van a farmon. Azt csinálta ez a Richard Kinsella, hogy elkezdett ugyan ezekről beszélni, aztán egyszer csak már arról a levélről beszélt, amit a nagybátyja írt az anyjának, meg arról, hogyan kapott a nagybátyja gyermekbénulást negyvenkét éves korában, meg minden, és nem engedte magát meglátogatni a kórházban, mert nem akarta, hogy vastüdőben lássák. Ennek tényleg nem sok köze van a farmhoz, viszont rém érdekes. Rém érdekes, ha valaki a nagybátyjáról beszél. Különösen ha az apja farmjáról kezd beszélni, de aztán jobban érdekli a nagybátyja. Szerintem piszokság belekiabálni, hogy „Eltér!”, mikor olyan érdekes, és ő is begerjed... Nem tudom, ezt nehéz megmagyarázni. - Nem is volt kedvem tovább próbálgatni. Hirtelen rettenetesen megfájdult a fejem. Alig vártam Mrs. Antolinit a kávéval. Ez is olyan, amit utálok. Ha valaki azt mondja, hogy kész a kávé, közben nincs.
- Holden... még lenne egyetlenegy, kicsit talán nagyképű pedagógiai kérdésem. Nem gondolod, hogy mindennek megvan a maga ideje és helye? Nem gondolod, hogy ha valaki elkezd az apja farmjáról beszélni, akkor tartani kell magát a tárgyhoz, és nem a nagybácsija vastüdejéről beszélni? Vagy ha az olyan érdekes téma, akkor miért nem azt választja, miért a farmot?
Sem gondolkodni, sem beszélni nem volt kedvem. Fájt a fejem, és tetű rosszul éreztem magam. Már a gyomrom is fájt, ha tudni akarod az igazat.
- Igen... Nem tudom. Azt hiszem. Mármint azt, hogy a nagybátyját kellett volna választania a farm helyett, ha az jobban érdekelte. Csak szerintem sokszor az ember maga se tudja, mi érdekli jobban, míg el nem kezd beszélni valamiről, ami nem érdekli túlzottan. Néha nem tehet róla az ember. De azt hiszem, hagyni kell, ha valaki érdekes, és begerjed valamin. Én nagyon bírom, ha valaki begerjed egy témán. Az rém érdekes. Csakhogy a tanár úr nem ismeri azt a tanárt, Mr. Vinsont. Néha meg kellett őrülni rajta meg azon az átkozott osztályon. Mindig azt mondta: tömörítsünk és egyszerűsítsünk. Van, amikor ez egyszerűen lehetetlen. Szóval nem bír az ember csak azért egyszerűsíteni és tömöríteni, mert valakinek úgy tetszik. A tanár úr nem ismeri Mr. Vinsont, azt a tanárt. Nagyon intelligens, meg minden, de esze az nincs sok, esküszöm!
- Kávé, uraim, végre - mondta Mrs. Antolini. Kávét hozott egy tálcán és süteményt. - Holden, ne is nézz rám. Nagyon rendetlen vagyok.
- Jó estét kívánok, Mrs. Antolini. - Fel akartam állni, de Mr. Antolini megfogta a jakóm, és visszahúzott. Mrs. Antolini haja tele volt csavarókkal, és egyáltalán nem volt kifestve, meg minden. Nem hatott valami szívdöglesztően. Meglehetősen öregnek látszott, meg minden.
- Itt hagyom, csak fogjatok hozzá! - Letette a tálcát a dohányzóasztalra, közben félrelökte az üres poharakat az útból. - Édesanyád hogy van?
- Köszönöm, jól. Rég láttam, de legutóbb...
- Drágám, ha Holdennek kell valami, mindent megtalálsz a fehérneműs szekrényben, a legfelső polcon. Én lefekszem, nagyon fáradt vagyok - mondta Mrs. Antolini. Látszott is rajta. - Meg tudjátok az ágyat magatok is vetni, ugye, fiúk?
- Mindent elintézünk, feküdj csak le!
Megcsókolta a feleségét. Mrs. Antolini jó éjszakát kívánt, és elment a hálószobába. Mindig smároltak, mindenki előtt. Ittam egy csésze kávét, és süteményt ettem hozzá, de olyan kemény volt, mint a kő. No meg volt még whisky is. Mr. Antolini baromi erősre keveri, azt meg kell hagyni. Könnyen alkoholista lehet belőle, ha nem vigyáz.
- Néhány hete az apáddal ebédeltem - mondta hirtelen. - Tudtad?
- Nem, nem tudtam.
- Tudod, mennyire szívén viseli a sorsod?
- Tudom, igen, tudom.
- Valószínűleg mielőtt engem felhívott, kapta azt a hosszú, szívfacsaró levelet az igazgatótól, melyben arról számolt be, hogy egyáltalán nem igyekszel. Készületlenül mész az órákra, és lógsz. Szóval egészében véve egy teljesen...
- Én nem lógtam semmiféle óráról. Nem is lehetett. Volt egy-két dolog, amiről megléptem nagy ritkán, például a beszédgyakorlat, amit mondtam, de különben nem lógtam.
Semmi kedvem nem volt erről tárgyalni. A gyomromat kicsit rendbe hozta a kávé, de a fejem még mindig marhára fájt.
Mr. Antolini újra rágyújtott. Úgy bagózott, mint egy megszállott. Aztán azt mondta: - Őszintén szólva nem tudom, mi a csodát tanácsoljak neked, Holden.
- Tudom. Nagyon nehéz nekem tanácsot adni. Pontosan tudom.
- Úgy érzem, hogy egy rettenetes összeomlás felé haladsz. De magam sem tudom, milyen felé... Figyelsz rám?
- Igen.
Szemmel láthatóan igyekezett koncentrálni, meg minden.
- Ennek az összeomlásnak talán az lesz a következménye, hogy harmincéves korodra egy kocsmában ülsz majd, és mindenkit utálsz, aki bejön, mert hátha kollégista korában futballozott. Aztán lehet, hogy annyira mégis hat rád a nevelés, hogy utálni fogod azt, aki úgy beszél, hogy tudhassa-mondhassa. De lehet, hogy valami hivatalban végzed, gemkapcsokat fogsz adogatni a legközelebbi gyorsírónak. Szóval pontosan nem tudom. De érted, hogy mit magyarázok egyáltalán?
- Igen, persze - mondtam. Tényleg értettem is. - De azzal az utálattal nincs igaza a tanár úrnak. Hogy én utálom a futballistákat, meg minden. Tényleg nincs igaza. Nem utálok én olyan sok embert. Legfeljebb csak rövid ideig, mint például Stradlatert, akit Penceyben ismertem, vagy azt a másik tagot, Ackleyt. Utáltam őket egy ideig, elismerem, de nálam ez nem tart nagyon soká. Ha elmúlik egy kis idő, és nem látom őket, ha nem jönnek be a szobába, vagy egypárszor nem látom őket az ebédlőben, szinte hiányoznak. Szóval így van. Szinte hiányoznak.
Mr. Antolini hallgatott egy darabig. Felugrott, beletett még egy jégkockát a poharába, aztán újra leült. Nyilván gondolkodott. Én meg egyebet se szerettem volna, mint hogy reggel beszélgessünk tovább, de. Mr. Antolini begerjedt. Az emberek rendszerint akkor gerjednek be, amikor a másik nem.
