Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Sitwell, Edith: Fantock ezredes (Colonel Fantock Magyar nyelven)

Sitwell, Edith portréja

Colonel Fantock (Angol)

Thus spoke the lady underneath the trees:
I was a member of a family
Whose legend was of hunting - (all the rare
And unattainable brightness of the air) -
A race whose fabled skill in falconry
Was used on the small song-birds and a winged
And blinded Destiny… I think that only
Winged ones know the highest eyrie is so lonely.
There in a land, austere and elegant,
The castle seemed an arabesque in music;
We moved in an hallucination born
Of silence, which like music gave us lotus
To eat, perfuming lips and our long eyelids
As we trailed over the sad summer grass,
Or sat beneath a smooth and mournful tree.

And Time passed, suavely, imperceptibly.

But Dagobert and Peregrine and I
Were children then; we walked like shy gazelles
Among the music of the thin flower-bells.
And life still held some promise, - never ask
Of what, - but life seemed less a stranger, then,
Than ever after in this cold existence.
I always was a little outside life, -
And so the things we touch could comfort me;
I loved the shy dreams we could hear and see -
For I was like one dead, like a small ghost,
A little cold air wandering and lost.

All day within he straw-roofed arabesque
Of the towered castle and the sleepy gardens wandered
We; those delicate paladins the waves
Told us fantastic legends that we pondered.

And the soft leaves were breasted like a dove,
Crooning old mournful tales of untrue love.

When night came, sounding like the growth of trees,
My great-grandmother bent to say good night,
And the enchanted moonlight seemed transformed
Into the silvery thinkling of an old
And gentle music-box that played a tune
Of Circean enchantments and far seas;
Her voice was lulling like the splash of these.
When she had given me her good-night kiss,
There, in her lengthened shadow, I saw this
Old military ghost with mayfly whiskers, -
Poor harmless creature, blown by the cold wind,
Boasting of unseen unreal victories
To a harsh unbelieving world unkind, -
For all the battles that this warrior fought
Were with cold poverty and helpless age -
His spoils were shelters from the winter's rage.
And so for ever through his braggart voice,
Through all that martial trumpet's sound, his soul
Wept with a little sound so pitiful,
Knowing that he is outside life for ever
With no one that will warm or comfort him…
He is not even dead, but Death's buffoon
On a bare stage, a shrunken pantaloon.
His military banner never fell,
Nor his account of victories, the stories
Of old apocryphal misfortunes, glories
Which comforted his heart in later life
When he was the Napoleon of the schoolroom
And all the victories he gained were over
Little boys who would not learn to spell.

All day within the sweet and ancient gardens
He had my childish self for audience -
Whose body flat and strange, whose pale straight hair
Made me appear as though I had been drowned -
(We all have the remote air of a legend) -
And Dagobert my brother whose large strength,
Great body and grave beauty still reflect
The Angevin dead kings from whom we spring;
And sweet as the young tender winds that stir
In thickets when the earliest flower-bells sing
Upon the boughs, was his just character;
And Peregrine the youngest with a naive
Shy grace like a faun's, whose slant eyes seemed
The warm green light beneath eternal boughs.
His hair was like the fronds of feathers, life
In him was changing ever, springing fresh
As the dark songs of birds… the furry warmth
And purring sound of fires was in his voice
Which never failed to warm and comfort me.

And there were haunted summers in Troy Park
When all the stillness budded into leaves;
We listened, like Ophelia drowned in blond
And fluid hair, beneath stag-antlered trees;
Then, in the ancient park the country-pleasant
Shadows fell as brown as any pheasant,
And Colonel Fantock seemed like one of these.
Sometimes for comfort in the castle kitchen
He drowsed, where with a sweet and velvet lip
The snapdragons within the fire
Of their red summer never tire.
And Colonel Fantock liked our company;
For us he wandered over each old lie,
Changing the flowering hawthorn, full of bees,
Into the silver helm of Hercules,
For us defended Troy from the top stair
Outside the nursery, when the calm full moon
Was like the sound within the growth of trees.

But then came one cruel day in deepest June,
When pink flowers seemed a sweet Mozartian tune,
And Colonel Fantock pondered o'er a book.
A gay voice like a honeysuckle nook, --
So sweet, - said, "It is Colonel Fantock's age
Which makes him babble."… Blown by winter's rage
The poor old man then knew his creeping fate,
The darkening shadow that would take his sight
And hearing; and he thought of his saved pence
Which scarce would rent a grave… that youthful voice
Was a dark bell which ever clanged "Too late" -
A creeping shadow that would steal from him
Even the little boys who would not spell, -
His only prisoners… On that June day
Cold Death had taken his first citadel.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryexplorer.net

Fantock ezredes (Magyar)

Így szólt a hölgy a fák alatt: Olyan
család szülötte vagyok én, amely
legendás vadász (csak elérhetetlen
s ritka lényekre ragyogó egekben),
s oly fajé, mely mesés solymász-tudását
kis madarak s szárnyas vak Sorsa ellen
használta... S tudom: magas fészkeik
magányát csak madarak ismerik.
Zord s előkelő tájban, arabeszk
formán egy zeneműben, állt a kastély.
A csend öröklött látomás-ködében
éltünk, zeneként az etetett lótuszt
velünk, ajkon s pillán az volt az illat,
g a bánatos nyár füvét tapodtuk,
ültünk sima, borús fák tövében.

