Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Shapiro, Karl: Elégia egy halott katonáról (Elegy for a Dead Soldier Magyar nyelven)

Shapiro, Karl portréja

Elegy for a Dead Soldier (Angol)

I
A white sheet on the tailgate of a truck
Becomes an altar, two small candlesticks
Sputter at each side of the crucifix
Laid round with flowers brighter than the blood,
Red as the red of our apocalypse,
Hibiscus that a marching man will pluck
To stick into his rifle or his hat,
And great blue morning-glories pale as lips
That shall no longer taste or kiss or swear.
The wind begins a low magnificat,
The chaplain chats, the palm trees swirl their hair,
The columns come together through the mud.

II
We too are ashes as we watch and hear
The psalm, the sorrow, and the simple praise
Of one whose promised thoughts of other days
Were such as ours, but now wholly destroyed,
The service record of his youth wiped out,
His dream dispersed by shot, must disappear.
What can we feel but wonder at a loss
That seems to point at nothing but the doubt
Which flirts our sense of luck into the ditch?
Reader of Paul who prays beside this fosse,
Shall we believe our eyes or legends rich
With glory and rebirth beyond the void?

III
For this comrade is dead, dead in the war,
A young man out of millions yet to live,
One cut away from all that war can give,
Freedom of self and peace to wander free.
Who mourns in all this sober multitude
Who did not feel the bite of it before
The bullet found its aim? This worthy flesh,
This boy laid in a coffin and reviewed -
Who has not wrapped himself in this same flag,
Heard the light fall of dirt, his wound still fresh,
Felt his eyes closed, and heard the distant brag
Of the last volley of humanity?

IV
By chance I saw him die, stretched on the ground,
A tattooed arm lifted to take the blood
Of someone else sealed in a tin. I stood
During the last delirium that stays
The intelligence a tiny moment more,
And then the strangulation, the last sound.
The end was sudden, like a foolish play,
A stupid fool slamming a foolish door,
The absurd catastrophe, half-prearranged,
And all the decisive things still left to say.
So we disbanded, angrier and unchanged,
Sick with the utter silence of dispraise.

V
We ask for no statistics of the killed,
For nothing political impinges on
This single casualty, or all those gone,
Missing or healing, sinking or dispersed,
Hundreds of thousands counted, millions lost.
More than an accident and less than willed
Is every fall, and this one like the rest.
However others calculate the cost,
To us the final aggregate is one,
One with a name, one transferred to the blest;
And though another stoops and takes the gun,
We cannot add the second to the first.

VI
I would not speak for him who could not speak
Unless my fear were true: he was not wronged,
He knew to which decision he belonged
But let it choose itself. Ripe in instinct,
Neither the victim nor the volunteer,
He followed, and the leaders could not seek
Beyond the followers. Much of this he knew;
The journey was a detour that would steer
Into the Lincoln Highway of a land
Remorselessly improved, excited, new,
And that was what he wanted. He had planned
To earn and drive. He and the world had winked.

VII
No history deceived him, for he knew
Little of times and armies not his own;
He never felt that peace was but a loan,
Had never questioned the idea of gain.
Beyond the headlines once or twice he saw
The gathering of a power by the few
But could not tell their names; he cast his vote,
Distrusting all the elected but not law.
He laughed at socialism; on mourrait
Pour les industriels? He shed his coat
And not for brotherhood, but for his pay.
To him the red flag marked the sewer main.

VIII
Above all else he loathed the homily,
The slogan and the ad. He paid his bill
But not for Congressmen at Bunker Hill.
Ideals were few and those there were not made
For conversation. He belonged to church
But never spoke of God. The Christmas tree,
The Easter egg, baptism, he observed,
Never denied the preacher on his perch,
And would not sign Resolved That or Whereas,
Softness he had and hours and nights reserved
For thinking, dressing, dancing to the jazz.
His laugh was real, his manners were home made.

