Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Shapcott, Thomas: A sós víz íze (A Taste Of Salt Water Magyar nyelven)

Shapcott, Thomas portréja

A Taste Of Salt Water (Angol)

This cold glass on my desk contains salt water;

it is the sea water, bitter and rich to the taste,

carrying arguments and threats and signals

you would never hear in any booming shell

picked up and cleaned, long dead beyond dying.

It is the ocean, here, itself. I think of my grandmother.

 

When I was a boy at the edge of the scattering sea

where running laughter was an entire language

she was the mystery in the water under the jetty

and the finder of gifts in the seaweed treasuring the sand.

She was the shallow rockpools telling me stories

as I clambered into sunburnt salt bright sleep

and drowned in the cool sheets, sandy and forgotten.

 

But I think I acknowledged her most of all

when I was washed across sandbanks into adolescence.

It is a time when parents are too distant and too close,

splashing at the wrong moment, infinitely vulnerable

in the blistering, freckling sunlight everywhere.

My grandmother then was a relaxed summer holiday,

moving outside any possible language of argument,

till it seemed to me she alone could show me

the deep water caves of infinite calm

down past the tease and glare of sun on my shallows,

deeper past the tidal channels where my father

clumsily foundered and tangled in worrying seaweed,

further down, where the long grasses of light

surged and filtered slowly and merged into greenness,

deeply and easily green, the pastures

of wisdom forever submarine.

 

But the ocean is all of it salt, it is all salt water.

I took from my grandmother this cold glass to drink

on the first day that I opened my eyes underwater

wanting to plunge down and search for her treasure.

In my mouth I choked on the taste of the raw ocean.

Once tasted, its bitterness stings in you forever.

 

She lay more than a week dying. I was a man.

The tides rose and returned still in her breath,

but her body had beached up like a bare sandbank

and the dry wind ruffled its surface coldly and foreignly

scuffling for shells. The wind licked only

at the crusting salt and the brackish waste of tidestains.

 

I walked on that sandbank, and looked at the minute hand on my watch.

Her eyes were shut. She would not see, I knew,

whether I waited or not. We were old strangers.

Out of the broken driftwood I picked a stick

the shape of a bone, a fish, an anchor, a man.

I know that the sea taste in this one small glass

is not so much her bitter savour as my own.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetrylibrary.edu.au

A sós víz íze (Magyar)

Ebben a hideg pohárban itt az asztalomon sós víz van;

tengervíz, kesernyés, gazdag ízű,

teli szóváltással, fenyegetéssel és jelekkel,

melyeket sohasem hallanál meg egy búgó kagylóban,

mit felszedtél és megtisztítottál, bár élettelen volt,

a halálon is túl. Ez itt maga a tenger. Nagyanyámra gondolok.

 

Amikor kölyök voltam a tenger szétszórt partjainál,

hol a futó nevetés egy egész nyelv volt,

ő volt a rejtély a vízben a móló alatt,

ő kincseket talált a homokkal belepett hínár között.

Ő volt a térdig érő, köves tavacska is, ki történeteket

mesélt, míg én gyermeki álomban nap szárította só-szirtekre

másztam, majd hűvös lepedőkbe csavarva fuldokoltam,

maszatosan és elfeledve.

 

De azt hiszem, őt akkor ismertem meg igazán,

amikor az idő homokpadokon átmosott engem a serdülőkorba.

Ez egy állapot, amikor a szülők túl messzire kerülnek és túl

közel, minden rosszkor történik és végtelenül sebezhető vagy

a felhólyagosodott, szeplős napfényben.

A nagyanyám akkor egy nyugodt nyári üdülés volt,

soha nem beszéltük a veszekedések nyelvét,

akkor úgy tűnt, ő az egyetlen, aki megmutatja nekem

a végtelen csend mélyvízi járatait,

túl az ugratásokon és a testemről visszaverődő nap fényén,

mélyebben a dagály csatornáinál, hol apám

ügyetlenül bukdácsolt és belegabalyodott a hínár aggódó csápjaiba,

egyre lejjebb, hol a fény hosszú fűszálai

lassan hullámzottak és átszűrődtek és egyetlen zöld

tömeggé olvadtak, mélyen a smaragd-lebegésben, immár örökké

a bölcsesség mezőin, a tengerfenéken.

 

De a tenger teli van sóval, a sós víz maga a tenger.

Ezt a hideg poharat azért hoztam el nagyanyámtól, hogy igyak

belőle az első napon, mikor kinyitom szememet a víz alatt,

és alábukom, keresni az ő kincsét.

Összeszorított számban a tenger nyers ízével.

Csak egyszer éreztem, de keserű íze örökre belém mart.

 

Nagyanyám több mint egy hétig haldoklott. Én voltam az egyetlen

férfi a házban. Lélegzete, akár a dagály és apály, de a teste

már megfeneklett, mint egy csupasz homokteknő, melynek bőrét

csak azért borzolja a száraz és idegen szél, hogy alatta

egy-egy kagylót találjon. A szél csak megnyalta a kérges sót,

és az árapály szennyét, azután rohant tovább.

 

Sétáltam a homokfövenyen és néztem az órám percmutatóját.

A szemei már lecsukódtak. Már tudtam, hogy nem látja,

készültem-e arra a pillanatra. Rég idegenek voltunk egymásnak.

Az eltört tutaj fájából kihúztam egy csontformájú darabot,

de az is lehet, hogy halformájú volt, vagy horgony, vagy ember.

Tudom, a tenger íze ebben a kis pohárban

nem annyira az ő keserű zamata, mint az enyém. 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.napkut.hu

minimap