- Na jó. Figyelj rám egy percig... Lehet, hogy ezt most nem tudom olyan kiválóan megfogalmazni, ahogy szeretném, de majd megírom neked levélben egy-két napon belül. Akkor majd minden világosabb lesz. De figyelj csak mégis ide. - Megint koncentrálni kezdett: - Ez az összeomlás, ami felé haladsz, egészen speciális összeomlás, iszonyú összeomlás. Aki összeomlik, rendszerint nem érzi, mikor ér a szakadék fenekére. Csak zuhan, zuhan lefelé. Ezt az egész összeomlást azoknak találták ki, akik az életben valami olyan után kutattak, amit a saját környezetük nem tudott nyújtani nekik. Vagy csak azt hitték, hogy nem tud nyújtani. És abbahagyták a kutatást. Abbahagyták, mielőtt még igazán elkezdték volna. Figyelsz?
- Igen.
- Biztos?
- Igen.
Felugrott, és még töltött egy kis whiskyt a poharába. Aztán újra leült. Sokáig nem szólt semmit.
- Nem akarlak elkeseríteni - mondta aztán -, de világosan látom, hogy szépen és nemesen haldokolsz, így vagy úgy, valami igen érdemtelen ügyért. - Furcsán nézett rám. - Ha leírok neked valamit, gondosan elolvasod? És megőrződ?
- Igen, persze. - Így is lett. Még most is megvan, amit írt.
Átment a szoba túlsó végébe az íróasztalához, és állva felírt valamit egy papírra. Aztán visszajött, és a papírral a kezében leült. - Csodálatosképpen ezt nem hivatásos költő írta, hanem egy pszichoanalitikus, Wilhelm Stekel. Itt van... Még mindig figyelsz?
- Persze, figyelek.
Ezt mondta: - „A serdülőre jellemző, hogy nagylelkűen meg akar halni azért, amiért az érett ember alázatosan élni akar.”
Áthajolt és ideadta. Elolvastam, megköszöntem, és zsebre vágtam. Szép volt tőle, hogy ennyit strapálta magát. Tényleg. Csak az volt a helyzet, hogy nem bírtam koncentrálni. Öregem, hirtelen olyan állatian fáradt lettem.
Ő viszont szemmel láthatóan nem. Az a plusz atmoszféra először is benne volt. - Azt hiszem, rövidesen megtalálod az utadat, hogy merre tovább. Akkor indulj, de azonnal. Egy pillanatot ne veszíts. Neked már nincs veszteni való időd.
Bólintottam, mert pont a pofámba nézett, meg minden, de nem volt egészen világos, miről beszél. Illetőleg biztos voltam benne, hogy értem, de nem értettem vele egészen egyet. Átkozottul fáradt voltam.
- És utálok ilyet mondani - folytatta -, de azt hiszem, ha egyszer kialakulnak az elképzeléseid arról, hogy merre tovább, akkor első dolgod lesz, hogy összeszedd magad az iskolában. Kénytelen leszel. Diák vagy, akár tetszik, akár nem. Eljegyezted magad a tudással. És azt hiszem, meg fogod találni, ha egyszer túljutsz az összes Mr. Vineseken meg a beszéd...
- Mr. Vinsonokon - szóltam közbe. A Mr. Vinsonokat gondolta, de Vineseket mondott. Persze, ezért nem kellett volna félbeszakítani.
- Rendben van, Mr. Vinsonokon. Ha egyszer túljutsz a Mr. Vinsonokon, akkor majd egyre közelebb kerülsz... persze hogy ha akarsz, és keresed és várod... valami olyan felismeréshez, ami nagyon, nagyon sokat jelent majd neked. Többek között rájössz majd, hogy nem te vagy az első, akit megzavar, megrémít és undorral tölt el az emberek viselkedése. Semmi esetre sem vagy egyedül a listán, ez izgalmas és serkentő felismerés lesz. Nagyon, nagyon sok ember volt már ilyen erkölcsi és lelki válságban, mint te most. Szerencsére volt köztük, aki feljegyezte az akkori problémáit. Tanulsz majd belőlük, ha akarsz. Mint ahogy egyszer, ha valamit már felmutattál életedben, valaki más tanul majd tőled. Csodálatos, kölcsönös folyamat. És ez nem nevelés. Ez történelem. Ez költészet. - Abbahagyta, és húzott egyet a whiskyből. Aztán folytatta. Öregem, egészen be volt gerjedve. Örülök, hogy nem szakítottam félbe. - Nem akarom azt mondani, hogy csak iskolázott és képzett emberek adhatnak valami értékeset a világnak. Nem így van. De azt mondhatom, hogy az iskolázott és képzett emberek, ha igazán kiválóak és alkotásra képesek valamilyen területen, ami sajnos ritka, akkor sokkal nagyobb értéket hagynak hátra, mint azok, akik csak kiválóak és alkotásra képesek. Világosabban fejezik ki magukat, és rendszerint valami hajtja őket, hogy gondolatmenetüket teljesen végigvigyék. És ami a legfontosabb, tízből kilencben több a szerénység, mint a pallérozatlan elmékben. Figyelsz egyáltalán?
- Igen, tanár úr.
Egy jó darabig megint nem szólt semmit. Nem tudom, próbáltad-e már, de állati nehéz ülni és várni, hogy a másik mondjon valamit, mikor az még gondolkodik, meg minden. Tényleg nehéz. Állatian vigyáztam, nehogy ásítsak. Nem mintha untam volna, vagy ilyesmi. Nem untam, csak hirtelen baromi álmos lettem.
- És még valami, amit az iskolai nevelés adhat. Ha elegendő időt töltesz az iskolában, meg fogod ismerni képességeid határát. Hogy mire elegendő az eszed, és esetleg mire nem. Egy idő múlva tudni fogod, mik azok a dolgok, amiket speciális méretű elméd befogadhat. Ez például rendkívül sok időpocsékolástól ment majd meg, amikor olyasmivel próbálkoznál, ami neked nem fekszik. Meg fogod ismerni igazi befogadóképességedet, és annak megfelelően terhelheted meg az elmédet.
Itt hirtelen ásítottam egyet. Rettentő disznóság, de nem bírtam elfojtani.
Mr. Antolini csak nevetett. - Na - mondta és felugrott. - Megvetjük az ágyad. - Utánamentem a szekrényhez. Lepedőket, takarót meg mindenféle egyéb francot próbált előhúzni a felső polcról, de nem bírta, mert a pohár a kezében volt. Kiitta hát, letette a földre, aztán húzta ki a vacakokat. Segítettem odavinni a díványhoz.
Együtt ágyaztunk meg. Ezt már nem csinálta olyan nagy erőbedobással. Semmit sem húzott feszesre. Ámbár engem nem izgatott. Olyan fáradt voltam, hogy állva is elaludtam volna.
- Mi van a nőiddel?
- Megvannak. - Egyre rohadtabb beszélgetőpartner lettem, de nem volt kedvem.
- Hogy van Sally? - Ismerte Sally Hayest. Egyszer bemutattam neki.
- Jól. Délután találkoztunk. - Öregem, mintha húsz éve lett volna! - Nincs már sok közünk egymáshoz.
- Nagyon csinos lány. És mi van a másik lánnyal, akiről meséltél, aki Maine-ban volt?
- Ja, Jane Gallagher? Jól van. Holnap valószínűleg felhívom.
Elkészült az ágy. - Ez mind a tied. Csak azt nem tudom, a lábaddal mit csinálsz.
- Annyi baj legyen. Megszoktam a rövid ágyakat. Nagyon köszönöm, tanár úr. Az életemet mentették meg ma éjjel.