IX
Of all men poverty pursued him least;
He was ashamed of all the down and out,
Spurned the panhandler like an uneasy doubt,
And saw the unemployed as a vague mass
Incapable of hunger or revolt.
He hated other races, south or east,
And shoved them to the margin of his mind.
He could recall the justice of the Colt,
Take interest in a gang-war like a game.
His ancestry was somewhere far behind
And left him only his peculiar name.
Doors opened, and he recognised no class.

X
His children would have known a heritage,
Just or unjust, the richest in the world,
The quantum of all art and science curled
In the horn of plenty, bursting from the horn,
A people bathed in honey, Paris come,
Vienna transferred with the highest wage,
A World s Fair spread to Phoenix, Jacksonville,
Earth s capitol, the new Byzantium,
Kingdom of man who knows? Hollow or firm,
No man can ever prophesy until
Out of our death some undiscovered germ,
Whole toleration or pure peace is born.

XI
The time to mourn is short that best becomes
The military dead. We lift and fold the flag,
Lay bare the coffin with its written tag,
And march away. Behind, four others wait
To lift the box, the heaviest of loads.
The anesthetic afternoon benumbs,
Sickens our senses, forces back our talk.
We know that others on tomorrow’s roads
Will fall, ourselves perhaps, the man beside,
Over the world the threatened, all who walk:
And could we mark the grave of him who died
We would write this beneath his name and date:

Epitaph
Underneath this wooden cross there lies
A Christian killed in battle. You who read,
Remember that this stranger died in pain;
And passing here, if you can lift your eyes
Upon a peace kept by a human creed,
Know that one soldier has not died in vain.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttps://archive.org/stream

Elégia egy halott katonáról (Magyar)

I
Kis vontató farán fehér lepel;
kész az oltár - két vékony gyertyaszál
serceg a feszület két oldalán,
körül virág-hegy, égőbb, mint a vér;
mint végítéletünk, rőt lángban áll
a hibiszkusz, mit menetelve lel,
s puskán vagy sipkán hord a katona;
s nagy kék hajnalkák, fakók, mint a száj,
mely többé nem csókol, s szitkot se mond.
Csöndes magnificat a szél szava,      
csönget a pap, pálmák haja csapong,
s a lápon át két hadrend összeér.

II
Mi is porrá lettünk, figyelve itt
a zsoltárt, a gyászt, a szerény imát
érte, ki a jövőben úgy kivánt
élni, akár mi, s vágya romba dőlt;
újonc-korából nem léphet tovább,
álma lelőve, foszlik, eltűnik.
Hogyne ámulnánk: mi itt elveszett,
az csak kételyt nevel, szemlátomást,
és sírba csalja a menny képzetét!
Mondd, ki Pált idézed e sír felett,
szemünk az űrön túl higgyen-e még
igét, dicsfényt s új létet hirdetőt?!

III
Mert bajtársunk holt, harc ölte meg őt,
ki - milliókból egy - élhetne még,
elvesztette a háború kegyét:
hogy szabad lény, s mehet, amerre lát.
Ki gyászol e józan tömegben itt,
ki nem érezte kínját, mielőtt
a golyó rátalált? E drága test
a koporsóban fekszik, s figyelik;
ki nem fonta magát zászlóba még
- míg friss a seb, s a rög már hullni kezd -,
húnyt szemmel, s hallván az emberiség
végső sortüzének kevély szavát?

IV
Láttam holtát, a földön megmeredt;
egy tetovált kar más testből csapolt
konzervált vérért nyúlt. Én álltam ott,
míg haláltusája eszméletét
itt-fogta még egy szempillanatig, -
majd a fuldoklás, a végső neszek.
S gyors véget ért, mint egy őrült darab
- őrült kaput egy őrült becsap itt -;
abszurd balvégzet, félig-rendezett;
és a lényeg kimondatlan maradt.
Így váltunk szét - s nem szűnt a döbbenet -,
a csőd végső csöndjétől nyögve még.

V
Nem várunk veszteség-statisztikát
vagy politikai viszályt ez egy
áldozat, sem temérdek elesett,
eltűnt, felgyógyult, szétvert száz s ezer
számba vett, s tenger névtelen miatt.
Több, mint szeszély, s kevesebb, mint kivánt
sors minden bukás, eképpen ez is.
Bárhogy számolja más az árakat,
nekünk a végösszeg csak egy lehet,
egy, név szerint, kit holta mennybe visz;
s bár fegyvert fog más, ki meggörnyedett,
nekünk egy meg egy kettőt nem nevel.

