Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Shapiro, Karl: Auto Wreck

Shapiro, Karl portréja

Auto Wreck (Angol)

Its quick soft silver bell beating, beating
And down the dark one ruby flare
Pulsing out red light like an artery,
The ambulance at top speed floating down
Past beacons and illuminated clocks
Wings in a heavy curve, dips down,
And brakes speed, entering the crowd.
The doors leap open, emptying light;
Stretchers are laid out, the mangled lifted
And stowed into the little hospital.
Then the bell, breaking the hush, tolls once,
And the ambulance with its terrible cargo
Rocking, slightly rocking, moves away,
As the doors, an afterthought, are closed.
We are deranged, walking among the cops
Who sweep glass and are large and composed.
One is still making notes under the light.
One with a bucket douches ponds of blood
Into the street and gutter.
One hangs lanterns on the wrecks that cling,
Empty husks of locusts, to iron poles.
Our throats were tight as tourniquets,
Our feet were bound with splints, but now,
Like convalescents intimate and gauche,
We speak through sickly smiles and warn
With the stubborn saw of common sense,
The grim joke and the banal resolution.
The traffic moves around with care,
But we remain, touching a wound
That opens to our richest horror.
Already old, the question, Who shall die?
Becomes unspoken, Who is innocent?
For death in war is done by hands;
Suicide has cause and stillbirth, logic;
And cancer, simple as a flower, blooms.
But this invites the occult mind,
Cancels our physics with a sneer,
And spatters all we knew of dénouement
Across the expedient and wicked stones.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mrmullen.pbworks.com

Autóroncs (Magyar)

Fürge, halk ezüstharangja kong, kong,
s vészlámpája az éjen át,
mint az ütőér, vörös fényt lövell;
száll a mentőkocsi szélsebesen,
jelzőlámpák s villanyórák között,
egy éles kanyarban reflektorát
kioltja, s fékez a tömegbe érve:
Nyíló ajtókból fény csorog,
s hordágyakon a roncsolt testeket
az apró kórházba beemelik.
Majd megkondul a csendben a harang,
s a mentőkocsi a szörnyű teherrel
lágyan ringva távozik, s bezárul
minden ajtó, mint hátsógondolat.
Zavartan járunk a testes, nyugodt
zsaruk közt, kik felsöprik a szilánkot.
Ez egy lámpa alatt jegyez, amaz
vértócsákra loccsant vödör vizet
az úton és a lefolyóban.
Egy a roncsra lámpát tesz, mely üres
szentjánoskenyérhéjként lóg a vázon.
Torkunk ércsíptetőként elszorult,
lábunk sínekbe merevült, de most,
mint bennfentes, félszeg lábadozók,
veszélyt jelzünk bágyadt mosollyal,
makacs fürészével a józan észnek,
elnyűtt okfejtéssel s gyászos humorral.
A forgalom lassan kering,
s mi maradunk, sebet tapintva,
mely fölszakad, szörnyű rémületünkre.
Ki hal meg? Már régóta ez a kérdés.
Ki ártatlan? Afelől hallgatunk.
Mert harcban kéz okoz halált,
öngyilkosságnak oka van,
a halvaszületésnek logikája,
s növényként burjánzik a rák.
De ez az okkult lelket hívja ki,
gúnymosollyal törli el fizikánkat,
s végső tudásunkat ráfröcsköli
a hasznos és kártékony kövezetre.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaK. L.

Kapcsolódó videók


minimap