- Tudod, hol a fürdőszoba. Ha valami kell, csak kiabálj. Még egy kicsit a konyhában leszek. Zavar a fény?
- Á, csudát, nem. Köszönöm nagyon.
- No, jó. Jó éjszakát, szépfiú.
- Jó éjszakát, tanár úr. Köszönöm szépen.
Ő kiment a konyhába, én meg bementem a fürdőszobába, és levetkőztem, meg minden. Fogat nem tudtam mosni, nem volt fogkefém. Pizsamám se volt, és Mr. Antolini elfelejtett adni. Visszamentem a nappaliba, eloltottam a kislámpát az ágy mellett, és úgy, ahogy voltam, gatyában lefeküdtem. Persze, túl rövid volt, mármint a dívány, de állva is el tudtam volna aludni, szemrebbenés nélkül. Pár másodpercig nyitott szemmel feküdtem, és azon gondolkodtam, amiket Mr. Antolini mondott. Hogy meg fogom ismerni a képességeimet, meg minden. Tényleg állati rendes tag. De nem bírtam a szemem nyitva tartani, elaludtam.
Aztán valami történt. Nem is szeretek beszélni róla. Hirtelen felébredtem. Nem tudom pontosan, mikor, csak felébredtem. Valamit éreztem a fejemen, valakinek a kezét. Öregem, fenemód begyulladtam! Mr. Antolini keze volt. Ült a földön, a sötétben, a dívány mellett, és fogdosta vagy simogatta a fejemet. Öregem, esküszöm, akkorát ugrottam, mint egy magasugróbajnok.
- Mi a frászt csinál?
- Semmit! Csak ülök itt és csodálom...
- De mégis mit csinál? - kérdeztem újra. Nem tudtam, mi a fenét mondjak, úgy értem, állati zavarba jöttem.
- Mi lenne, ha nem üvöltenél? Csak itt ülök...
- El kell mennem - mondtam. Öregem, marhára ideges lettem. Kezdtem húzni a nadrágom a sötétben. Alig bírtam felhúzni, olyan ideges voltam. Ismertem sok ronda, perverz alakot, iskolában, meg minden, többet, mint te valaha is, és mindig akkor jön rájuk, ha én a közelben vagyok.
- El kell menned? Hova? - kérdezte. Nagyon tárgyilagos és hűvös akart lenni, mégse volt túlzottan az. Nekem elhiheted.
- Az állomáson hagytam a csomagjaimat. Azt hiszem, jobb lesz, ha elmegyek és kiváltom. Mindenem benne van.
- Reggel is megkapod. Na, feküdj vissza. Én is lefekszem. Mi ütött beléd?
- Semmi, csak minden pénzem és holmim benne van az egyik táskámban. Visszajövök. Taxin megyek, és jövök vissza - mondtam. Öregem, csetlettem-botlottam ott a sötétben. - A helyzet az, hogy nem az enyém a pénz. Az anyámé, és én...
- Ne légy nevetséges, Holden. Feküdj vissza. Én is lefekszem. Jó helyen van ott a pénz, reggel épségben...
- Nem, nem vicc. El kell mennem. Tényleg. - Már majdnem teljesen felöltöztem, csak a nyakkendőmet nem találtam. Elfelejtettem, hova tettem. Felvettem a jakóm meg mindent, kivéve a nyakkendőmet. Mr. Antolini már a nagy karosszékben ült, egy kicsit távolabb tőlem, és figyelt. Sötét volt, meg minden, nem láttam jól, de tudtam, hogy figyel. Még mindig ivott. Láttam az örökös whiskys poharat a kezében.
- Nagyon, nagyon különös fiú vagy te.
- Tudom - mondtam, és már nem is igen kerestem a nyakkendőmet. Anélkül mentem el. - Viszontlátásra, tanár úr. Köszönöm szépen. Nem vicc.
Utánam jött az előszobaajtóig, és mikor meghúztam a liftcsengőt, ott állt a küszöbön. Csak annyit mondott megint, hogy nagyon, nagyon furcsa fiú vagyok. Furcsa, egy frászt! Aztán ott várt az ajtóban, míg a lift nem jött. Ebben a rohadt életben még olyan soká liftre nem vártam, mint akkor. Esküszöm.
Nem tudtam, mi a fenét beszéljek, amíg ott álltam és vártam a liftet, és ő is ott állt. - El fogok olvasni egypár jó könyvet. Tényleg - mondtam. Valamit kellett mondanom. Nagyon kellemetlen volt.
- Fogod a holmid, és tépsz rögtön vissza. Nyitva hagyom az ajtót.
- Köszönöm, viszlát! - Végre megjött a lift. Beszálltam és lementem. Öregem, reszkettem, mint az őrült. És izzadtam is. Ha valami perverz dolog történik velem, mint például ez, akkor rögtön izzadok, mint egy őrült. Legalább hússzor történt már ilyesmi velem gyermekkorom óta. Ki nem állhatom.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Éppen virradt, mire kiértem. Marha hideg volt, de jólesett, annyira megizzadtam.
Gőzöm sem volt, hova a fenébe menjek. Nem akartam megint szállodába menni, és elkölteni Phoebe egész pénzét. Így aztán végigsétáltam a Lexingtonon, és felszálltam a földalattira a központi pályaudvar felé. Ott volt a holmim, meg minden, és gondoltam, alszom a váróteremben a padon. Így is tettem. Egy ideig nem is volt rossz, kevesen voltak, fel tudtam tenni a lábam. De erről nem szívesen beszélek. Nem volt valami fényes. Sose próbáld meg. Komolyan mondom. Hervasztó.
Körülbelül kilencig aludtam csak, mert aztán rengetegen jöttek a váróterembe, és le kellett venni a lábam. Úgy már nem tudok olyan klasszul aludni, ha le kell tenni a lábam. Inkább felültem. Még mindig fájt a fejem. Sőt, még rosszabb lett. És azt hiszem, hervadtabb voltam, mint bármikor az életben.
Nem akartam, mégis Mr. Antolinin gondolkodtam. Vajon mit mond majd a feleségének, ha meglátja, hogy nem aludtam ott? Ez a része nem izgatott túlzottan, tudtam, hogy Mr. Antolini nagyon ötletes, majd kitalál valamit. Azt mondja, hogy hazamentem, vagy mit tudom én. A dolognak ez a része nem izgatott túlzottan. Ami izgatott, az az volt, hogy amint felébredtem, ott simogatta a fejemet, meg minden. Azon töprengtem, nem tévedtem-e, hogy hátulról akart nekem jönni. Hátha csak szereti az emberek fejét simogatni, mikor alszanak? Hogy lehet ebben az ember egészen biztos? Sehogy. Már arra is gondoltam, hogy ki kellett volna venni a koffereimet és visszamenni, ahogy ígértem. Arra is gondoltam, hogy ha buzi is, akkor is nagyon rendes volt hozzám. Nem bánta, hogy olyan későn felhívtam, és rögtön azt mondta, menjek oda, ha akarok. És mennyire törte magát. Tanácsokat adott, hogyan kell értelmi befogadóképességemet felmérni, meg minden, és ő volt az egyetlen, aki oda mert menni ahhoz a fiúhoz, James Castle-hoz, mikor meghalt, akiről meséltem. Ezeken spekuláltam. És minél tovább spekuláltam, annál inkább lehervadtam. Szóval arra kezdtem gondolni, hogy talán mégis vissza kellett volna mennem. Lehet, hogy csak úgy simogatta a fejemet. Szóval minél tovább spekuláltam, annál inkább lehervadtam és bepörögtem. És hogy még rosszabb legyen, a szemem marhára fájt. Fájt és égett, mert nem aludtam eleget. Azonkívül meg is fáztam, s nem volt nálam zsebkendő, csak a bőröndben, és nem volt kedvem a nagy nyilvánosság előtt kotorászni benne, meg minden.