S szállt az Idő édesen s észrevétlen.

Dagobert és Peregrín s én kicsik
voltunk, s léptünk gazella módra félve
virágcsengők gyöngéd zene-jelére.
Létünk még ígért valamit ne kérdjük,
mi volt -, mégsem tűnt olyan idegennek,
mint majd később e rideg létezésben.
Kissé kívül álltam mindig a léten -
fogható tárgyak nyugtattak hát engem,
s mit álmom látott-hallott, azt szerettem.
Holthoz hasonló voltam, csöpp kisértet,
bolyongó hűs szellő, mely messzetéved.

Nád-födte tornyú kastély-arabeszk
mélyén s álmos kertben jártunk egész
nap. Ama gyöngéd udvarló: a tenger
csodás meséin töprengett az ész.

Galambbegyként duzzadtak lenge lombok,
s hűtlen szerelmek bús regéje zsongott.

Ha mint zsongva növő fa, jött az éj,
jóéjt mondott s ránk hajolt dédanyám.
Mintegy régi kecses zenedoboz
ezüst hangjává változott a bűvös
holdfény, melyben Kirke varázsa szólt
s a távol tenger. - Dédanyánk szava
olyan volt, mint a habmoraj maga.
Alvás előtt megcsókolt, s messze lengett
árnyékában legtöbbször ott jelent meg
a volt hadfi pille-szakállasan -
e zord szél verte, ártatlan teremtmény,
ki nem nyert győzelmekkel kérkedett
a nyers, hitetlen, szívtelen világnak:
hisz béna aggság s nyomor kelt csatára
csupán a vén harcossal, s csak a tél
dühe ellen volt prédája födél.
Hetvenkedő beszédében és harci
kürtje torkán csak bánatára írt
nem lelő lélek kis siráma sírt,
mert tudta, hogy az élet elsodorta,
s vigaszt, meleget senkitől se nyer már...
Még meg se halt, csak a Halál bohóca
volt: puszta színen vén kopott pojáca.
Nem hanyatlott el soha-lobogója,
a győzelmek híre se szűnt, se kétes
volt bajoké és dicsőségé, és ez
melengette még szívét, amíg élt,
s az iskola Napóleonjaként
győzelmeket kis nebulókon vett,
kik nem akartak megtanulni írni.

Közönsége az édes őszi kertben
gyermeklényem volt egész napon át
ki furcsa sovány teste, sima szőke
haja miatt mint vízi holt olyan -
(mind ilyen mesék hősei vagyunk) -
 s Dagobert, kinek dús ereje, súlyos
szépsége s roppant teste őseink,
a holt Anjou-királyok tükre, s ékes
jelleme üde volt, mint kora szél,
mely zsendülő ág rügy-csengettyűjéhez
zsenge cserjésben legelsőnek ér;
s Peregrín, a legkisebb, ki naiv,
félénk, kecses faun volt, s ferde szemmel
örök ágak zöld fényeit ragyogta.
Pálmaként nőtt tollhajzata; az élet
folyton változott benne s újra támadt,
mint mély madárdal... Hangjában a tűz
bundás heve s dorombolása szólt,
körülölelt s mindig melengetett.

Bűvös nyarak jártak a Trója-parkban,
s levéllé sarjadt mindenütt a csönd.
Szőke hajba fúlt Oféliaként
hallgattuk az agancsos fák alatt,
amint az ősi park vidéki-kedves
sok barna árnya mint a fácán repdes,
s Fantock ezredes volna egy közűlük.
A kastély-konyhán szunnyadt pihenésül
olykor, hol a tűzmélyi tátikák
lágy bársonyszirma sose fárad
vörös hőségétől a nyárnak.
Szeretett minket Fantock ezredes.
Átélt velünk minden ősi mesét.
Heraklész ezüstsisakjává vált a
galagonyák méhhel tele virága.
Gyermekszobánk felső lépcsőfokáról
Trójánk védte, ha a lágy telehold
olyan volt, mint növő fákban a hang.

S jött június egy szörnyű napja, lágy
Mozart-dal volt a kerti rózsaágy,
Fantock ezredes könyvein merengett.
Mint lonc, oly édes, törte meg a csendet
egy víg hang: „Fantock ezredes fecseg,
mert megvénült..." És a szegény öreg
téli fagyként látta közelgő sorsát,
a sűrű árnyat, mely szemét s fülét
befogja. S tudta: amit félretett,
sírhelyre sem elég... Az ifjú hang
sötét harangként kongja egyre: „Késő"
s kúszó árnyában végső foglya is
- a lusta lurkó - menekvést talál.
E júniusi napon vette be
első erődjét a hideg Halál.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaSz. F.

minimap