Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Shapcott, Thomas: A fák: egy fegyenc monológja (The Trees: A Convict Monologue Magyar nyelven)

Shapcott, Thomas portréja

The Trees: A Convict Monologue (Angol)

I
I move a sharp, not too fancy or nice - a lurch, a curse, a getaway. They called me mudsplash but I was quicker: my eyes have been everywhere two jumps before you.
What a laugh to be flicked in for passing forged currency!
I'm still laughing — rather laugh than dance, I tell you.
The others were fools on the convictship, but I rubbed close in just for the mansmell, to remind myself we were still living.
My guts ache most for the people-breath of streets: while I was free I never left the city but once - shit, the stink of countryside! air to blast your snotholes fill you full of bush and breeze and bloody distances.
The only good thing was it taught me, then, that even air is special: one gulp and you know you are home in my lovely broken-mouthed slut city.

II
I got used to chains. There were always others near enough to hit and to hurt and to squeeze in to; I tell you I was sharper than the rest, I was patient and I was high on the good list, none of your grumble and blood.
I joked like the city, made them laugh and remember - but no commerce named; two years I negotiated. my sentence for a good kitchen, with a wench there one of the prettier bitches I used her. And the master was, well, I had hopes.

III
But, after the barracks and good crush of quarters, the open unnerved me, I had not planned on that - the just nothing of hills, hollows, ridges. Nobody told me trees watched, connived, were not still, were never still.
They rubbed, they grew blisters like their blistered leaves.
At first, night-time, listen, something about aloneness, butlater, even at day, it was voices no one could live with, not human: earth, decay, silences. That was it — silence speaking to me. I did not scream. Rubbing. Suddenly to awake trapped, held down in nothing but emptiness and to run screaming, voice rattling to drown that foreignness till the cavities of the head were cities of yell myself myself all through the too bright moonsilence and the hallways.
And then ropes and then whips beat me sensible.
I am recovered. I will cut down every tree, every one. I will be invincible.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetrylibrary.edu.au

A fák: egy fegyenc monológja (Magyar)

1.
Gyorsan cselekszem, semmi fakszni, szépelgés – hamar meglódulok, egyet káromkodom, aztán tünés. Spriccelő iszapnak hívtak, de én még gyorsabb voltam: a szemem mindenhol két ugrással előttük járt.
Vicc, hogy hamispénz átpasszolásáért kaptak el!
Még most is nevetnem kell - inkább nevetek, istenemre, csak táncolni ne kelljen.
A többiek mind bolondok voltak a fegyenchajón, én mégis dörgölőztem hozzájuk az emberszagért, hogy érezhessem, még mindig élek.
Azóta is zsigereimbe ivódott az utcák embertömege utáni vágy: amíg szabadlábon voltam, sohasem hagytam el a várost, egy kivétellel - a francba, hogy bűzlik is a vidék, levegője felrobbantja az orrodat, erdő és föld szaga tölti be az átkozottul nagy távolságokat.
Az egyetlen jó dolog, amire megtanított, az volt, hogy még a levegő is folyton változik: egy szippantás és tudod, otthon vagy a te jó öreg, fogatlan városodban.

2.
Megszoktam a láncokat. Mindig volt valaki a közelben, hogy fájdalmat okozzon, üssön, padlóba nyomjon; pedig szavamra, gyorsabb voltam akárkinél, és türelmesebb. És jó nevem volt a szakmában, nem volt vita, se vérnyomok.
Humorom jóféle városi, megnevettettem őket, és emlékeztettem viselt dolgaikra - de pénzről nem esett szó soha; két év alatt egy jó konyhára váltottam az ítéletet egy szolgálóleánnyal, ki a legszebb ribancok közül való. Kihasználtam őt. És a mester, nos, voltak reményeim.

3.
De a barakkok és az agyonzsúfolt körlet után a szabad levegő megrémített, erre nem számítottam - sehol egy domb, völgy, hegyorom. Senki nem mondta nekem, hogy figyelnek a fák, és cinkosok, és nem ismerik, sohasem ismerték a mozdulatlanságot.
Egymáshoz dörgölőztek, kérgük felhólyagzott,  miként leveleik is.
Először csak éjszaka susogtak valamit a magányról, később már nappal is hangokat hallottam, nem emberit: föld, romlás, csöndek hangját, mikkel együttélni nem lehet. Rájöttem - hozzám beszél a csönd. Nem kiabáltam. Dörgölőzni valamihez. Hirtelen arra ébredtem, hogy csapdában vagyok, és az üresség az, ami fogva tart, kiáltozva rohanni kezdtem, hörgő hangom elnyomta az idegenséget, agyam akár egy üvöltő város magam magam csak rohantam tovább a vakító fényű hold csöndje felé, kivilágított folyosókon át.
És akkor kötelekkel, ostorral térítettek észre.
Nemsokára felépülök. Kivágok minden fát, mindegyiket. Legyőzhetetlen leszek.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. I.

minimap