A padon egy képeslap hevert mellettem, valaki otthagyta. Azt kezdtem olvasni, gondoltam, eltereli a gondolataimat Mr. Antoliniról és egy csomó más dologról, legalábbis egy időre. De attól az istenverte cikktől, amit olvastam, csak még rosszabb lett. A hormonokról szólt. Leírta, milyen az arc, a szem meg minden, ha a hormonok rendben vannak, és én egyáltalán nem olyan voltam. Pontosan olyan voltam, mint az az alak a cikkben, akinek tetűk a hormonjai. Aggódni kezdtem a hormonjaim miatt. Aztán elolvastam egy másik cikket. Arról szólt, honnan lehet megtudni, hogy az ember rákos vagy nem. Ha az embernek seb van a szájában, és nem gyógyul elég gyorsan, az arra mutat, hogy rákos. Nekem körülbelül két hete volt egy seb a számban. Így aztán azt képzeltem, hogy rákos vagyok. Nem nagyon derített fel az a képeslap. Végül is letettem, és kimentem egyet járni. Azt képzeltem, hogy néhány hónapon belül hulla leszek, mert rákos vagyok. Tényleg azt képzeltem. Sőt, hullabiztos voltam benne. Nem volt valami szívderítő, az biztos.
Láttam, hogy beborult, mégis elindultam. Úgy gondoltam, meg kéne reggeliznem. Egyáltalán nem voltam éhes, de úgy gondoltam, legalább ennem kell valamit. Valamit, amiben van némi vitamin. Keleti irányba indultam, arra vannak az olcsó vendéglők. Nem akartam sok pénzt költeni.
Útközben elmentem egy teherautó mellett. Két pacák egy óriási karácsonyfát szedett le róla. Az egyik folyton azt mondta: - Fölfelé tartsd azt a dögöt! Fölfelé tartsd, az istenit! - Pont jó, így beszél egy karácsonyfáról. Kicsit röhejes volt, olyan hátborzongatóan röhejes. Röhögni kezdtem. Viszont rosszabbat nem is tehettem volna, mert abban a pillanatban hányingerem támadt. Tényleg. Már kezdtem is eldobni a rókabőrt, de aztán elmúlt. Nem tudom, hogy lehet. Úgy értem, semmi ártalmasat nem ettem, és egyébként erős gyomrom van. Mindenesetre elmúlt, és úgy gondoltam, jobban erezném magam, ha valamit ennék. Bementem egy olcsó vendéglőbe, kértem fánkot és kávét. Csakhogy a fánkot nem ettem meg. Egyszerűen nem ment le a torkomon. Az az igazság, hogy ha az ember le van törve valami miatt, akkor pokoli nehéz nyelni. Irtó rendes volt a pincér, visszavitte, és nem számolta fel. Csak a kávét ittam meg. Aztán kimentem, és elindultam a Fifth Avenue felé.
Hétfő volt, közvetlenül karácsony előtt, persze minden üzlet nyitva. Ezért nem volt annyira rossz a Fifth Avenue-n sétálni. Olyan karácsonyi hangulat volt. Mindenütt kinn álltak azok a lepusztult Mikulások a sarkon és csilingeltek, meg az üdvhadsereg-lányok, akik nem festik a szájukat, se semmi, és ők is csilingeltek. Nézegettem mindenfelé, hátha meglátom azt a két apácát, akiket két napja ismertem meg a reggelinél, de nem láttam őket. Tudtam előre, hiszen megmondták, hogy tanítani jönnek New Yorkba, mégis kerestem őket. Hirtelen olyan karácsony lett. Millió kis srác mászkált a városban az anyjával, fel-le szálltak a buszokról, ki-be jártak az üzletekbe. Szerettem volna, ha Phoebe is velem van. Ahhoz ő már nem elég kicsi, hogy kiverje a dilit a játékosztályon, de szeret hülyéskedni, és figyelni az embereket. Tavalyelőtt karácsonykor elvittem magammal vásárolni. Isteni volt. Azt hiszem, a Bloomingdale áruházba mentünk, a cipőosztályra, és úgy csináltunk, mintha Phoebe akarna egy pár olyan nagyon magas szárú cipőt, amin millió lyuk van a fűzőnek. Megőrjítettük azt a szegény eladót. Phoebe felpróbált vagy húsz párat, és a szegény mókus a fél párat minden alkalommal befűzte. Piszkos trükk volt, de Phoebe majd a falra mászott tőle. Végül is falból félretétettünk egy pár mokasszint. Az eladó irtó rendes volt, pedig azt hiszem, tudta, hogy csak hülyülünk, mert Phoebe állandóan kuncogott.
Szóval csak mentem, mentem a Fifth Avenue-n, és nem volt rajtam se nyakkendő, se semmi. Aztán egyszer csak valami rém kísérteties dolog történt. Ahányszor sarokra értem, és leléptem a járdáról, az az érzésem támadt, hogy soha nem jutok át a másik oldalra. Úgy gondoltam, hogy lelépek, aztán csak megyek le, le, le, és többé senki se lát. Öregem, a frász majd kitört. El nem bírod képzelni. Izzadni kezdtem, mint egy őrült, csuromvíz lett az ingem, a gatyám, meg minden. Aztán valami más kezdődött. Ahányszor sarokra értem, mindig azt hittem, hogy Allie-vel beszélgetek. Azt mondom neki: - Allie, ne hagyj eltűnni. Allie, ne hagyj eltűnni. Allie, ne hagyj eltűnni. Kérlek, Allie. - És aztán, mikor átértem az utca másik oldalára, megköszöntem neki. Aztán újrakezdődött az egész, mikor megint sarokra értem. De azért csak mentem. Féltem megállni, azt hiszem - az igazat megvallva, pontosan nem emlékszem. De tudom, hogy nem álltam meg körülbelül a 60. utcáig, túl az állatkerten, meg minden. Aztán leültem egy padra. Alig kaptam levegőt, és még mindig izzadtam, mint egy őrült. Ott ültem, azt hiszem, legalább egy órát. Végül határoztam. Azt határoztam, hogy elmegyek, soha többé nem megyek haza, soha többé nem megyek semmiféle iskolába. Elhatároztam, hogy csak meglátogatom Phoebét, elbúcsúzom tőle, meg minden, visszaadom a karácsonyi pénzét, aztán autóstoppal indulok nyugatra. Azt csinálom, gondoltam, hogy lemegyek a Holland-alagúton, egy autóra felkapaszkodok, aztán megint egyre és megint egyre és megint egyre, és pár nap alatt valahol nyugaton leszek, ahol klassz, süt a nap, engem senki nem ismer, és kapok állást. Elképzeltem, hogy egy benzinkútnál kapok állást, benzint és olajat töltök a kocsikba. Különben nem izgatott, milyen állást kapok. Csak ne ismerjenek, és én se ismerjek senkit. Elképzeltem, mit csinálnék. Egyszerűen megjátszanám a süketnémát. Akkor nem kellene hülye, felesleges beszélgetéseket folytatni senkivel. Ha meg nekem akarnak valamit mondani, akkor felírják egy darab papírra, és odaadják. Egy idő után ezt halálosan megunják, és akkor a hátralevő életemben már nem kell beszélgetni. Mindenki azt fogja hinni, hogy én egy szegény süketnéma alak vagyok, és békén hagynak. Engedik, hogy betöltsem a benzint és az olajat a hülye kocsijukba, adnak érte fizetést, meg minden, és én a pénzből építenék valahol egy kis kunyhót, és a hátralevő éveimet ott élném le. Az erdő szélén építeném fel, de nem benn az erdőben, mert azt szeretném, hogy állandóan dőljön rá a napsütés. Magam főznék mindent, és később, ha meg akarok nősülni, találnék egy gyönyörű lányt, aki szintén kuka, és összeházasodnánk. Eljönne és velem élne a kunyhóban, és ha valamit szeretne mondani, akkor felírná egy kis ficli papírra, mint a többiek. Ha gyerekünk lenne, akkor valahova elrejtenénk, vennénk egy csomó könyvet, és magunk tanítanánk meg írni és olvasni.