VI
Nem szólnék érte, ki nem szólna, ha
ok nélkül félnék: nem volt áldozat,
tudta, hol áll, mily ítélet alatt,
de tűrte. Felnőtt ösztönnel nem állt
önkéntesnek, hát áldozat se lett;
ment a többivel - s vezetők csak a
követőkig látnak. Ezt tudta, s hogy
az útja kerülő út, elvezet
egy vén táj Lincoln-főútjára majd,
mely irgalmatlan jó, új s zaklatott;
és erre vágyott ő. Jó pénzt akart
s jó kocsit. Cinkosa volt a világ.

VII
Nem a történelem csapta be, mert
nem ismerte korát, s más hadakat;
nem tudta hogy kölcsön a béke csak,
s nem járta haszon értelme után.
Címfejek fölött látta, hogy milyen
kevés gazdag nagy hatalmat teremt, -
nevük nem tudta, - szavazott, s tovább
fújt a jelöltre, a törvényre nem.
Szocializmus? On mourrait - röhögött -
pour les industriels? - katonának állt
pénzért, - nem testvérekért. A vörös
zászló út-jelző volt neki csupán.

VIII
Utált minden ájtatos papolást,          
jelszót s hirdetést. Adózott, ha nem
a Bunker Hillnek is, de rendesen.     
Eszményt alig lelt, s azokból se telt  
csevegésre. Az Egyház híve volt,    
Istenről nem szólt. Húsvéti tojást,    
karácsonyfát tisztelt s keresztelőt,    
nem cáfolta, mit a pap szónokolt,     
s nyilatkozatokat nem írt soha.         
Szakított néhány estényi időt           
tűnődésre meg táncra. Mosolya        
valós volt, s otthon-varrt modort viselt.

IX      
Rá aztán nem járt a nyomor sora:
minden lecsúszottért szégyenkezett,
a koldust, mint rejtélyt vetette meg,
s a munkanélküliek vak hadát:          
mert lázadni se tud s éhezni se.        
Kelet s Dél minden idegen faja        
tudata partján élt, gyűlölte mind.     
A Colt jogáért lelkesült szive,           
egy jó hirigről, mint meccsről mesélt;
minden őse nagy messzeségbe tünt,
nem hagyták rá, csak tulajdon nevét.
Tárt kapuk közt osztályra nem talált.

X
A világ kincse - joggal, jogtalan -
fiai öröke lett volna tán:
bőségszarú, művészet s tudomány
halmozódnék szinültig össze benn,
s mézben fürdő nép, - Párizs tárt kapun
jön, s Bécs magas bérektől boldogan;
Phoenix, Jacksonville, Világ Tárlata,
s Világ-Főváros, új Byzantium,
ember hona, - ki tudja? Balga vagy
bölcs az ember, - nincs jövő-tudata,
míg holtunkból titkos sejt nem hasad,
mely merő béke s csupa türelem.

XI
Rövid gyász, - s jussát megkapta a holt
harcos. Már zászlót kell göngyölni csak,
s le a koporsót: rajt a felirat,
aztán: indulj! Ott négyen felveszik
a ládát, benn a legnagyobb teher.
Az éteres délután ránk omolt,
kábul az érzék, a hang elakad.
Tudjuk, az út holnap majd mást visz el,
minket tán, vagy a mellettünk menőt,
mert félhet mind, ki e földön halad:
s jelül a sírra, mely benyelte őt,
név s évszám alá ezt írnánk fel itt:

Sírfelirat
E keresztény, a fakereszt alatt,
harcban esett el. Vándor, ne feledd,
hogy kínhalált halt a boldogtalan;
s ha itt járván ember-hitből fakadt
békére látsz már, fölvetvén szemed,
tudd: ez az egy nem halt meg hasztalan.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaG. G.

minimap