Sexton, Anne: Halálvágy (Wanting to Die Magyar nyelven)

Since you ask, most days I cannot remember.
I walk in my clothing, unmarked by that voyage.  
Then the almost unnameable lust returns.

Even then I have nothing against life.
I know well the grass blades you mention,  
the furniture you have placed under the sun.

But suicides have a special language.
Like carpenters they want to know which tools.
They never ask why build.

Twice I have so simply declared myself,  
have possessed the enemy, eaten the enemy,  
have taken on his craft, his magic.

In this way, heavy and thoughtful,  
warmer than oil or water,
I have rested, drooling at the mouth-hole.

I did not think of my body at needle point.
Even the cornea and the leftover urine were gone.  
Suicides have already betrayed the body.

Still-born, they don’t always die,
but dazzled, they can’t forget a drug so sweet  
that even children would look on and smile.

To thrust all that life under your tongue!—
that, all by itself, becomes a passion.  
Death’s a sad bone; bruised, you’d say,

and yet she waits for me, year after year,  
to so delicately undo an old wound,  
to empty my breath from its bad prison.

Balanced there, suicides sometimes meet,  
raging at the fruit a pumped-up moon,  
leaving the bread they mistook for a kiss,

leaving the page of the book carelessly open,
something unsaid, the phone off the hook
and the love whatever it was, an infection.

Hogy kérdezed, legtöbbször nem emlékszem.
Sétálok a ruhámban, jelöletlen az utazástól.
Majd a szinte megnevezhetetlen vágy visszatér.
 
Éppen akkor nincs ellenemre az élet.
Jól ismerem a fűszál élét, amit meséltél,
a bútorokat amiket a napra tettél.
 
De az öngyilkosnak saját nyelve van.
Mint az ács, aki tudni akarja, mivel.
Sose kérdi, minek építeni.
 
Kétszer oly egyszerűen felfedtem magam,
megszálltam az ellenséget, felfaltam,
megtanultam a fortélyait, a varázslatát.
 
Ily módon súlyosan és meggondoltan,
melegebben, mint az olaj vagy víz,
lustálkodtam, fecsegve a szájnyíláson át.
 
Nem gondoltam a testemre a tű fokánál.
Főleg, hogy a szaruhártya és a maradék vizelet elfolyt.
Az öngyilkos már beárulta a testet.
 
Halvaszületett, nem mindig hal meg,
hanem elvakul, nem tudja feledni az édes mérget,
amit még a gyerek is bámulna mosolyogva.
 
Berakni ezt az egész életet a nyelved alá! –
Ami, önmagában, szenvedéllyé válik.
A halál csontváz, horzsol, mondanád,
 
és még mindig vár rám, év az évre,
oly finoman begyógyítani a régi sebet,
kiszabadítani lélegzetem a rossz börtönéből.
 
Egyensúlyban ott, az öngyilkosok néha összefutnak,
szitkokat szórva a felfújt hold gyümölcsére,
elvesztik a szálat, félreértenek egy csókot,
 
otthagyják hanyagul a könyv lapját,
valami kimondatlan, a félretett kagyló
és a szerelem, bármi is volt, egy fertőzés.