Ezen gondolkodtam, és egészen begerjedtem. Tényleg. Az a része persze hülyeség, tudtam, hogy megjátszom a süketnémát, mégis jó volt elképzelni. De azt komolyan elhatároztam, hogy nyugatra megyek. Csak még el akartam búcsúzni Phoebétől. Hirtelen rohanni kezdtem, mint az őrült vágtattam át az úton, majdnem elgázoltak, ha tudni akarod az igazat. Bevágódtam egy papírüzletbe, vettem jegyzetfüzetet és ceruzát. Kigondoltam, hogy írok neki pár sort, megírom, hol találkozzunk, mert el akarok tőle búcsúzni, és vissza akarom adni a karácsonyi pénzét, aztán elviszem a papírt az iskolába, felmegyek az irodába, és megkérek valakit, hogy adják át. De csak zsebre vágtam a jegyzetfüzetet és a ceruzát, aztán vágtattam az iskola felé, túl ideges voltam ahhoz, hogy mindjárt a papírüzletben írjam meg. Azért siettem, mert el akartam juttatni hozzá a levelet, mielőtt hazamegy ebédelni, és addig már nem volt sok idő.
Tudtam, hol az iskolája, persze, hiszen én is odajártam gyerekkoromban. Furcsán éreztem magam, mikor odaértem. Nem voltam benne biztos, hogy emlékszem-e, milyen belül, de emlékeztem. Pont olyan volt, mint az én időmben. Még mindig ugyanaz a nagy udvar, kicsit mindig sötét, a villanykörték körül drótráccsal, nehogy eltörjenek, ha nekiütődik a labda. Még mindig a fehér karikák a földön, a különböző meccsekhez, meg minden. És még mindig azok az ócska kosarak, háló nélkül, csak a palánk és karika.
Teljesen kihalt volt minden, nyilván, mert nem volt se szünet, se ebédidő. Mindössze egy kis néger srácot láttam, éppen vécére ment ki. Az engedély kiállt a farzsebéből, ahogy valamikor nekünk is: lássák, hogy engedéllyel megy ki.
Még mindig izzadtam, de már nem olyan nagyon. Bent a lépcsőházban leültem az első lépcsőre, előhúztam a füzetet és a ceruzát, amit vettem. A lépcsőháznak is olyan szaga volt, mint az én időmben. Oroszlánszag. Az iskolai lépcsőházaknak mind ilyen szaguk van. Szóval ott ültem, és ezt írtam:
Kedves Phoebe!
Nem tudok szerdáig várni, valószínűleg ma délután elindulok autóstoppal nyugatra. Ha lehet, gyere a Művészeti Múzeumhoz negyed egykor, visszaadom a karácsonyi pénzed. Nem költöttem sokat.
Üdv.
Holden
Az iskola pont a múzeum mellett volt, úgyis arra megy haza ebédelni, szóval tudtam, hogy könnyen megtaláljuk egymást.
Aztán indultam felfelé az irodába, hogy odaadjam valakinek, aki felviszi az osztályba, és odaadja neki. Összehajtottam vagy tízszeresen, nehogy kinyissák. Senkiben se bízhat az ember egy átok iskolában. De azt tudtam, hogy odaadják neki, ha a bátyja vagyok, meg minden.
Míg mentem fölfelé, hirtelen megint azt hittem, hogy eldobom a rókabőrt. De nem. Leültem egy pillanatra, aztán jobban lettem. Ültem ott, és valami olyat láttam, ami teljesen kiborított. Valaki azt írta a falra: „Az isten... meg!” Majd szétvetett a düh. Elgondoltam, hogy Phoebe meg a többi kis kölyök ezt látja, és hogy törhetik a fejüket, mi a csudát jelent, aztán végül valami mocskos kölyök megmondja, persze egészen hülyén, hogy mit jelent, és hogy fognak gondolkodni rajta, talán egypár napig nyugtalanítja is őket. Meg tudtam volna ölni, aki odaírta. Úgy képzeltem, valami perverz barom lehetett, aki éjszaka beszökött az iskolába, egyet brunzolni például, és az írta a falra. Elképzeltem, hogy elcsípem, és addig verem a fejét a lépcsőhöz, míg meg nem döglik. De azt is tudtam, hogy nem lenne hozzá bátorságom. Tudtam. Ez csak még inkább lehervasztott. Még csak le se mertem törülni a falról a kezemmel, ha tudni akarod az igazat. Féltem, hátha valamelyik tanár közben elkap, és még azt hiszi, én írtam. Végül mégiscsak letörültem, aztán mentem tovább az iroda felé.
A diri nem volt benn, csak egy öreglány, olyan százéves-forma, ült a gépnél. Mondtam, hogy Phoebe Caulfield bátyja vagyok, Phoebe a 4 B-I-be jár, és kértem, legyen szíves, adja át neki ezt a pár sort. Nagyon fontos, mondtam, mert anyánk megbetegedett és nem csinált Phoebének ebédet, és most velem kell ebédelnie a büfében. Nagyon rendes volt az öreglány. Elvette a papírt, behívott egy másik nőt a szomszéd szobából, és azzal küldte fel Phoebének a cédulát. Aztán kicsit eldumáltunk a százéves-forma öreglánnyal. Nagyon kedves volt. Mondtam, hogy én is idejártam, meg a többi testvérem is. Megkérdezte, most hova járok, mondtam, Penceybe, azt mondta, Pencey nagyon jó iskola. Még ha akartam volna, se lett volna erőm kiábrándítani. Különben is, ha ő úgy gondolja, hogy Pencey jó, akkor csak gondolja. Felesleges új dolgokat mondani százéves embereknek. Nem is szeretnek már újat hallani. Aztán egy idő múlva elhúztam a csíkot. Vicces volt. Azt kiabálta utánam: „Minden jót”, amit az öreg Spencer, mikor otthagytam Penceyt. Istenem, hogy utálom, ha azt kiabálják nekem: „Minden jót!”, mikor elmegyek valahonnan. Lehangoló.
A másik lépcsőn mentem le, és egy másik „Az isten... meg!”-et láttam a falon. Ezt is megpróbáltam letörülni a kezemmel, de ez késsel volt bevésve, vagy mit tudom én, mivel. Nem jött le. Egyébként reménytelen. Ha millió évig csinálod, akkor se bírod letörülni még a felét se az összes „... meg!”-eknek a világon. Lehetetlen.
Megnéztem az órát az udvaron, háromnegyed tizenkettő volt. Rengeteg időt kellett még agyonütnöm valamivel, míg Phoebével találkozom. Mégis átsétáltam a múzeumhoz. Nem volt hova mennem. Gondoltam, beugorhatnék egy telefonfülkébe, és felhívhatnám Jane Gallaghert, mielőtt nyugatra megyek, de nem voltam megfelelő hangulatban. Azt se tudtam biztosan, otthon van-e már. Így aztán átmentem a múzeumhoz, és ott ácsorogtam.
Míg Phoebét vártam benn a szélfogó ajtó mögött, két kis krapek jött oda hozzám, és megkérdezték, hol vannak a múmiák. Amelyik kérdezte, annak nem volt begombolva a nadrágja. Szóltam neki. Erre ott helyben begombolta, közben velem beszélt. Nem zavartatta magát, hogy elmenjen egy oszlop mögé, vagy mit tudom én. Ez fájt. Nevettem volna, csak féltem a hányingertől, hát inkább nem. - Hol vannak a múniák, öcsi? - kérdezte újra. - Tudod?
Kicsit hülyültem velük. - A múniák? Azok mik? - kérdeztem.
- Tudod. A múniák, azok a halott krapekok. Akiket beletemetnek azokba a sírokba, meg minden.
Múniák! Ez fájt. A múmiákra gondolt.
- Hogy lehet, hogy nem vagytok iskolában?
- Ma nincs iskola - mondta még mindig ugyanaz. Hazudott, úgy éljek, a kis bitang. De nem volt semmi dolgom, míg Phoebe nem jött, így aztán segítettem nekik megkeresni a múmiákat. Öregem, valamikor pontosan tudtam, hol vannak, de hát már évek óta nem jártam ebben a múzeumban.
- Titeket annyira érdekelnek a múmiák?
- Igen.
- A barátod nem bír beszélni?
- Nem a barátom. Az öcsém.
- Nem bír beszélni? - Arra néztem, amelyik egy szót se szólt. - Egyáltalán nem tudsz beszélni?
- De. Csak nincs kedvem.
Végül is megtaláltuk a termet, bementünk.
- Tudjátok, hogy temették el az egyiptomiak a halottaikat? - kérdeztem.
- Nem.
- Pedig azt jó tudni. Nagyon érdekes. Becsavarták az arcukat azokba a rongyokba, amiket valami titkos vegyszerbe áztattak. Így temették őket a sírjukba több ezer évvel ezelőtt, és az arcuk nem rohadt el. Senki se tudja, hogy csinálták, az egyiptomiakon kívül. Még a modern tudomány se.
Egészen keskeny folyosó vezetett a múmiákhoz. A folyosó fala olyan kövekkel volt kirakva, amiket egy fáraó sírjából hoztak, meg minden. Elég kísérteties volt. A két srác nem élvezte valami nagyon. Egészen közel jöttek hozzám, amelyik nem beszélt, az belekapaszkodott a kabátujjamba. - Menjünk - mondta a bátyjának. - Már láttam. Gyerünk. Hé! - Megfordult és kistartolt.
- Beijedt, és elhúzta a csíkot - mondta a másik. - Szia! - Ő is kistartolt.
Egyedül maradtam a sírban. Élveztem valahogy. Olyan szép és békés volt. Aztán hirtelen, nem fogod kitalálni, mit láttam a falon. Egy másik „... meg!”-et. Piros krétával írták, pont a fal üvegrésze alatt, a kövek alatt.
Ez a baj az egészben. Azért nem talál az ember szép és békés helyet, mert egyáltalán nincs is. Talán azt hiszed, hogy van, de aztán mikor egyszer odakerülsz, ha nem figyelsz egy pillanatig, besurran valaki, és felírja, hogy „... meg!” - pont az orrod alá. Próbáld meg egyszer. Azt hiszem, ha meghalok és bedugnak a temetőbe, lesz sírkövem, meg minden, és ráírják: „Holden Caulfield” - meg aztán azt is, hogy mettől meddig éltem, akkor közvetlen alatta lesz, hogy „... meg!”. Ez fix.
Mikor kijöttem a múmiáktól, vécére kellett mennem. Hasmenésem volt, ha tudni akarod az igazat. A hasmenés nem izgatott túlzottan, de valami más is történt. Mikor jöttem kifelé a vécéből, pont az ajtó előtt összeestem. Még mázlim volt. Úgy értem, agyon is üthettem volna magam azon a kövön, de csak az oldalamra estem. Mégis rém furcsa volt, hogy utána jobban éreztem magam. Tényleg. A karom fájt, amire ráestem, de már nem voltam annyira kábult.
Körülbelül tizenkettő múlt tíz perccel, ezért visszamentem, megálltam az ajtónál, és vártam Phoebét. Elgondoltam, hogy talán most fogom utoljára látni az életben. Valakit a rokonaim közül, úgy értem. Talán még látom őket, de évekig nem. Mikor már harmincöt éves leszek, de csak akkor, ha valaki megbetegszik a családból, és a halála előtt látni akar. Elképzeltem, milyen lenne, ha akkor betoppannék megint. Az anyám pokoli ideges lenne, sírna és könyörögne, hogy ne menjek vissza a kunyhómba, de én mégis visszamennék. Irtó hidegvérrel csinálnám. Megnyugtatnám, aztán átmennék a szoba másik végébe, és pokoli hidegen rágyújtanék. Kérném, hogy látogassanak meg egyszer, ha van kedvük, de nem erőltetném, vagy ilyesmi. Azt viszont megfogom engedni, hogy Phoebe a nyári szünetben meg a karácsonyi szünetben és a húsvéti szünetben meglátogasson. És D. B.-nek is meg fogom engedni, hogy egy időre eljöjjön hozzám, ha szép, nyugalmas helyen akar írni, de filmet az én kunyhómban nem írhat, csak elbeszélést meg könyveket. Lesz egy olyan szabály nálam, hogy senki se játszhatja meg magát, ha meglátogat. De ha mégis megpróbálja, akkor tovább nem maradhat.
Egyszer csak az órámra néztem a ruhatárban: fél egy múlt öt perccel. Kezdtem izgulni, hátha az az öreglány azt mondta a másiknak, hogy ne adja oda Phoebének a cédulámat. Féltem, hátha azt mondta neki, hogy égesse el, vagy mit tudom én. Tényleg marhára izgultam. Phoebét tényleg látni akartam, mielőtt nekivágok az útnak. Például a karácsonyi pénz miatt is, meg minden.
Végül is megláttam, a szélfogó ajtó üvegén át. Azért vettem észre, mert az én hülye szarvaslövő sapkám volt a fején - tíz kilométerről meg lehet látni.
Kimentem, és indultam elébe, lefelé a lépcsőn. Nem értettem a dolgot. Egy nagy bőröndöt cipelt. Jött át a Fifth Avenue-n, és vonszolta magával azt a fene nagy bőröndöt. Alig bírta. Mikor közelebb értem, láttam, az én régi bőröndöm, még a whootoni időkből. El nem bírom képzelni, mi a fenét akar vele. - Szia - mondta, mikor közelebb ért. Egész kivolt attól a hülye bőröndtől.
- Már azt hittem, nem jössz. Mi a franc van abban a kofferben? Nincs szükségem semmire. Úgy megyek, ahogy vagyok. Még azokat a bőröndöket se viszem magammal, amik az állomáson vannak. Mi a francot hoztál ebben?
Letette a bőröndöt. - Az én ruháimat. Veled megyek. Mehetek? Jó?
- Mi? - Majdnem összeestem. Esküszöm, majdnem. Hirtelen szédülni kezdtem, és azt hittem, megint elájulok, vagy mit tudom én.
- A hátsó liften hoztam le, hogy Charlene ne lássa. Nem nehéz. Csak két ruha van benne, a papucscipőm, a fehérneműm, zoknik, meg egy-két dolog. Emeld meg. Nem nehéz. Emeld csak meg... Nem mehetek veled, Holden? Nem? Na!
- Nem. Fogd be a szád.
Azt hittem, egyből kinyúlok. Nem kellett volna azt mondani, hogy fogja be a száját, meg minden, de azt hittem, megint elájulok.
- Miért nem? Kérlek, Holden! Nem csinálnék semmit, csak mennék veled. A ruháimat se viszem, ha nem akarod, csak...
- Semmit se viszel. Mert nem jössz. Egyedül megyek. Szóval fogd be a szád.
- Kérlek, Holden! Hadd menjek! Nagyon, nagyon... még csak észre se...
- Nem jössz! Most már fogd be a szád. Add ide azt a bőröndöt. - Elvettem tőle a bőröndöt. Majdnem megütöttem. Egy-két másodpercig kedvem lett volna szájon törülni. Tényleg.
Elkezdett bőgni.
- Azt hittem, játszol az iskolai darabban, meg minden. Azt hittem, te leszel Benedict Arnold abban a darabban, meg minden - mondtam. De nagyon undokul. - Mit akarsz? Nem akarsz szerepelni, az istenfádat? - Ettől még jobban bőgött. Élveztem. Hirtelen azt akartam, hogy bőgje ki a szemét. Majdnem gyűlöltem. Azt hiszem, főleg azért, mert ha eljön velem, nem lesz a darabban.
- Gyere. - Indultam vissza a múzeumba. Kigondoltam, mit csinálok. A bőröndöt, amit magával hozott, beadom a ruhatárba, aztán háromkor, iskola után kiveheti. Tudtam, hogy nem viheti magával az iskolába. - Gyere már - mondtam.
De nem jött fel velem a lépcsőn. Nem akart jönni. Én azért felmentem, felvittem a bőröndöt, beadtam a ruhatárba, aztán újra lementem. Még mindig ott állt a járdán, de mikor odaléptem hozzá, hátat fordított. Ehhez nagyon értett. Nagyon tud hátat fordítani, ha akar.
- Nem megyek sehova, meggondoltam. Szóval hagyd abba a bőgést, és fogd be a szád. - A röhejes az volt, hogy mikor ezt mondtam, már egyáltalán nem bőgött. Mégis mondtam. - Na, gyere, visszakísérlek az iskolába. Na. Elkésel!
Nem akart felelni se, semmi. Meg akartam fogni a kezét, de nem hagyta. Akárhogy kerülgettem, mindig hátat fordított.
- Ebédeltél? Már megebédeltél? - kérdeztem.
Nem akart felelni. Csak annyit csinált, hogy levette a piros szarvaslövő sapkát, amit én adtam neki, és egyszerűen a képembe vágta. Aztán újra hátat fordított. Majd a falra másztam tőle, de nem szóltam semmit, csak felvettem a sapkát a földről, és zsebre vágtam.
- Na, gyere. Elkísérlek az iskolába.
- Nem megyek vissza az iskolába!
Erre nem tudtam, mit mondjak. Csak álltam ott pár percig.
- Vissza kell menned az iskolába. Akarsz játszani a darabban, nem? Te akarsz lenni a Benedict Arnold, nem?
- Nem.
- Dehogynem akarsz. Hát persze hogy akarsz. Na menjünk! Először is nem megyek sehova, mondtam már. Hazamegyek. Rögtön hazamegyek, amint te visszamész az iskolába. Először elmegyek az állomásra a bőröndjeimért, aztán egyenesen...
- Mondtam már, hogy nem megyek vissza az iskolába! Csinálhatsz, amit akarsz, de én nem megyek vissza. Szóval fogd be a szád! - Ez volt az első alkalom, hogy nekem azt mondta: „Fogd be a szád!” Iszonyúan hangzott. Istenem, iszonyúan. Rosszabb volt, mintha káromkodott volna. Még mindig nem nézett rám, és hiába próbáltam a kezem a vállára tenni vagy valami, nem engedte.
- Ide figyelj! Akarsz sétálni? Akarsz az állatkertbe jönni? Ha megengedem, hogy ne menj vissza ma délután az iskolába, hanem sétálunk egyet, akkor abbahagyod ezt a marhaságot?
Nem válaszolt. Megismételtem. - Ha megengedem, hogy lógj ma délután az iskolából, és sétálunk egyet, akkor abbahagyod ezt a marhaságot? És holnap elmész az iskolába, és jó kislány leszel.
- Talán igen, talán nem - mondta, és azzal átrohant az úttesten, körül se nézett, jön-e valami. Néha tisztára bezsong.
Nem mentem utána. Tudtam, hogy ő jön majd utánam. Elindultam hát az állatkert felé, az utca park felőli oldalán, és elindult ő is a másik oldalon. Egyáltalán nem nézett felém, de tudtam, hogy a szeme sarkából figyeli, merre megyek, meg minden. Szóval így mentünk egész úton az állatkertig.
Egyetlen dolog zavart csak, mikor jött egy emeletes busz, és nem láttam, hol van. De mikor az állatkerthez értünk, átüvöltöttem neki:
- Phoebe! Bemegyek az állatkertbe! Gyere, hallod?
Nem nézett rám, de tudtam, hogy hallja. Mikor indultam lefelé a lépcsőn a bejárat felé, hátrafordultam, és láttam, hogy jön át utánam, meg minden.
Alig lézengtek az állatkertben, olyan egy tetű nap volt, csak a fókák medencéje körül álltak páran. El akartam menni mellette, de Phoebe megállt, és jelezte, hogy figyeli az etetést. Halat dobált nekik egy tag. Visszamentem. Gondoltam, jó alkalom lesz kibékülni vele, meg minden. Odamentem, a háta mögé álltam, és a kezem a vállára tettem, de egy mozdulattal kicsúszott a kezem alól. Mondtam, hogy nagyon undok bír lenni, ha akar. Ott állt, amíg a fókákat megetették, én meg álltam mögötte. Nem tettem még egyszer a vállára a kezem, vagy ilyesmi, mert még képes lett volna nekem ugrani. Furák a gyerekek. Meg kell gondolni, mit csinál az ember.
A fókák után sem akart közvetlenül mellettem menni, de már nem húzódott olyan messzire. Ő a járda egyik szélén ment, én a másikon. Ez sem volt valami nagy szám, de mégis jobb, mintha egy kilométerre megy tőlem, mint az előbb. Felmentünk a kis dombra, néztük a medvéket egy ideig, ámbár nem sok a néznivaló rajtuk. Csak egy volt kinn, a jegesmedve. A másik, a barnamedve, benn rohadt a barlangjában, és az istennek se jött ki. Csak a feneke látszott. Mellettem egy cowboy-kalapos kis srác álldogált, egész a fülére csúszott a kalap, és egyfolytában nyafogta: - Apu, hívd ki! Apu, hívd ki! - Phoebére néztem, de nem nevetett. Tudod, milyenek a gyerekek, ha duzzognak. Nem nevetnek, vagy ilyesmi.
A medvék után kimentünk az állatkertből, végigmentünk a park egyik kis útján, s áthaladtunk az egyik, olyan vécészagú kis aluljárón. Ez vezetett a körhintához. Phoebe még mindig nem szólt hozzám, se semmi, de már ott jött mellettem. Megfogtam az övet hátul a kabátján, csak úgy, de nem hagyta. - Vedd le rólam a kezed, jó? - Még mindig duzzogott, de már nem annyira, mint az előbb. Egyébként egyre közelebb jutottunk a körhintához, már hallani lehetett azt a hülye zenét, amit mindig játszik. Az Ó, Marie-t játszotta. Az én sráckoromban is az Ó, Marie-t játszotta, vagy ötven éve. Azért klassz a körhintákban, hogy mindig ugyanazt a dalt játsszák.
- Azt hittem, a körhinta télen zárva van - szólalt meg Phoebe.
Ekkor szólalt meg először. Biztos megfeledkezett róla, hogy haragudnia kellene rám.
- Talán mert karácsony van - feleltem.
Erre már nem szólt semmit. Biztos eszébe jutott, hogy haragudnia kell rám.
- Felülsz egy menetre? - kérdeztem. Tudtam, hogy felül. Mikor még kis girnyó kölyök volt, és Allie, D. B. meg én jártunk vele a parkban, megveszett a körhintáért. Nem lehetett róla lekaparni.
- Túl nagy vagyok - mondta. Azt hittem, nem is fog válaszolni. De válaszolt.
- Nem, nem vagy túl nagy. Menj csak. Megvárlak. Na menj. - Éppen odaértünk. Egy-két kis krapek ült rajta, inkább olyan egész kicsi, és egypár szülő várt kinn, ültek a padokon, meg minden. Odamentem a pénztárhoz, vettem Phoebének jegyet, aztán odaadtam neki. Akkor már szorosan mellettem állt. - Nesze - mondtam. - Várj egy percig, itt van a többi pénzed is. - Vissza akartam adni a többi pénzt is, amit kölcsönadott.
- Tartsd csak magadnál. Vigyázz rá helyettem - mondta, aztán gyorsan hozzátette: - Légy szíves.
Hervasztó, mikor azt mondják az embernek: „Légy szíves.” Úgy értem, ha Phoebe vagy valaki. Pokolian lehervasztott. Azért visszatettem a pénzt a zsebembe.
- Nem akarsz te is fölülni? - kérdezte. Olyan furcsán nézett rám. Szemmel láthatóan nem haragudott már túlságosan.
- Talán a következő menetben. Majd nézlek. Megvan a jegyed?
- Meg.
- Na, akkor menj. Itt leszek a padon, nézlek. - Odamentem és leültem a padra, ő meg felszállt a körhintára. Körülsétált. Úgy értem, először körbejárta, aztán ült csak fel az egyik nagy, ütött-kopott barna lóra.
Aztán elindult a körhinta, én meg figyeltem, hogy forog körbe-körbe. Talán csak hat vagy hét gyerek ült még rajta, és most a Cigarettafüst-öt játszották. Állatian megrázták a számot, röhejes volt. A gyerekek mind szerették volna elkapni az aranykarikát, Phoebe is, már attól féltem, leesik arról az átok lóról, de nem szóltam, és nem is csináltam semmit. Az a helyzet a kis srácokkal, hogy ha el akarják kapni az aranykarikát, hagyni kell őket, nem kell semmit se szólni. Ha leesnek, hát leesnek, de az nem jó, ha az ember szól.
Mikor lejárt a menet, Phoebe leszállt a lóról, és odajött hozzám. - Most te is gyere egyszer.
- Nem, én csak nézlek. Jobb lesz, ha csak nézlek. - Adtam neki még a pénzéből. - Tessék, vegyél még egypár jegyet.
Elvette a pénzt. - Már nem haragszom rád - mondta.
- Tudom. Siess, mindjárt újra indul.
Hirtelen megcsókolt. Aztán kinyújtotta a kezét, és azt mondta: - Esik. Kezd esni.
- Tudom.
Aztán - és ettől majd a falra másztam - benyúlt a kabátzsebembe, kihúzta a piros szarvaslövő sapkát, és a fejembe nyomta.
- Neked nem kell? - kérdeztem.
- Egy darabig rajtad lehet.
- Jó. De most siess. Lekésed. Nem kapod meg a lovad, vagy mit tudom én.
De csak ott ácsorgott mellettem.
- Komolyan mondtad? Tényleg nem mész el sehova? Tényleg hazajössz utána? - kérdezte.
- Haza - mondtam, és úgy is gondoltam. Nem hazudtam neki. Tényleg hazamentem utána. - De most siess! Indul!
Elrohant, megvette a jegyet, és még épp idejében fel tudott kapaszkodni. Aztán megint körbesétált, amíg meg nem találta a lovát. Felszállt, integetett, én meg visszaintegettem.
Öregem, marhára kezdett ömleni az eső. Mintha dézsából öntötték volna, esküszöm. A szülők, a mamák, és mindenki a körhinta eresze alá állt, hogy el ne ázzanak, csak én maradtam még egy jó darabig a padon. Csuromvizes lettem, főleg a nyakam és a nadrágom. A sapka tényleg sokat segített, mégis bőrig áztam. De nem izgatott. Hirtelen olyan átkozottul boldog voltam, ahogy Phoebe ott körbe-körbe forgott. Majdnem üvöltöttem, olyan átkozottul boldog voltam, ha tudni akarod az igazat. Nem tudom, miért. Csak mert olyan átkozottul helyes volt, ahogy ott körbe-körbe forgott a kék kabátjában, meg minden. Istenem, bárcsak ott lettél volna!

HUSZONHATODIK FEJEZET
Ez az egész, amit el akartam mondani. Elmondhatnám talán még azt is, mit csináltam aztán, mikor hazamentem, hogyan betegedtem meg, meg minden, milyen iskolába megyek jövő ősszel, ha innen kikerülök, de ehhez már nincs kedvem. Tényleg nincs. Ez a téma jelen pillanatban nem nagyon érdekel.
Nagyon sokan, főleg ez a pszichoanalitikus pofa itt, azt kérdezik, igyekszem-e beilleszkedni az ottani rendbe, ha jövő szeptemberben visszamegyek az iskolába. Ez olyan hülye kérdés, szerintem. Mert honnan tudná az ember, mit fog csinálni, amíg meg nem csinálta? A válasz: sehonnan. Én azt hiszem, igyekszem majd, de honnan tudjam? Esküszöm, hülye kérdés.
D. B. nem olyan rémes, mint a többiek, de ő is rengeteget kérdez. Múlt szombaton átjött autón, azzal az angol pipivel, aki az új filmjében játszik, amit most ír. Eléggé megjátszotta magát a pipi, de azzal együtt nagyon jó bőr. Egyébként mikor elment megkeresni a női vécét, valahova a fenébe, a túlsó szárnyra, D. B. megkérdezte, mit gondolok erről az egészről, amit most neked is elmondtam. Nem tudtam, mi a frászt feleljek. Ha tudni akarod az igazat, nem tudom, mit gondolok róla. Sajnálom, hogy annyi embernek elmeséltem. Csak azt tudom, hogy mindenki hiányzik nekem, akiről meséltem. Még például Stradlater és Ackley is. Azt hiszem, még az az átkozott Maurice is. Röhejes. Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.
 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.terebess.hu

Kapcsolódó videók


minimap